Posztmodernizmus és anarchista szellemiség*

---

* A posztmodernizmus és anarchista szellemiség és A "nőiség" mint felforgatás: a feminizmus és az anarchista szellemiség című részek Marjut Ruti (Harvard Egyetem) társszerzői közreműködésével, a szerző Feminity As Subversion: The Political Implications of the Post-Modern Feminist Focus on "the Feminine" című kézirata részleteinek felhasználásával készültek.

---

Az anarchizmus mai jelenléte többféle síkon értelmezhető az anarchista szellemiség metaforikus jelenlététől az anarchizmus konkrét politikai hatásáig: a posztmodern gondolkodásban kétségkívül szellemi-metaforikus értelemben van jelen. Mielőtt a posztmodernizmusban megjelenő anarchista szellemiségre utalnánk, röviden jellemeznünk kell magát a posztmodernizmust mint gondolkodási iskolát, szellemi irányzatot.^[86] (A posztmodernizmus emellett az egyik mai vezető építészeti és képzőművészeti irányzat elnevezése is.)

A posztmodernizmus megjelenése a XX. századi nyugati filozófia ismeretelméleti válságának logikus következménye. Hasonlóan más kritikai elméletekhez - elsősorban a tudásszociológiához és a filozófiai hermeneutikához -, a posztmodernizmus a nyugati gondolkodás alapszerkezetét kritizálja. Tagadja tehát azt az elképzelést, miszerint a nyelv egyszerűen tükrözi a valóságot s tagadja a mindenhol, mindenkire érvényes univerzális igazságok létezését. Más szavakkal: tagadja azt az alapvető módot, ahogyan a tudás és jelentés megalkotása a felvilágosodás óta folyik a nyugati filozófiai és tudományos hagyományban.

E nyugati hagyomány célja az volt, hogy általános, mindent felölelő elveket tárjon fel, amelyekkel megismerheti a természeti és társadalmi valóságot. Míg a tudás szerepe az volt, hogy pontosan megjelenítse ezt a valóságot, a nyelvnek eszközszerep jutott: feladata a valóság közvetítése, kommunikációja maradt. A felvilágosodás szellemét követő filozófiai iskolák azt feltételezték, hogy a valóság és a róla alkotott koncepciók között közvetlen kapcsolat van. Úgy gondolták, hogy a valóság tőlük függetlenül létezik és közvetlenül megismerhető. A jelentésnek és az igaz kijelentéseknek tehát a "valóság" szolgált alapul, s a filozófia a "valóságot" tükröző, politikai és ideológiai érdekektől független, objektív tudás tudományának tartotta magát.

Már a XIX. században jelentkeztek azonban azok az elméletek, amelyek megkérdőjelezték ezt a szemléletet, s szembeszálltak a racionális, független, érdekmentes megismerésre képes ego egyszerű elképzelésével. Marx a történelemnek és társadalomnak az egyén erejét messze meghaladó szerkezeti erőit hangsúlyozta; Freud a tudattalan fontosságára hívta fel a figyelmet; Nietzsche pedig "az ember legrégebbi illúziójának" nevezte az "igazság" képzetét, s relativizálta az igazság megtalálásának vágyát: "Miért ne inkább az igazság ellentétét? És bizonytalanságot? Sőt: tudatlanságot?"^[87] A nyelvész Saussure meglátása, miszerint a szavak és dolgok közti összefüggés teljesen önkényes, tovább erodálta a nyelvről mint a "valóság" megjelenítéséről alkotott elképzelést. Végül Wittgenstein filozófiája alapjaiban rázta meg a tudás korábbi elméletét. Wittgenstein szerint a jelentés a kontextustól, a nyelvi környezettől függ és társadalmi megállapodás kérdése; minden tudás - s így maga a tudás képzete is - "a nyelvi játszmában" teremtődik: képtelenség tehát kiugrani nyelvi játszmáinkból, s "objektív" tudást szerezni.

Ami a XX. századi filozófiát megkülönbözteti a korábbi ismeretelméletektől, az pontosan a nyelv fontosságának hangsúlyozása, egyfajta "nyelvi forradalom". Ennek jelentősége így foglalható össze: "a XX. század »nyelvi forradalmának« fő vonása az, hogy elismeri: a jelentés nem olyasvalami, ami egyszerűen »kifejeződik« vagy »tükröződik« a nyelvben: hanem valójában a nyelv teremti meg".^[88] A jelentés tehát társadalmilag és nyelvileg konstruált, nem pedig egyszerűen a "valóság" által adott. Következésképpen, a jelentések rendszere, a nyelv nem lehet a társadalmi és politikai környezettől független, elvont rendszer. Ha pedig a jelentés bizonytalan, amit újra és újra kell alkotnunk a diskurzus folyamatában, akkor ez igencsak megkérdőjelezi a felvilágosodás filozófiájának az egyetlen, általános, megkérdőjelezhetetlen "igazságról" alkotott elképzelését. Annak elismerése tehát, hogy nincs közvetlen hozzáférési lehetőségünk a "valósághoz", bizonytalanná tesz. Nem világos többé, hogy milyen kritérium alapján lehetséges a döntés a különböző megjelenítések (reprezentációk) és elméletek, a különböző, "igazságról" alkotott kijelentések között.

A posztmodernizmus elméletírói - Lacan, Derrida, Lyotard, Deleuze, Foucault - kiteljesítik a XX. századi filozófia röviden jellemzett nyelvészeti fordulatát. Radikális értelmezésük abból indul ki, hogy nincsen jelentés és tudat a nyelven kívül. Számukra az a tény, hogy a jelentés társadalmilag és nyelvileg alkotott, megkérdőjelez minden bizonyosságot, s lehetetlenné tesz bármiféle kijelentést általános erkölcsi és tudományos "igazságokról". Nincs garancia a jelentés azonosságára, senki sem lehet az általános igazság birtokában. A posztmodernizmus tehát frontálisan támadja az objektív tudás fogalmát, és azt állítja, hogy minden, az igazságról tett kijelentés érdekekhez kötött, s így kivétel nélkül minden eszmerendszer ideologikus: magában rejti a hatalom mozzanatát. A hatalom és a tudás szétválaszthatatlanul összefonódik tehát a nyilvános diskurzusban és az emberi nyelvhasználat és gondolkodás minden területén - állítja a posztmodernizmus, s lázadást indít az ezt elleplező ideológiák ellen. A posztmodernizmus célja, hogy "leleplezze a tudás/hatalom teljes körű jelentését ezen építményekben, s ezáltal rávilágítson nagyfokú őszintétlenségükre. A korábbi elméletépítmények alkotóelemei közötti határvonalak berobbantása által a posztmodern a »magas« és »alacsony« kultúra differenciálatlanodását, s egyáltalán, a hagyományos filozófia minden kétértékű oppozíciójának a megszűntét kívánta előidézni" - írja Böröcz József.^[89]

Ehhez a szemlélethez közel álló szemléletmódot alkalmaz Noam Chomsky a tömegkommunikáció nyelvének elemzésében és Paul Feyerabend a tudományelméletben. Mindketten tudatosan utalnak az anarchizmus szellemi örökségére, és nyíltan vállalják a politikai anarchizmussal való szimpátiát.^[90] A posztmodernizmus és az anarchista szellemiség közötti összefüggés azonban általában ennél közvetettebb jellegű.

A posztmodernizmus által kiteljesített nyelvészeti forradalom azért fejez ki anarchista szellemiséget, mert egyfajta nyelvi anarchizmust hirdet. A nyelv nem független az érdekektől, a hatalomtól, hanem éppen ellenkezőleg: minden megjelenítés érdekek által vezérelt - állítják a posztmodern szerzők. Így lehetetlen egy nyelvhasználatot, egy megértési rendszert, egy értelmezési keretet kiemelni és központi helyre helyezni, ahonnan a többi megértési mód igaza megítélhető lenne. Nincsen tehát uralkodó nyelvi rendszer, nincsen központi autoritás: vagy ha van, az nem legitim, s ezt meg kell mutatni: ellene lázadni kell. A lázadás szelleme, a meglévő tekintélyelvű világkép természettőlvalóságának tagadása és széttörésének követelése; a központi viszonyítási alap, koordináta-rendszer szétzilálása; az autoritás elvetése és az értelmezések egyenlőségének hirdetése azok a tulajdonságok, amelyek a posztmodern nyelvészeti forradalmat az anarchista szellemiség kifejezőjévé teszik. ^[91]