Az anarchizmus lényege

Kötetünkben az anarchizmus klasszikusaitól közlünk írásokat, akik különböző irányokból közelítve valamennyien eredeti kifejtését adják az anarchizmus eszméjének. Utószavunkban nem célunk megismételni ezeket a közelítéseket, mindössze azt tartjuk feladatunknak, hogy röviden összefoglaljuk az anarchizmus legáltalánosabb jegyeit és az anarchizmussal szembeni kritika legfontosabb irányait.

Az anarchizmus az a társadalmi elmélet, amely az egyéni felelősségtudat szerepét állítja előtérbe bármifajta - jogi, parancsuralmi vagy parlamentális - uralommal szemben. Az anarchizmus legátfogóbb értelemben uralomnélküliség, amely alatt "azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttélésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre."^[20]

Az anarchizmus különbséget tesz társadalmi rend és politikai rend között. Azt állítja, hogy a társadalmi rend politikai beavatkozás nélkül is elérhető, sőt, csak így válhat a szabadság rendjévé. A politikai rend ugyanis minden esetben hatalmat, így végső soron erőszakot legalizál, így az általa létrehozott "társadalmi rend" minden esetben intervenció a társadalom életébe, azaz sohasem a szabadság, hanem az elnyomás állapota. A politikai rend sérti az egyén morális autonómiáját, sérti az ember természetes jogait, ezért legitim hatalomról beszélni önellentmondás. Ha elfogadjuk az ember természetes jogainak (natural laws) kiindulópontját, akkor a gondolatmenet radikális konzekvenciája szerint egyetlen hatalom sem lehet legitim. A hatalom ugyanis még legszelídebb formájában is olyan helyzeteket teremt, amelyben egyeseknek pusztán azért kell engedelmeskedniük mások akaratának, mert mások akarata számukra parancsként jelenik meg.

A morális autonómia megsértését a többség elve sem igazolhatja: az agresszió nem lesz attól kisebb, hogy tömegek követik el. Az elnyomást sem a többségi uralom, sem a többség nevében gyakorolt kisebbségi uralom nem szünteti meg; ebből a szempontból tehát a demokrácia is egyfajta "krácia" - uralom, elnyomás még akkor is, ha a többségnek tetszik.

Az anarchisták szemében az anarchia társadalmi rendje spontán rend (spontaneous order). Szerintük ennek létrejöttéhez nincs szükség uralmi intézményekre, ellenkezőleg, az uralmi intézmények éppen a spontán rend kialakulását gátolják, s egyes érdekcsoportok akaratát képviselve egy hierarchikus, politikailag vezérelt társadalmat merevítenek meg.^[21]

Az anarchia tehát - szemben a köznapi felfogással - nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend. Filozófiai értelemben tagadása mindannak, amellyel Hobbes a Leviathán című művében az abszolút hatalom szükségességét indokolta. Hobbes szerint a központi autoritás hiánya egy olyan természeti állapotba vezetné vissza a társadalmat, amelyben a "mindenki harca mindenki ellen" zűrzavara valósulna meg. Az anarchisták azonban úgy vélik, hogy épp az uralmon alapuló autoritás és különösen az állam léte okozza a társadalmi erőszakot, mert az államnak nevezett intézmény - valójában emberek egy tetszőleges csoportja - önmagának vindikálja a legitim erőszak monopóliumának jogát, s ez nem más, mint provokáció a társadalom ellen.

Az anarchisták érettnek tartják az embereket arra, hogy az önkéntesség, az egyenlőség és a kooperáció elvei szerint saját belátásuk szerint döntsenek az életüket érintő kérdésekben. Az anarchisták nem eleve intézményellenesek; csupán az uralmi intézményeket (mint az állam, az egyház, a patriarchális család stb.) utasítják el. Azt vallják, hogy intézmények sokaságára lehet szükség az anarchikus társadalomban, de ezek nem lehetnek hierarchikusak, centralizáltak, nem sérthetik sem az egyén szuverenitását, sem az önkéntes közösségek (communitas) rendszerére épülő társadalmi rendet. Proudhon szavaival - amely számunkra József Attila költői megfogalmazásában ismerős - a "szabadság szüli a rendet", nem pedig a rend teremti a szabadságot.

Egy képzeletbeli "hatalomnélküliség - hatalom" skálán az anarchizmus a hatalomnélküliség végpontját képviseli: a hatalom diffúziójának maximumát. Kevesek vagy sokak hatalmával szemben mindenki egyenlő hatalmát (a szuverén individualitást) hirdeti, amely azt jelenti, hogy ha mindenkinek egyenlő hatalma van, akkor társadalmi értelemben voltaképpen senkinek nincs. Az anarchizmus totális tagadása minden totalitarianizmusnak.

A fennálló tagadása mögött az anarchizmus antropológiai optimizmusa húzódik meg: az emberi természet nem eredendően rossz - ahogy azt Hobbes feltételezte -, hanem alapvetően jó, s a feladat annak a békés, egyensúlyi, társadalmi konszenzusra épülő berendezkedésnek a kiépítése, amely ennek a természetnek megfelel. Az anarchisták szerint minden embernek külső kényszerektől mentesen, uralom nélkül kellene élnie, mert akkor a közös érdek és az egyén érdeke nem kerülne egymással ellentmondásba. Ennek megvalósítására azonban forradalomra van szükség: a fennálló uralmi intézményrendszer totális lerombolására. A forradalom nem lehet csupán politikai forradalom, amelynek célja az egyik uralmi intézményrendszer és hatalmi elit felváltása a másikkal, hanem társadalmi forradalom kell legyen, amely az állam szétzúzásával kezdődik, s egy új, uralom nélküli korszak nyitányát jelenti: "Anarchián kívül nincsen forradalom" - mondja Kropotkin, mert anarchista nem tekintheti forradalomnak azt, ha csupán kormányok vagy rezsimek váltják egymást. Egy kormány sohasem lehet forradalmi, mert ha az lenne, önmagát oszlatná fel. Az anarchizmus tagadja, hogy a forradalom sikere után bármifajta diktatórikus átmeneti szakaszra szükség lenne. "Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom megöléséhez!" - emlékeztet a századfordulón Kropotkin az e tekintetben paradigmatikus francia forradalom tapasztalataira. Látnoki szavait a bolsevik forradalom története utólag sokszorosan igazolta. Az anarchista vagy anarchisztikus gondolkodóknak a forradalomra vonatkozóan nincs egységes álláspontjuk. Kibontakozhat az politikai úton, forradalmi felkeléssel (Bakunyin); belső, morális átalakulással (Tolsztoj, Schmitt); egyéni lázadással (Stirner); esetleg reformok sorozata útján (Proudhon). Gandhi szerint a forradalom nem a legfontosabb kérdés, az átalakulás békés, természetes módon megy majd végbe, ahogy "az érett gyümölcs lehull az egészséges fáról".

A társadalmi forradalommal létrehozott új társadalom, az anarchia, alulról fölfelé haladva építkezik. Az emberek szabad szervezkedéséből autonóm szövetségek, egyesületek, föderációk alakulnak ki. Proudhon a kistulajdonosok szövetségéről beszél, Stirner az egoisták egyesületéről, Kropotkin a faluszövetségek szövetségéről, Bakunyin pedig egyre szélesedő föderatív közösségekről (földközösség - tartomány - nemzet - nemzetközi föderáció - európai egyesült föderációk). E koncepciókból is kitűnik, hogy téves az a közkeletű megállapítás, amely az anarchizmust az intézmény- és szervezetellenességgel azonosítja. Mint korábban is utaltunk rá, az anarchizmus csak az uralmi intézményeket tagadja, minden más egyesületet, autonóm közösséget az emberiség természetes integrációs folyamatainak tekint. Mivel a kényszer megszűnik a társadalom életében, a fölépülő új struktúrák nem annyira vertikumok, mint inkább kisebb és nagyobb horizontok. A társadalmi felépítés alapelvei így - az önmagában még nem uralommentes, csupán demokratikus "alulról fölfelé való építkezés" mellett - a decentralizálás, a horizontális kapcsolatrendszer elsődlegessége.

Az anarchista gondolkodók az ideális társadalmat egységes társadalomnak tekintik. Az ellenük felhozott vádakkal ellentétben, náluk a diffuzitás, a látszólagos szétszórtság sohasem jelent széteső társadalmi létállapotot; elképzelésük szerint a társadalmi partikularitások - miként a világegyetem atomjai - egy magasabb egységben egyesülnek. Ez a spontán rend tehát sohasem a szűkösség egyenlősége vagy az egyelvűség uniformitása, hanem az emberiség antropológiai azonosságából kifejlődő sokféleség természetes találkozása.

A társadalom organizmusának sejtjeit a benne élő emberek alkotják. Az anarchizmus az ember belső kibontakozását éppoly fontosnak tartja, mint a kereszténység, ám ezt nem egy külső istenséghez, hanem az emberi méltóság abszolútumához viszonyítja. Követőjének ugyanúgy végig kell járnia az igazság megismeréséhez vezető utat, ahogy a hívőknek az üdvözülés útját, ám ez az út nem kifelé, Isten földön túli világába vezet, mert az igazság ott lakozik mindenkiben - ahogy Schmitt mondja -, "az emberi önismeret szentélyében". Ebből pedig nem a túlvilágra való felkészülés, hanem a létező világ megváltoztatására való törekvés következik. Mivel a vallásos anarchizmus szerint Isten mindenkiben ott lakozik, Isten országa, Utópia világa ezen a földön is látható mint Államtól, Egyháztól, dogmáktól, tekintélyektől, uralmi intézményektől való függetlenedési igény. A külső abszolútumok helyébe egy belső lép: maga az ideális ember, meghatározott hajlamaival és szükségleteivel, amelyekből az óhajtott harmonikus társadalom közvetlenül levezethető.

A belső kibontakozás útja és az igazság megismerésének feltétele a szabadság, amely nem egyeztethető össze a fennálló uralmi viszonyokkal. Ez a szabadság egyéni, de nem önkényes. Érvényesek rá Georg Simmel alábbi sorai: "A szabadság értelme az önmagunkért való teljes felelősségvállalás. Erre vágyunk, de csak akkor érjük el, ha egyes cselekedeteink kizárólag saját személyiségünket fejezik ki, ha e cselekvésben, mindenféle külső befolyás kizárásával Énünk jut szóhoz. Arra vágyunk, hogy létezésünk perifériáit a középpont, és ne valamilyen külső hatalom határozza meg."^[22]

Az anarchikus társadalomban az egyéni interakciók alapelve a Proudhon által leírt mutualizmus (kölcsönösség), amelyben az egyének nem parancsot teljesítenek, hanem "kölcsönös segítséggel" (Kropotkin) önérdekből járulnak hozzá a közös jóhoz.^[23] Az anarchisták szerint ilyen helyzetben az emberek közötti kapcsolatok minősége gyökeresen megváltozik. A mutualizmus társadalmi szinten reciprocitáshoz, vagyis kölcsönös cseréhez vezet a társadalom közösségei között; a reciprocitás alapelve hatja át a szabad társadalom életét. A közösségek ebben az értelemben "antistruktúrák"; a spontánt, a tervezetlent, az eksztatikust fejezik ki a társadalomban megszokottal, az előre láthatóval és a hierarchikusan strukturált világgal szemben.^[24] A mutualizmus és reciprocitás mikroszintű, illetve közösségi szintű elveiből egyenesen következik makroszinten a föderalizmus gondolata. Az anarchista föderáció lényegében különbözik a politikaelméletben és a történelmi gyakorlatban is megjelenő konföderáció fogalmától: míg előbbi közösségek önkéntes "összeműködését" jelenti, utóbbi alatt államok szövetségét értjük. Ezen a ponton az anarchista társadalomfelfogás - a liberalizmushoz és a szocializmushoz hasonlóan - élesen szembefordul a nemzetállam eszméjének izolacionizmusával és provincializmusával.

Összefoglalásként: az anarchizmus tagadja azt a közkeletű álláspontot, amely szerint az államiság az emberiség kultúrájában egyetemes lenne, s mint ilyen, funkcionálisan nélkülözhetetlen. Azt állítja, hogy az uralomnélküli, tehát államnéküli társadalom létrehozható, s a létező uralmi intézményrendszer egy jobbal felváltható, funkcionálisan helyettesíthető. Az anarchizmus társadalomelméletének pozitív állítása az önkéntes kooperációra épülő társadalmi rend lehetségessége, negatív oldala pedig minden uralom, minden állam konzekvens tagadása.

Egy tágabb értelemben az anarchizmus figyelmeztetés minden fennálló kritikai meghaladhatóságára, az emberi kételkedés kiküszöbölhetetlenségére, s bármiféle uralkodó világkép elutasításának lehetőségére. Végül utalnunk kell az anarchizmus kulturális és pszichikai szinten való értelmezhetőségére. Az uralmi szerkezetek felborítása itt a hétköznapi élet tér-idő dimenziói áthágásának felel meg, vagyis az anarchisztikus beállítódás itt nem (csak) a politikai és nem is (csak) a világkép-hierarchiát támadja, hanem tágabban, egészében transzcendálja a mindennapi életet. Ezekben a közelítésekben nem az anarchista doktrína konkrét átvételéről és szoros követéséről van szó. Ehelyett inkább az anarchizmusnak a politikától és a társadalmi működés kritikájától elszakadó szintjeiről, a tágan felfogott anarchista szellemiség megjelenítéséről beszélhetünk: bizonyos anarchista alapértékek tudatos vagy tudattalan átvételéről, újragondolásáról és különböző területeken való képviseletéről.

Az anarchista szellemiséget a birodalmi szellemiség ellentétpárjaként is felfoghatjuk. Míg az előbbit az uralkodó-, illetve vezérnélküliség; a pluralista jelleg, az alternativitás; a szabad választás alapján való elfogadás; az írásbeliség profanizálása; az emberközpontúság, humanista jelleg; a függetlenség, az autonómia; a változtathatóság fogalmaival írhatjuk le, addig a birodalmi szellemiséget az alapító istenember, vezér; az átfogó, határtalan, mindent magába ölelő egyházi jelleg; a hit által való elfogadás, az alapító irat, a szent könyv, a jelszavak mágikus jellege; az egységesség, az uniformizáltság; az örök fennállás, a végtelenség kategóriáival közelíthetjük meg.

Az anarchista szellemiség fogalma alkalmazható a társadalomban élő tudásszerkezetekre is. Ebben az értelemben használja Paul Feyerabend az anarchisztikus tudáselmélet kifejezést.^[25] Feyerabend elmélete szerint maga a tudomány anarchisztikus vállalkozás, melyben szükségszerű a meglévő határok átlépése, az uralkodó berendezkedés újabb és újabb felborítása. A meglévő szabályokat érvényteleníteni, a status quót tagadni kell, hogy az alternatívák óceánjából kiválhassanak a hasznosítható új hipotézisek. A lemaradó tradíciók ugyanakkor továbbélhetnek és tökéletesedhetnek, együttélvén a pillanatnyilag racionálisnak tartott tudományos módszerekkel - ez Feyerabend demokratikus relativizmusának lényege.^[26] Ez a - társadalmi-politikai konzekvenciáit is radikálisan végiggondoló - tudományelmélet egyrészt a tudományos status quót felborító aktusa miatt, másrészt a tradíciók párhuzamos, uralkodó szcientista, tekintély nélküli fejlődésének hangsúlyozásával érdemelte ki és vállalta fel az "anarchista" jelzőt.

Az anarchizmus kulturális, illetve pszichikai szinten való értelmezésénél elsőként a Mihail Bahtyin által elemzett karneváli struktúra minden hierarchiát szétromboló és játékosan megfordító antistruktúráira, "az egyetemesség, a szabadság, az egyenlőség és a bőség utópikus birodalmának" időleges megvalósulásaira gondolhatunk.^[27] A dionüszoszi elv, az ünnepi eksztázis e kulturális-pszichikai szinten értelmezhető anarchikus megnyilvánulások egyik ideáltípusa. "Ha az eksztatikus ösztönkitöréseket, az elnyomott energiák kitörését nézzük - írja Hermann Nitsch -, akkor nem csupán valamiféle elfojtott, beszűkült birodalom kitöréséről van szó, hanem a pillantás a kaotikus mélységekbe, a kimeríthetetlenbe, a kimeríthetetlen dionüszoszira esik. Egy elementáris erő érint meg minket, amely előtt megborzongunk. A nyelv, az állam, a civilizáció minden rendje és szabálya mögött egy irracionálisnak és kaotikusnak látszó erőstruktúra van, amely mindig készen áll a hívásra, hogy rendszereinket áttörje és szertesöpörje. A dionüszoszi felajánlja magát. Egy racionális és politikailag gyengécske rend szembeállítja magát egy erős "isteni", prométheuszi tevékenységgel. Az állandóság nem azonos a természettörvényekkel, hanem a látszatbiztonságot kereső átlag hozza létre, a langyosság és a restség valódi dühe. A természettörvények alapján valóságot alkotó metafizikus elv a változás, a dinamikus, a dionüszoszi elv, a változtatás."^[28]

A kulturális-pszichikai szinten áttételesen értelmezett anarchisztikus megnyilvánulások másik útja befelé vezet. A karnevál helyett ez a tudat karneválosítása, a mámor, a meditáció, a befelé fordulás, a misztika. Az egyént mértéknek tekintő, a külső hatalmaktól függetlenedő visszavonulás, szemlélődés s meditáció, a politikai, ideológiai uralom hatálytalanítása mellett széttörheti a hétköznapi valóság tér-idő dimenzióit is; mint a gnózis, a jóga, az ima. "A mindenség és a szellem, a természet és a történelem létesülését egy fényben látni: ez általában a gnózis nagystílű módja, az önmagában összhangzó szellem látása."^[29]

Talán szokatlan együtt tárgyalni az anarchista társadalomelméleteket az anarchisztikus tudományfilozófiával és a dionütikus, valamint meditatív hagyományokkal. A közös értelmezési keret feltételezésének lehetségességére azonban - az anarchizmus szó makacs fel-felbukkanása mellett - egy fontos tény figyelmeztet. Az átvett értelemben használt anarchizmus különböző szintjeinek példáiként megemlített törekvések képviselői ugyanis a valóságban is gyakran találkoznak a par excellence anarchista mozgalmakkal; az ideáltipikusan elkülöníthető szintek nemegyszer kölcsönösen vonzották és vonzzák egymást.^[30]