Az anarchizmus kritikája

Amióta az anarchizmus társadalomelméletként és társadalmi mozgalomként a XIX. században létrejött, folyamatosan szembe kellett néznie a legkülönfélébb irányokból érkező - liberális, demokratikus, szocialista stb. - kritikákkal. Az alábbiakban - a teljesség igénye nélkül - néhány kritikai szempontra hívjuk fel a figyelmet.

Az egyik kritikai szempont az anarchizmus által idealizált emberi adottságok és az uralmi intézmények létének ellentmondásán alapulhat. Ha ugyanis az antropológiai optimizmus feltételezése megállja a helyét és a különböző érdekek a primitív társadalmakban egy eredendően harmonikus rendbe integrálódtak, akkor hogyan jöhettek egyáltalán létre az uralmi intézmények? Hogyan alakulhatott ki az intézményes kényszer, a legalizált erőszak, az állam?

Talán az ember pszichikumában, ösztöneiben rejlik az agresszió, a hatalom akarása? Ebben az esetben az anarchizmus eszményített emberképe megdől, s a kérdés új elméleti választ igényel. Vagy külső (földrajzi, történelmi stb.) okok kényszerítették arra az embert, hogy természetével ellenkező társadalomban éljen? Itt viszont pontos, történeti-empirikus válaszra lenne szükség, amely azonban hiányos, nem kielégítő az anarchista művekben. Az anarchistáknál az ideális társadalom koncepciója közvetlenül a természetjogokhoz kapcsolódik, abból vezethető le. Ez azonban meggátolja az elméletet abban, hogy a létező társadalom ettől független törvényeit, s főképp azok mozgatórugóit kellő mélységben feltárja. Pierre Clastres alábbi gondolatmenete az anarchizmus ezen elméleti gyengeségének kritikájaként is fölfogható: "A politikai hatalom semmi esetre sem immanens szükségszerűsége az emberi természetnek. A társadalmi életnek viszont immanens szükségszerűsége. Politikát elgondolhatunk erőszak nélkül, társadalom azonban nem gondolható el politikum nélkül, más szavakkal: nincs társadalom hatalom nélkül."^[31] Bár az anarchizmus - antropologizmusánál fogva - kétségtelenül minden más elméletnél érzékenyebb a társadalom elidegenedett létezésmódjaira és megnyilvánulási formáira, híjával van a pusztán társadalomelvű magyarázatoknak. A természetjogokból le nem vezethető fennálló társadalom teljes megértése nem célja - azt egészében utasítja el.

Az anarchizmus egy másik lehetséges bírálata a következő: a mozgalom elvont szinten végső soron azt szeretné, hogy mindenki fogadja el az anarchia elveit. Ha ugyanis csak egyvalaki nem fogadja azt el, ellene nem lehet állami-jogi-erőszakos eszközöket foganatosítani, mert ez ellentmondana az állam- és uralomellenesség anarchista elvének. A hangsúly a "mindenki" szón van, mindenki anarchizmusa tehát az anarchia feltétele. Ha azonban mindenki anarchista volna, már nem is lenne szükség anarchizmusra. E ponton ragadható meg az anarchizmus utópikus jellege, hiszen megvalósításának előfeltétele megegyezik kitűzött céljával. Anarchia nem előre leírt, kidolgozott utópia, mert az kényszert jelentene mindazok számára, akik nem hívei. Anarchia inkább elvont, stilizált fogalmakból épül, melyek a társadalmi valóság tagadásából, az ellenzéki értékekből sűrűsödnek össze.

Lényegében ebből fakad az anarchizmus cselekvésképtelensége - amely vádat különösen a marxisták hangoztatták az anarchistákkal szemben. Valóban: az anarchizmus nem hisz abban, hogy nagy társadalmi céljaihoz kerülő utakon is el lehet jutni. Hegel nyomán azt vallja, hogy "a cél nem más, mint az érte latba vetett eszközök eredője", ami esetünkben azt jelenti, hogy társadalmi cél politikai-hatalmi eszközökkel nem érhető el. Ez az elméleti következetesség nem egy esetben cselekvésképtelenné tette az anarchistákat, s belesodorta őket a "politikamentes politizálás" csapdájába. Ez a paradoxon azt jelentette számukra, hogy vagy megmaradtak a tiszta elméletnél, vagy politizálásra kényszerültek, s akkor elveikből bizonyos fokig engedniük kellett. Ilyen kompromisszumot kötött például Bakunyin, amikor csoportjával belülről próbálta megváltoztatni az Internacionálét; Schmitt Jenő Henrik, amikor ideológusként a paraszti agrárszocialista mozgalomhoz csatlakozott; Alexander Berkman és Emma Goldman, amikor átmenetileg megpróbált együttműködni a bolsevikokkal; valamint az anarchoszindikalisták, akik elveik egy részének feladása árán a munkásság osztálycéljai mögé sorakoztak fel.

A célracionális és értékracionális cselekvés dilemmája tehát az elvekhez hű anarchisták számára az emberi tulajdonságok idealizálása révén tisztázható: ez okozza az anarchista elmélet elvonatkoztatottságát és gyakorlati cselekvőképtelenségét. A kritikai jellegű társadalmi mozgalmak fejlődésében három egymást követő szakaszt különböztethetünk meg: 1. az ideológiai állapotot, 2. a szervezeti állapotot, 3. a hatalmi állapotot. Az első szakaszban az elméleti koherencia, a harmadikban pedig a hatalom követelményei vezérlik a mozgalom tevékenységét.^[32] Az anarchizmus sokszor azért maradt "tiszta" - elméletileg és morálisan egyaránt -, mert nem lépett ki, nem tudott kilépni ideológiai állapotából. Nem a radikális társadalmi változtatás szándékának hiánya, hanem az uralomellenesség elve gátolta meg ebben. Amikor - mint minden ideológiát - megkísértette a "szervezeti fegyver", a politikai cselekvőképesség vonzása, az anarchizmus az adott politikai szervezetrendszerrel kölcsönhatásba kényszerült, politizálni kezdett, s ezáltal önmagát tagadta meg. Nem lehetett véletlen, hogy az anarchizmus - bár szerepet játszott szinte minden forradalmi változásban - csak kísérőjelensége, de nem domináns erejű tömegmozgalma volt a forradalmaknak. Többnyire aktív volt a régi rend lebontásában és szerepet vállalt az új rend felépítésének elindításában, de azt követően fokozatosan kiszorult a közéletből, s más, militánsabb eszmék nevében szervezett mozgalmak vették át a kezdeményezést. Így történt ez Olaszországban, Franciaországban, az 1917-es oroszországi forradalom után, de még az anarchista mozgalom legdicsőségesebb korszaka, az 1936-os spanyol forradalom sem jelentett ez alól kivételt. Feltehetően ezzel függ össze az is, hogy az anarchisták közül nem kevesen többnyire életpályájuk egy szakaszán vállalták csak a "tiszta" anarchizmust, és előbb-utóbb más mozgalmakhoz csatlakoztak vagy pedig visszavonultak a mozgalomból.

Egy következő kritikai szempont az anarchizmus gazdaságképét illeti, amelyben - mint utaltunk rá - erőteljesen jelen vannak a preindusztriális reminiszcenciák. Az anarchista gazdaságfelfogás annyiban a Marx előtti szocializmushoz hasonlatos, hogy kiinduló álláspontjában a tulajdon tagadásának elvi alapján áll. "Ideáljuk a tulajdonnal szemben a természet szabad javai voltak: a levegő, a víz, mely javak nem képeznek tulajdont, korlátlanul állnak az emberek rendelkezésére."^[33] Céljuk az volt, hogy a megtermelt javakat ilyen szabad javakká alakítsák át, s ezzel megszüntessék tulajdon voltukat. Ismeretes, hogy Proudhon a tulajdont lopásnak, a mindenkit megillető javak eltulajdonításának tartotta (bár nem tagadta a kistulajdon szükségszerűségét), valamint, hogy Bakunyin és az őt követő anarchisták elutasították az öröklést.

Az anarchistáknak az új társadalomra vonatkozó gazdasági elképzeléseik meglehetősen körvonalazatlanok. Ezt egyrészt azzal indokolják, hogy a materiális értékek másodlagosak a szellemiekhez képest, másrészt úgy érvelnek, hogy egy szabad társadalomban a gazdasági termelés módszerei és viszonyai úgyis maguktól kialakulnak. Annyi azonban világos, hogy az anarchista társadalom jóléti, a szükségleteket korlátlanul kielégíteni képes berendezkedés, ahol a termelés nem annyira a nagyiparhoz és a nagyvároshoz, mint a kistelepülések apró, önigazgató termelési egységeihez kötődik. A napi munkaidő lerövidül, s redisztribútor híján a redisztribúció is megszűnik. A gazdaság beágyazott a társadalmi újratermelés egészébe, ahol céhes jellegű kisközösségekhez kapcsolódó kisárutermelés folyik, míg a földművelést a természettel szimbiotikus egységben élő paraszti kollektívák végzik. A tulajdon eltörlésével, a horizontális egységek interakciójával a társadalmi-gazdasági kapcsolatokat a reciprocitás elvei határozzák meg.

Az anarchizmus víziója az anarchiáról, az uralom nélküli társadalomról olyan elnyomás és kizsákmányolás nélküli világot rajzol, amelyben nem működik a kapitalista munkamegosztás. Ebben a világban a "közösség" felmagasztosul a "társadalom"-mal (Tönnies), a "mechanikus szolidaritás" az "organikus szolidaritás"-sal (Durkheim) szemben. Gazdasági egyszerűsödést hozna tehát, amelynek megvalósítási kísérletei - Proudhon mutualista bankja, Mahno és a spanyol anarchisták kommunái és szövetkezetei stb. - gyengének és élhetetlennek bizonyultak az ipari társadalom növekedéscentrikus világában. Bár az anarchista elmélet egy trendjében "történetileg megfigyelhető a nagyipari fejlődés fokozatos elfogadására való törekvés"^[34] is, ez a legtöbb esetben az eredeti tanoktól való eltávolodással és a szindikalizmushoz való közeledéssel párosult. Az individuális anarchistákat - akik végül elfogadták a tulajdonszerzés gondolatát - megoldhatatlan feladat elé állította a közjavak (public goods) problémája, a magántulajdon és a közjavak között feszülő ellentét; a kollektivista anarchisták pedig - továbbra is elutasítva a tulajdont és a piacot, de a centralizált, újraelosztó államot is - önigazgatási kísérleteikkel nem tudtak megfelelő választ adni a gazdasági hatékonyság követelményére. Az anarchisták elvont államellenessége, az állam eltörlésének lehetőségébe vetett hite nem tette számukra lehetővé az állam funkcionális szerepének meglátását - egyebek mellett - a bűnüldözés, az oktatás, a szociálpolitika területén. Nem érzékelték az állam és a politikai rendszer fenntartásában érdekelt csoportok rejtett érdekérvényesítő módszereit és szerves illeszkedésüket a gazdasági-társadalmi újratermelés rendszerébe. Röviden: nem érzékelték az állam mély gazdasági-társadalmi beágyazottságát; az államot a társadalomtól független, s ezért nem csupán visszaszorítandó, de könnyedén elsöpörhető szervezetnek látták. Az anarchizmus napi politikai harcokban elszenvedett vereségei mögött, az egész anarchista mozgalom bukásának hátterében tehát az ipari társadalom kapitalista fejlődésének trendje, a vele szemben megfogalmazódó államszocializmus totalitáriánus politikai gyakorlata és nem utolsósorban a modern nemzetállamok kialakulásának valósága áll. E folyamatok erősebbnek bizonyultak az anarchia idilljének vonzásánál.

A mai anarchizmus teoretikusai elismerik Friedrich Hayek és más klasszikus liberálisok érvelését, mely szerint "a piac természetes működése az emberi magatartások nagy méretekben, erőszak és hatalom alkalmazása nélkül történő koordinációjának rendkívül hatékony módja".^[35] Ugyanakkor fenntartják, hogy irracionális mindent a piacra bízni, "ha egyszer az emberek tudják, miként lehet befolyásolni a piac működését annak érdekében, hogy nemkívánatos velejáróit elkerüljék".^[36] Robert Paul Wolff nyíltan vállalja a kevésbé hatékony gazdasági működést, ha ez az emberi autonómia növekedésével jár. "Csak a legmesszebb-menő gazdasági decentralizáció tenne lehetővé egy olyfajta önkéntes gazdasági korporációt, amely összhangban lenne az anarchizmus és a jólét eszményével. A jelen körülmények közepette az ilyen decentralizáció természetesen gazdasági káoszt eredményezne. Ha azonban olcsó helyi erőforrások és fejlett kistermelői technológia birtokában volnánk, és ha ezen túl még hajlandók volnánk kiegyezni a pazarlás magas szintjével, akkor talán képesek lennénk felosztani az amerikai gazdaságot kezelhető méretű regionális és szubregionális egységekre. Az egységek közötti csere rossz hatásfokú és költséges volna - nagy volna a készletezés, rugalmatlan a kínálat és kereslet, számottevő a veszteség stb. Ennek fejében viszont az embereknek nagyobb szabadsága lenne, hogy autonóm módon cselekedjenek. Az effajta társadalom lehetővé tenné, hogy minden ember autonóm cselekvő legyen - szemben napjaink társadalmával, melyben a viszonylag kisszámú autonóm ember mintegy élősködik az engedelmes, hatalomféltő tömegek testén."^[37] Az anarchizmus kritikájaként is felfogható, hogy a történelmi tapasztalat szerint az emberek nagy többsége inkább választotta a hatékonyságot és a jólétet - akár a piaci elosztás és az állami beavatkozás árán is -, mint a morális autonómia teljességét.

Nehezen tudja feloldani az anarchizmus az antiszociális magatartás problémáját. Feltételezi, hogy a társadalmi élet döntően önszabályozó (self-regulating) jellegű, és ez az önszabályozás állam nélküli eszközökkel is meg tudja oldani a deviancia problémáját: az individualista anarchisták kompenzációkat nyújtó védügynökségekkel, a kollektivista anarchisták pedig a közösségi élet konvencióival. Úgy vélik, hogy mivel az emberek önként csatlakoznak e közösségekhez, alávetik magukat az erkölcsi önszabályozás (moral self-regulation) megegyezéses rendjének. De miként várható el az emberektől, hogy alávessék magukat e kötöttségnek? - teszi fel a kérdést David Miller.^[38] Ezen a ponton a morális önszabályozás elve a szabadság elvével kerül szembe - nem történik más, mint a régi, szabadságkorlátozó konvenció felváltása egy újjal. A morális önszabályozás elve csak viszonylag zárt, kicsiny és stabil közösségekben működhet. Ebben az esetben viszont a társadalom apró közösségizolátumokra hullik szét. Talán éppen a jogi szabályozás elfogadása az ár, amelyet meg kell fizetnünk azért, hogy nyitott társadalomban élhessünk.^[39]

Az állam társadalmi természetének elemzésekor nemcsak a gazdaság és az állam, hanem az állam és a nemzet viszonyának félreértése miatt is bírálható az anarchista elmélet. Az állam anarchista felfogás szerint emberek egy tetszőleges csoportja, amely egy adott területen önmagának követeli a legalizált erőszak monopóliumát. Ez a meghatározás kétségkívül tartalmazza az igazság magvát. Ugyanakkor azonban kimondatlanul azt feltételezi, hogy az emberek egyetlen motivációja az államnak való engedelmeskedésre a szolgalelkűség, a félelem. Az anarchizmus eltekint attól, hogy a modern államok többsége nemzetállam, amely cselekedeteinek egy nem elhanyagolható részében a nemzet akaratát, a nemzeti identitást fejezi ki, mi több, a nemzeti identitás egyik oka az állam létrejöttének. ^[40] Miközben tehát az anarchizmus joggal bírálja a nemzetállami keretek szűkösségét, sokszor elnyomó jellegét, valójában nem tud mit kezdeni a nemzeti identitás jelenségével, s nem veszi figyelembe azt, hogy az "emberi természetet" befolyásoló szocializációs folyamat egyik legfontosabb faktora a nemzeti azonosságtudat megteremtése.

Demokraták részéről gyakran éri az a vád az anarchistákat, hogy az államhatalom szerepének differenciálatlan megítélése miatt nem tesznek különbséget demokratikus és diktatórikus rendszerek között, s egyként vetik el mind a kettőt. Bakunyin az anarchisták álláspontját így fogalmazta meg: "Minden állam, még a legrepublikánusabb és a legdemokratikusabb is... lényegében nem képvisel mást, mint a tömegek felülről lefelé történő irányítását a művelt és éppen ezért kiváltságos kisebbség segítségével, amely úgymond jobban érti a nép igazi érdekeit, mint maga a nép."^[41] Száz évvel később a politikai filozófia nyelvén Wolff magyarázta el az anarchizmus dilemmáját: "Ha az autonómia és az uralom eleve összeegyezhetetlen, akkor csak két lehetőség marad számunkra. Vagy felcsapunk a filozófiai anarchizmus hívének - és minden kormányt illegitim területként kezelünk..., vagy pedig leteszünk arról, hogy a politika világában az autonómia ábrándját kergessük, s (egy implicit ígérettel) elfogadjuk az adott pillanatban legigazságosabbnak és leghasznosabbnak tűnő kormányformát. Amennyiben ez utóbbi lehetőséget választjuk, nincs többé egyetemes vagy a priori okunk arra, hogy a demokratikus, és nem pedig valami egyébfajta kormányzás mellett kötelezzük el magunkat."^[42] Mivel azonban egy anarchista nem adhatja fel a morális autonómia melletti elkötelezettségét, nem marad más választása, "mint kategorikusan elutasítani bármilyen, az egyik embernek a másik fölötti legitim uralmára vonatkozó igényt".^[43]

Mannheim szerint "az anarchistáknál egyfajta létvakságról lehet beszélni" ezzel kapcsolatában; ugyanis minden anarchistánál dominál a "tekintély" versus "a szabadság harcosa" "minden részkülönbséget betömő, mindent leegyszerűsítő antitézise - egy olyan ellentét, amelynél a rendőrállamtól a demokratikus-republikánuson át a szocialista államszervezetig minden egyképpen »tekintélyen alapuló« és csak az anarchizmus jelenik meg szabadságként. Ugyanez az egyszerűsítésre való hajlam kihat a történelemképre is."^[44] Az anarchista történelemszemlélet így egy kétfokú stádiumelméletre emlékeztet, amelynek kulcsmozzanata a társadalmi forradalom: az uralom állapotából az uralomnélküliség állapotába való átlépés. Ebben az anarchizmus egy bizonyos fokig hasonlít a marxizmusnak a történelmet osztályharcok történetének tekintő formációelméletére. "Eme világérzés számára a történelmi történés nem más, mint minden tópia (rend) mindig megújuló leváltódása egy belőle felemelkedő utópia által. Csak az utópiában és a forradalomban rejlik valós élet, az intézményes létrend állandóan csak rossz maradvány, amely az utópia apályából és a forradalomból fennmaradt. Így a történelem útja az egyik tópiától az utópián keresztül a következő utópiáig vezet, és így tovább."^[45]

Az anarchizmus államfelfogása az alábbi következtetéseken alapszik: mivel minden állam a kényszerítésre épül, minden állam elvetendő, és senki sem vállalhat önfeladás nélkül kötelezettséget arra, hogy támogassa vagy engedelmeskedjék neki. Mivel egy állam nélküli társadalom kivihető alternatíva, az államot meg kell szüntetni, el kell törölni. Ebből következik, hogy a többségi akaraton nyugvó demokratikus állam is kényszerítő erő, állam, tehát mint olyan: rossz. A kényszert csak az szüntetheti meg, ha a döntéshozatal egyhangú, mert ebben az esetben nincs kivel szemben kényszert alkalmazni. Az ezen az elven működő döntéshozó szervek tehát elkerülik az államiság csapdáját. A logika következetes, de a demokratikus állam védelmezőinek nézőpontjából mégis kétségbe vonható. Robert A. Dahl például az alábbi kérdéseket tette fel: Tegyük föl, hogy a kényszer eredendően rossz - jelentheti-e ez azt, hogy nincsenek olyan körülmények, amikor igazságosan alkalmazható? Ha bizonyos esetekben igazságosan alkalmazható, nem lehet-e létrehozni e funkciók ellátására az államot? Ha létrehozható az állam, kell-e mindig engedelmeskednünk neki? Ha feltételezzük, hogy egy jó vagy megfelelő államban élünk, el kell-e utasítanunk minden esetben az általa hozott törvényeket?^[46] Dahl szerint, ha végiggondoljuk az e kérdésekre adható válaszokat, akkor arra jutunk, hogy 1. az állam nélkül az erőszak még kevésbé kívánatos formái nyernének teret; 2. az állam nélküli társadalomban az egyes szervezeteknek sokkal nagyobb esélyük van létrehozni egy elnyomó jellegű államot; 3. az állam nélküli társadalomban a társadalmi ellenőrzés csak nagyon kicsi, autonóm és szoros kötelékkel összefűzött közösségekben tartható fenn; 4. ilyen típusú zárt közösségek nagyszámú létrehozása sem nem lehetséges, sem nem kívánatos. Dahl következtetése tehát az, hogy még mindig jobb kiépíteni egy elfogadható államot, mint megpróbálni állam nélkül élni.^[47] Érvelése tehát a "legkisebb rossz" elvéből indul ki, amikor a létező (és nem az eszményi) társadalmat alapul véve a demokrácia mellett tesz hitet.

Az 1930-as évek végére - a spanyol forradalom bukásával és a totalitariánus államok stabilizálódásával - az anarchizmus kifulladt: megszűnt tömegmozgalomként létezni, s eltűnt a nagy hatású társadalmi-politikai mozgalmak térképéről. Azóta búvópatakként él tovább, s tör fel időről időre ott, ahol megjelenik a lázadás szelleme. Ezért az 1960-as éveket a határozott fellendülés jellemzi.^[48] Megnőtt az érdeklődés a klasszikus anarchista elméletek iránt és az anarchista mozgalom 1968 diáklázadásain és forradalmain is nyomot hagyott. ^[49] Mégis tényként kell leszögeznünk, hogy mára az anarchizmus új társadalmi rendszert alkotni képes ideológiai mozgalomként és szervezett tömegerőként egyaránt a politikai élet perifériájára szorult. Ezzel és a jóléti állam eszméjének háttérbe szorulásával is magyarázható, hogy a hetvenes évektől megjelentek és nagy hatást gyakoroltak az állam és az egyén viszonyát újragondoló, klasszikus liberális elméletek. Az anarchizmus azt állította, hogy még a liberális állam is megszegi az egyének alapjogait, s ezáltal nem képes fenntartani a társadalom morális egyensúlyát. Ezzel fordult szembe Robert Nozick, amikor annak bizonyítására tett kísérletet, hogy létrehozható egy olyan minimális állam (minimal state), amely eljárásában nem sérti meg ezeket a jogokat: egyidejűleg fenntarthatja legitimitását és méltányolhatja az emberek jogait. Érvelésében mellőzi az utilitariánus szempontokat, s arra vállalkozik, hogy kimutassa: a magánügynökségekből az "ultraminimális" államon keresztül kifejlődő minimális (liberális) állam morálisan is elfogadható és legitimálható.^[50]

Ugyancsak a liberális állam védelmében érvel Loren Lomasky, amikor rámutat az alapjogok és a spontán rend kialakulása közötti feszültségforrásokra. A spontán rend létrejötte ugyanis nem kerülhet ellentmondásba az alapjogokkal, s garantálni csak akkor tudja azokat, ha jogi intézményrendszerrel segíti elő betartásukat. Lomasky szerint amennyire abszurd annak feltételezése, hogy atomizált egyének egymástól függetlenül mindenki számára elfogadható morális jogokat alkotnak, ugyanannyira abszurd azt feltételezni, hogy az állam - teljesen függetlenítve magát a társadalomtól - hatályon kívül helyezheti ezeket a jogokat. A morális jogok ugyanis - hasonlóan a nyelvhez, vagy a gazdasági struktúrához - az emberek interakcióiból, közösen megélt tapasztalataikból fakadnak, s azok is tartják fenn őket.^[51]

Az anarchista társadalomfilozófia - kétségtelen támadhatósága ellenére - érvényes meglátásokkal járult hozzá a demokráciaelméletek kritikájához. Érvrendszere nemcsak az állampolgári engedetlenségi mozgalmak elméleti kiindulópontjává vált, hanem segített mindazoknak, akik a létező demokrácia kereteinek kitágítását igényelték, s egyszersmind napjainkig folytatódó izgalmas filozófiai vitákat kavart.^[52]

Szemben a szocialistákkal és a liberálisokkal, az anarchisták sosem váltak elnyomó rezsimek kiszolgálóivá vagy társutasaivá, mert mindenki másnál világosabban mutattak rá a hatalmi viszonyok elégtelenségére egy új társadalmi integráció megteremtésében. Az anarchizmus sikertelen volt abban, hogy ideáljait a gyakorlati cselekvési programok nyelvére fordítsa le, s így politikai hatása - a fentebb részletezett okokból - csekély maradt. Jelentősége azonban tagadhatatlan a politikai filozófiában, amennyiben rámutatott a liberalizmus határaira: az individualizmus és a politikai rend összeegyeztethetőségének nehézségeire.^[53] Ebből a szempontból az anarchizmus elméleti értelemben egyaránt tekinthető a liberalizmus és az antietatista szocializmus élő lelkiismeretének.

Annak ellenére, hogy nem nyújtott beváltható alternatívát, az anarchizmusnak történelmileg igaza volt az állampárti, autoritariánus szocialista hagyománnyal folytatott évszázados kritikai vitájában. Igaza volt akkor, amikor - még az eljövendő forradalomról szólva - arra figyelmeztetett, hogy a központosított, tekintélyelvű szociáldemokrata és kommunista mozgalom politikai forradalma nem adhat életet egy új, szabad társadalomnak. S igaza volt akkor is, amikor a már létező szocialista berendezkedés - a szovjet típusú bolsevik rendszerek - bürokratizmusát, diktatórikus voltát mindenki másnál előbb leplezte le.^[54]