Tekintélyellenes mozgalmak - Közép-Kelet-Európa

Mindez azonban elsősorban a fejlett tőkés országokat jellemzi. Az új társadalmi mozgalmak kérdései másképp jelentkeznek a közép- és kelet-európai új demokráciákban. E társadalmak egyrészt nem "hiány utáni" társadalmak: mivel a tömeges jólét időszaka még nem köszöntött be, a gazdasági növekedés e társadalmak fő célja. Másrészt a kelet-európai fiatal demokráciák stabilitása és kidolgozottsága egyelőre nem áll a nyugati demokráciák olajozott működésének szintjén. Jalta Európának nemcsak politikai, hanem szellemi megosztottságához is vezetett: a szovjet megszállás a gazdasági pusztítással együtt konzerválta a térség szellemi alulfejlettségét is. A posztindusztrializmus, a posztmaterializmus és a posztmodernizmus címszavaival leírható nyugati "posztkorszakkal" a szemben a posztkommunizmus korszaka itt a jól működő indusztrializmus vágyát, a materializmus felvirágzását és a modernség ideológiáját hozta.

Kelet-Európában a posztmodern filozófia relativizáló szemlélete teljesen, s az azt megelőző "nyelvészeti fordulat" irodalma is nagyrészt hiányzik. A pozitivizmus uralma a társadalom- és természettudományokban kevés kivétellel megkérdőjelezetlen. Lényegében nincs feminista mozgalom, mert a női emancipáció kérdése a szegénység miatt másként vetődik fel. Keleten a kommunista rendszerek gazdasági kényszerrel irányították a nőket a munkaerőpiacra: egy családnak általában szüksége van két keresőre. A női emancipáció vágya ezért az otthonmaradás, a házimunka vágyott lehetőségeként, az egykeresős családfenntartás álmaként jelenik meg - míg Nyugaton a munkáért való lázadással kezdődött. A nőket a házimunkába visszaszorító tömeges női munkanélküliség hatása és az abortusz tilalmának visszaállítására tett kísérletek azonban új helyzetet teremthetnek és alapot adhatnak az emancipáció követelésének és a feminizmus megjelenésének.^[125] Emellett szól az is, hogy a mai feminizmus hangsúlyozottan kulturális, a női csoportok identitástudatának megteremtésén munkálkodó mozgalom, s a kulturális szférában való megjelenése ezért csak közvetetten kapcsolódik a gazdaság állapotához.

A politika szférájában Kelet-Európában jelenleg a fiatal posztkommunista demokráciák intézményi infrastruktúrájának, a pluralizmus és korporatizmus jól működő finomszerkezeteinek kialakítása köti le az építő politikai erőket. Ezért - bár a térség ökológiai rendszere romlottabb, mint Nyugat-Európáé - a zöld-mozgalmak elsősorban egyes környezetromboló létesítmények ügyei köré szerveződtek. Egyelőre nem hordozzák egy átfogó technológia- és társadalomkritika igényét és egy új, bázisdemokratikus társadalmi modell ígéretét. Amíg a föderalizmus Nyugaton föderalista államok belügyeiben és az Európai Közösség kialakításában egyaránt technikai (adminisztratív, jogi, pénzügytechnikai) kérdés, addig Kelet-Európában egyelőre az egymásra vicsorgó nacionalizmusok megszelídítésére vonatkozó szerény javaslat. A municipalizmus a populizmus és a nacionalizmus veszélyével járhat, s alighanem a "demokratikus totalitarianizmus" veszélyét hordozza.^[126]

Kelet-Európában ma az új politikai és gazdasági szerkezetek - stabil, jól működő demokratikus parlamenti pluralizmus és gazdasági növekedés - autoritásának felépítése van napirenden. Ezek visszásságait kritizálni, ellenük lázadni és egy finomabb, élhetőbb és igazságosabb politikai, gazdasági és mindennapi rendszert követelni lényegében csak megszületésük után lehet. Mindez azonban nem a nyugati modell pontos követelésének jóslatát jelenti. Nincsen ugyanis közvetlen ok-okozati viszony a gazdasági-társadalmi változások és az új társadalmi mozgalmak megjelenése között. Az összefüggés jóval közvetettebb ennél. Az új mozgalmak hangsúlyozottan kulturális jellegűek, új identitástudat megteremtésén munkálkodnak. Ezért a kulturális intézményrendszer befolyásolására való képességük, a politikai tér űrjeinek betöltésére tett kísérleteik és a társadalmi nyilvánosságban - a médiában - való megjelenésük a hagyományos mozgalmakénál fontosabb tényező szerveződésük és hatásuk szempontjából. Tény, hogy Kelet-Európában egyelőre szűk az új társadalmi mozgalmakat hordozni képes posztindusztriális alkalmazotti-középosztályi réteg. Egyelőre ugyancsak viszonylag szűk a posztmaterialista értékeket követni képes csoportok - például fiatalok - rétege is. Az új társadalmi mozgalmak értékei ezért - az eddigi kísérletek tapasztalatai szerint - viszonylag kis értelmiségi csoportokban, "fölülről" terjednek el. Kelet-Európa valószínűleg e tekintetben is folytatja a reformértelmiségieknek nagy - lényegében helyettesítő - szerepet adó tradícióját.

A mai kelet-európai demokráciák semmiképpen sem a posztmodern kapitalizmus rendszerei. Az új társadalmi mozgalmak lehetőségeinek szempontjából ez egyfelől hátrány, mert a régió gazdasági alulfejlettsége következtében itt ma nem a posztindusztriális fordulat, hanem az eredeti tőkefelhalmozás és a gyarmatosítás elszenvedésének párhuzamosan haladó folyamata zajlik. Másfelől azonban előny is lehet: működik még a széles társadalmi diskurzus, a közügyeket nagy publicitással megvitató társadalmi nyilvánosság; a tömegkultúra csak fokozatosan erodálja a nyilvánosságot és teszi fogyasztóivá a politikai kultúrát.

Az anarchizmus öröksége ma Kelet-Európában sem az elvont államellenesség, hanem az új, demokratikus államhatalommal szembeni egészséges kétkedés és a korrupcióval szembeni morális egyensúly lehet. A hatalom akarva-akaratlanul korrumpál, mert professzionalizálódik és bürokratizálódik - fogalmazta meg "az oligarchia vastörvényében" az anarcho-szindikalista Robert Michels. Michels a túlcentralizált, parlamenti frakcióra összpontosító német szociáldemokrata párt anarchoszindikalista kritikája közben formálta meg a politikai szociológia máig alapvető tételét. Ez a tétel akkor is érvényes marad, ha a stabilitás követelménye Kelet-Európában ma az elitpolitika, a parlamenti és értelmiségi politizálás előnyeit hangsúlyozza. A társadalom az állam ellen^[127] gondolatának mai megjelenési formái az oligarchiákkal szemben alulról felfelé építkező új társadalmi mozgalmak, az állampolgári kezdeményezések szervezése, a polgári engedetlenség, a rotáció elve és gyakorlata. Ezek a törekvések hatástalanok maradnak, ha mereven államellenes, s nem az elitpolitikát ellensúlyozó szerepet töltenek be, mert a professzionalista elitek kialakulása ugyan kritizálható, de kikerülhetetlen folyamatnak tűnik.

Ha Közép- és Kelet-Európa történetének következő időszakában folytatódik a plurális demokrácia meggyökeresedése és megvalósul a gazdasági növekedés és az ezzel járó társadalom- és értékszerkezeti változások lehetősége, akkor a mai mozgalmi csírákból életerős új társadalmi mozgalmak sarjadhatnak, és egyre gyakrabban lesz érezhető az általuk képviselt anarchista szellemiség hatása. Hogyan foglalható össze ennek mai üzenete?

Az anarchisztikus lázadás ellenfele a posztmodern filozófia számára a merev, hierarchikus gondolkodási szerkezetek, az érdekeket leplező, értékhangsúlyokkal terhes kétpólusú ellentétek ideologikus világa. A feminizmus számára a tekintélyelvű, férfi dominálta, patriarchális gondolkodási és társadalmi hierarchiák. A zöld-mozgalom számára a gazdaság istenítése, a veszélyes technológiák felelőtlen használata, a szűk látókörű tudomány kizárólagosságra törekvése, a politikai uralom és az állami erőszak. A föderalizmus számára a centralizáló, despotikus, szűkítő jellegű politikai szervezetek. Az említett mozgalmak közös kritikai nevezője a hierarchiaellenesség, az alárendelő, elnyomó társadalmi és gondolkodási szerkezetekkel szembeni tekintélyellenes, delegitimáló, kritikai, felforgató alapállás.

Az anarchisztikus szellemiség mai képviselete ugyanakkor egy építő, pozitív víziót, egy új társadalmi- és gondolkodási szerkezet létrehozásának igényét is magában foglalja. A közös nevező itt az autonómia tisztelete, az alulról építkezés, az egyenlőségre, kiegyensúlyozottságra, decentralizációra törekvés, a föderatív jelleg, a mellérendelés elvének követése a mindennapokban és a politika világában egyaránt.

Az állam elleni frontális támadás igénye és az állam eltüntetésének anarchista vágya mindmáig irreálisnak bizonyult. Bár az állam "eredendő rosszaságának" állítása ma is megszívlelendő figyelmeztetés marad, a lehető legszigorúbban ellenőrzött és a lehető legkisebb térre visszaszorított állam elfogadása mégis a legkisebb rossz választásnak tűnik.

Az anarchizmus klasszikus gondolkodóitól nem áll távol az anarchizmus fogalmának tágabb értelmezése, az anarchisztikus értékideál képviselete. Ahogyan Rudolf Rocker mondja tanulmányunk elején idézett írásában: "az anarchizmus nem rögzített és zárt társadalmi rendszer, hanem inkább az emberiség történelmének egyfajta irányzata". Malatesta megfogalmazásában: "Nem arról van tehát szó, hogy ma, holnap vagy ezer év múlva elérjük az anarchiát, hanem arról, hogy ma, holnap és folyton az anarchia felé vezető úton haladjunk."^[128]

Kik akkor az anarchisták? S mi különbözteti meg őket a többi embertől? Sebastian Faure így válaszol Anarchista Enciklopédiájában: "Nincs, és nem is lehetséges libertariánus Hitvallás vagy Katekizmus.

Ami azonban létezik és anarchista doktrínának nevezhető, az olyan általános alapelvek, alapvető koncepciók és gyakorlati alkalmazásaik összessége, amelyekről egyetértés született; egyetértés mindazok között, akiknek gondolkodása ellenséges az autoritással szemben, és akik - közösen vagy elszigetelten - küzdenek minden fegyelmezés és korlátozás ellen, legyen az akár politikai, akár gazdasági, intellektuális vagy morális jellegű.

Bár sokféle anarchistatípus lehetséges - és létezik is -, mindannyiuknak van egy tulajdonsága, amely megkülönbözteti őket az emberiség másik részétől. Az egyesítő pont az autoritás elvének tagadása a társadalmi szervezetekben - azoknak a korlátozásoknak a gyűlölete, melyek az autoritás alapján álló intézményektől erednek.

Ilyformán mindenki, aki tagadja az autoritást és küzd ellene, anarchista."^[129]


Kötetünkbe elsősorban az anarchizmus klasszikusainak írásait válogattuk. Az anarchizmus mai képviselőinek bemutatása már egy másik könyv feladata lehet.