A "nőiség" mint felforgatás: a feminizmus és az anarchista szellemiség

A posztmodernizmus elsősorban szellemi és akadémiai irányzat, s kevés kivételtől eltekintve nem kapcsolódott konkrét, aktuális társadalmi-politikai mozgalmakhoz. Ez azért érthető, mert nyelvkritikai beállítódása a politikai ideológiák iránti mély szkepszist is magában foglalja, s így nehéz elképzelni, hogy gondolati tőkéje miként szolgálhatna valamely ideológiát követő napi mozgalmat. Ugyanakkor azonban a posztmodernizmus politikai jelentősége elvitathatatlan, két értelemben is. Egyfelől kritikai potenciálja valamennyi politikai "-izmus" egyoldalúságának, esetlegességének és érdekvezéreltségének kimutatására felhasználható. Másfelől a posztmodern nyelvelmélet gyakran éles kultúrkritikába fordul, s kimutatja a nyugati kultúrkör, illetve az emberi civilizáció alapvető társadalmi és nyelvi szerkezeteinek elnyomó jellegét. A posztmodernizmus itt a feminizmussal találkozik, s ez a találkozás egyszersmind a posztmodernizmus legkomolyabb politikai potenciált hordozó randevúja.

A feminista mozgalom első hulláma a múlt században, a női választójogért folytatott szüfrazsettmozgalomból született. A mozgalom az 1960-as években új lendületet kapott, s az élet valamennyi területén egyenjogúságot - egyenlő fizetést, karrierlehetőségeket, politikai képviseletet, szexuális élvezetet - követelt a nőknek (az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való joggal együtt). E formális jogokért folytatott küzdelem mellett a feminizmus 1970-es évektől kezdődően azokra az informális, hétköznapi elnyomó magatartás-, tudás- és nyelvi formákra is figyelmet fordított, amelyek az említett formális jogok megléte mellett is akadályozzák a nők érvényesülését. A feminista kritika nyomán létrejött és valamennyi nyugati nyelvben bevetté vált egy új fogalom, a szexizmus, amely azokat az előítéletszerű, nemegyszer agresszív elvárásokat fedi, amelyek kötelező érvénnyel kötnek a különböző életterületeken való viselkedést az ember neméhez.^[92]

Az informális, hétköznapi szexizmus megnyilvánulásainak és a mögöttük fekvő nyelvi-társadalmi mélyszerkezeteknek a kritikája az a terület, ahol a feminista elemzők felhasználták és politizálták a posztmodernizmus szemléletét. Így alakult ki számos feminista irányzat egyikeként a posztmodern feminizmus, amely ma - elsősorban Nyugat-Európában - a legnagyobb hatású akadémiai-értelmiségi feminista iskola.

A nyugati logikai rendszer válságba jutott, s nem tud megfelelni a posztmodern kihívásnak - állítják a posztmodern feministák, - s hozzáteszik: ez a válság nem semleges a nemek tekintetében. Végül is egy olyan narratív rendszer válságáról van szó, amelyet férfiak alkottak, s amely nem reprezentálja a "feminint", a "nőit". A nyugati gondolkodás vakfoltja ez: a "feminin" elmondatlan, kimondatlan, elnyomott maradt: "kiírták", "leírták" a történelemből; része a csend. Ez a csend hozzájárult a nők marginalizált és alávetett helyzetéhez, s ezt a csendet akarja megtörni a posztmodern feminizmus: felforgatni a meghatározó patriarchális gondolkodásmintát, megszakítani folyamatosságát.

A szubverzió vágya abból táplálkozik, hogy a nyugati gondolkodásmintát általában jellemző kétpólusú ellentétek [binary oppositions] (jó-rossz, igaz-hamis, menny-pokol, minden-semmi stb.) megléte szerkezetileg összefügg a férfi-nő ellentétpár jelentésével. Míg a maszkulin, a "férfi" érték a pozitív póluson elhelyezkedve előnyt élvez, addig az elnyomott feminin, "női" érték a maszkulin érték negatív lenyomataként, inverzeként, alvilágaként határozódik meg a hétköznapokban, a magas- és a tömegkultúrában.

A posztmodern feminizmus célja, a maszkulin logikai rendszer felforgatása egyben a nemi különbség újraalkotásának igényét is magában foglalja - köztük levő hierarchia nélkül. Ennek eszköze a feminista diskurzus, a női írás - a női történetírás, a női szépírás - megteremtése: a nőélmény kiírása. "A feminin szöveg - írja Helene Cixous - nem lehet kevesebb, mint felforgatás. Vulkanikus: megírása feltépi a férfibefektetéseket védő, régről felhalmozott tulajdont; nincs más út. A nő számára nincs hely, mert a nő nem férfi. Ha a nő valódi nő, ez azért van, hogy mindent szétzúzzon, hogy darabokra törje az intézményi kereteket, hogy szétrobbantsa a jogrendszert, s hogy megtörje az »igazságot« nevetéssel."^[93]

A nőiség ebben az értelemben felforgatás, összefüggéstelenség, irracionalitás, többértelműség. Szimultán jelentése tudatosan megsérti a kétpólusú ellentétek maszkulin törvényeit. Célja, hogy megzavarja azokat a gondolkodási szerkezeteket, amelyekkel az uralkodó struktúrák jelentéseket hoznak létre, s megteremtik az "igazság" fogalmat, megjelenítik a "valóságot", és legitimizálják magukat. Röviden: a "nőiség" támadást intéz a meghatározott, objektív, fixált tudás és jelentés elképzelése ellen.

A posztmodern feminizmus tehát elveti "az identifikáció logikáját",^[94] s ennek szellemében nem határozza meg a "nőiség" pontos tartalmát sem. A "nőiség" egyszerre több jelentést tartalmazó, anarchista szemléletet tükröző fogalma nem teszi lehetségessé és szükségessé a meghatározást. Lényege éppen a két nem fixált jelentéseinek, s az elnyomó gondolkodási szerkezet, a kétpólusú ellentétek rendszerének felforgatása. A nőiség így a felforgatás metaforájává válik - a "nőit" nem szükséges a nőkhöz, s a maszkulint a férfiakhoz kötni: a férfiak is lehetnek "nőiek", képviselhetik a "női", anarchisztikus szemléletet.^[95] Vannak férfiak (bár túl kevesen) - írja Cixous -, akik nem félnek a nőiségtől."^[96] A "nőiség" posztmodern feminista értelmezése így a felforgatás terét jelöli, amit bárki elfoglalhat: nők és férfiak egyaránt - bár a nőknek jobb esélyük van erre elnyomott helyzetüknél fogva.

Az elnyomó és általánosító nyugati logika mélyszerkezetének gyökeres felforgatása a társadalom és diskurzusai teljes újragondolásának és újrarendezésének követelményét jeleníti meg. Cixous szavaival a cél nem kevesebb, mint teljesen átírni a régi játékszabályokat, "felrobbantani a Törvényt".^[97]

Miért pont úgy van, ami "van"; s miért kellene pont így lennie? - eme tiszteletlen feminista kérdésfeltevés hordozza az anarchista szellemiség örökségét. Az uralkodó rendszer és gondolkodási szerkezeteinek felborítása, a merev jelentések széttörése, a flexibilis, sokszínű jelentések propagálása és a hierarchiaellenesség azok a vonások, amelyek a posztmodern feminizmust az anarchizmussal társítják. S bár az anarchisztikus szemléletű posztmodern feminizmus csak egyetlen - elméleti - irányzata a sokágú feminista mozgalomnak, a mozgalom egészéről is elmondható, hogy az elnyomás - a patriarchális elnyomás - ellenében, a tekintélyellenesség, és az emberi emancipáció jegyében született. A feminizmus fő sodrát, fő hatásirányát általában az jellemzi, hogy a nők felszabadítását összekapcsolja a férfiakéval; mindkét nem számára megszüntetendőnek tartja a hierarchikus-uralmi viszonyt és az uralom- és erőszakmentes, kooperatív kapcsolatok létrehozásának a híve a nemek között."^[98]