2008. május 30., péntek
2008. május 29., csütörtök
A Húngria une-se ao bom combate
Portugáliában is örvendeznek a magyarországi Nemzeti Anarchista Párt alapításának, alább egy portugál testvérünk méltató sorai
A Húngria une-se ao bom combate
Foi com prazer que tomei conhecimento da fundação do Partido Nacional-Anarquista na Hungria, um dos fundadores é Eduardo Rózsa-Flores, muçulmano descendente de iberos (não sei ao certo se portugueses ou espanhóis).
2008. május 28., szerda
2008. május 18., vasárnap
Szufizmusról
Seyyed Hossein Nasr:
A SZÚFIZMUS ÉS AZ EMBER INTEGRÁCIÓJA
Fordította: Dráviczky Teodóra (In: TRADÍCIÓ Évkönyv. Kvintesszencia Kiadó, 1998)
Az iszlám az Egység (Tawhíd) vallása; a muszlim tanítás és vallásgyakorlat valamennyi hiteles megnyilvánulása ezt a központi alapelvet tükrözi. Maga a Saria azon parancsolatok és regulák kiterjedt összessége, amelyek a sokszerűség világát bensőleg az egyedülvaló Középponthoz kapcsolják, ami ugyanakkor fordítottan tükröződik a számosság világában. Hasonlóképpen a muszlim művészet is mindenkor arra törekszik, hogy az alakok, formák és színek sokszerűségét összekapcsolja az Egyedülvalóval, a Középponttal, az Eredettel, így tükrözvén a maga módján a Tawhid-ot abban az alakvilágban, amellyel érintkezik.
A szúfizmus a csont veleje, a muszlim megvilágosodás benső dimenziója — a legigazibb eszköz, amelynek révén a Tawhíd beteljesül. Minden muszlim hisz az Egységben, miként az a lehető legegyetemesebb értelemben a Sahádah, a “La ilaha illc Allah" által megnyilvánul. Ám egyedül a szúfi az, aki meg is valósítja a Tawhíd misztériumait, csak ő tudja, hogy ez az állítás valójában mit jelent. Egyedül ő látja Istent mindenütt.
Valójában a szúfizmus, a Tariquah, mint szellemi út teljes egészében arra irányul, hogy kiszabadítsa az embert a sokszerűség világának börtönéből, kigyógyítsa a képmutatásból és kiteljesítse, mert csakis teljes lényként válhat az ember megigazulttá. Lehet, hogy az emberek egyetlen Isten mellett tesznek hitet, többnyire azonban úgy élnek, s úgy cselekszenek, mintha több isten létezne. Ilyenformán a politeizmus, a sirk főbenjáró bűnétől szenvednek, egy olyasfajta képmutatástól, miszerint az egyik síkon hitet tesznek valami mellett, miközben egy másikon cselekedeteiket valami máshoz igazítják. A szúfizmus arra törekszik, hogy leleplezze a sirk-et, s ezáltal kigyógyítsa a lelket ebből a halálos betegségből. Célja, hogy az embert ismét olyan teljessé tegye, mint amilyen az édeni állapotban volt. Más szóval a szúfizmus célja az emberi létnek a maga teljességébe és mélységébe való integrációja, abba a teljességbe, amely az egyetemes ember (al-Insán al-kamil) természetének lényege.
Az ember mint az istenség földi helytartója (khalifah), mint színtér, akiben az isteni Nevek és Minőségek tükröződnek, csakis oly módon képes elérni a boldogságot, ha hű marad önnön lényegéhez, azaz, ha igazán önmaga. Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek ki kell teljesednie. Egy az Isten, s az embernek is teljessé kell válnia ahhoz, hogy Egy legyen. Szétforgácsolódni, részekre szakadni, elveszni a mentális képek és elgondolások, vagy a lelki feszültségek és erők soha véget nem érő játékában, azzal jár, hogy eltávolodunk a teljesség azon állapotától, amelyet benső rangunk követel meg tőlünk.
Manapság sokan vágynak bölcselkedő elmére és több a szemükben bölcselkedvén a pokolra szállni, mint egyszerűnek maradni és a paradicsomot elérni. Mindazonáltal az ártatlansághoz és a tisztasághoz, ami a mennyei boldogság előfeltétele, közelebb áll az egyszerűség állapota, mint az okoskodás, hiszen amiként Krisztus mondotta: ha... olyanok nem lesztek, mint a kis gyermek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek királyságába /vö. Szent Máté 18:3 — a ford./.
A szúfizmus végső célja elérni a tisztaságnak és a teljességnek ezt az állapotát, de nem az intelligencia megtagadása révén, amiként azt bizonyos ájtatoskodó vallási mozgalmak teszik, hanem létünk minden egyes elemének tulajdon centrumába való integrációja által. Az ember testből, lélekből és szellemből összetevődő valóság, s ezek mindegyikét a maguk szintjén ki kell teljesítenie. Noha a test az ember legkülsőbb arculata, ami objektív léttel, s cselekvési móddal bír, mégsem ez a legnagyobb akadály az integráció ösvényén. Az a terület, amellyel az ember azonosítja magát, és ahol a leggyakrabban fönnakad, az inkongruens képzetek és gondolatok útvesztője, azaz a köztes mentális sík, amely a lelki természetű erőket foglalja magában. Ezért a szúfizmus mindenekelőtt e kiterjedt köztes világ problémái felé fordul, amelyeket közönségesen oly nehéz kordában tartani és ellenőrzés alá vonni.
Mint ismeretes, az emberek vagy aktív, vagy kontemplatív alkatúak, más szóval vagy tevékenykednek, vagy gondolkoznak; a modern időkben azonban a mérleg súlyosan kibillent a tevékenység javára, a szemlélődés rovására, aminek következménye a modern világ kritikus egyensúlytalansága. Mivel a szúfizmus egy időben szól e szellemi képességeket reprezentáló emberek mindkét típusához, ezért olyan eszközöket nyújt, amelyek segítségével mindkét csoport megkezdheti mentális aktivitásának integrációját.
Az, aki a gondolkozás és a tanulás felé hajlik és meg akarja ismerni a dolgok miértjét, csak akkor tud elindulni valamely szellemi ösvényen, ha a valóság mibenlétére vonatkozóan olyan tanítással ismerkedik meg, amelyen belül a különböző területek összekapcsolódnak egymással, és az illető okság utáni igénye kielégíttetik. A szúfi doktrína — amely pontosan ilyen tanítás, s amit ily módon feltétlenül meg kell különböztetni attól, amit manapság filozófiának neveznek — nem valamely korlátolt elme próbálkozásának gyümölcse, ami egy zárt rendszer kiagyalása révén kívánja az egész valóságot felölelni; nem valamely elszigetelt gondolkozó korlátainak objektivációja, amivé az utóbbi időben süllyedt a legtöbb filozófia. Valójában nem is annyira a gondolkozás, mint inkább a létezés gyümölcse. A valóság víziója, vagyis eredeti értelemben vett theoria — az orthodox theológia mindmáig ezt érti rajta — azon ember részéről, aki e víziót egy új létforma által nyerte el. A szúfi doktrína a csapongó elméjű ember számára úgy nyilatkozik meg, mint a valóság szerkezetéről és az ember ebben elfoglalt helyéről szóló theoretikus tudás. A szúfi doktrína olyan látók és bölcsek szellemi víziójának a gyümölcse, akik miután megvalósították a teljesség állapotát valóban meglátták a teljességet. Másfelől pedig az az eszköz, amely révén mások is el tudnak jutni a teljességhez. Ily módon a szúfi doktrína ott áll, ahol a szellemi ösvény elindul és ahol véget ér. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a doktrínának az ember integrációjában betöltött szerepét, különösen a modern ember számára, aki túlzottan is “észelvű", túl sokat gondolkozik, de többnyire rosszul. Az egymásnak ellentmondó nézetek útvesztője, az intellektuális kétértelműségek, a modern gondolkozást jellemző csapdák jelentik a legnagyobb akadályt a mentális integráció útján, és ez csupán a szúfi metafizikai tan tisztító hatása révén gyógyítható, amely elsöpri az esetlegességek és a sokféleség salakját. A tradicionális iszlám társadalomban a tan oktatása rendszerint lépésről-lépésre folyik, s az ösvényen való fokozatos előrehaladás során ehhez praktikus módszerek illeszkednek. Kezdetben nincs is erre olyan nagy szükség, mivel a Saria és a dolgok természetéről szóló tradicionális tanítások az esetek nagy részében kielégítik az elme tudásszomját, valamint a képzelet képek s formák iránti igényét. A modern világ zűrzavarában a szúfi tanítás azonban elengedhetetlen előfeltétel az ember szellemének s lényének integrációjához, előkészítvén a talajt ama igazságok tényleges realizációja számára, amelyek theoretikus ismeretét a doktrína közvetíti.
A szúfi tan alkotóelemei a metafizika, a kozmológia, a pszichológia, valamint egy olyan eszkhatológia, amely gyakran kapcsolódik össze a pszichológiával és esetenként a metafizikával. A tan metafizikai arculata mindenekelőtt a Valóság mibenlétét, az isteni Esszencia egyedülvalóságát körvonalazza, amely Esszencia az egyedüli, ami — a szó abszolút értelmében — van, és ami előtt semmi sincs; azután az Esszencia theofániáját, az isteni Neveken és Minőségeken, továbbá a különböző létállapotok meghatározásán keresztül; végezetül pedig az ember — mint a Nevek és Minőségek teljes theofániája (tajalli) — természetét írja le.
Az egész szúfi metafizika tengelyét az Egység, a Tawhid tana alkotja, és tulajdonképpen ennek az alapvető tanításnak a félreértelmezése indított számos orientalistát, hogy a szúfizmust panteizmussal vádolja. Márpedig a szúfizmus nem azt tanítja, hogy Isten a világ, hanem azt, hogy a világ, amilyen mértékben valóságos, Istentől nem lehet teljesen különböző; ha ugyanis így lenne, a világ abszolút független valósággá válna, magábanvaló istenséggé, semmissé téve azt az abszolút mivoltot s egyedülvalóságot, ami csakis Isten sajátja.
A szúfi metafizika ezen túlmenően meghatározza a korporális világ és Isten között elhelyezkedő, köztes létszinteket, a valóság azon szintjeit, amelyeket a kartéziánus dualizmus egyszerűen száműzött a modern európai filozófia világlátásából, miáltal olyan elszegényített képet hagyott hátra a valóságról, ami a mai napig rendkívüli akadály a jelenkori ember szelleme s főként lényének integrációja előtt. A létezés köztes síkjai azok, amik összekötik a fizikai világot és a tiszta transzcendens archetípusokat, és amelyek ismerete lehetővé teszi az ember számára, hogy elkerülje a idealizmus és a realizmus között dúló értelmetlen vitát, tudva, hogy mind az idealizmus, mind a realizmus a valóság egy-egy darabja, amelyeket a descartes-i “cogito ergo sum", s az ebből fakadó dualizmus ollója osztott meg és szabott ketté.
Ami a kozmológiát illeti, a szúfizmus külön nem fejt ki fizikai vagy kémiai diszciplínát, hanem egy, a kozmosszal kapcsolatos átfogó tudományt mutat fel, amelynek révén az ember tudomást szerezhet önnön helyéről a sokrétegű kozmikus valóságban, s arról, hova kellene tartania. A szellemi ember célja, hogy beutazza a kozmoszt, és végtére azt is, ami azon túl van. A szúfi kozmológia megadja a tervet, amelynek segítségével az ember tájékozódhat útja során. A Mindenség térképét kell birtokolnia, ha az a szándéka, hogy minden veszélyes csapdán s meredélyen áthaladjon. Ennek megfelelően a szúfi kozmológia nem a dolgok mennyiségi oldalával foglalkozik, miként a modern tudomány, hanem a minőségi és szimbolikus arculatával. Olyan fényt vet a dolgokra, hogy azok- megfényesedve, áttetszővé válva és elveszítve közönséges átlátszatlan, sötét voltukat — méltán tárgyaivá válhatnak a kontemplációnak. A szúfizmus pontosan azért volt képes saját szemléletmódjába integrálni a hermetikához hasonló, több középkori tudományt, mert ezek a tudományok a természet egységét tükrözik, azt, hogy a dolgok egymással összefüggenek; olyan mértékben foglalkoznak a tárgyak és jelenségek minőségi és szimbológiai természetével, hogy ezáltal teljes összhangban állnak a szúfi létszemlélettel. Ezen túlmenően, lehetséges volt a szúfizmus számára — minthogy tapasztaláson alapul (mégpedig a tapasztalás azon egyetlen igazi formáján, amelyet a kísérleti kitekintésre egyébiránt oly büszke modern ember aligha tudna akárcsak megkockáztatni is) —, hogy mind a természeti, mind a matematikai tudományokat önnön perspektívájával összhangban művelje. A muszlim tudomány története tanúskodik arról, hogy számos kiváló muszlim tudós szúfi volt. Mindamellett a szúfi kozmológia és természettudományok elsődleges rendeltetése, hogy az utazó (salik) rendelkezésére bocsájtsa a kozmosz ősi formáját, és felfedje előtte miképpen függ össze minden dolog egymással, illetve a kozmikus lét egészének egységével, amelyet a természet oly élénk színekben tárna elénk, ha a megfelelő figyelemmel szemlélnénk.
Ami a pszichológiát illeti, arra kell emlékeztetni, hogy a szúfizmus átfogó módszert ismer a lélek betegségeinek gyógyítására, és valóban sikert ér el ott, ahol a legtöbb modern pszichiátriai és pszichoanalitikus módszer, minden hangzatossága dacára, kudarcot vall. És ez azért van, mert csak a magasabb rendű ismerheti meg az alacsonyabb rendűt; csak a szellem ismerheti meg a lelket és világosíthatja meg annak sötét zugait, szakadékait.
A SZÚFIZMUS ÉS AZ EMBER INTEGRÁCIÓJA
Fordította: Dráviczky Teodóra (In: TRADÍCIÓ Évkönyv. Kvintesszencia Kiadó, 1998)
Az iszlám az Egység (Tawhíd) vallása; a muszlim tanítás és vallásgyakorlat valamennyi hiteles megnyilvánulása ezt a központi alapelvet tükrözi. Maga a Saria azon parancsolatok és regulák kiterjedt összessége, amelyek a sokszerűség világát bensőleg az egyedülvaló Középponthoz kapcsolják, ami ugyanakkor fordítottan tükröződik a számosság világában. Hasonlóképpen a muszlim művészet is mindenkor arra törekszik, hogy az alakok, formák és színek sokszerűségét összekapcsolja az Egyedülvalóval, a Középponttal, az Eredettel, így tükrözvén a maga módján a Tawhid-ot abban az alakvilágban, amellyel érintkezik.A szúfizmus a csont veleje, a muszlim megvilágosodás benső dimenziója — a legigazibb eszköz, amelynek révén a Tawhíd beteljesül. Minden muszlim hisz az Egységben, miként az a lehető legegyetemesebb értelemben a Sahádah, a “La ilaha illc Allah" által megnyilvánul. Ám egyedül a szúfi az, aki meg is valósítja a Tawhíd misztériumait, csak ő tudja, hogy ez az állítás valójában mit jelent. Egyedül ő látja Istent mindenütt.
Valójában a szúfizmus, a Tariquah, mint szellemi út teljes egészében arra irányul, hogy kiszabadítsa az embert a sokszerűség világának börtönéből, kigyógyítsa a képmutatásból és kiteljesítse, mert csakis teljes lényként válhat az ember megigazulttá. Lehet, hogy az emberek egyetlen Isten mellett tesznek hitet, többnyire azonban úgy élnek, s úgy cselekszenek, mintha több isten létezne. Ilyenformán a politeizmus, a sirk főbenjáró bűnétől szenvednek, egy olyasfajta képmutatástól, miszerint az egyik síkon hitet tesznek valami mellett, miközben egy másikon cselekedeteiket valami máshoz igazítják. A szúfizmus arra törekszik, hogy leleplezze a sirk-et, s ezáltal kigyógyítsa a lelket ebből a halálos betegségből. Célja, hogy az embert ismét olyan teljessé tegye, mint amilyen az édeni állapotban volt. Más szóval a szúfizmus célja az emberi létnek a maga teljességébe és mélységébe való integrációja, abba a teljességbe, amely az egyetemes ember (al-Insán al-kamil) természetének lényege.
Az ember mint az istenség földi helytartója (khalifah), mint színtér, akiben az isteni Nevek és Minőségek tükröződnek, csakis oly módon képes elérni a boldogságot, ha hű marad önnön lényegéhez, azaz, ha igazán önmaga. Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek ki kell teljesednie. Egy az Isten, s az embernek is teljessé kell válnia ahhoz, hogy Egy legyen. Szétforgácsolódni, részekre szakadni, elveszni a mentális képek és elgondolások, vagy a lelki feszültségek és erők soha véget nem érő játékában, azzal jár, hogy eltávolodunk a teljesség azon állapotától, amelyet benső rangunk követel meg tőlünk.
Manapság sokan vágynak bölcselkedő elmére és több a szemükben bölcselkedvén a pokolra szállni, mint egyszerűnek maradni és a paradicsomot elérni. Mindazonáltal az ártatlansághoz és a tisztasághoz, ami a mennyei boldogság előfeltétele, közelebb áll az egyszerűség állapota, mint az okoskodás, hiszen amiként Krisztus mondotta: ha... olyanok nem lesztek, mint a kis gyermek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek királyságába /vö. Szent Máté 18:3 — a ford./.
A szúfizmus végső célja elérni a tisztaságnak és a teljességnek ezt az állapotát, de nem az intelligencia megtagadása révén, amiként azt bizonyos ájtatoskodó vallási mozgalmak teszik, hanem létünk minden egyes elemének tulajdon centrumába való integrációja által. Az ember testből, lélekből és szellemből összetevődő valóság, s ezek mindegyikét a maguk szintjén ki kell teljesítenie. Noha a test az ember legkülsőbb arculata, ami objektív léttel, s cselekvési móddal bír, mégsem ez a legnagyobb akadály az integráció ösvényén. Az a terület, amellyel az ember azonosítja magát, és ahol a leggyakrabban fönnakad, az inkongruens képzetek és gondolatok útvesztője, azaz a köztes mentális sík, amely a lelki természetű erőket foglalja magában. Ezért a szúfizmus mindenekelőtt e kiterjedt köztes világ problémái felé fordul, amelyeket közönségesen oly nehéz kordában tartani és ellenőrzés alá vonni.
Mint ismeretes, az emberek vagy aktív, vagy kontemplatív alkatúak, más szóval vagy tevékenykednek, vagy gondolkoznak; a modern időkben azonban a mérleg súlyosan kibillent a tevékenység javára, a szemlélődés rovására, aminek következménye a modern világ kritikus egyensúlytalansága. Mivel a szúfizmus egy időben szól e szellemi képességeket reprezentáló emberek mindkét típusához, ezért olyan eszközöket nyújt, amelyek segítségével mindkét csoport megkezdheti mentális aktivitásának integrációját.
Az, aki a gondolkozás és a tanulás felé hajlik és meg akarja ismerni a dolgok miértjét, csak akkor tud elindulni valamely szellemi ösvényen, ha a valóság mibenlétére vonatkozóan olyan tanítással ismerkedik meg, amelyen belül a különböző területek összekapcsolódnak egymással, és az illető okság utáni igénye kielégíttetik. A szúfi doktrína — amely pontosan ilyen tanítás, s amit ily módon feltétlenül meg kell különböztetni attól, amit manapság filozófiának neveznek — nem valamely korlátolt elme próbálkozásának gyümölcse, ami egy zárt rendszer kiagyalása révén kívánja az egész valóságot felölelni; nem valamely elszigetelt gondolkozó korlátainak objektivációja, amivé az utóbbi időben süllyedt a legtöbb filozófia. Valójában nem is annyira a gondolkozás, mint inkább a létezés gyümölcse. A valóság víziója, vagyis eredeti értelemben vett theoria — az orthodox theológia mindmáig ezt érti rajta — azon ember részéről, aki e víziót egy új létforma által nyerte el. A szúfi doktrína a csapongó elméjű ember számára úgy nyilatkozik meg, mint a valóság szerkezetéről és az ember ebben elfoglalt helyéről szóló theoretikus tudás. A szúfi doktrína olyan látók és bölcsek szellemi víziójának a gyümölcse, akik miután megvalósították a teljesség állapotát valóban meglátták a teljességet. Másfelől pedig az az eszköz, amely révén mások is el tudnak jutni a teljességhez. Ily módon a szúfi doktrína ott áll, ahol a szellemi ösvény elindul és ahol véget ér. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a doktrínának az ember integrációjában betöltött szerepét, különösen a modern ember számára, aki túlzottan is “észelvű", túl sokat gondolkozik, de többnyire rosszul. Az egymásnak ellentmondó nézetek útvesztője, az intellektuális kétértelműségek, a modern gondolkozást jellemző csapdák jelentik a legnagyobb akadályt a mentális integráció útján, és ez csupán a szúfi metafizikai tan tisztító hatása révén gyógyítható, amely elsöpri az esetlegességek és a sokféleség salakját. A tradicionális iszlám társadalomban a tan oktatása rendszerint lépésről-lépésre folyik, s az ösvényen való fokozatos előrehaladás során ehhez praktikus módszerek illeszkednek. Kezdetben nincs is erre olyan nagy szükség, mivel a Saria és a dolgok természetéről szóló tradicionális tanítások az esetek nagy részében kielégítik az elme tudásszomját, valamint a képzelet képek s formák iránti igényét. A modern világ zűrzavarában a szúfi tanítás azonban elengedhetetlen előfeltétel az ember szellemének s lényének integrációjához, előkészítvén a talajt ama igazságok tényleges realizációja számára, amelyek theoretikus ismeretét a doktrína közvetíti.
A szúfi tan alkotóelemei a metafizika, a kozmológia, a pszichológia, valamint egy olyan eszkhatológia, amely gyakran kapcsolódik össze a pszichológiával és esetenként a metafizikával. A tan metafizikai arculata mindenekelőtt a Valóság mibenlétét, az isteni Esszencia egyedülvalóságát körvonalazza, amely Esszencia az egyedüli, ami — a szó abszolút értelmében — van, és ami előtt semmi sincs; azután az Esszencia theofániáját, az isteni Neveken és Minőségeken, továbbá a különböző létállapotok meghatározásán keresztül; végezetül pedig az ember — mint a Nevek és Minőségek teljes theofániája (tajalli) — természetét írja le.
Az egész szúfi metafizika tengelyét az Egység, a Tawhid tana alkotja, és tulajdonképpen ennek az alapvető tanításnak a félreértelmezése indított számos orientalistát, hogy a szúfizmust panteizmussal vádolja. Márpedig a szúfizmus nem azt tanítja, hogy Isten a világ, hanem azt, hogy a világ, amilyen mértékben valóságos, Istentől nem lehet teljesen különböző; ha ugyanis így lenne, a világ abszolút független valósággá válna, magábanvaló istenséggé, semmissé téve azt az abszolút mivoltot s egyedülvalóságot, ami csakis Isten sajátja.
A szúfi metafizika ezen túlmenően meghatározza a korporális világ és Isten között elhelyezkedő, köztes létszinteket, a valóság azon szintjeit, amelyeket a kartéziánus dualizmus egyszerűen száműzött a modern európai filozófia világlátásából, miáltal olyan elszegényített képet hagyott hátra a valóságról, ami a mai napig rendkívüli akadály a jelenkori ember szelleme s főként lényének integrációja előtt. A létezés köztes síkjai azok, amik összekötik a fizikai világot és a tiszta transzcendens archetípusokat, és amelyek ismerete lehetővé teszi az ember számára, hogy elkerülje a idealizmus és a realizmus között dúló értelmetlen vitát, tudva, hogy mind az idealizmus, mind a realizmus a valóság egy-egy darabja, amelyeket a descartes-i “cogito ergo sum", s az ebből fakadó dualizmus ollója osztott meg és szabott ketté.
Ami a kozmológiát illeti, a szúfizmus külön nem fejt ki fizikai vagy kémiai diszciplínát, hanem egy, a kozmosszal kapcsolatos átfogó tudományt mutat fel, amelynek révén az ember tudomást szerezhet önnön helyéről a sokrétegű kozmikus valóságban, s arról, hova kellene tartania. A szellemi ember célja, hogy beutazza a kozmoszt, és végtére azt is, ami azon túl van. A szúfi kozmológia megadja a tervet, amelynek segítségével az ember tájékozódhat útja során. A Mindenség térképét kell birtokolnia, ha az a szándéka, hogy minden veszélyes csapdán s meredélyen áthaladjon. Ennek megfelelően a szúfi kozmológia nem a dolgok mennyiségi oldalával foglalkozik, miként a modern tudomány, hanem a minőségi és szimbolikus arculatával. Olyan fényt vet a dolgokra, hogy azok- megfényesedve, áttetszővé válva és elveszítve közönséges átlátszatlan, sötét voltukat — méltán tárgyaivá válhatnak a kontemplációnak. A szúfizmus pontosan azért volt képes saját szemléletmódjába integrálni a hermetikához hasonló, több középkori tudományt, mert ezek a tudományok a természet egységét tükrözik, azt, hogy a dolgok egymással összefüggenek; olyan mértékben foglalkoznak a tárgyak és jelenségek minőségi és szimbológiai természetével, hogy ezáltal teljes összhangban állnak a szúfi létszemlélettel. Ezen túlmenően, lehetséges volt a szúfizmus számára — minthogy tapasztaláson alapul (mégpedig a tapasztalás azon egyetlen igazi formáján, amelyet a kísérleti kitekintésre egyébiránt oly büszke modern ember aligha tudna akárcsak megkockáztatni is) —, hogy mind a természeti, mind a matematikai tudományokat önnön perspektívájával összhangban művelje. A muszlim tudomány története tanúskodik arról, hogy számos kiváló muszlim tudós szúfi volt. Mindamellett a szúfi kozmológia és természettudományok elsődleges rendeltetése, hogy az utazó (salik) rendelkezésére bocsájtsa a kozmosz ősi formáját, és felfedje előtte miképpen függ össze minden dolog egymással, illetve a kozmikus lét egészének egységével, amelyet a természet oly élénk színekben tárna elénk, ha a megfelelő figyelemmel szemlélnénk.
Ami a pszichológiát illeti, arra kell emlékeztetni, hogy a szúfizmus átfogó módszert ismer a lélek betegségeinek gyógyítására, és valóban sikert ér el ott, ahol a legtöbb modern pszichiátriai és pszichoanalitikus módszer, minden hangzatossága dacára, kudarcot vall. És ez azért van, mert csak a magasabb rendű ismerheti meg az alacsonyabb rendűt; csak a szellem ismerheti meg a lelket és világosíthatja meg annak sötét zugait, szakadékait.
René Guénonról magyarul
Hamvas Béla
RENÉ GUÉNON ÉS A TÁRSADALOM METAFIZIKÁJA
I. – René Guénon nevének tulajdonképpen már régen ismertnek kellene lenni. Még a húszas évek elején történt, hogy a „Voile d’Isis”-be dolgozni kezdett. Első általános érdekű könyvei ugyanakkor jelentek meg. Ezek a művek az újabb idők legérdekesebbjei közül valók. A tárgy mindig meglepő, a hang lebilincselő, a gondolkozás éles és gyors, a következtetés eddig nem sejtett összefüggéseket nyit meg, az igazságérzet meg nem vesztegethető, a tudás oly lenyűgöző, gazdag és sokoldalú, hogy aki egyszer megértette szándékát, megbűvölve kénytelen követni.*
A könyvek terjedésének ez mind kedvező feltétele. Mégis, bár a szerző a ma legégőbb kérdéseit veti fel és, bizonyos, minden ma élő gondolkozónál – kivéve az orosz emigránsokat (Mereskovszkij, Ivanov, Bergyajev, Uszpenszkij) – mélyebbre száll, a „Crise” és az „Autorité spirituelle” megjelenése óta már tíznél több év múlt el, nem ismerik. Mindössze Leopold Ziegleren és Giulio Evolán látszik meg, hogy Guénon hatása alatt olyan útra léptek, amelyre előbb-utóbb elkerülhetetlenül mindenkinek rá kell lépnie, vagy azt legalábbis érintenie kell. Ezek a művek mellőzhetetlenek. Több tanítványa van, a többi közt André Préau, akinek kínai kommentárja az „Aranyvirág”-hoz néhány lapon eléri azt, amit Max Müllertől Richard Wilhelmig nyolcvan év három tudós generációja nem tudott: az őskínai társadalmat megértette és kifejtette. Ez a mű egyébként szemben áll C. G. Jungot is, akinek „Aranyvirág”-kommentárját csaknem egészében hatályon kívül helyezi, illetőleg ezen a nyomon kitűnik, hogy Jung nem járt helyes úton.
A „Voile d’Isis” köré csoportosulók most Guénon vezetése alatt minden eddigi szellemi vállalkozásnál nagyobb és jelentékenyebb munkába fogtak: a már kiadott és még kiadatlan történetelőtti iratok alapján rekonstruálják az ősemberiség szellemiségét. E munkának, akárhogyan is nézi az ember, világtávlata van. Sajátságos, hogy azok a kutatók, akik hasonló tárgykörrel foglalkoznak, mégsem tudnak felőle. Az egyébként éberen figyelő Keyserling még legutóbbi művében (Vom persönlichen Leben) sem ismeri. Geiger már azóta írta könyvét (Die indoarische Gesellschaftsordnung), amióta Guénon már Evoláig és Zieglerig eljutott, de nem említi. Ugyanúgy Hilko Wiardo Schomerus sem hallott felőle, pedig több könyvében nagy hasznára lehetett volna. Úgy látszik, a német tudományosságban mindig van valami vakság, amely semmit sem akar észrevenni, ami a német határon túl történik. Pedig ebben az esetben többről lenne szó, mint egyszerű tudományos eredményről. Guénon nemcsak az újkori racionalista materializmust és pozitivista pragmatizmust veti el. Ezt megtették mások, németek is. Guénon szembefordul a középkor óta meghonosodott egész európai tudományossággal (Verwissenschaftlichung des Geistes, ahogy Ziegler mondja), amelyet az emberi szellem leszűkített, profán, inferioris töredékének tart, amelyet teljességgel megbízhatatlannak mond, és végül minden fenntartás nélkül megvet és megtagad. René Guénon művei, úgy látszik, mint Evola és Ziegler számára, ma csak olyan embernek jelentenek lényeges és elhatározó lépést, aki az újkor egész filozófiáját és tudományát végignyomozta, de az ötszáz év egész világában egyetlen abszolút gondolatot, egyetlen szilárd kiindulópontot, egyetlen kétségbevonhatatlan igazságot sem talált. Sőt ennél több: azt, ami az újkori Európában abszolút kiindulópont és igazság lehet, azt azoknál találja meg elnyomva, torz alakban, töredékesen és elsápadva, akiket a tudomány fantasztáknak, rajongóknak, misztikusoknak bélyegzett, és komolyan se vett. Ebben a tekintetben Guénon munkája hasonló Nietzschééhez, bizonyos megszorításokkal Scheleréhez. Éppen ezért Guénon csak azok számára a jelenkor legelhatározóbb és egyetlen lehetséges szellemi lépése, akik tíz-húsz-harminc évi munka után az újkori ember egész tudományos és filozófiai törekvésében csalódtak és azt kiábrándultan félretették. Ilyen ember ma természetszerűen kevés van. Guénon szellemi lépése, következményeiben elhatározó gondolata végtelenül egyszerű: a hagyomány.
II. – Adott példán az egész azonnal érthetővé válik. Ez a példa: az arany. Amikor a spanyol hódítók Mexikóban, a Yucatan-félszigeten és Peruban az ősamerikai társadalmat megismerték, feltűnhetett az aranynak és az uralkodónak közeli vonatkozása. Akkor ezt senki sem értette. Az arany nem volt pénz, nem volt vagyontárgy, nem volt a mai értelemben vett ékszer és dísz. Úgy látszott, minden arany az uralkodóé volt, bárhol találták és bárhol lett légyen. Az uralkodó azonban a fémmel nem élt. Az inkának a feljegyzések szerint tilos volt más tárgyhoz nyúlni, csak ami aranyból volt. Arany evőeszköz, tányér, csésze, bot, kardmarkolat, buzogány, trónus, csat, tű, gomb, saru. Fényűzésről szó sem lehetett. Elpuhultságról még kevésbé. Valami azonosság volt az uralkodó lénye, az arany és az uralkodás ténye között. Amit meg lehet találni az ősi egyiptomi, kínai, hindu és közelkeleti társadalmakban is. Ez a súlyos, tompán tündöklő, varázslatos fém napszerű ragyogásában, mint a megfagyott fény magát az uralmat jelentette. De gyökeresen másként, mint ahogy az uralmat ma értik. Az uralom nem volt örökös aktivitás, mint nálunk, a hatalmi ösztön szűntelen tevékenysége. Az uralom passzív tény, ahogy passzív a nap, amikor csak van, és meleg sugarai életet fakasztanak. Az uralkodó aktivitása a nemcselekvés (Tao). Nap – arany – uralkodó rokonok, ha nem is földi, de kozmikus távlatban. Analógiák. Ezért a kínai uralkodó az Ég Fia; Egyiptomban Ra a Napisten inkarnációja; Indiában ezt éppen úgy tudják, mint Mexikóban. Hogy a hagyományt minden korban és minden emberfaj között, még egészen későn is egyöntetűen értik, arra példa XIV. Lajos, aki magát napkirálynak nevezte. A nap csak más szó arra, hogy isteni, mert a nap istenszimbólum. És amikor az arany csak az uralkodóé, ez annyi, hogy az arany csak a napé, vagyis az arany a nap maga és ez mind csak szimbólum és analógia: a középpont jele: Isten.
A nagy dolog azonban csak most következik. Az arany nem az uralkodó tulajdona, hanem az istené. Senki ember fia, húsból levő lény nem mondhat belőle magáénak egyetlen szemet sem. Kínában, Indiában, Egyiptomban, Peruban, Őskaldeában a profán embert, aki magánál aranyat tartott, mindenki szentségtörőnek tartotta. Egészen természetes, hogy meg kellett halnia. Mert aki a maga számára egyetlen darab aranyat elrejt, az elrejt egy darabot a mindenkinek kijáró fényből és napból és az eldug a maga számára egy részt a hatalomból, amihez nincs joga. Önző és egyéni célra lefoglal önmaga számára valamit, ami az egész világé. Ennél elvetemültebb bűn egyáltalán nincs. A materializált napfény elrejtése annyit jelentett, hogy a kozmikus rendet megzavarta és az isteni szimbólumot meggyalázta. Az arany a templomon van és a templomban van, és egyedül istené, aki az emberre sugározza. Ha az uralkodót aranytárgyakkal veszik körül, nem azt jelenti, hogy a fém most az ő zsákmánya, ahogy nem zsákmány számára az uralom és hatalom sem. A király is csak szimbólum és őr. Phylax, ahogy Platón a Timaiosban mondja. Így tanítja ezt a Taoteking, a Véda, Zarathusztra is. Minden ősi hagyomány egyöntetűen a föld minden részén Perutól Kínáig tudja, hogy az arany a napfény, az uralkodó az Istenség földi megnyilatkozása – az ember fölött áll elérhetetlenül és hozzányúlhatatlanul. A királyi szimbólum, a korona, arany fejdísz, arany napkorong, csak az ő fejét övezheti.
Hogy a kép még mélyebb, élesebb és igazabb legyen, még a negyedik motívumot is fel kell tárni. Ez a motívum: az idő. Az arany és az idő metafizikai vonatkozása elég világos az ilyen kapcsolatokból, mint: aranyidő: aranykor, vagy: „az idő pénz”, ahol a pénz tulajdonképpen aranyat jelent. Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök. Ezért: – drága. Vannak percek és órák, amelyeket: „nem lehet megfizetni” – van, amikor az ember „semmi pénzért” nem tesz meg valamit – van, amit „Dárius kincséért sem hagyna el”. Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség. Ez az arany.
Amíg az arany eljutott mai stádiumába, amikor valuta, fizetési eszköz, pénzfedezet lett, félvilági némberek, tőzsdebizományosok, filmszínészek ékszere, cigarettatárca, óratánc – nagy utat tett meg. Mindjárt ki lehet mondani, hogy: lefelé. A király elkezdte a fémet a magáénak tekinteni. De ugyanakkor a középpontban már nem Isten állott, a kozmikus Nap, az életfenntartó transzcendens Hatalom. A király ember lett és nem az isteni Phylax. Az arany az ő magántulajdona. Már csak zsákmány és luxus. De ugyanakkor a kozmikus isteni fény elhomályosult, és ugyanakkor az aranykor letűnt. Mert miért kisebb bűn, ha a király rejti el az aranyat a világ elől, mintha a közönséges tolvaj? Amikor az aranyat az első király zsebredugta, zsebredugta az emberfölötti Isten-Hatalom korlátlan jóságát és éltető erejét, magának foglalt le belőle részt és ezzel megtörte a mindenkire áradó fény erejét, amely az aranykort fenntartotta. A királyé lett – egyéni, önző, démonikus, feketemágusi. A gátlástalan fény már nem ragyogott az életre, s a föld elhomályosult. Az idő megzavarodott. Ezt a lépést minden keleti szentkönyv ismeri, a Veda éppen úgy, mint a Taoteking, Egyiptomban éppen úgy tudnak róla, mint Iránban és Peruban.
A második lépés, amikor az arany már a király kezéből is kicsúszott, és még lejjebb zuhant a harcos lovagi, szanszkrit szóval: a ksatrija kezébe. Még lejjebb, amikor a vaisija zsákmánya lett. Már pénz. Kereskedelmi cikk. Már napfényt vesz magára a kis boltos felesége, arannyal fizetik az állati húst, a földet és a répát. Arannyal mindent el lehet érni. Már a kereskedőé. De az arany itt sem állott meg. Lezuhant a súdra közé, s az aranyért elkezdtek gyilkolni a csavargók és útonállók és kalózok, és arany lett a tömeg álma. A csőcselék is hozzájutott az aranyhoz és mindenki olyan koronát csináltat magának, amilyet akar, ha tud. Mert most már egyetlen dolog dönt: kinek mennyi aranya van. Akinek több van, az hatalmasabb, erősebb, kiválóbb, boldogabb. A nap leszállt a lovag, aztán a kereskedő, aztán a tömeg közé. Az idő követte: a kor mindig töredezettebb, sötétebb, nyugtalanabb lett. A hatalom az arisztokrácia kezéből a kereskedő polgár, végül a nép kezébe került. A súdra kezében az arany már nem szimbólum, hanem csak anyag: fém. Azt nem veszi észre, hogy az arany semmit sem vesztett eredeti természetéből és ma is éppen olyan jele a hatalomnak, a napnak és az isteni erőnek, mint az ősidőben volt: materializált napfény és az Aranykor szimbóluma. De azzal, hogy leszorul az anyagba, gonosszá vált. Mindenki tudja, mi az aranyláz, – hatalomláz gazdasági láz – Alaszka mezői, Ural bányái, a spanyol hódítás, az amerikai bankok safe-jei beszélhetnének róla – a modern élet nagy pokoli rúgói, kétségbeesett vadság, amivel az ember a gazdaságért lohol – a vér és az arany –, mindez elég világosan jelzi, hogy itt a démonivá lett sárga fémről van szó, ami nem egyéb, mint a hatalom. De ki tudja látni e merész, fantasztikusnak tűnő szimbólumban a katasztrófát?
Íme: az arany példázata.
III. – Ezt a példát Guénon nem beszéli el. Mindössze csak illusztráció, amelyben az ember bemutatja a hagyomány szerint való gondolkozást. Guénon a modern észt mint a tudás és megismerés eszközét elvetette és helyébe a szellemi intuíciót (intuition intellectuelle) tette. Elvetette a modern tudományt és helyébe a hagyományt tette. Az emberi tudást nem a haladásban alapozta meg, hanem: az ősemberiben.
A hagyomány első emléke ismeretlen. A legrégibb feljegyzett mű, amit ismerünk, az egyiptomi papíruszok, a Védák, az őskínai művek. De ezek előtt már volt hagyomány, amit élőszóval adtak tovább.
Guénon hagyománya „a metafizika területe, tökéletesen független mindentől, ami nem teljesen érdekekfölötti, és ami nem tartozik a tiszta igazság birodalmába". Ez az esprit traditionnel az egyetlen legitim alap, amin az ember tartózkodhatik. Aki erről az alapról letér, önmagára katasztrófát idéz. Csak egy tudás van: a hagyomány; csak egy rend: a hagyomány; csak egy törvény: a hagyomány. A modern kor (újkor) azt hitte, hogy a haladás eszméjétől vezetve túljutott minden eddig ember által elért magasságon. De a modern kor az esprit antitraditionnel jellegzetes képviselője. A tudomány alacsonyrendű ismeret (connaissance inférieure), amellett illegitim, profán. A mai tudomány nem is egyéb, mint az ősi tudások foszlánya. A haladás: regression de l’intelligence. A különböző tudományok a tiszta hagyományos tudás illusztrációi profán szempontból. Az egész modern tudásnak nincs alapelve – vagyis az alapelv a nihilizmus. Az ész, amely ennek a tudománynak alapja lehetne, merő negatívum: a szellemi intuíció megtagadása. Pedig: „kétségtelen igazságokat csak intuícióval lehet megtalálni, intuícióval, tehát: csalhatatlanul”. Persze ezt az intuíciót nem szabad összetéveszteni azzal, amit a modern filozófia annak hív. A hagyomány szellemi intuíciója nem ésszerű, hanem észfölötti.
A társadalmi világban is ugyanazt az illegitim és rendetlen zavart látni, amit a tudományban és a gondolkozásban. Az alapot itt is elhagyták. A hagyományt megtagadták. A hagyomány pedig nem önkény, nem teória, hanem az emberi lét egyszersmindenkori megalapozása – az ősi tudás, amely minden időre, emberre, korra, fajra, társadalomra érvényes. A modern korban azt hitték, hogy új igazságokat gondoltak ki; „az igazság nem lehet soha új, mert az igazság nem az emberi szellem terméke – tőlünk függetlenül van és mi csak megismerhetjük”. De ha már megismerték, attól soha büntetlenül eltérni nem lehet. Az a tény pedig, hogy az igazságot, mint ma, praktikus szempontból ítélik meg, egyszerűen nevetséges. Az igazság természete metafizikai és minden gyakorlat fölött áll. Az újkor naturalizmusa, amely ezt a gondolatot fölfölvetette, tulajdonképpen a metafizika, s így a hagyomány megtagadása.
IV. – Ahogy az aranyról írt fejezetből és a hozzáfűzött néhány megjegyzésből kitűnik, René Guénon tradíciója olyan univerzális és alapvető gondolat, amelynek tényleg csak egy jellemző fogalmi jegye van, és ez az, hogy: metafizikai. Ami körülbelül azt jelenti, hogy történetfilozófia, történet, társadalomtudomány, világszemlélet, karakterológia, antropológia egyetlen pontban találkozik. Guénon tehát olyan univerzális alapot vet meg, amelynek azon kívül, hogy metafizika, történeti távlata is van. De még valami fontos: ez a metafizika nem az övé, hanem az ősemberiségé, és mindenkori emberiségé, mert ez az egyetlen, igaz, legitim, ez az abszolút doktrína. Guénon tudása kiterjed mindarra, ami az emberiségben primér jellegű: egyiptomi, iráni, hindu, kínai, ősamerikai, ógörög, őskeresztény feljegyzésekre és művekre, s úgy tűnik, az ő vezetésével ez a szétszórtnak és legnagyobb mértékben heterogénnek látszó gondolkozás és tudás valóban egységgé alakul, olyan egységgé, amelyről tényleg úgy látszik: ősi tudás és örök hagyomány. A tradíció: synthése compléte. Nem vallás. Vallás sok van, hagyomány csak egy. A történeti vallások az egyetlenegy vallásfölötti hagyomány vetületei egyes fajokban, népekben és korokban. A tradíció minden szellem forrása, eleje és kezdete – őstanítás a létről, a rendről, az emberről, a társadalomról, a történetről, a vallásról és az életről. „Mindaz, ami van és mindenki, aki van azon a módon, ahogyan van, szükségszerűen részesedik az univerzális princípiumokban, és semmi sincs, ami ezen a részesedésen kívül lehetséges . . . ezek a princípiumok pedig örökkévalóak, megváltoztathatatlanok, állandóak, az isteni értelemben véve „élő valóságok”.
Aki ebből a hagyományos metafizikából a társadalomra vonatkozó tudást külön akarja venni, a következőket hallja: a hagyomány rendje, hogy az emberiség éppen olyan hierarchikusan éljen, mint az ember. A szellem vezesse, az erő pedig a szellem szavát kövesse, az ökonómia az erőnek engedelmeskedjék, az anyag pedig az ökonómiának. Ez a négy életfunkció a társadalomban a négy kaszt. A szellem a bráhman, az erő a ksatrija, az ökonómia a vaisija, az anyag a súdra. A pap, a harcos, a kereskedő és a munkás. A legmagasabb rendű tevékenység a papságé, mert a szellem mindent megelőz és mindenek fölött áll. A papi rend funkciója „a hagyomány tanításainak megőrzése és továbbadása, s ez a hagyomány őrzi a szociális organizáció törvényeit és az alapvető elveket”. A bráhman öröksége a tiszta metafizika. Nemcsak Indiában volt így. Minden ősi társadalom ebben a rendben élt. Guénon azoknak a párhuzamoknak felsorolásában, amelyek ezt a tényt igazolják, kifogyhatatlan.
A papság fensőbbségét a harcos lovag döntötte meg. Ez az a korszak, amiben az arany már nem a templomé, Istené, már nem a fény, a hatalom, az örök, az aranykor szimbóluma, hanem elkezd humanizálódni – démonizálódni: belevegyül a sorsba és az ördögi sárga fémmé válik, amelyért elkezdenek ölni, és elkezdődik a harc, a vérontás, a háború. Az aranykor letűnt. A lovag, a nemes, az arisztokrata, a harcos lép előtérbe, ami annyit jelent, hogy az erő a szellem fölé lép. A szellem és a hatalom egyensúlya megbomlik: nem a szellem mondja meg, mit kell tenni, hanem a hatalom előzetes szellemi elhatározás nélkül cselekszik. Ez a bomlás kezdete. Ezzel életbelépett mindennemű transzcendens elv megtagadása. A pap a szellemiség őre. A társadalom nyelvére fordítva ez a tény: az autorité spirituelle-nek kell lenni legfelül. A harcos nem vezethet. A harcos csak az erőt szabályozza. Ez: a pouvoir temporel. Les hommes, qui sont faits pour l’action, ne sont pas faits pour la connaissance. A hagyományos alapon álló társadalomban a funkciót annak kell betölteni, aki arra való és annak született: a pap legyen pap, a harcos harcos. A pap a szellemi ember, aki a törvényt ismeri és akinek transzcendens tudása van. A harcos az erő embere, aki a törvényt végrehajtja. Az autorité spirituelle a szellemi tekintély: a szemlélő típus és funkció; a pouvoir temporel a végrehajtó és cselekvő hatalom, az aktív típus és funkció. Az utóbbi az előbbinek alá van rendelve, mint a kar ereje alá van rendelve az agyvelő és a szellem gondolkozásának és elhatározásának (pouvoir temporel – une délégation de l’autorité spirituelle). Ha a cselekvésből a szellem hiányzik, akkor gonosz és értelmétlen (un vaine agitation).
A harcos előtérbe lépett és magával hozta a harcot:: a háború metafizikáját: ez a cselekvés elsőbbsége a szellem fölött. Ezzel a tettel az alul levő kasztokat felkavarta és a hagyományos rendet felfordította. Ez a világtörténeti fordulópont Kr. e. a VI. évszázad ideje: Lao-ce, Kung-ce, Buddha, az utolsó Zarathusztra, Hérakleitos, Pythagoras megjelenése, a történeti idő kezdete, a modern ember születése, az aranykor végleges letűnése, a lázadás, gyűlölet felszabadulása, a kasztok felborulása és a válság első lépése.
V. – René Guénon tudása sokkal gazdagabb, könyveinek tartalma lényegesebb és a hagyomány gondolata univerzálisabb, semhogy itt most csak kísérlet is történhetnék arra, hogy az ember egész művét ismertesse. Ezidőszerint ez még különben is lehetetlen lenne. A hagyomány lényeges részeit már kifejtette ugyan, főként a hinduizmusról szóló könyveiben. Az egyetemes hagyomány megalapozása azonban csak most folyik s a teljes feltárás talán egyhamar nem is várható. Guénon tanítványaival együtt, mint mondják, jelenleg Egyiptomban él, ahol az ősi egyiptomi és muzulmán tradíciót kutatja, miután többen az anyagot Távol-Keletrő1, Tibetből, Iránból, Észak-Afrikából, a kelta világból és Amerikából már összehordták és állandóan hordják. Ilyen kísérlet a hagyomány egységére Guénon alapján Ziegler Leopold „Überlieferung”-ja. Az összefüggések megtalálása mindenképpen korszakalkotó szemlélethez fog vezetni, s ezekre vonatkozóan egyelőre minden szó korai.
Még csak néhány szót a jelenről: ma, Guénon szerint, a Kali-yuga (Sötét kor) legvégén tartunk, amikor az arany elmerül az anyagban, aprópénzre váltódik, vérrel és kosszal mocskolódik be, ami annyi, mint: a hatalom és a szellem, a hierarchia és a rend széttörve, megcsúfolva feloszlik. A korszak után már nem következik semmi. Lejjebb süllyedni lehetetlen. Ez az apokalypsis – amiről a Védák éppen úgy tudnak, mint az Eddák, az egyiptomiak, kínaiak és az Új Testamentum. A modern ember nem akarja komolyan venni – mindez fantazma, vallás, vízió, mondják ma. S ezzel teljesítik be sorsukat, hogy nem hisznek annak, amit tízezer évvel ezelőtt is tudtak. Mialatt a tudomány szánalomraméltó automatizmussal még folyton haladásról és az emberi ész erejéről beszél, a politikába merült hatalom észvesztetten kapkod megoldás után, a megtévesztett tömeg világbékéről és testvériségről álmodozik – azalatt a hagyományos tudás látja, hogy a helyzet menthetetlen és egy nagy világkorszak befejeződött. Elkövetkezett a krízis – discernement des esprits –, ahogy a Jelenések könyve írja: a jó magot elválasztják a rossztól. Az elválasztás ideje a válság maga. Az út véget ért s most vissza kell térni az eredethez. A visszatérésben nem lesz mindenkinek része. A discernement des esprits annyit jelent, hogy: a termő és terméketlen szellemek elválasztása. Ez a válság értelme. A termények a megújulás felé tartanak. Guénon szerint az első jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt. Ez fog bennünket visszavezetni a kezdethez, az új induláshoz és a megújuláshoz. A válságról szóló könyvében nem csinál titkot abból, hogy a korszak vége, az ítélet, a discernement, az elválasztás – rettenetes lesz. Igen kevesen vannak a választottak: De aki az, abban máris szenvedélyes kívánság él, hogy a mai hamis humanizmustól, testvériségeszméktől megszabadulhasson és elhelyezkedhessék a hierarchiában. Ezt megelőzi a hagyomány szellemének restaurációja – c’est l’unique reméde du désordre actuel. A társadalom, mint minden életteljes korban, még az európai középkorban is, utoljára, megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni, visszatér az eredeti hierarchiába, az emberi természetnek megfelelő rétegekbe, tekintet nélkül, hogy azt osztálynak vagy kasztnak hívják. Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz.
1942
Jegyzet
* Ezek a könyvek a következők: Introduction générale á l’étude des doctrines hindous. 1921. – Le théosophisme: histoire d'une pseudoréligion. 1921. – L'erreur spirite. 1923. – Orient et occident. 1924. – L'homme et son devenir selon le Vedanta. 1925. – L'ésotérisme de Dante. 1925. – Le roi du monde. 1925. – La crise du monde moderne. 1927. – Autorité spirituelle et pouvoir temporel. 1929.
forrás: tradicio.org
RENÉ GUÉNON ÉS A TÁRSADALOM METAFIZIKÁJA
I. – René Guénon nevének tulajdonképpen már régen ismertnek kellene lenni. Még a húszas évek elején történt, hogy a „Voile d’Isis”-be dolgozni kezdett. Első általános érdekű könyvei ugyanakkor jelentek meg. Ezek a művek az újabb idők legérdekesebbjei közül valók. A tárgy mindig meglepő, a hang lebilincselő, a gondolkozás éles és gyors, a következtetés eddig nem sejtett összefüggéseket nyit meg, az igazságérzet meg nem vesztegethető, a tudás oly lenyűgöző, gazdag és sokoldalú, hogy aki egyszer megértette szándékát, megbűvölve kénytelen követni.*
A könyvek terjedésének ez mind kedvező feltétele. Mégis, bár a szerző a ma legégőbb kérdéseit veti fel és, bizonyos, minden ma élő gondolkozónál – kivéve az orosz emigránsokat (Mereskovszkij, Ivanov, Bergyajev, Uszpenszkij) – mélyebbre száll, a „Crise” és az „Autorité spirituelle” megjelenése óta már tíznél több év múlt el, nem ismerik. Mindössze Leopold Ziegleren és Giulio Evolán látszik meg, hogy Guénon hatása alatt olyan útra léptek, amelyre előbb-utóbb elkerülhetetlenül mindenkinek rá kell lépnie, vagy azt legalábbis érintenie kell. Ezek a művek mellőzhetetlenek. Több tanítványa van, a többi közt André Préau, akinek kínai kommentárja az „Aranyvirág”-hoz néhány lapon eléri azt, amit Max Müllertől Richard Wilhelmig nyolcvan év három tudós generációja nem tudott: az őskínai társadalmat megértette és kifejtette. Ez a mű egyébként szemben áll C. G. Jungot is, akinek „Aranyvirág”-kommentárját csaknem egészében hatályon kívül helyezi, illetőleg ezen a nyomon kitűnik, hogy Jung nem járt helyes úton.
A „Voile d’Isis” köré csoportosulók most Guénon vezetése alatt minden eddigi szellemi vállalkozásnál nagyobb és jelentékenyebb munkába fogtak: a már kiadott és még kiadatlan történetelőtti iratok alapján rekonstruálják az ősemberiség szellemiségét. E munkának, akárhogyan is nézi az ember, világtávlata van. Sajátságos, hogy azok a kutatók, akik hasonló tárgykörrel foglalkoznak, mégsem tudnak felőle. Az egyébként éberen figyelő Keyserling még legutóbbi művében (Vom persönlichen Leben) sem ismeri. Geiger már azóta írta könyvét (Die indoarische Gesellschaftsordnung), amióta Guénon már Evoláig és Zieglerig eljutott, de nem említi. Ugyanúgy Hilko Wiardo Schomerus sem hallott felőle, pedig több könyvében nagy hasznára lehetett volna. Úgy látszik, a német tudományosságban mindig van valami vakság, amely semmit sem akar észrevenni, ami a német határon túl történik. Pedig ebben az esetben többről lenne szó, mint egyszerű tudományos eredményről. Guénon nemcsak az újkori racionalista materializmust és pozitivista pragmatizmust veti el. Ezt megtették mások, németek is. Guénon szembefordul a középkor óta meghonosodott egész európai tudományossággal (Verwissenschaftlichung des Geistes, ahogy Ziegler mondja), amelyet az emberi szellem leszűkített, profán, inferioris töredékének tart, amelyet teljességgel megbízhatatlannak mond, és végül minden fenntartás nélkül megvet és megtagad. René Guénon művei, úgy látszik, mint Evola és Ziegler számára, ma csak olyan embernek jelentenek lényeges és elhatározó lépést, aki az újkor egész filozófiáját és tudományát végignyomozta, de az ötszáz év egész világában egyetlen abszolút gondolatot, egyetlen szilárd kiindulópontot, egyetlen kétségbevonhatatlan igazságot sem talált. Sőt ennél több: azt, ami az újkori Európában abszolút kiindulópont és igazság lehet, azt azoknál találja meg elnyomva, torz alakban, töredékesen és elsápadva, akiket a tudomány fantasztáknak, rajongóknak, misztikusoknak bélyegzett, és komolyan se vett. Ebben a tekintetben Guénon munkája hasonló Nietzschééhez, bizonyos megszorításokkal Scheleréhez. Éppen ezért Guénon csak azok számára a jelenkor legelhatározóbb és egyetlen lehetséges szellemi lépése, akik tíz-húsz-harminc évi munka után az újkori ember egész tudományos és filozófiai törekvésében csalódtak és azt kiábrándultan félretették. Ilyen ember ma természetszerűen kevés van. Guénon szellemi lépése, következményeiben elhatározó gondolata végtelenül egyszerű: a hagyomány.
II. – Adott példán az egész azonnal érthetővé válik. Ez a példa: az arany. Amikor a spanyol hódítók Mexikóban, a Yucatan-félszigeten és Peruban az ősamerikai társadalmat megismerték, feltűnhetett az aranynak és az uralkodónak közeli vonatkozása. Akkor ezt senki sem értette. Az arany nem volt pénz, nem volt vagyontárgy, nem volt a mai értelemben vett ékszer és dísz. Úgy látszott, minden arany az uralkodóé volt, bárhol találták és bárhol lett légyen. Az uralkodó azonban a fémmel nem élt. Az inkának a feljegyzések szerint tilos volt más tárgyhoz nyúlni, csak ami aranyból volt. Arany evőeszköz, tányér, csésze, bot, kardmarkolat, buzogány, trónus, csat, tű, gomb, saru. Fényűzésről szó sem lehetett. Elpuhultságról még kevésbé. Valami azonosság volt az uralkodó lénye, az arany és az uralkodás ténye között. Amit meg lehet találni az ősi egyiptomi, kínai, hindu és közelkeleti társadalmakban is. Ez a súlyos, tompán tündöklő, varázslatos fém napszerű ragyogásában, mint a megfagyott fény magát az uralmat jelentette. De gyökeresen másként, mint ahogy az uralmat ma értik. Az uralom nem volt örökös aktivitás, mint nálunk, a hatalmi ösztön szűntelen tevékenysége. Az uralom passzív tény, ahogy passzív a nap, amikor csak van, és meleg sugarai életet fakasztanak. Az uralkodó aktivitása a nemcselekvés (Tao). Nap – arany – uralkodó rokonok, ha nem is földi, de kozmikus távlatban. Analógiák. Ezért a kínai uralkodó az Ég Fia; Egyiptomban Ra a Napisten inkarnációja; Indiában ezt éppen úgy tudják, mint Mexikóban. Hogy a hagyományt minden korban és minden emberfaj között, még egészen későn is egyöntetűen értik, arra példa XIV. Lajos, aki magát napkirálynak nevezte. A nap csak más szó arra, hogy isteni, mert a nap istenszimbólum. És amikor az arany csak az uralkodóé, ez annyi, hogy az arany csak a napé, vagyis az arany a nap maga és ez mind csak szimbólum és analógia: a középpont jele: Isten.
A nagy dolog azonban csak most következik. Az arany nem az uralkodó tulajdona, hanem az istené. Senki ember fia, húsból levő lény nem mondhat belőle magáénak egyetlen szemet sem. Kínában, Indiában, Egyiptomban, Peruban, Őskaldeában a profán embert, aki magánál aranyat tartott, mindenki szentségtörőnek tartotta. Egészen természetes, hogy meg kellett halnia. Mert aki a maga számára egyetlen darab aranyat elrejt, az elrejt egy darabot a mindenkinek kijáró fényből és napból és az eldug a maga számára egy részt a hatalomból, amihez nincs joga. Önző és egyéni célra lefoglal önmaga számára valamit, ami az egész világé. Ennél elvetemültebb bűn egyáltalán nincs. A materializált napfény elrejtése annyit jelentett, hogy a kozmikus rendet megzavarta és az isteni szimbólumot meggyalázta. Az arany a templomon van és a templomban van, és egyedül istené, aki az emberre sugározza. Ha az uralkodót aranytárgyakkal veszik körül, nem azt jelenti, hogy a fém most az ő zsákmánya, ahogy nem zsákmány számára az uralom és hatalom sem. A király is csak szimbólum és őr. Phylax, ahogy Platón a Timaiosban mondja. Így tanítja ezt a Taoteking, a Véda, Zarathusztra is. Minden ősi hagyomány egyöntetűen a föld minden részén Perutól Kínáig tudja, hogy az arany a napfény, az uralkodó az Istenség földi megnyilatkozása – az ember fölött áll elérhetetlenül és hozzányúlhatatlanul. A királyi szimbólum, a korona, arany fejdísz, arany napkorong, csak az ő fejét övezheti.
Hogy a kép még mélyebb, élesebb és igazabb legyen, még a negyedik motívumot is fel kell tárni. Ez a motívum: az idő. Az arany és az idő metafizikai vonatkozása elég világos az ilyen kapcsolatokból, mint: aranyidő: aranykor, vagy: „az idő pénz”, ahol a pénz tulajdonképpen aranyat jelent. Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök. Ezért: – drága. Vannak percek és órák, amelyeket: „nem lehet megfizetni” – van, amikor az ember „semmi pénzért” nem tesz meg valamit – van, amit „Dárius kincséért sem hagyna el”. Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség. Ez az arany.
Amíg az arany eljutott mai stádiumába, amikor valuta, fizetési eszköz, pénzfedezet lett, félvilági némberek, tőzsdebizományosok, filmszínészek ékszere, cigarettatárca, óratánc – nagy utat tett meg. Mindjárt ki lehet mondani, hogy: lefelé. A király elkezdte a fémet a magáénak tekinteni. De ugyanakkor a középpontban már nem Isten állott, a kozmikus Nap, az életfenntartó transzcendens Hatalom. A király ember lett és nem az isteni Phylax. Az arany az ő magántulajdona. Már csak zsákmány és luxus. De ugyanakkor a kozmikus isteni fény elhomályosult, és ugyanakkor az aranykor letűnt. Mert miért kisebb bűn, ha a király rejti el az aranyat a világ elől, mintha a közönséges tolvaj? Amikor az aranyat az első király zsebredugta, zsebredugta az emberfölötti Isten-Hatalom korlátlan jóságát és éltető erejét, magának foglalt le belőle részt és ezzel megtörte a mindenkire áradó fény erejét, amely az aranykort fenntartotta. A királyé lett – egyéni, önző, démonikus, feketemágusi. A gátlástalan fény már nem ragyogott az életre, s a föld elhomályosult. Az idő megzavarodott. Ezt a lépést minden keleti szentkönyv ismeri, a Veda éppen úgy, mint a Taoteking, Egyiptomban éppen úgy tudnak róla, mint Iránban és Peruban.
A második lépés, amikor az arany már a király kezéből is kicsúszott, és még lejjebb zuhant a harcos lovagi, szanszkrit szóval: a ksatrija kezébe. Még lejjebb, amikor a vaisija zsákmánya lett. Már pénz. Kereskedelmi cikk. Már napfényt vesz magára a kis boltos felesége, arannyal fizetik az állati húst, a földet és a répát. Arannyal mindent el lehet érni. Már a kereskedőé. De az arany itt sem állott meg. Lezuhant a súdra közé, s az aranyért elkezdtek gyilkolni a csavargók és útonállók és kalózok, és arany lett a tömeg álma. A csőcselék is hozzájutott az aranyhoz és mindenki olyan koronát csináltat magának, amilyet akar, ha tud. Mert most már egyetlen dolog dönt: kinek mennyi aranya van. Akinek több van, az hatalmasabb, erősebb, kiválóbb, boldogabb. A nap leszállt a lovag, aztán a kereskedő, aztán a tömeg közé. Az idő követte: a kor mindig töredezettebb, sötétebb, nyugtalanabb lett. A hatalom az arisztokrácia kezéből a kereskedő polgár, végül a nép kezébe került. A súdra kezében az arany már nem szimbólum, hanem csak anyag: fém. Azt nem veszi észre, hogy az arany semmit sem vesztett eredeti természetéből és ma is éppen olyan jele a hatalomnak, a napnak és az isteni erőnek, mint az ősidőben volt: materializált napfény és az Aranykor szimbóluma. De azzal, hogy leszorul az anyagba, gonosszá vált. Mindenki tudja, mi az aranyláz, – hatalomláz gazdasági láz – Alaszka mezői, Ural bányái, a spanyol hódítás, az amerikai bankok safe-jei beszélhetnének róla – a modern élet nagy pokoli rúgói, kétségbeesett vadság, amivel az ember a gazdaságért lohol – a vér és az arany –, mindez elég világosan jelzi, hogy itt a démonivá lett sárga fémről van szó, ami nem egyéb, mint a hatalom. De ki tudja látni e merész, fantasztikusnak tűnő szimbólumban a katasztrófát?
Íme: az arany példázata.
III. – Ezt a példát Guénon nem beszéli el. Mindössze csak illusztráció, amelyben az ember bemutatja a hagyomány szerint való gondolkozást. Guénon a modern észt mint a tudás és megismerés eszközét elvetette és helyébe a szellemi intuíciót (intuition intellectuelle) tette. Elvetette a modern tudományt és helyébe a hagyományt tette. Az emberi tudást nem a haladásban alapozta meg, hanem: az ősemberiben.
A hagyomány első emléke ismeretlen. A legrégibb feljegyzett mű, amit ismerünk, az egyiptomi papíruszok, a Védák, az őskínai művek. De ezek előtt már volt hagyomány, amit élőszóval adtak tovább.
Guénon hagyománya „a metafizika területe, tökéletesen független mindentől, ami nem teljesen érdekekfölötti, és ami nem tartozik a tiszta igazság birodalmába". Ez az esprit traditionnel az egyetlen legitim alap, amin az ember tartózkodhatik. Aki erről az alapról letér, önmagára katasztrófát idéz. Csak egy tudás van: a hagyomány; csak egy rend: a hagyomány; csak egy törvény: a hagyomány. A modern kor (újkor) azt hitte, hogy a haladás eszméjétől vezetve túljutott minden eddig ember által elért magasságon. De a modern kor az esprit antitraditionnel jellegzetes képviselője. A tudomány alacsonyrendű ismeret (connaissance inférieure), amellett illegitim, profán. A mai tudomány nem is egyéb, mint az ősi tudások foszlánya. A haladás: regression de l’intelligence. A különböző tudományok a tiszta hagyományos tudás illusztrációi profán szempontból. Az egész modern tudásnak nincs alapelve – vagyis az alapelv a nihilizmus. Az ész, amely ennek a tudománynak alapja lehetne, merő negatívum: a szellemi intuíció megtagadása. Pedig: „kétségtelen igazságokat csak intuícióval lehet megtalálni, intuícióval, tehát: csalhatatlanul”. Persze ezt az intuíciót nem szabad összetéveszteni azzal, amit a modern filozófia annak hív. A hagyomány szellemi intuíciója nem ésszerű, hanem észfölötti.
A társadalmi világban is ugyanazt az illegitim és rendetlen zavart látni, amit a tudományban és a gondolkozásban. Az alapot itt is elhagyták. A hagyományt megtagadták. A hagyomány pedig nem önkény, nem teória, hanem az emberi lét egyszersmindenkori megalapozása – az ősi tudás, amely minden időre, emberre, korra, fajra, társadalomra érvényes. A modern korban azt hitték, hogy új igazságokat gondoltak ki; „az igazság nem lehet soha új, mert az igazság nem az emberi szellem terméke – tőlünk függetlenül van és mi csak megismerhetjük”. De ha már megismerték, attól soha büntetlenül eltérni nem lehet. Az a tény pedig, hogy az igazságot, mint ma, praktikus szempontból ítélik meg, egyszerűen nevetséges. Az igazság természete metafizikai és minden gyakorlat fölött áll. Az újkor naturalizmusa, amely ezt a gondolatot fölfölvetette, tulajdonképpen a metafizika, s így a hagyomány megtagadása.
IV. – Ahogy az aranyról írt fejezetből és a hozzáfűzött néhány megjegyzésből kitűnik, René Guénon tradíciója olyan univerzális és alapvető gondolat, amelynek tényleg csak egy jellemző fogalmi jegye van, és ez az, hogy: metafizikai. Ami körülbelül azt jelenti, hogy történetfilozófia, történet, társadalomtudomány, világszemlélet, karakterológia, antropológia egyetlen pontban találkozik. Guénon tehát olyan univerzális alapot vet meg, amelynek azon kívül, hogy metafizika, történeti távlata is van. De még valami fontos: ez a metafizika nem az övé, hanem az ősemberiségé, és mindenkori emberiségé, mert ez az egyetlen, igaz, legitim, ez az abszolút doktrína. Guénon tudása kiterjed mindarra, ami az emberiségben primér jellegű: egyiptomi, iráni, hindu, kínai, ősamerikai, ógörög, őskeresztény feljegyzésekre és művekre, s úgy tűnik, az ő vezetésével ez a szétszórtnak és legnagyobb mértékben heterogénnek látszó gondolkozás és tudás valóban egységgé alakul, olyan egységgé, amelyről tényleg úgy látszik: ősi tudás és örök hagyomány. A tradíció: synthése compléte. Nem vallás. Vallás sok van, hagyomány csak egy. A történeti vallások az egyetlenegy vallásfölötti hagyomány vetületei egyes fajokban, népekben és korokban. A tradíció minden szellem forrása, eleje és kezdete – őstanítás a létről, a rendről, az emberről, a társadalomról, a történetről, a vallásról és az életről. „Mindaz, ami van és mindenki, aki van azon a módon, ahogyan van, szükségszerűen részesedik az univerzális princípiumokban, és semmi sincs, ami ezen a részesedésen kívül lehetséges . . . ezek a princípiumok pedig örökkévalóak, megváltoztathatatlanok, állandóak, az isteni értelemben véve „élő valóságok”.
Aki ebből a hagyományos metafizikából a társadalomra vonatkozó tudást külön akarja venni, a következőket hallja: a hagyomány rendje, hogy az emberiség éppen olyan hierarchikusan éljen, mint az ember. A szellem vezesse, az erő pedig a szellem szavát kövesse, az ökonómia az erőnek engedelmeskedjék, az anyag pedig az ökonómiának. Ez a négy életfunkció a társadalomban a négy kaszt. A szellem a bráhman, az erő a ksatrija, az ökonómia a vaisija, az anyag a súdra. A pap, a harcos, a kereskedő és a munkás. A legmagasabb rendű tevékenység a papságé, mert a szellem mindent megelőz és mindenek fölött áll. A papi rend funkciója „a hagyomány tanításainak megőrzése és továbbadása, s ez a hagyomány őrzi a szociális organizáció törvényeit és az alapvető elveket”. A bráhman öröksége a tiszta metafizika. Nemcsak Indiában volt így. Minden ősi társadalom ebben a rendben élt. Guénon azoknak a párhuzamoknak felsorolásában, amelyek ezt a tényt igazolják, kifogyhatatlan.
A papság fensőbbségét a harcos lovag döntötte meg. Ez az a korszak, amiben az arany már nem a templomé, Istené, már nem a fény, a hatalom, az örök, az aranykor szimbóluma, hanem elkezd humanizálódni – démonizálódni: belevegyül a sorsba és az ördögi sárga fémmé válik, amelyért elkezdenek ölni, és elkezdődik a harc, a vérontás, a háború. Az aranykor letűnt. A lovag, a nemes, az arisztokrata, a harcos lép előtérbe, ami annyit jelent, hogy az erő a szellem fölé lép. A szellem és a hatalom egyensúlya megbomlik: nem a szellem mondja meg, mit kell tenni, hanem a hatalom előzetes szellemi elhatározás nélkül cselekszik. Ez a bomlás kezdete. Ezzel életbelépett mindennemű transzcendens elv megtagadása. A pap a szellemiség őre. A társadalom nyelvére fordítva ez a tény: az autorité spirituelle-nek kell lenni legfelül. A harcos nem vezethet. A harcos csak az erőt szabályozza. Ez: a pouvoir temporel. Les hommes, qui sont faits pour l’action, ne sont pas faits pour la connaissance. A hagyományos alapon álló társadalomban a funkciót annak kell betölteni, aki arra való és annak született: a pap legyen pap, a harcos harcos. A pap a szellemi ember, aki a törvényt ismeri és akinek transzcendens tudása van. A harcos az erő embere, aki a törvényt végrehajtja. Az autorité spirituelle a szellemi tekintély: a szemlélő típus és funkció; a pouvoir temporel a végrehajtó és cselekvő hatalom, az aktív típus és funkció. Az utóbbi az előbbinek alá van rendelve, mint a kar ereje alá van rendelve az agyvelő és a szellem gondolkozásának és elhatározásának (pouvoir temporel – une délégation de l’autorité spirituelle). Ha a cselekvésből a szellem hiányzik, akkor gonosz és értelmétlen (un vaine agitation).
A harcos előtérbe lépett és magával hozta a harcot:: a háború metafizikáját: ez a cselekvés elsőbbsége a szellem fölött. Ezzel a tettel az alul levő kasztokat felkavarta és a hagyományos rendet felfordította. Ez a világtörténeti fordulópont Kr. e. a VI. évszázad ideje: Lao-ce, Kung-ce, Buddha, az utolsó Zarathusztra, Hérakleitos, Pythagoras megjelenése, a történeti idő kezdete, a modern ember születése, az aranykor végleges letűnése, a lázadás, gyűlölet felszabadulása, a kasztok felborulása és a válság első lépése.
V. – René Guénon tudása sokkal gazdagabb, könyveinek tartalma lényegesebb és a hagyomány gondolata univerzálisabb, semhogy itt most csak kísérlet is történhetnék arra, hogy az ember egész művét ismertesse. Ezidőszerint ez még különben is lehetetlen lenne. A hagyomány lényeges részeit már kifejtette ugyan, főként a hinduizmusról szóló könyveiben. Az egyetemes hagyomány megalapozása azonban csak most folyik s a teljes feltárás talán egyhamar nem is várható. Guénon tanítványaival együtt, mint mondják, jelenleg Egyiptomban él, ahol az ősi egyiptomi és muzulmán tradíciót kutatja, miután többen az anyagot Távol-Keletrő1, Tibetből, Iránból, Észak-Afrikából, a kelta világból és Amerikából már összehordták és állandóan hordják. Ilyen kísérlet a hagyomány egységére Guénon alapján Ziegler Leopold „Überlieferung”-ja. Az összefüggések megtalálása mindenképpen korszakalkotó szemlélethez fog vezetni, s ezekre vonatkozóan egyelőre minden szó korai.
Még csak néhány szót a jelenről: ma, Guénon szerint, a Kali-yuga (Sötét kor) legvégén tartunk, amikor az arany elmerül az anyagban, aprópénzre váltódik, vérrel és kosszal mocskolódik be, ami annyi, mint: a hatalom és a szellem, a hierarchia és a rend széttörve, megcsúfolva feloszlik. A korszak után már nem következik semmi. Lejjebb süllyedni lehetetlen. Ez az apokalypsis – amiről a Védák éppen úgy tudnak, mint az Eddák, az egyiptomiak, kínaiak és az Új Testamentum. A modern ember nem akarja komolyan venni – mindez fantazma, vallás, vízió, mondják ma. S ezzel teljesítik be sorsukat, hogy nem hisznek annak, amit tízezer évvel ezelőtt is tudtak. Mialatt a tudomány szánalomraméltó automatizmussal még folyton haladásról és az emberi ész erejéről beszél, a politikába merült hatalom észvesztetten kapkod megoldás után, a megtévesztett tömeg világbékéről és testvériségről álmodozik – azalatt a hagyományos tudás látja, hogy a helyzet menthetetlen és egy nagy világkorszak befejeződött. Elkövetkezett a krízis – discernement des esprits –, ahogy a Jelenések könyve írja: a jó magot elválasztják a rossztól. Az elválasztás ideje a válság maga. Az út véget ért s most vissza kell térni az eredethez. A visszatérésben nem lesz mindenkinek része. A discernement des esprits annyit jelent, hogy: a termő és terméketlen szellemek elválasztása. Ez a válság értelme. A termények a megújulás felé tartanak. Guénon szerint az első jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt. Ez fog bennünket visszavezetni a kezdethez, az új induláshoz és a megújuláshoz. A válságról szóló könyvében nem csinál titkot abból, hogy a korszak vége, az ítélet, a discernement, az elválasztás – rettenetes lesz. Igen kevesen vannak a választottak: De aki az, abban máris szenvedélyes kívánság él, hogy a mai hamis humanizmustól, testvériségeszméktől megszabadulhasson és elhelyezkedhessék a hierarchiában. Ezt megelőzi a hagyomány szellemének restaurációja – c’est l’unique reméde du désordre actuel. A társadalom, mint minden életteljes korban, még az európai középkorban is, utoljára, megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni, visszatér az eredeti hierarchiába, az emberi természetnek megfelelő rétegekbe, tekintet nélkül, hogy azt osztálynak vagy kasztnak hívják. Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz.
1942
Jegyzet
* Ezek a könyvek a következők: Introduction générale á l’étude des doctrines hindous. 1921. – Le théosophisme: histoire d'une pseudoréligion. 1921. – L'erreur spirite. 1923. – Orient et occident. 1924. – L'homme et son devenir selon le Vedanta. 1925. – L'ésotérisme de Dante. 1925. – Le roi du monde. 1925. – La crise du monde moderne. 1927. – Autorité spirituelle et pouvoir temporel. 1929.
forrás: tradicio.org
2008. május 16., péntek
NA szimbólum - El símbolo de NA
A szuverenitás ibolyaszínű csillagaA zászló azért zöldszínű mert a zöld a természet színe. Szimbolizálja a fejlődést, a harmóniát, és a termékenységet. Erős érzelmi összefüggés van a zöld szín és a biztonság között. A zöld állandóságot és állóképességet sugalmaz. Zászlónk zöld színe a fejlődést és a reményt jelképezi.
La estrella púrpura de la soberanía
El creador del símbolo Nacional-Anarquista, Michael Lujan, escogió el color púrpura deliberadamente a causa de sus connotaciones reales y aristocráticas, en el que vió un significado del principio de soberanía en general, personificado en la figura del anarquismo. Se trata también de una síntesis de los colores rojo (el calor, el fuego, el sol) y el azul (el frío, el hielo, la luna), representando el eje sobre el cual operan estas dos polaridades. La estrella es, por supuesto, un símbolo tradicional del hombre, pero sobretodo es también un símbolo de los movimientos antiimperialistas y revolucionarios del mundo entero.
Nuestra bandera es verde, porque el verde es el color de la naturaleza. Simboliza el desarrollo, la armonía, y la fertilidad. Existen fuerte relación sentimental entre el color verde y la seguridad. El verde sugiere estabilidad y capacidad de resistencia. El color verde de nuestra bandera simboliza el desarrollo y la esperanza.
2008. május 15., csütörtök
Al Nakba - Catastrophe - Katasztrófa
Sixty-day anniversary of Al- Nakba (the catastrophe)
Az Al Nakba (a katasztrófa) 60. évfordulója
2008. május 14., szerda
2008. május 13., kedd
Julius Evola
A FIATALSÁG, A BEAT-EK ÉS
A JOBBOLDALI ANARCHISTÁK
Az új generáció és a „fiatalok” problémájáról sokat írtak már, sőt, túl sokat. A témában született felvetések túlnyomórészt nem érdemelnek figyelmet, s a jelentőség, amit manapság a fiatalságnak általában tulajdonítanak – bizonyos mérvű lebecsülésével annak, aki „nem fiatal” – egyszerűen abszurd.
A feloldódás korában élve, kétségtelenül egyre inkább azok érvényesülhetnek, akik „gyökértelenek”, akik számára a „társadalomnak” nincs már jelentése, akik számára azok a kötöttségek sem léteznek többé, amelyek a minket közvetlenül megelőző időkben – s bizonyos térségekben még ma is – a létezést szabályozták, vagyis amelyek a polgárság erkölcsének és világának sajátjai voltak.
A fiatalság természetesen érzékenyen reagált erre a helyzetre, s a jelenkori kilátástalanságban néhány probléma felvetése indokolt lehet. Itt azonban feltétlenül el kell különíteni azt az esetet, amikor az említett helyzetet egyszerűen megéli valaki, vagyis abba nem valamely egyéni kezdeményezés révén kerül mint a tegnap csekély számú intellektuális indíttatású, individualista lázadója esetében.
Az új generáció ezt az állapotot tehát tényként fogadta el; különösebb gondot nem csinált belőle, sőt kötöttségek nélküli helyzetével meglehetősen ostobán visszaélt. Amikor ez a fiatalság azt állítja magáról, hogy nem értik meg, az egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendő. S ha fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba: rövid úton rendreigazítani őket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk terhessé, komisszá s arcátlanná válik. Bizonyos magatartásformák látszólagos antikonformizmusa (banalitásukról nem is beszélve) egyébiránt egyfajta divatot, új konvenciót követ, aminek a fennen hangoztatott szabadsághoz természetesen semmi köze.
Az általunk más helyütt már vizsgált jelenségek amilyen a közönségesség kedvelése, bizonyos új erkölcsök kapcsán javarészt erre a fiatalságra lehet utalni. Közéjük tartoznak (mindkét nemből) az üvöltve éneklők, az úgynevezett dalszerző énekesek rajongói, e sorok írása idején a ye-ye-sessions kollektív marionettizmusának megszállottjai, a tetováltak, az ezeknek megfelelő magatartással egyetemben. Mivel szánalmas jelentéktelenségük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban. S ha esetleg ezekben a fiatalokban fel is merül valamilyen kétkedő vélemény olyan témákban, mint például a kiskorúak szexuális emancipációja, vagy a család értelme, ennek sincs semmiféle jelentősége.
Ez a fiatalság az évek múlásával, a szükség által kényszerítve, s leginkább az élet anyagi jellegű, gazdasági problémáival szembekerülvén, megadóan alkalmazkodik a korunkat fémjelző munkahelyi, termelői és társadalmi rutinokhoz, s ezzel a jelentéktelenség, a senkiség egyik formájából egyszerűen átlép a másikba. Itt nem létezik semmiféle probléma, ami megérdemelné figyelmünket.
Az ilyen, csupán az életkora által definiált fiatalság (merthogy az ifjúság egyéb lehetséges benső, szellemi jellegzetességeiről itt egyáltalán nem beszélhetünk) főként Itáliában tömeges. Ugyanakkor Nyugat-Németországban némileg más a helyzet: az említett bamba, link típus sokkal kevésbé elterjedt. Itt azonban az új generáció minden további nélkül elfogadta egy olyan lét tényét, melyben nem kell problémákat felvetni, egy olyan életét, melynek nem kell kutatni az értelmét vagy célját, s csupán arra gondol, hogy a Németország új gazdasági kibontakozása által kínált javakat s könnyítéseket élvezze. Itt a „gond nélküli” fiatal típusáról lehet beszélni, amely esetlegesen sokféle konvenciónak fordított hátat, ám az új lehetőségekre anélkül tett szert, hogy konfliktusokat teremtett volna ezen a kétdimenziós cselekvési szinten, amitől egyébként minden magasrendű érdeklődés, mítoszok, tanok, isteni ideák felé való fordulás idegen.
Elképzelhető azonban, hogy mindez Németországban csak átmeneti állapot, tudniillik ha megnézzük azokat a nemzeteket, ahol korábban jutottak el a szinte mindenre kiterjedő „jóléti társadalom”, a bebiztosított, racionalizált élet atmoszférájába mint Dániában, Svédországban és részben Norvégiában , ott végül bizonyos visszajelzések, váratlan, erőszakos kitörések formájában, rendre megjelentek. E ponton a jelenség érdekessé válik és a figyelemre érdemes lehet.
De, hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk meg, Amerikát, illetve részben Angliát kell megvizsgálni. Amerikában az új generáció szellemi traumájának és lázadásnak jelenségei már átláthatókká váltak. Az úgynevezett beat generationre utalok itt: a beatekre vagy beatnikekre, vagy egy más változatukban a hipszterekre, akiket másutt már említettem. Ezek egyfajta anarchikus, társadalomellenes egzisztencializmus képviselői voltak, ez az egzisztencializmus azonban kezdettől fogva inkább gyakorlati, mint szellemi jellegű volt (noha néhány csekély jelentőségű irodalmi alkotás is született). E sorok írásakor a mozgalom divatja, virágkora már elmúlt: vagy teljesen letűnt a színről, vagy széttöredezett.
Mindazonáltal mint a jelenkori „kultúra” kórtünete, jelentőségét megőrizte; joggal számíthatunk rá, hogy amíg ez a kultúra fennmarad, hasonló megnyilatkozások ha más formában s más elnevezésekkel is újra fel fognak bukkanni. Ugyanakkor mivel az egész jelenkori rendszer korlátoltságát, sőt teljes képtelenségét az amerikai társadalom képviseli leginkább, itt a beat-ek lázadási formái paradigmatikus jelleget öltöttek, amelyeket az imént, főként Itáliával kapcsolatban említett bamba nemzedék megnyilatkozásaival természetesen nem helyezhetünk egy szintre.
Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik szemben a pszichiáterek, a pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével osztjuk néhány beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”, s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében „abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik ezt a típust neurotikusnak bélyegezve „gyógyító nevelésnek” akarják alávetni, hogy „visszaszerezzék” a „társadalomnak”. Mindezt a pszichoanalista Robert Linder is képes volt elismerni. Ezen túlmenően azonban e helyütt minket az az ember érdekel, akit „jobboldali anarchistának” lehetne nevezni. Látni fogjuk a távolságot, amely ezt a típust a beatek és hipszterek nonkonformizmusán átderengő deviatív irányulástól szinte minden esetben elválasztja.
A beatek lázadásának kiindulási pontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a rendszert, amely jóllehet nem mutat „totalitárius” politikai formát, az életet elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Ehhez társul a jövő létbizonytalansága, mert mint mondják egy esetleges atomháború kilátásai miatt az egész emberiség léte vált kérdésessé (hozzá kell tenni, hogy az ilyen jellegű felvetések, egyfajta végítéletszerű értelmezésben, túlzóak). Ám mindenekelőtt a szellemi halál veszélyét érzik, ami a fennálló, sokszorosan függővé tevő rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen velejárója. Amerika „rohadó ország, burjánzó rák minden sejtjében”; „passzivitás (konformizmus), szorongás, unalom: az amerikai álom” mondják. Ebben a légkörben teljes a gyökértelenség, az egyén elveszett atom a „magányos tömegben”: „a társadalom egy frázis, semmitmondó kifejezés”. A tradicionális értékek elvesztek, az új mítoszok lelepleződtek, s ez a „mítoszvesztés” szertefoszlat minden új reményt: „szabadság, szociális forradalom, béke valamennyi álszent hazugság”. „Az elidegenedés megszokott állapot” szól a fenyegető helyzetjelentés.
Mégis, itt már rá lehet mutatni a leglényegesebb megkülönböztető vonásra, amely a „jobboldali anarchistát” és a beatet elválasztja: a beat nem valami pozitívumból kiindulva reagál és lázad – szilárdan ragaszkodván bizonyos fundamentális értékekhez –, s arról, hogy milyen lenne a normális, értelmes rend, fogalma sincs. A kritikus helyzetre csupán egyfajta kaotikus életmóddal, úgyszólván ösztönösen reagál, szinte csak bizonyos biológiai reakciók keretein belül. Ezzel szemben a jobboldali anarchista tudja, mit akar, van alapja arra, hogy NEM!-et mondjon. A beat a maga kaotikus lázadásában nem csak nélkülözi ezt az alapot, de gyanítható, hogy amennyiben felmutatná neki valaki, visszautasítaná. Éppen emiatt lesz „zászló nélküli”, „cél nélküli lázadó”. Ez súlyos fogyatékosságot jelent, s ellentmondást, abban az értelemben, hogy a beat, a hipszter, aki annyira tart attól, hogy mások által meghatározottá, „heterokondicionálttá” váljon, egy sajátos értelemben ezt végül mégis elszenvedi, s éppen a szemközti oldalról, hiszen magatartásformáit az állandó, szinte kötelező szembenállás jegyében mindig a fennálló helyzet határozza meg. Pedig ha valaha, most igazán a szenvtelenség, a hűvös eloldódás lenne a legmegfelelőbb magatartás.
Ebből kifolyólag a beat, amikor a külvilág felé irányuló lázadásán és tiltakozásán túl felteszi magának a kérdést saját, személyes, benső életére vonatkozóan, a megoldást keresve szükségképpen ingoványos, csapdákkal teli területen találja magát. Miután híján van valamely szilárd belső centrumnak, az élet értelmetlenségével, ürességével kapcsolatos gondolatok mélyítése számára nemhogy előrelépést, de még mélyebbre zuhanást jelent, amivel egyenesen vesztébe rohan. Az adott válaszok zöme illuzórius: a beatek egyik előfutára, Thoreau például – megoldás gyanánt – a természeti ember, a természetbe való menekülés csaknem rousseau-i mítoszát ásta elő: túlságosan egyszerű recept ez, szellemtelenségéről nem is beszélve. Van aztán, aki a nomád élet, a csavargás új, keményebb bohémságának útjait taposta (mint Jack Kerouac hősei On the Road című regényében), egy olyan rendszertelen, kiszámíthatatlan élet útjait, amelytől minden átgondolt, határozott vonalvezetés és tudás idegen (itt Henry Miller első, bizonyos részben önéletrajzi hátterű regényeire is utalhatnék), s csupán arra törekszik, hogy pillanatról-pillanatra élje az életet, s válogatás nélkül falja az élményeket („a jelen perzselő tudata, »jó« és »rossz« nélkül”).
A helyzet csak súlyosbodik a szélsőséges megoldási kísérletek esetében, amikor is erőszakos cselekedetekkel, sőt bűncselekményekkel igyekeznek kitölteni a belső űrt és próbálják valódinak érezni magukat, ezáltal téve bizonyságot saját maguk előtt valamiféle magasabb rendű szabadságról (illetve egy „törvények, szükségszerűségek nélküli Én”-ről). E cselekedeteket egyfajta önmegerősítésnek tartják, a végső ellenállás, a fennálló rendszerrel és minden szokványos, racionális dologgal szembeni tiltakozás melletti elkötelezettségnek. Ezzel „erkölcsi” alapot adtak az ok nélküli bűnözéshez, amelyet nyerészkedési és érzelmi motivációk nélkül folytattak, „elkeseredett érvényesülési vágyból”, „embervoltuk önmaguk előtti bizonyítása végett”, mert „nem félnek önmaguktól”, s mert „a halállal és az alvilággal hazárdíroznak”. Ugyan-ebbe a vonalba esik minden olyan élmény keresése, ami megrázó, esztelen és erőszakos mindegy, hogy „a teremtés vagy a rombolás megrázó vágyát” tapasztalja.
E ponton a hasonszőrű megoldási kísérletek kétessége és csődje világosan szembetűnik. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen esetekben egy sajátos életérzés elkeseredett keresése szolgál egy valódi Én-érzés illuzórius pótlékaként.
A szélsőséges, esztelen tettekkel kapcsolatosan egyébként el kell mondani, hogy ilyen jelleget nem csupán az ölthet, ha például valaki kilép az utcára és az első szembejövő emberre rálő (ahogy a maga idejében André Breton ajánlotta a „szürrealistáknak”), avagy megerőszakolja a húgát, hanem az is, ha mondjuk elajándékozza vagy elherdálja mindenét, vagy kockára teszi az életét, hogy megmentsen egy ismeretlen hülyét. Ezekben az esetekben az illetőnek azt kellene meggondolnia, hogy amit „ok nélküli” szélsőséges tettnek vél, azt esetleg olyan rejtett impulzusok sugalmazására cselekszi, amelyeknek a rabszolgája, ahelyett, hogy egy magasabb rendű szabadságot tanúsítana és valósítana meg. Általában, súlyos ellentmondás az anarchista individualistában, hogy miként lehet „ő kötöttségek nélkül önmaga”, ha eközben saját maga rabszolgája. Kétség kívül igaz Herbert Gold azon esetekre tett megállapítása, melyekben ez a benső vizsgálódás hiányzik: „A hipszter a legnyomorúságosabb rabszolgasors áldozata, olyan rabszolgasorsé, amellyel mivel nincs tudatában még büszkélkedik is, és szabadságnak hívja”.
Sőt, mi több, sok intenzív tapasztalat, amely tűnékenyen a „valóság” érzetét adhatja, hosszabb távon a beatet még kevésbé valóságossá teszi, mert függésbe taszítja. Wilson erre regényének egyik szereplője révén elég világosan mutat rá. Ez a figura, aki egy nagyjában-egészében beat légkörben szadista kéjgyilkosságok sorozatát követi el, hogy „reintegrálódjon”, s megszabaduljon a frusztrációtól, „mert megfosztottak bennünket a jogunktól, hogy istenek lehessünk”, végül is torz, „irreális” lényként lepleződik le. Olyanná lett „mint egy sajátos paralízisben szenvedő beteg, akinek egyre erősebb stimulánsokra van szüksége, törődni pedig már nem képes semmivel.” Egy másik szereplő mondja: „Azt hittem, (a gyilkosság) csak egyfajta lázadás a modern világ és fogaskerekei ellen, hiszen minél többet beszélnek rendről és társadalomról, a bűncselekmények száma annál inkább nő. Úgy hittem, bűntettei csupán a kihívás jelei... De rájöttem, hogy egyáltalán nem azok: ő ugyanazon okból gyilkol, ami az alkoholistát inni kényszeríti, aki az ital nélkül már képtelen meglenni.” Mindez természetesen a többi „szélsőséges” élményre is érvényes.
Hogy újabb pontos megkülönböztetést tegyünk, futólag utalni kell rá, hogy a Tradíció világa ismert egy utat, az úgynevezett „bal kéz útját” (erről A szexus metafizikája című könyvünkben már beszéltünk, ld. 28. fejezet), amely szintén a fennálló törvény megszegését, a pusztítás és az orgiasztikus élmények különböző formáit kontemplálja, de pozitív, szakrális és „szakrifikális” kiindulópontról, „a magas felé”, a transzcendencia felé irányulva, amivel minden korlát összeegyeztethetetlen. Itt tehát szó sincs arról, hogy valaki azért kövessen el például erőszakos cselekedeteket, mert bensőleg összeroskadt és szétesett, és hogy ezáltal valamelyest talpon maradjon. Ezért Wilson könyvének címe: „Ritual in the Dark” (Rítus a sötétben) igen találó: mintha fény nélkül, a homályban ülnék meg azt, ami más összefüggésben akár egy átlényegítő rítus rangjára emelhet.
Ugyanezen a vonalon, a beatek gyakran nyúltak különféle drogokhoz, hogy ezek segítségével törjék át s nyissák meg valahogyan a közönséges tudati szintjüket. Legalábbis a jobbak szándékai ezek voltak. Egyik legismertebb képviselőjük, Norman Mailer azonban végül rádöbbent, hogy a drogok használata valójában „hazárdjátékot” jelent. A „nagyobb világosság”, a „valóság eredeti, friss és újszerű érzékelése” mellett, amely „az átlagember számára immár ismeretlen”, és amire némelyek a drogokhoz folyamodván törekednek, ott van a „mesterséges paradicsomok” veszélye, az eksztatikus gyönyöröknek, az intenzív érzéseknek, sőt vizionálásoknak való alárendelődés. Nem beszélve arról, hogy ezek az élmények mindennemű szellemi és megvilágosító tartalmat hiányolnak, kísérőjelenségük pedig a közönséges állapotba való visszazuhanást követően egy olyan depressziós állapot, amely az illető egzisztenciális válságát csak tovább súlyosbítja. Ismét itt vagyunk a saját lét alapmagatartásának milyenségénél: az egyes drogok ilyen vagy olyan kimenetelű behatásánál szinte mindig ez a perdöntő. Tanúsítja ezt például Aldous Huxleynak a meszkalin hatásáról tett beszámolója is (aki a szer elfogyasztásakor már valamennyire tájékozott volt a tradicionális metafizikában). Szerinte a meszkalin hatására átélt élmények és a magas-rendű misztika bizonyos tapasztalatai között analógiát lehet vonni, amit viszont az egészen más alapállásból és személyes felkészültségből kiinduló Zaehner aki meg kívánta ismételni Huxley tapasztalatait, hogy „ellenőrizze azokat” cáfolt, a saját maga által átélt meglehetősen semmitmondó hatásokra hivatkozva. Nos, hasonlóan a beat, amikor mint súlyos válságban szenvedő lény nyúl a drogokhoz, ezek használatától semmi jót nem várhat vakon tapogatózva biztosan a vesztébe rohan. Szinte elkerülhetetlenül a rosszabbik változat kerekedik felül, az eredeti várakozást ellenkezőjére fordítva. A problémát természetesen a „Valóságra” való esetleges, tűnékeny rányílások nem oldják meg, ha ezek után az illető ismét egy kilátástalan életbe zuhan vissza. Hogy az e területen való kalandozáshoz a legfontosabb előfeltételek hiányoztak, abból a tényből is világosan kitűnik, hogy a beatek és a hipszterek esetében nagy-részt olyan fiatalokról volt szó, akik nem rendelkeztek a szükséges érettséggel, az önképzés lehetséges formáitól pedig eleve elzárkóztak.
Volt, aki szerint a beatek (vagy legalábbis egy részük) a homályban tapogatózva tulajdonképpen egy új vallás kerestek. Mailer, aki azt akarta, „hogy Isten megmutassa neki arcát”, egyenesen azt nyilatkozta, hogy ők egy új vallás hordozói, és kicsapongásaik, lázongásaik átmeneti formák, amelyek „holnap egy új vallást szülhetnek, olyat, mint például a kereszténység”. Erre a kijelentésre akkor sem volt sok alap, ma pedig, amikor számot lehet vetni az eredménnyel, semmi ilyesmit nem látunk. Nem nehéz belátni, hogy az ilyesfajta erőfeszítésekből éppen a magasabb rendű, transzcendentális vonatkozási pontok hiányoznak, azok, amelyek a vallásokéhoz hasonlóan támpontokat és helyes orientációt adhatnak. „Egy olyan vallást keresnek, amely megmentené őket” mondta valaki. De mivel „Isten életveszélyben van” (Mailer), a nyugati theisztikus vallás Istene itt nem jöhetett szóba. Ily módon az úgynevezett mystic beat másfelé, a keleti metafizika, kiváltképp a Zen felé tapogatózott. Ez utóbbi tekintetben azonban joggal élhetünk gyanúval, már ami a motivációkat illeti. Tudniillik a Zen a kérdéses egyénekre főként tanításainak azon eleme révén gyakorolt vonzóerőt, amely a Valóságra való váratlan, előzmények nélküli megvilágosító erejű megnyílásokat helyez kilátásba (az úgynevezett satorikkal), amiket minden racionális felépítmény visszautasítása, lerombolása, a tiszta irracionalitás, valamennyi bálvány kíméletlen ledöntése, s erőszakos eszközök esetleges alkalmazása képes előidézni. Érthető, hogy mindez nagyon vonzó a gyökértelen nyugati fiatal számára, aki a tanulmányokat nem szenvedheti, lázong és a kalandoknak él. Ám az igazság az, hogy a Zenben hallgatólagosan egy többévszázados tradícióban való előzetes jártasság úgyszólván alapkövetelmény, továbbá bizony igen kemény próbák sincsenek kizárva (elegendő néhány Zen-mester életrajzát elolvasni Suzuki, aki elsőként ismertetett Zen doktrínákat Nyugaton, a satori előzményeként joggal beszélhetett a szó szoros értelmében egy bizonyos „tűzkeresztségről”). Arthur Rimbaud a látnokká válás olyan módszeréről beszélt, amely valamennyi érzékszerv szisztematikus összezavarásán alapul, és nem zárhatjuk ki, hogy egy olyan életben, amely folytonosan halálos veszélyeknek teszi ki magát, vezető nélkül, egyedül haladva is olyasféle „megnyitások” következzenek be, amelyekre a Zen utal. Azonban mindig kivételekről lesz szó, amelyek valóban egyfajta csoda jellegével bírnak: szinte mintha az illető erre lett volna predesztinálva, vagy valamiféle védőszellem oltalma alatt állna. Okkal gyaníthatjuk, hogy a vonzás oka, amelyet a Zen és hasonló doktrínák képesek gyakorolni a beatekre, feltételezhetően leginkább abban áll, hogy ezekben egyfajta spirituális igazolást látnak a maguk számukra a negatív anarchiára való hajlamukat illetően, s a merő féktelenségre, így kerülvén ki az elsődleges feladatot, azt a feladatot, ami az ő esetükben saját maguk benső megformálását jelentené.
Ez a homályos vágy egy magasabb rendű, metaracionális vonatkozási pontra, s ahogy valaki fogalmazott, „a Lét titkos intésének” megragadására, aztán teljesen vakvágányra térül, amikor ezt a „Lét”-et összekeverik az „Élet”-tel, engedve az olyan teóriák sugallatainak, mint amilyenek Jungé és Reiché, továbbá amikor az orgazmusban, s a jazzhez hasonló dolgok által kínált, lefokozott és rohamokban jelentkező dionysizmusnak való önátadásban látnak újabb érvényes utakat ahhoz, hogy „valósaknak érezzék magukat”, s kapcsolatot teremtsenek a Valósággal.
A szexust illetően a témával kapcsolatos állásfoglalásainkat egy másik tanulmányban fejtettük ki bővebben, ahol az úgynevezett „szexuális forradalom” apostolainak nézeteit vizsgáljuk (a tanulmány címe: A szexus szabadsága szabadulás a szexustól). Wilson már említett regényének egyik hőse azt kérdi önmagától, vajon „a vágy, amit egy nő iránt érzünk, nem csupán egy nagyobb intenzitásra való sóvárgás-e”, és nem valamiféle fennsőbb rendű szabadságra irányuló ösztönzés terelődik-e át, tudtunkon kívül, a szexusra való késztetésbe. Ez a felvetés jogosult lehet. Már felhívtuk a figyelmet rá, hogy a szexualitás nem biológiai vagy szenzualista, hanem egy sajátos transzcendens felfogásának pontos, nem ritkán előforduló vonatkozási pontjai lelhetők fel a tradicionális tanításokban. Azonban vissza kell térnünk arra a problematikára, amelyet „A szexus metafizikája” című művünkben vizsgáltunk, ahol is a szexuális tapasztalat ambivalenciájára világítottunk rá, azaz mind a benne rejlő pozitív, mind a regresszív, „derealizáló” s függővé tévő lehetőségekre. Nos, amikor az alaphelyzet egyfajta egzisztenciális szorongás olyannyira, hogy a beat valóságos megszállottja a „tökéletes orgazmus” el nem érése rémképének (az általunk már említett Wilhelm Reich és részben D. H. Lawrence nézetei befolyására, akik ebben látták az eszközt, hogy a Léttel és a szellemmel összetévesztett élet primordiális energiáját magukba integrálják) ebben az esetben minden okunk megvan gyanítani, hogy a szexuális tapasztalat negatív és feloldó aspektusai fognak túlsúlyba kerülni. Még egyszer: minthogy hiányoznak azok a kiindulási egzisztenciális feltételek, hogy az ellenkezője menjen végbe, a szexus és az orgazmusban előtörő erő fogja uralni az Ént, és nem fodítva, úgy ahogy az szükséges volna ahhoz, hogy mindez egy útként szolgáljon számára. Miként a drogok esetében, nem egy, a centralitástól távollevő új generáció az, amely képes az efféle tapasztalatokkal való szembesülésre, amelyeket egyébként a „bal kéz útja” is az első helyen vesz tekintetbe. Ami a korlátlan szexuális szabadságot, mint merő lázadást és antikomformizmust illeti, merő banalitással van dolgunk, aminek szellemi felvetésekhez semmi köze.
A negatív irányulás tünetei akkor körvonalazódnak igazán, amikor a beatek a jazzből egyfajta vallást csinálnak, és további pozitív eszközöket látnak benne „elidegenedésük” legyőzésére, s hogy megszabadító erejű pillanatokat ragadjanak meg. A jazz néger eredete (ami mint alap nem enyészik el ezen ritmusok kidolgozott formáiban sem, amikor is a swing és a be bop session jön létre), ahelyett hogy gondolkozóba ejtené őket, felértékelve jelenik meg szemükben. Másutt már rámutattunk arra a tényre mint Amerika szellemi „elnégeresedésének” egyik megjelenésformájára , hogy éppen Mailer, egy ismert írásában a beat helyzetét a négeréhez tudta hasonlítani, úgy beszélve a beatről mint „fehér négerről”, miközben az irracionális, „természetes”, ösztönös, erőszakos néger természet bizonyos aspektusait nem győzi csodálni. Ezen túlmenően, a beatekben szexuális téren is jelen volt egy feltűnő tendencia a keveredésre, még fehér leányokban is, akik szembefordulván a konvenciókkal és „előítéletekkel” négereknek adták oda magukat. Ami a jazzt illeti, ezekben a körökben a jelen írás elején említett, ostoba, nem amerikai fiatalságnak a kritikátlan lelkesedésénél komolyabb szerepet kapott. Azonban éppen emiatt nagyobb is a veszély: minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk, a frenetikus és elementáris ritmusokban való feloldódáskor az „én elhagyása” lefelé történik; a személyalattiba, a pusztán vitálisba, a kezdetlegesbe való regresszió formái lépnek előtérbe, s részleges megszállottságok, amelyek az intenzív, már-már extatikus kitörésekkel fűszerezett, rohamszerű őrjöngések percei után minden korábbinál üresebbé és irreálisabbá teszik a résztvevőket.
Ha figyelembe vesszük a néger rítusok s kollektív ceremóniák atmoszféráját, amelyekre eredetét és kezdeti formáit tekintve mindez visszavezethető, a jazzben ez a fajta irányulás ugyanannyira szembetűnő, mint az amerikai négerek által még mindig gyakorolt macumba és cadombé szertartásokban. Vitathatatlanul a démonizmus és a transz formáival állunk szemben, sötét képességekkel, amelyektől bármiféle nyitás egy magasabb világra távol áll.
Sajnálatos módon szinte lehetetlen többet összeszedni az elemzéshez arról, amire a beatek és hipszterek egyéni egzisztenciális téren törekedtek a fennálló rendszer elleni jogos lázadásuk mellett, hogy betöltsenek egy bizonyos űrt és megoldják a szellemi problémát. A krízishelyzet továbbra is tart. Csupán kivételes esetekben, amikor egy „jobboldali anarchistáról” van szó, kerülünk közel valami olyasmihez, aminek némi pozitív érvénye lehet. A kérdés végérvényesen az emberi lényeg. Pusztán azon, ami gyakorlati antikonformizmus, demitizálás, hűvös elhatárolódás a polgári társadalom intézményeitől, semmi kifogásolnivaló nincs hogyha egy új generáció komolyan követi ezt a vonalat. A beat-nemzedék némely képviselőjének felhívása alapján mozgalmukat nem valami múló divatként tettük vizsgálat tárgyává. El kellett időzni fölötte jellegzetes megjelenési formái miatt, hiszen problematikája a jelenkor szükségszerű velejárója. És ez azok után is megőrzi jelentését, hogy az említett formák Amerikában aktuálisukat és meghatározó jelentőségüket elveszítették.
Ezek után, a fiatalok nemzedéke kapcsán, még egy különleges esetet kell röviden számba vennünk. Léteznek fiatalok, akik lázadnak Itáliában a fennálló politikai-társadalmi rendszer ellen, egyszersmind érdeklődést is mutatnak azon horizontok iránt, amit általában a Tradíció világának szoktunk nevezni. Miközben egyrészről gyakorlati téren szembeszállnak a fenyegető módon előretörő baloldali erőkkel és ideológiákkal, másrészről, legalábbis elméletileg, gyakran vetik tekintetüket szellemi horizontok felé, egy ősi bölcsesség diszciplínái iránt érdeklődvén, pozitívabb terminusok között, mint ahogy az a mystic beat zavaros megközelítéseiben történt.
Vannak tehát erőink, amelyekkel elvileg „lehetne kezdeni valamit”. A kérdés az, kaphatnak-e megfelelő útbaigazítást, amely a helyes irányba fordítaná működésüket.
A Tigrislovaglás (Cavalcare la tigre) című könyvünk, amelyet „a jobboldali anarchista kézikönyvének” is neveztek, bizonyos fokig megoldja a problémát, amennyiben egy meghatározott, megkülönböztetett embertípushoz fordul, melynek a magas fokú érettség a sajátja ezt talán nem mindig emeltük ki eléggé. Így azon fiatalok csoportja számára, akikről az imént beszéltünk, az ebben a könyvben ajánlott utak nem mindig megfelelőek és általában nem realizálhatóak.
Ezen fiatalok számára az első dolog, amit tanácsolhatunk, hogy éljenek gyanakvással az olyan dolgokkal szemben, amelyek csupán a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis életkorukból kifolyólag kelthetnek bennük érdeklődést és lelkesedést. Meg kellene vizsgálni, hogy a felnőttkor közeledtével, amikor a létezés konkrét problémáit kell megoldaniuk, az a magatartásuk változatlan marad-e. Személyes tapasztalatunk sajnos megmutatta, hogy erről ritkán van szó. Úgy harminc év körül kevesen maradnak álláspontjukon.
Beszélhetünk arról a fiatalságról is, amely nem csupán biológiai, hanem van egy benső, szellemi megjelenési formája is, vagyis nem a kortól függ. Az egyik fiatalság azonban a magasabb rendű megnyilvánulhat a másikban. Nem mondjuk, hogy ezt az „idealizmus” jellemzi, mert e kifejezés gyanús a vele való visszaélések miatt, és mert az ideálok demitizálásának a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő képessége olyan jellegzetesség kellene, hogy legyen, amelyet egyéb, esetleg erősen különböző tájékozódású áramlatokkal közösen képviselhetnek ezek a fiatalok. Inkább a lelkesedés és a lendület, a feltétel nélküli odaadás bizonyos képességéről kell beszélni, a polgári léttől s a pusztán anyagias, önös érdekektől való függetlenségről.
Nos, az első feladat az lenne, hogy a magunkévá tegyük ezeket a képességeket amelyek a jobbakban együtt jelennek meg a fizikai fiatalsággal olyannyira, hogy állandó tulajdonságainkká legyenek, ellenállva minden ellenkező befolyásnak, amelyeknek az évek múlásával sorsszerűen ki vagyunk téve. Ami az antikonformizmust illeti, az első követelmény a polgárival határozottan ellentétes életvezetés. Első időszakában Ernst Jünger volt olyan bátor, s ezt írta: „Jobb, ha az ember bűnöző, mint ha nyárspolgár”. Nyilván nem szó szerint kell venni ezt a fordulatot, mindazonáltal az általános tájékozódási irányt jól megjelöli. A mindennapi életben azután elsősorban azoktól a csapdáktól kell óvakodni, amiket a házassággal és a családdal kapcsolatos érzelgős feladatok jelentenek, s azoktól, amelyek az abszurdnak mutatkozó társadalom meglevő felépítményeihez még hozzátartoznak. Ez egy alappróbakő. A szóban forgó típus számára, viszont néhány tapasztalat, amelynek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.
Ennek ellenpárjaként benne felébred az igény a kötetlen formájú önképzésre, függetlenül mindenféle társadalmi vagy „pedagógiai” elvárástól. A fiatalok számára alakulásukról, formálódásukról van szó, a legobjektívebb értelemben. Itt egy nehézség jelentkezik arra nézve, amit minden formálódás mint vonatkozási pontot feltételez: bizonyos értékeket. Csakhogy a lázadó fiatal többnyire minden értéket visszautasít, s a fennálló és különösképpen a polgári társadalom összes „erkölcsét” elveti.
E ponton egy lényeges különbségtételhez kell folyamodnunk. Léteznek „értékek”, amelyek konformista jellegűek, igazolásuk szinte teljesen külsődleges, társadalmi; amelyek azért lettek ilyenek, mert eredeti alapjaik maradéktalanul elenyésztek. Más értékek viszont alapkövekként jelentkeznek, amelyek az ember számára szilárdságot, igazi tartást biztosíthatnak. A bátorság, az egyenesség, a becsületesség, a hazugságtól való idegenkedés, a képtelenség az árulásra, a minden alantas érdek s szánalmas egoizmus fölött állás ilyen jellegű értékek, melyek bizonyos értelemben fölötte vannak mind a „jónak”, mind a „rossznak”, tehát nem „erkölcsi”, hanem ontológiai síkon működnek: pontosan azért, mert „létet” adnak vagy megerősítik azt, szemben a labilis, tűnékeny, amorf természet képviselte állapottal. Itt nincs érvényben semmiféle „imperativus”. Egyedül az egyén természetes rendelkezése hozhat döntést. Hogy egy hasonlatot használjunk, a természet legalább annyi tökéletesen kikristályosodott anyagot mutat, amennyi tökéletlen és a kristályosodási folyamat végéig el nem jutottat, málékony anyakőzetbe keveredve. Nyilvánvalóan nem fogjuk morális értelemben „jónak” nevezni az előbbieket, „rossznak” az utóbbiakat. A „valódiság” különböző fokairól van szó. Ugyanez érvényes az emberre. A fiatal nevelési problémáját és a tanulmányok iránti vonzódását ezen a síkon létező dolgoknak tarthatjuk, a társadalmi morál minden kritériuma és értéke fölött. F. Thiess jogosan írta: „A közönségesség, gonoszság, hitványság, állatiasság, csalárdság mellett létezik az erényesség, a bigottság, a törvény iránti konformista tisztelet ostoba gyakorlata. Semmit sem ér sem egyik, sem a másik.”
Általánosságban minden fiatalt az energiák túláradása jellemez. Felmerül így ezek lekötésének problémája, főképp egy olyan világban, amilyen a jelenlegi. E tekintetben mindenekelőtt a „fejlődés” folyamatának fizikai téren végbement legutóbbi fejleményeit kell figyelembe venni. Óvakodnék attól, hogy a modern sportok bármelyikének gyakorlását tanácsoljam. A sport kifejezetten a modern tömegek elbutulását jelző s előidéző tényezők egyik elsőrendűje, amelytől a közönségesség szinte elválaszthatatlan. Néhány speciális fizikai tevékenység azonban esetleg szóba jöhet. Példaként állhat a hegymászás, ha visszavezetik eredeti formáiba, technikai felszerelés nélkül, és anélkül, hogy merő akrobatizmusba torkollna. Ezek ugyanis deformálták és lélektelenné tették a legutóbbi időkben. Az ejtőernyőzés is kínál pozitív lehetőségeket ebben és az előbbi esetben a veszély tényezőjének jelenléte lehet hasznos segédanyag a benső megerősödéshez. Egy másik példa a japán harcművészet lehetne, ha megvan az a szerencsés lehetőség, hogy az ember az eredeti hagyomány szerint sajátítsa el és nem a Nyugaton immár annyira elterjedt formákban, amelyek nélkülözik azt a szellemi kiegészítést, melyek révén az efféle tevékenységben való mesteri tudás szorosan összefonódhatott benső és szellemi diszciplinák kifinomult formáival.
Nem is olyan régen Közép-Európa bizonyos diákszervezetei, az úgynevezett Korpsstudenten, a Mensurt azaz a pontos szabályokat követő, nem halálos kimenetelű, véres párbajokban zajló „összecsapásokat” (nyomaikat sebhelyek őrizték az arcon) azzal a céllal gyakorolták, hogy növeljék a bátorságot, az állhatatosságot, az elszántságot, a fizikai fájdalommal szembeni ellenállóképességet; miközben nagyra tartották a magasabb erkölcs bizonyos értékeit, a becsületet és a bajtársiasságot. Jóllehet esetlegesen nem riadtak vissza bizonyos túlzásoktól, különféle lehetőségeket kínáltak. Lévén azonban, hogy az ennek megfelelő társadalmi-kulturális keretek elenyésztek, ma nem lehet semmi hasonlóra gondolni, különösen Itáliában nem.
A túláradó energiákat a politikai-társadalmi területen való „tevékenység” különböző fomáiba is át lehet vinni. Ebben az esetben lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső vizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való esetleges foglalkozás nem csupán ürügy-e az energiák levezetésére (olyannyira, hogy más körülmények között akár ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelhetnének e célnak), tehát hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e azokkal a nézetekkel, ami a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető. Ezenfelül azonban e tevékenységet illetően fennáll a nehézség, hogy ha az a fajta fiatal, akire utalunk, esetleg világosan látja is, mely nézetekért érdemes síkra szállni, a jelenlegi társadalmi miliőben nehezen fog találni olyan csoportosulásokat vagy pártokat, amelyek valóban és megalkuvást nem ismerve ilyen nézeteket vesznek védelmükbe. Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is. Végül is mindig hasznos lehet a mai időkben tettekkel is demonstrálni egy bizonyos „jelenlétet”.
Ami az anarchista tevékenységet mint merő tiltakozást illeti ami egyes országok fiataljai által (jeleztük már az észak-európai országok esetét, ahol a „jóléti társadalom” uralkodik) „vagánynak” ítélt erőszakos megnyilvánulásaitól egészen az olyan terrorista cselekményekig terjedhet, amilyenekre a régi típusú nihilista-anarchista politikusok vetemedtek , ha kizárjuk, ahogy ki kell zárnunk, néhány beat motivációját, vagyis a valamiféle erőszakos cselekedetre való szükségérzetet, csupán az általa nyújtott érzésre való szükséget, vagy egyszerűen mint az energiák levezetésének módját, nos az efféle tevékenység nem tűnik túlságosan meggondoltnak. Természetesen, ha ma meg lehetne szervezni egyfajta működő Santa Vehme-t, olyat, amely a jelenkori felforgatás fő felelőseit állandó fizikai bizonytalanságban tarthatná, az nagyszerű lenne. Csakhogy ez nem olyan dolog, amit fiatalok meg tudnának szervezni, másrészről pedig a jelenlegi társadalom védelmi rendszere nagyon jól felépített ahhoz, hogy az efféle kezdeményezéseket csírájában elfojtsa, az ekkor fizetendő ár pedig túlságosan magas.
Még egy dolgot szemügyre kell vennünk. Azon fiatalok csoportjában, akikről beszélünk és akiket a jelenlegi környezethez képest jobboldali anarchistákként lehetne meghatározni, találhatóak olyanok is, akikre vonzást gyakorolnak a tradicionális szellemiség komoly képviselőinek tanulmányaiból megismert szellemi megvalósítás perspektívái, régi bölcseleti és beavatási doktrínák vonatkozásában. Itt valami komolyabbról van szó, mint a Zen rosszul értelmezett irracionalizmusa által néhány tengeren túli beatben keltett kétes érdeklődés esetében, már az értesülés forrásainak eltérő minősége miatt is. Ez a vonzódás érthető, ha figyelembe vesszük azt a szellemi űrt, ami a Nyugaton uralkodóvá vált vallásos formák hanyatlása s érvényességük kérdésessé válása révén keletkezett. Meg lehet tehát érteni, ha ezektől elszakadván nem üres szurrogátumok, hanem valami ténylegesen magasabb rendű után áhítozik valaki. Mindazonáltal nem szabad túlságosan nagyratörő és a valóságtól távol eső reményeket táplálnunk, amikor fiatalokról van szó. Nem csupán a kellő érettség elérésére van szükség, de szem előtt kell tartanunk, hogy az az út, amelynek a korábbiakban adtuk meg az értelmét, különösen magas színvonalat kíván meg, s kívánt is meg mindig, s valami ahhoz hasonlót, amit a vallási Rendek körében, sajátos értelemben „elhivatottságnak” neveznek. Tudvalevő, hogy az ilyen Rendekben bizonyos időt hagytak a novíciusnak, amíg az megbizonyosodhatott saját elhivatása valóságossága felől. Ezzel összefüggésben el kell ismételnünk amit egy általánosabb elhivatottsággal kapcsolatosan mondottunk, melyet a fiatalság körében tapasztalni lehet: meg kell győzödnünk róla, hogy vajon ez az évek múlásával nemcsak, hogy nem gyengül, hanem még erősödik is-e.
Az általunk jelzett doktrínáknak nem szabad olyan illúziókat ébreszteniük, amelyeknek a neospiritualizmus számos jelenkori hamis formája kedvez (teozofizmus, antropozófia és hasonlók), azaz nem szabad azt gondolni, hogy a legmagasabb cél kitűzése minden ember hasznára válnék, és mindenki számára megvalósítható volna ilyen-olyan szükségmegoldásokkal, ahelyett, hogy úgy tűnnék, mint valamely messzi csúcs, amely felé csak egy hosszú, rögös és bizonytalan út vezethet. Annak számára azonban, aki valódi érdeklődést táplál, mindig kilátásban lehetnek bizonyos nem kis jelentőségű előkészítő feladatok. Mindenekelőtt az élet- és világszemléletre vonatkozó tanulmányok sorának szentelhetjük magunkat, ami az említett doktrínáknak természetes kiegészítője, egy új szellemi formálódás céljából, ami valaminek az állítása alapján megerősítheti a mindarra kimondott NEM!-et, ami ma létezik, továbbá a modern kultúrának betudható mély, szinte mindenre kiterjedő megmérgeződés kiküszöbölése céljából.
A következő lépés, a következő feladat az lenne, hogy túllépjünk a pusztán intellektuális síkon, „organikussá” téve az eszmék adott együttesét úgy, hogy ez egy alapvető egzisztenciális irányulást határozzon meg, és ezzel együtt elidegeníthetetlen, összerombolhatatlan biztonságérzetet ébresszen. Az az ifjúság, amely lépésről-lépésre idáig érkezne, már nagyot haladt volna előre. Nyitva maradhatna számára a harmadik fázisra vonatkozó „ha” és „amikor”, amelynek során, az előző kettő után, az eredeti feszültség fennmaradása esetén meg lehet kísérelni bizonyos, az emberi lét határaihoz viszonyított „dekondicionáló”, feltétel nélkülivé tevő tetteket. E tekintetben mérhetetlenül finom tényezők léphetnek működésbe, és az egyetlen értelmes dolog, amit tenni lehet, a megfelelő felkészülés. Egy fiatalnál valami váratlanra várni képtelenség.
Személyes tapasztalataink alapján úgy tűnt, van létjogosultságuk ez utóbbi rövid meggondolásoknak és pontosításoknak, amelyek nyilvánvalóan a nem konformista ifjúság egy meglehetősen magasan kvalifikált csoportjára tekintenek: azoknak a csoportjára, akik a megfelelő helyen érzékelték a sajátságosan szellemi problémát.
Mindezzel meglehetősen túlmentünk azon, amit közönségesen a fiatalok problémájának neveznek. Meg lehet érteni a „jobboldali anarchistát” mint kellően körvonalazott, elfogadható típust, szemben akár az elbutított fiatalokkal, akár a „zászlótlan lázadókkal” és azzal, aki fejest ugrik a mélybe s olyan tapasztalatokkal szembesül, amelyek, ha valaki nem rendelkezik bizonyos belső tartással, nem vezetnek semmiféle valós megoldáshoz, nem hoznak magukkal semmi pozitívumot. Szigorúan véve azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ez a tartás egy korlátozás, egy megkötöttség, hogy ellentmond az eredeti elvárásnak, az anarchizmus abszolút szabadságának. Ám mivel nehezen elképzelhető, hogy aki ezt az ellenvetést tenné, az ezt a valódi értelemben vett, abszolút transzcendencia álláspontját birtokolva tenné – olyan álláspontról, amilyenre, hogy egy példával éljünk, a magas szintű aszkézis tekint a maga területén –, csak azt válaszolhatjuk, hogy a másik alternatívát egy olyan bélyeget viselő ifjúság jelenti, amely miután semmiféle szilárd mag nem maradt benne az általános feloldódás jelentette próbatétel során, joggal tekinthető e feloldódás egyszerű egzisztenciális produktumának, s ebből következően vele kapcsolatban szabadságról beszélni merő értelmetlenség. Egy efféle ifjúság, legyen akár lázadó, akár nem, kevéssé érdekel bennünket, s nem is igen kezdhetünk vele semmit. Pusztán egy korszak kórképét általánosságban leíró tanulmány epizódja lehet.
http://tradicio.org
A JOBBOLDALI ANARCHISTÁK
Az új generáció és a „fiatalok” problémájáról sokat írtak már, sőt, túl sokat. A témában született felvetések túlnyomórészt nem érdemelnek figyelmet, s a jelentőség, amit manapság a fiatalságnak általában tulajdonítanak – bizonyos mérvű lebecsülésével annak, aki „nem fiatal” – egyszerűen abszurd.
A feloldódás korában élve, kétségtelenül egyre inkább azok érvényesülhetnek, akik „gyökértelenek”, akik számára a „társadalomnak” nincs már jelentése, akik számára azok a kötöttségek sem léteznek többé, amelyek a minket közvetlenül megelőző időkben – s bizonyos térségekben még ma is – a létezést szabályozták, vagyis amelyek a polgárság erkölcsének és világának sajátjai voltak.
A fiatalság természetesen érzékenyen reagált erre a helyzetre, s a jelenkori kilátástalanságban néhány probléma felvetése indokolt lehet. Itt azonban feltétlenül el kell különíteni azt az esetet, amikor az említett helyzetet egyszerűen megéli valaki, vagyis abba nem valamely egyéni kezdeményezés révén kerül mint a tegnap csekély számú intellektuális indíttatású, individualista lázadója esetében.
Az új generáció ezt az állapotot tehát tényként fogadta el; különösebb gondot nem csinált belőle, sőt kötöttségek nélküli helyzetével meglehetősen ostobán visszaélt. Amikor ez a fiatalság azt állítja magáról, hogy nem értik meg, az egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendő. S ha fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba: rövid úton rendreigazítani őket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk terhessé, komisszá s arcátlanná válik. Bizonyos magatartásformák látszólagos antikonformizmusa (banalitásukról nem is beszélve) egyébiránt egyfajta divatot, új konvenciót követ, aminek a fennen hangoztatott szabadsághoz természetesen semmi köze.
Az általunk más helyütt már vizsgált jelenségek amilyen a közönségesség kedvelése, bizonyos új erkölcsök kapcsán javarészt erre a fiatalságra lehet utalni. Közéjük tartoznak (mindkét nemből) az üvöltve éneklők, az úgynevezett dalszerző énekesek rajongói, e sorok írása idején a ye-ye-sessions kollektív marionettizmusának megszállottjai, a tetováltak, az ezeknek megfelelő magatartással egyetemben. Mivel szánalmas jelentéktelenségük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban. S ha esetleg ezekben a fiatalokban fel is merül valamilyen kétkedő vélemény olyan témákban, mint például a kiskorúak szexuális emancipációja, vagy a család értelme, ennek sincs semmiféle jelentősége.
Ez a fiatalság az évek múlásával, a szükség által kényszerítve, s leginkább az élet anyagi jellegű, gazdasági problémáival szembekerülvén, megadóan alkalmazkodik a korunkat fémjelző munkahelyi, termelői és társadalmi rutinokhoz, s ezzel a jelentéktelenség, a senkiség egyik formájából egyszerűen átlép a másikba. Itt nem létezik semmiféle probléma, ami megérdemelné figyelmünket.
Az ilyen, csupán az életkora által definiált fiatalság (merthogy az ifjúság egyéb lehetséges benső, szellemi jellegzetességeiről itt egyáltalán nem beszélhetünk) főként Itáliában tömeges. Ugyanakkor Nyugat-Németországban némileg más a helyzet: az említett bamba, link típus sokkal kevésbé elterjedt. Itt azonban az új generáció minden további nélkül elfogadta egy olyan lét tényét, melyben nem kell problémákat felvetni, egy olyan életét, melynek nem kell kutatni az értelmét vagy célját, s csupán arra gondol, hogy a Németország új gazdasági kibontakozása által kínált javakat s könnyítéseket élvezze. Itt a „gond nélküli” fiatal típusáról lehet beszélni, amely esetlegesen sokféle konvenciónak fordított hátat, ám az új lehetőségekre anélkül tett szert, hogy konfliktusokat teremtett volna ezen a kétdimenziós cselekvési szinten, amitől egyébként minden magasrendű érdeklődés, mítoszok, tanok, isteni ideák felé való fordulás idegen.
Elképzelhető azonban, hogy mindez Németországban csak átmeneti állapot, tudniillik ha megnézzük azokat a nemzeteket, ahol korábban jutottak el a szinte mindenre kiterjedő „jóléti társadalom”, a bebiztosított, racionalizált élet atmoszférájába mint Dániában, Svédországban és részben Norvégiában , ott végül bizonyos visszajelzések, váratlan, erőszakos kitörések formájában, rendre megjelentek. E ponton a jelenség érdekessé válik és a figyelemre érdemes lehet.
De, hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk meg, Amerikát, illetve részben Angliát kell megvizsgálni. Amerikában az új generáció szellemi traumájának és lázadásnak jelenségei már átláthatókká váltak. Az úgynevezett beat generationre utalok itt: a beatekre vagy beatnikekre, vagy egy más változatukban a hipszterekre, akiket másutt már említettem. Ezek egyfajta anarchikus, társadalomellenes egzisztencializmus képviselői voltak, ez az egzisztencializmus azonban kezdettől fogva inkább gyakorlati, mint szellemi jellegű volt (noha néhány csekély jelentőségű irodalmi alkotás is született). E sorok írásakor a mozgalom divatja, virágkora már elmúlt: vagy teljesen letűnt a színről, vagy széttöredezett.
Mindazonáltal mint a jelenkori „kultúra” kórtünete, jelentőségét megőrizte; joggal számíthatunk rá, hogy amíg ez a kultúra fennmarad, hasonló megnyilatkozások ha más formában s más elnevezésekkel is újra fel fognak bukkanni. Ugyanakkor mivel az egész jelenkori rendszer korlátoltságát, sőt teljes képtelenségét az amerikai társadalom képviseli leginkább, itt a beat-ek lázadási formái paradigmatikus jelleget öltöttek, amelyeket az imént, főként Itáliával kapcsolatban említett bamba nemzedék megnyilatkozásaival természetesen nem helyezhetünk egy szintre.
Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik szemben a pszichiáterek, a pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével osztjuk néhány beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”, s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében „abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik ezt a típust neurotikusnak bélyegezve „gyógyító nevelésnek” akarják alávetni, hogy „visszaszerezzék” a „társadalomnak”. Mindezt a pszichoanalista Robert Linder is képes volt elismerni. Ezen túlmenően azonban e helyütt minket az az ember érdekel, akit „jobboldali anarchistának” lehetne nevezni. Látni fogjuk a távolságot, amely ezt a típust a beatek és hipszterek nonkonformizmusán átderengő deviatív irányulástól szinte minden esetben elválasztja.
A beatek lázadásának kiindulási pontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a rendszert, amely jóllehet nem mutat „totalitárius” politikai formát, az életet elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Ehhez társul a jövő létbizonytalansága, mert mint mondják egy esetleges atomháború kilátásai miatt az egész emberiség léte vált kérdésessé (hozzá kell tenni, hogy az ilyen jellegű felvetések, egyfajta végítéletszerű értelmezésben, túlzóak). Ám mindenekelőtt a szellemi halál veszélyét érzik, ami a fennálló, sokszorosan függővé tevő rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen velejárója. Amerika „rohadó ország, burjánzó rák minden sejtjében”; „passzivitás (konformizmus), szorongás, unalom: az amerikai álom” mondják. Ebben a légkörben teljes a gyökértelenség, az egyén elveszett atom a „magányos tömegben”: „a társadalom egy frázis, semmitmondó kifejezés”. A tradicionális értékek elvesztek, az új mítoszok lelepleződtek, s ez a „mítoszvesztés” szertefoszlat minden új reményt: „szabadság, szociális forradalom, béke valamennyi álszent hazugság”. „Az elidegenedés megszokott állapot” szól a fenyegető helyzetjelentés.
Mégis, itt már rá lehet mutatni a leglényegesebb megkülönböztető vonásra, amely a „jobboldali anarchistát” és a beatet elválasztja: a beat nem valami pozitívumból kiindulva reagál és lázad – szilárdan ragaszkodván bizonyos fundamentális értékekhez –, s arról, hogy milyen lenne a normális, értelmes rend, fogalma sincs. A kritikus helyzetre csupán egyfajta kaotikus életmóddal, úgyszólván ösztönösen reagál, szinte csak bizonyos biológiai reakciók keretein belül. Ezzel szemben a jobboldali anarchista tudja, mit akar, van alapja arra, hogy NEM!-et mondjon. A beat a maga kaotikus lázadásában nem csak nélkülözi ezt az alapot, de gyanítható, hogy amennyiben felmutatná neki valaki, visszautasítaná. Éppen emiatt lesz „zászló nélküli”, „cél nélküli lázadó”. Ez súlyos fogyatékosságot jelent, s ellentmondást, abban az értelemben, hogy a beat, a hipszter, aki annyira tart attól, hogy mások által meghatározottá, „heterokondicionálttá” váljon, egy sajátos értelemben ezt végül mégis elszenvedi, s éppen a szemközti oldalról, hiszen magatartásformáit az állandó, szinte kötelező szembenállás jegyében mindig a fennálló helyzet határozza meg. Pedig ha valaha, most igazán a szenvtelenség, a hűvös eloldódás lenne a legmegfelelőbb magatartás.
Ebből kifolyólag a beat, amikor a külvilág felé irányuló lázadásán és tiltakozásán túl felteszi magának a kérdést saját, személyes, benső életére vonatkozóan, a megoldást keresve szükségképpen ingoványos, csapdákkal teli területen találja magát. Miután híján van valamely szilárd belső centrumnak, az élet értelmetlenségével, ürességével kapcsolatos gondolatok mélyítése számára nemhogy előrelépést, de még mélyebbre zuhanást jelent, amivel egyenesen vesztébe rohan. Az adott válaszok zöme illuzórius: a beatek egyik előfutára, Thoreau például – megoldás gyanánt – a természeti ember, a természetbe való menekülés csaknem rousseau-i mítoszát ásta elő: túlságosan egyszerű recept ez, szellemtelenségéről nem is beszélve. Van aztán, aki a nomád élet, a csavargás új, keményebb bohémságának útjait taposta (mint Jack Kerouac hősei On the Road című regényében), egy olyan rendszertelen, kiszámíthatatlan élet útjait, amelytől minden átgondolt, határozott vonalvezetés és tudás idegen (itt Henry Miller első, bizonyos részben önéletrajzi hátterű regényeire is utalhatnék), s csupán arra törekszik, hogy pillanatról-pillanatra élje az életet, s válogatás nélkül falja az élményeket („a jelen perzselő tudata, »jó« és »rossz« nélkül”).
A helyzet csak súlyosbodik a szélsőséges megoldási kísérletek esetében, amikor is erőszakos cselekedetekkel, sőt bűncselekményekkel igyekeznek kitölteni a belső űrt és próbálják valódinak érezni magukat, ezáltal téve bizonyságot saját maguk előtt valamiféle magasabb rendű szabadságról (illetve egy „törvények, szükségszerűségek nélküli Én”-ről). E cselekedeteket egyfajta önmegerősítésnek tartják, a végső ellenállás, a fennálló rendszerrel és minden szokványos, racionális dologgal szembeni tiltakozás melletti elkötelezettségnek. Ezzel „erkölcsi” alapot adtak az ok nélküli bűnözéshez, amelyet nyerészkedési és érzelmi motivációk nélkül folytattak, „elkeseredett érvényesülési vágyból”, „embervoltuk önmaguk előtti bizonyítása végett”, mert „nem félnek önmaguktól”, s mert „a halállal és az alvilággal hazárdíroznak”. Ugyan-ebbe a vonalba esik minden olyan élmény keresése, ami megrázó, esztelen és erőszakos mindegy, hogy „a teremtés vagy a rombolás megrázó vágyát” tapasztalja.
E ponton a hasonszőrű megoldási kísérletek kétessége és csődje világosan szembetűnik. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen esetekben egy sajátos életérzés elkeseredett keresése szolgál egy valódi Én-érzés illuzórius pótlékaként.
A szélsőséges, esztelen tettekkel kapcsolatosan egyébként el kell mondani, hogy ilyen jelleget nem csupán az ölthet, ha például valaki kilép az utcára és az első szembejövő emberre rálő (ahogy a maga idejében André Breton ajánlotta a „szürrealistáknak”), avagy megerőszakolja a húgát, hanem az is, ha mondjuk elajándékozza vagy elherdálja mindenét, vagy kockára teszi az életét, hogy megmentsen egy ismeretlen hülyét. Ezekben az esetekben az illetőnek azt kellene meggondolnia, hogy amit „ok nélküli” szélsőséges tettnek vél, azt esetleg olyan rejtett impulzusok sugalmazására cselekszi, amelyeknek a rabszolgája, ahelyett, hogy egy magasabb rendű szabadságot tanúsítana és valósítana meg. Általában, súlyos ellentmondás az anarchista individualistában, hogy miként lehet „ő kötöttségek nélkül önmaga”, ha eközben saját maga rabszolgája. Kétség kívül igaz Herbert Gold azon esetekre tett megállapítása, melyekben ez a benső vizsgálódás hiányzik: „A hipszter a legnyomorúságosabb rabszolgasors áldozata, olyan rabszolgasorsé, amellyel mivel nincs tudatában még büszkélkedik is, és szabadságnak hívja”.
Sőt, mi több, sok intenzív tapasztalat, amely tűnékenyen a „valóság” érzetét adhatja, hosszabb távon a beatet még kevésbé valóságossá teszi, mert függésbe taszítja. Wilson erre regényének egyik szereplője révén elég világosan mutat rá. Ez a figura, aki egy nagyjában-egészében beat légkörben szadista kéjgyilkosságok sorozatát követi el, hogy „reintegrálódjon”, s megszabaduljon a frusztrációtól, „mert megfosztottak bennünket a jogunktól, hogy istenek lehessünk”, végül is torz, „irreális” lényként lepleződik le. Olyanná lett „mint egy sajátos paralízisben szenvedő beteg, akinek egyre erősebb stimulánsokra van szüksége, törődni pedig már nem képes semmivel.” Egy másik szereplő mondja: „Azt hittem, (a gyilkosság) csak egyfajta lázadás a modern világ és fogaskerekei ellen, hiszen minél többet beszélnek rendről és társadalomról, a bűncselekmények száma annál inkább nő. Úgy hittem, bűntettei csupán a kihívás jelei... De rájöttem, hogy egyáltalán nem azok: ő ugyanazon okból gyilkol, ami az alkoholistát inni kényszeríti, aki az ital nélkül már képtelen meglenni.” Mindez természetesen a többi „szélsőséges” élményre is érvényes.
Hogy újabb pontos megkülönböztetést tegyünk, futólag utalni kell rá, hogy a Tradíció világa ismert egy utat, az úgynevezett „bal kéz útját” (erről A szexus metafizikája című könyvünkben már beszéltünk, ld. 28. fejezet), amely szintén a fennálló törvény megszegését, a pusztítás és az orgiasztikus élmények különböző formáit kontemplálja, de pozitív, szakrális és „szakrifikális” kiindulópontról, „a magas felé”, a transzcendencia felé irányulva, amivel minden korlát összeegyeztethetetlen. Itt tehát szó sincs arról, hogy valaki azért kövessen el például erőszakos cselekedeteket, mert bensőleg összeroskadt és szétesett, és hogy ezáltal valamelyest talpon maradjon. Ezért Wilson könyvének címe: „Ritual in the Dark” (Rítus a sötétben) igen találó: mintha fény nélkül, a homályban ülnék meg azt, ami más összefüggésben akár egy átlényegítő rítus rangjára emelhet.
Ugyanezen a vonalon, a beatek gyakran nyúltak különféle drogokhoz, hogy ezek segítségével törjék át s nyissák meg valahogyan a közönséges tudati szintjüket. Legalábbis a jobbak szándékai ezek voltak. Egyik legismertebb képviselőjük, Norman Mailer azonban végül rádöbbent, hogy a drogok használata valójában „hazárdjátékot” jelent. A „nagyobb világosság”, a „valóság eredeti, friss és újszerű érzékelése” mellett, amely „az átlagember számára immár ismeretlen”, és amire némelyek a drogokhoz folyamodván törekednek, ott van a „mesterséges paradicsomok” veszélye, az eksztatikus gyönyöröknek, az intenzív érzéseknek, sőt vizionálásoknak való alárendelődés. Nem beszélve arról, hogy ezek az élmények mindennemű szellemi és megvilágosító tartalmat hiányolnak, kísérőjelenségük pedig a közönséges állapotba való visszazuhanást követően egy olyan depressziós állapot, amely az illető egzisztenciális válságát csak tovább súlyosbítja. Ismét itt vagyunk a saját lét alapmagatartásának milyenségénél: az egyes drogok ilyen vagy olyan kimenetelű behatásánál szinte mindig ez a perdöntő. Tanúsítja ezt például Aldous Huxleynak a meszkalin hatásáról tett beszámolója is (aki a szer elfogyasztásakor már valamennyire tájékozott volt a tradicionális metafizikában). Szerinte a meszkalin hatására átélt élmények és a magas-rendű misztika bizonyos tapasztalatai között analógiát lehet vonni, amit viszont az egészen más alapállásból és személyes felkészültségből kiinduló Zaehner aki meg kívánta ismételni Huxley tapasztalatait, hogy „ellenőrizze azokat” cáfolt, a saját maga által átélt meglehetősen semmitmondó hatásokra hivatkozva. Nos, hasonlóan a beat, amikor mint súlyos válságban szenvedő lény nyúl a drogokhoz, ezek használatától semmi jót nem várhat vakon tapogatózva biztosan a vesztébe rohan. Szinte elkerülhetetlenül a rosszabbik változat kerekedik felül, az eredeti várakozást ellenkezőjére fordítva. A problémát természetesen a „Valóságra” való esetleges, tűnékeny rányílások nem oldják meg, ha ezek után az illető ismét egy kilátástalan életbe zuhan vissza. Hogy az e területen való kalandozáshoz a legfontosabb előfeltételek hiányoztak, abból a tényből is világosan kitűnik, hogy a beatek és a hipszterek esetében nagy-részt olyan fiatalokról volt szó, akik nem rendelkeztek a szükséges érettséggel, az önképzés lehetséges formáitól pedig eleve elzárkóztak.
Volt, aki szerint a beatek (vagy legalábbis egy részük) a homályban tapogatózva tulajdonképpen egy új vallás kerestek. Mailer, aki azt akarta, „hogy Isten megmutassa neki arcát”, egyenesen azt nyilatkozta, hogy ők egy új vallás hordozói, és kicsapongásaik, lázongásaik átmeneti formák, amelyek „holnap egy új vallást szülhetnek, olyat, mint például a kereszténység”. Erre a kijelentésre akkor sem volt sok alap, ma pedig, amikor számot lehet vetni az eredménnyel, semmi ilyesmit nem látunk. Nem nehéz belátni, hogy az ilyesfajta erőfeszítésekből éppen a magasabb rendű, transzcendentális vonatkozási pontok hiányoznak, azok, amelyek a vallásokéhoz hasonlóan támpontokat és helyes orientációt adhatnak. „Egy olyan vallást keresnek, amely megmentené őket” mondta valaki. De mivel „Isten életveszélyben van” (Mailer), a nyugati theisztikus vallás Istene itt nem jöhetett szóba. Ily módon az úgynevezett mystic beat másfelé, a keleti metafizika, kiváltképp a Zen felé tapogatózott. Ez utóbbi tekintetben azonban joggal élhetünk gyanúval, már ami a motivációkat illeti. Tudniillik a Zen a kérdéses egyénekre főként tanításainak azon eleme révén gyakorolt vonzóerőt, amely a Valóságra való váratlan, előzmények nélküli megvilágosító erejű megnyílásokat helyez kilátásba (az úgynevezett satorikkal), amiket minden racionális felépítmény visszautasítása, lerombolása, a tiszta irracionalitás, valamennyi bálvány kíméletlen ledöntése, s erőszakos eszközök esetleges alkalmazása képes előidézni. Érthető, hogy mindez nagyon vonzó a gyökértelen nyugati fiatal számára, aki a tanulmányokat nem szenvedheti, lázong és a kalandoknak él. Ám az igazság az, hogy a Zenben hallgatólagosan egy többévszázados tradícióban való előzetes jártasság úgyszólván alapkövetelmény, továbbá bizony igen kemény próbák sincsenek kizárva (elegendő néhány Zen-mester életrajzát elolvasni Suzuki, aki elsőként ismertetett Zen doktrínákat Nyugaton, a satori előzményeként joggal beszélhetett a szó szoros értelmében egy bizonyos „tűzkeresztségről”). Arthur Rimbaud a látnokká válás olyan módszeréről beszélt, amely valamennyi érzékszerv szisztematikus összezavarásán alapul, és nem zárhatjuk ki, hogy egy olyan életben, amely folytonosan halálos veszélyeknek teszi ki magát, vezető nélkül, egyedül haladva is olyasféle „megnyitások” következzenek be, amelyekre a Zen utal. Azonban mindig kivételekről lesz szó, amelyek valóban egyfajta csoda jellegével bírnak: szinte mintha az illető erre lett volna predesztinálva, vagy valamiféle védőszellem oltalma alatt állna. Okkal gyaníthatjuk, hogy a vonzás oka, amelyet a Zen és hasonló doktrínák képesek gyakorolni a beatekre, feltételezhetően leginkább abban áll, hogy ezekben egyfajta spirituális igazolást látnak a maguk számukra a negatív anarchiára való hajlamukat illetően, s a merő féktelenségre, így kerülvén ki az elsődleges feladatot, azt a feladatot, ami az ő esetükben saját maguk benső megformálását jelentené.
Ez a homályos vágy egy magasabb rendű, metaracionális vonatkozási pontra, s ahogy valaki fogalmazott, „a Lét titkos intésének” megragadására, aztán teljesen vakvágányra térül, amikor ezt a „Lét”-et összekeverik az „Élet”-tel, engedve az olyan teóriák sugallatainak, mint amilyenek Jungé és Reiché, továbbá amikor az orgazmusban, s a jazzhez hasonló dolgok által kínált, lefokozott és rohamokban jelentkező dionysizmusnak való önátadásban látnak újabb érvényes utakat ahhoz, hogy „valósaknak érezzék magukat”, s kapcsolatot teremtsenek a Valósággal.
A szexust illetően a témával kapcsolatos állásfoglalásainkat egy másik tanulmányban fejtettük ki bővebben, ahol az úgynevezett „szexuális forradalom” apostolainak nézeteit vizsgáljuk (a tanulmány címe: A szexus szabadsága szabadulás a szexustól). Wilson már említett regényének egyik hőse azt kérdi önmagától, vajon „a vágy, amit egy nő iránt érzünk, nem csupán egy nagyobb intenzitásra való sóvárgás-e”, és nem valamiféle fennsőbb rendű szabadságra irányuló ösztönzés terelődik-e át, tudtunkon kívül, a szexusra való késztetésbe. Ez a felvetés jogosult lehet. Már felhívtuk a figyelmet rá, hogy a szexualitás nem biológiai vagy szenzualista, hanem egy sajátos transzcendens felfogásának pontos, nem ritkán előforduló vonatkozási pontjai lelhetők fel a tradicionális tanításokban. Azonban vissza kell térnünk arra a problematikára, amelyet „A szexus metafizikája” című művünkben vizsgáltunk, ahol is a szexuális tapasztalat ambivalenciájára világítottunk rá, azaz mind a benne rejlő pozitív, mind a regresszív, „derealizáló” s függővé tévő lehetőségekre. Nos, amikor az alaphelyzet egyfajta egzisztenciális szorongás olyannyira, hogy a beat valóságos megszállottja a „tökéletes orgazmus” el nem érése rémképének (az általunk már említett Wilhelm Reich és részben D. H. Lawrence nézetei befolyására, akik ebben látták az eszközt, hogy a Léttel és a szellemmel összetévesztett élet primordiális energiáját magukba integrálják) ebben az esetben minden okunk megvan gyanítani, hogy a szexuális tapasztalat negatív és feloldó aspektusai fognak túlsúlyba kerülni. Még egyszer: minthogy hiányoznak azok a kiindulási egzisztenciális feltételek, hogy az ellenkezője menjen végbe, a szexus és az orgazmusban előtörő erő fogja uralni az Ént, és nem fodítva, úgy ahogy az szükséges volna ahhoz, hogy mindez egy útként szolgáljon számára. Miként a drogok esetében, nem egy, a centralitástól távollevő új generáció az, amely képes az efféle tapasztalatokkal való szembesülésre, amelyeket egyébként a „bal kéz útja” is az első helyen vesz tekintetbe. Ami a korlátlan szexuális szabadságot, mint merő lázadást és antikomformizmust illeti, merő banalitással van dolgunk, aminek szellemi felvetésekhez semmi köze.
A negatív irányulás tünetei akkor körvonalazódnak igazán, amikor a beatek a jazzből egyfajta vallást csinálnak, és további pozitív eszközöket látnak benne „elidegenedésük” legyőzésére, s hogy megszabadító erejű pillanatokat ragadjanak meg. A jazz néger eredete (ami mint alap nem enyészik el ezen ritmusok kidolgozott formáiban sem, amikor is a swing és a be bop session jön létre), ahelyett hogy gondolkozóba ejtené őket, felértékelve jelenik meg szemükben. Másutt már rámutattunk arra a tényre mint Amerika szellemi „elnégeresedésének” egyik megjelenésformájára , hogy éppen Mailer, egy ismert írásában a beat helyzetét a négeréhez tudta hasonlítani, úgy beszélve a beatről mint „fehér négerről”, miközben az irracionális, „természetes”, ösztönös, erőszakos néger természet bizonyos aspektusait nem győzi csodálni. Ezen túlmenően, a beatekben szexuális téren is jelen volt egy feltűnő tendencia a keveredésre, még fehér leányokban is, akik szembefordulván a konvenciókkal és „előítéletekkel” négereknek adták oda magukat. Ami a jazzt illeti, ezekben a körökben a jelen írás elején említett, ostoba, nem amerikai fiatalságnak a kritikátlan lelkesedésénél komolyabb szerepet kapott. Azonban éppen emiatt nagyobb is a veszély: minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk, a frenetikus és elementáris ritmusokban való feloldódáskor az „én elhagyása” lefelé történik; a személyalattiba, a pusztán vitálisba, a kezdetlegesbe való regresszió formái lépnek előtérbe, s részleges megszállottságok, amelyek az intenzív, már-már extatikus kitörésekkel fűszerezett, rohamszerű őrjöngések percei után minden korábbinál üresebbé és irreálisabbá teszik a résztvevőket.
Ha figyelembe vesszük a néger rítusok s kollektív ceremóniák atmoszféráját, amelyekre eredetét és kezdeti formáit tekintve mindez visszavezethető, a jazzben ez a fajta irányulás ugyanannyira szembetűnő, mint az amerikai négerek által még mindig gyakorolt macumba és cadombé szertartásokban. Vitathatatlanul a démonizmus és a transz formáival állunk szemben, sötét képességekkel, amelyektől bármiféle nyitás egy magasabb világra távol áll.
Sajnálatos módon szinte lehetetlen többet összeszedni az elemzéshez arról, amire a beatek és hipszterek egyéni egzisztenciális téren törekedtek a fennálló rendszer elleni jogos lázadásuk mellett, hogy betöltsenek egy bizonyos űrt és megoldják a szellemi problémát. A krízishelyzet továbbra is tart. Csupán kivételes esetekben, amikor egy „jobboldali anarchistáról” van szó, kerülünk közel valami olyasmihez, aminek némi pozitív érvénye lehet. A kérdés végérvényesen az emberi lényeg. Pusztán azon, ami gyakorlati antikonformizmus, demitizálás, hűvös elhatárolódás a polgári társadalom intézményeitől, semmi kifogásolnivaló nincs hogyha egy új generáció komolyan követi ezt a vonalat. A beat-nemzedék némely képviselőjének felhívása alapján mozgalmukat nem valami múló divatként tettük vizsgálat tárgyává. El kellett időzni fölötte jellegzetes megjelenési formái miatt, hiszen problematikája a jelenkor szükségszerű velejárója. És ez azok után is megőrzi jelentését, hogy az említett formák Amerikában aktuálisukat és meghatározó jelentőségüket elveszítették.
Ezek után, a fiatalok nemzedéke kapcsán, még egy különleges esetet kell röviden számba vennünk. Léteznek fiatalok, akik lázadnak Itáliában a fennálló politikai-társadalmi rendszer ellen, egyszersmind érdeklődést is mutatnak azon horizontok iránt, amit általában a Tradíció világának szoktunk nevezni. Miközben egyrészről gyakorlati téren szembeszállnak a fenyegető módon előretörő baloldali erőkkel és ideológiákkal, másrészről, legalábbis elméletileg, gyakran vetik tekintetüket szellemi horizontok felé, egy ősi bölcsesség diszciplínái iránt érdeklődvén, pozitívabb terminusok között, mint ahogy az a mystic beat zavaros megközelítéseiben történt.
Vannak tehát erőink, amelyekkel elvileg „lehetne kezdeni valamit”. A kérdés az, kaphatnak-e megfelelő útbaigazítást, amely a helyes irányba fordítaná működésüket.
A Tigrislovaglás (Cavalcare la tigre) című könyvünk, amelyet „a jobboldali anarchista kézikönyvének” is neveztek, bizonyos fokig megoldja a problémát, amennyiben egy meghatározott, megkülönböztetett embertípushoz fordul, melynek a magas fokú érettség a sajátja ezt talán nem mindig emeltük ki eléggé. Így azon fiatalok csoportja számára, akikről az imént beszéltünk, az ebben a könyvben ajánlott utak nem mindig megfelelőek és általában nem realizálhatóak.
Ezen fiatalok számára az első dolog, amit tanácsolhatunk, hogy éljenek gyanakvással az olyan dolgokkal szemben, amelyek csupán a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis életkorukból kifolyólag kelthetnek bennük érdeklődést és lelkesedést. Meg kellene vizsgálni, hogy a felnőttkor közeledtével, amikor a létezés konkrét problémáit kell megoldaniuk, az a magatartásuk változatlan marad-e. Személyes tapasztalatunk sajnos megmutatta, hogy erről ritkán van szó. Úgy harminc év körül kevesen maradnak álláspontjukon.
Beszélhetünk arról a fiatalságról is, amely nem csupán biológiai, hanem van egy benső, szellemi megjelenési formája is, vagyis nem a kortól függ. Az egyik fiatalság azonban a magasabb rendű megnyilvánulhat a másikban. Nem mondjuk, hogy ezt az „idealizmus” jellemzi, mert e kifejezés gyanús a vele való visszaélések miatt, és mert az ideálok demitizálásának a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő képessége olyan jellegzetesség kellene, hogy legyen, amelyet egyéb, esetleg erősen különböző tájékozódású áramlatokkal közösen képviselhetnek ezek a fiatalok. Inkább a lelkesedés és a lendület, a feltétel nélküli odaadás bizonyos képességéről kell beszélni, a polgári léttől s a pusztán anyagias, önös érdekektől való függetlenségről.
Nos, az első feladat az lenne, hogy a magunkévá tegyük ezeket a képességeket amelyek a jobbakban együtt jelennek meg a fizikai fiatalsággal olyannyira, hogy állandó tulajdonságainkká legyenek, ellenállva minden ellenkező befolyásnak, amelyeknek az évek múlásával sorsszerűen ki vagyunk téve. Ami az antikonformizmust illeti, az első követelmény a polgárival határozottan ellentétes életvezetés. Első időszakában Ernst Jünger volt olyan bátor, s ezt írta: „Jobb, ha az ember bűnöző, mint ha nyárspolgár”. Nyilván nem szó szerint kell venni ezt a fordulatot, mindazonáltal az általános tájékozódási irányt jól megjelöli. A mindennapi életben azután elsősorban azoktól a csapdáktól kell óvakodni, amiket a házassággal és a családdal kapcsolatos érzelgős feladatok jelentenek, s azoktól, amelyek az abszurdnak mutatkozó társadalom meglevő felépítményeihez még hozzátartoznak. Ez egy alappróbakő. A szóban forgó típus számára, viszont néhány tapasztalat, amelynek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.
Ennek ellenpárjaként benne felébred az igény a kötetlen formájú önképzésre, függetlenül mindenféle társadalmi vagy „pedagógiai” elvárástól. A fiatalok számára alakulásukról, formálódásukról van szó, a legobjektívebb értelemben. Itt egy nehézség jelentkezik arra nézve, amit minden formálódás mint vonatkozási pontot feltételez: bizonyos értékeket. Csakhogy a lázadó fiatal többnyire minden értéket visszautasít, s a fennálló és különösképpen a polgári társadalom összes „erkölcsét” elveti.
E ponton egy lényeges különbségtételhez kell folyamodnunk. Léteznek „értékek”, amelyek konformista jellegűek, igazolásuk szinte teljesen külsődleges, társadalmi; amelyek azért lettek ilyenek, mert eredeti alapjaik maradéktalanul elenyésztek. Más értékek viszont alapkövekként jelentkeznek, amelyek az ember számára szilárdságot, igazi tartást biztosíthatnak. A bátorság, az egyenesség, a becsületesség, a hazugságtól való idegenkedés, a képtelenség az árulásra, a minden alantas érdek s szánalmas egoizmus fölött állás ilyen jellegű értékek, melyek bizonyos értelemben fölötte vannak mind a „jónak”, mind a „rossznak”, tehát nem „erkölcsi”, hanem ontológiai síkon működnek: pontosan azért, mert „létet” adnak vagy megerősítik azt, szemben a labilis, tűnékeny, amorf természet képviselte állapottal. Itt nincs érvényben semmiféle „imperativus”. Egyedül az egyén természetes rendelkezése hozhat döntést. Hogy egy hasonlatot használjunk, a természet legalább annyi tökéletesen kikristályosodott anyagot mutat, amennyi tökéletlen és a kristályosodási folyamat végéig el nem jutottat, málékony anyakőzetbe keveredve. Nyilvánvalóan nem fogjuk morális értelemben „jónak” nevezni az előbbieket, „rossznak” az utóbbiakat. A „valódiság” különböző fokairól van szó. Ugyanez érvényes az emberre. A fiatal nevelési problémáját és a tanulmányok iránti vonzódását ezen a síkon létező dolgoknak tarthatjuk, a társadalmi morál minden kritériuma és értéke fölött. F. Thiess jogosan írta: „A közönségesség, gonoszság, hitványság, állatiasság, csalárdság mellett létezik az erényesség, a bigottság, a törvény iránti konformista tisztelet ostoba gyakorlata. Semmit sem ér sem egyik, sem a másik.”
Általánosságban minden fiatalt az energiák túláradása jellemez. Felmerül így ezek lekötésének problémája, főképp egy olyan világban, amilyen a jelenlegi. E tekintetben mindenekelőtt a „fejlődés” folyamatának fizikai téren végbement legutóbbi fejleményeit kell figyelembe venni. Óvakodnék attól, hogy a modern sportok bármelyikének gyakorlását tanácsoljam. A sport kifejezetten a modern tömegek elbutulását jelző s előidéző tényezők egyik elsőrendűje, amelytől a közönségesség szinte elválaszthatatlan. Néhány speciális fizikai tevékenység azonban esetleg szóba jöhet. Példaként állhat a hegymászás, ha visszavezetik eredeti formáiba, technikai felszerelés nélkül, és anélkül, hogy merő akrobatizmusba torkollna. Ezek ugyanis deformálták és lélektelenné tették a legutóbbi időkben. Az ejtőernyőzés is kínál pozitív lehetőségeket ebben és az előbbi esetben a veszély tényezőjének jelenléte lehet hasznos segédanyag a benső megerősödéshez. Egy másik példa a japán harcművészet lehetne, ha megvan az a szerencsés lehetőség, hogy az ember az eredeti hagyomány szerint sajátítsa el és nem a Nyugaton immár annyira elterjedt formákban, amelyek nélkülözik azt a szellemi kiegészítést, melyek révén az efféle tevékenységben való mesteri tudás szorosan összefonódhatott benső és szellemi diszciplinák kifinomult formáival.
Nem is olyan régen Közép-Európa bizonyos diákszervezetei, az úgynevezett Korpsstudenten, a Mensurt azaz a pontos szabályokat követő, nem halálos kimenetelű, véres párbajokban zajló „összecsapásokat” (nyomaikat sebhelyek őrizték az arcon) azzal a céllal gyakorolták, hogy növeljék a bátorságot, az állhatatosságot, az elszántságot, a fizikai fájdalommal szembeni ellenállóképességet; miközben nagyra tartották a magasabb erkölcs bizonyos értékeit, a becsületet és a bajtársiasságot. Jóllehet esetlegesen nem riadtak vissza bizonyos túlzásoktól, különféle lehetőségeket kínáltak. Lévén azonban, hogy az ennek megfelelő társadalmi-kulturális keretek elenyésztek, ma nem lehet semmi hasonlóra gondolni, különösen Itáliában nem.
A túláradó energiákat a politikai-társadalmi területen való „tevékenység” különböző fomáiba is át lehet vinni. Ebben az esetben lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső vizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való esetleges foglalkozás nem csupán ürügy-e az energiák levezetésére (olyannyira, hogy más körülmények között akár ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelhetnének e célnak), tehát hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e azokkal a nézetekkel, ami a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető. Ezenfelül azonban e tevékenységet illetően fennáll a nehézség, hogy ha az a fajta fiatal, akire utalunk, esetleg világosan látja is, mely nézetekért érdemes síkra szállni, a jelenlegi társadalmi miliőben nehezen fog találni olyan csoportosulásokat vagy pártokat, amelyek valóban és megalkuvást nem ismerve ilyen nézeteket vesznek védelmükbe. Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is. Végül is mindig hasznos lehet a mai időkben tettekkel is demonstrálni egy bizonyos „jelenlétet”.
Ami az anarchista tevékenységet mint merő tiltakozást illeti ami egyes országok fiataljai által (jeleztük már az észak-európai országok esetét, ahol a „jóléti társadalom” uralkodik) „vagánynak” ítélt erőszakos megnyilvánulásaitól egészen az olyan terrorista cselekményekig terjedhet, amilyenekre a régi típusú nihilista-anarchista politikusok vetemedtek , ha kizárjuk, ahogy ki kell zárnunk, néhány beat motivációját, vagyis a valamiféle erőszakos cselekedetre való szükségérzetet, csupán az általa nyújtott érzésre való szükséget, vagy egyszerűen mint az energiák levezetésének módját, nos az efféle tevékenység nem tűnik túlságosan meggondoltnak. Természetesen, ha ma meg lehetne szervezni egyfajta működő Santa Vehme-t, olyat, amely a jelenkori felforgatás fő felelőseit állandó fizikai bizonytalanságban tarthatná, az nagyszerű lenne. Csakhogy ez nem olyan dolog, amit fiatalok meg tudnának szervezni, másrészről pedig a jelenlegi társadalom védelmi rendszere nagyon jól felépített ahhoz, hogy az efféle kezdeményezéseket csírájában elfojtsa, az ekkor fizetendő ár pedig túlságosan magas.
Még egy dolgot szemügyre kell vennünk. Azon fiatalok csoportjában, akikről beszélünk és akiket a jelenlegi környezethez képest jobboldali anarchistákként lehetne meghatározni, találhatóak olyanok is, akikre vonzást gyakorolnak a tradicionális szellemiség komoly képviselőinek tanulmányaiból megismert szellemi megvalósítás perspektívái, régi bölcseleti és beavatási doktrínák vonatkozásában. Itt valami komolyabbról van szó, mint a Zen rosszul értelmezett irracionalizmusa által néhány tengeren túli beatben keltett kétes érdeklődés esetében, már az értesülés forrásainak eltérő minősége miatt is. Ez a vonzódás érthető, ha figyelembe vesszük azt a szellemi űrt, ami a Nyugaton uralkodóvá vált vallásos formák hanyatlása s érvényességük kérdésessé válása révén keletkezett. Meg lehet tehát érteni, ha ezektől elszakadván nem üres szurrogátumok, hanem valami ténylegesen magasabb rendű után áhítozik valaki. Mindazonáltal nem szabad túlságosan nagyratörő és a valóságtól távol eső reményeket táplálnunk, amikor fiatalokról van szó. Nem csupán a kellő érettség elérésére van szükség, de szem előtt kell tartanunk, hogy az az út, amelynek a korábbiakban adtuk meg az értelmét, különösen magas színvonalat kíván meg, s kívánt is meg mindig, s valami ahhoz hasonlót, amit a vallási Rendek körében, sajátos értelemben „elhivatottságnak” neveznek. Tudvalevő, hogy az ilyen Rendekben bizonyos időt hagytak a novíciusnak, amíg az megbizonyosodhatott saját elhivatása valóságossága felől. Ezzel összefüggésben el kell ismételnünk amit egy általánosabb elhivatottsággal kapcsolatosan mondottunk, melyet a fiatalság körében tapasztalni lehet: meg kell győzödnünk róla, hogy vajon ez az évek múlásával nemcsak, hogy nem gyengül, hanem még erősödik is-e.
Az általunk jelzett doktrínáknak nem szabad olyan illúziókat ébreszteniük, amelyeknek a neospiritualizmus számos jelenkori hamis formája kedvez (teozofizmus, antropozófia és hasonlók), azaz nem szabad azt gondolni, hogy a legmagasabb cél kitűzése minden ember hasznára válnék, és mindenki számára megvalósítható volna ilyen-olyan szükségmegoldásokkal, ahelyett, hogy úgy tűnnék, mint valamely messzi csúcs, amely felé csak egy hosszú, rögös és bizonytalan út vezethet. Annak számára azonban, aki valódi érdeklődést táplál, mindig kilátásban lehetnek bizonyos nem kis jelentőségű előkészítő feladatok. Mindenekelőtt az élet- és világszemléletre vonatkozó tanulmányok sorának szentelhetjük magunkat, ami az említett doktrínáknak természetes kiegészítője, egy új szellemi formálódás céljából, ami valaminek az állítása alapján megerősítheti a mindarra kimondott NEM!-et, ami ma létezik, továbbá a modern kultúrának betudható mély, szinte mindenre kiterjedő megmérgeződés kiküszöbölése céljából.
A következő lépés, a következő feladat az lenne, hogy túllépjünk a pusztán intellektuális síkon, „organikussá” téve az eszmék adott együttesét úgy, hogy ez egy alapvető egzisztenciális irányulást határozzon meg, és ezzel együtt elidegeníthetetlen, összerombolhatatlan biztonságérzetet ébresszen. Az az ifjúság, amely lépésről-lépésre idáig érkezne, már nagyot haladt volna előre. Nyitva maradhatna számára a harmadik fázisra vonatkozó „ha” és „amikor”, amelynek során, az előző kettő után, az eredeti feszültség fennmaradása esetén meg lehet kísérelni bizonyos, az emberi lét határaihoz viszonyított „dekondicionáló”, feltétel nélkülivé tevő tetteket. E tekintetben mérhetetlenül finom tényezők léphetnek működésbe, és az egyetlen értelmes dolog, amit tenni lehet, a megfelelő felkészülés. Egy fiatalnál valami váratlanra várni képtelenség.
Személyes tapasztalataink alapján úgy tűnt, van létjogosultságuk ez utóbbi rövid meggondolásoknak és pontosításoknak, amelyek nyilvánvalóan a nem konformista ifjúság egy meglehetősen magasan kvalifikált csoportjára tekintenek: azoknak a csoportjára, akik a megfelelő helyen érzékelték a sajátságosan szellemi problémát.
Mindezzel meglehetősen túlmentünk azon, amit közönségesen a fiatalok problémájának neveznek. Meg lehet érteni a „jobboldali anarchistát” mint kellően körvonalazott, elfogadható típust, szemben akár az elbutított fiatalokkal, akár a „zászlótlan lázadókkal” és azzal, aki fejest ugrik a mélybe s olyan tapasztalatokkal szembesül, amelyek, ha valaki nem rendelkezik bizonyos belső tartással, nem vezetnek semmiféle valós megoldáshoz, nem hoznak magukkal semmi pozitívumot. Szigorúan véve azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ez a tartás egy korlátozás, egy megkötöttség, hogy ellentmond az eredeti elvárásnak, az anarchizmus abszolút szabadságának. Ám mivel nehezen elképzelhető, hogy aki ezt az ellenvetést tenné, az ezt a valódi értelemben vett, abszolút transzcendencia álláspontját birtokolva tenné – olyan álláspontról, amilyenre, hogy egy példával éljünk, a magas szintű aszkézis tekint a maga területén –, csak azt válaszolhatjuk, hogy a másik alternatívát egy olyan bélyeget viselő ifjúság jelenti, amely miután semmiféle szilárd mag nem maradt benne az általános feloldódás jelentette próbatétel során, joggal tekinthető e feloldódás egyszerű egzisztenciális produktumának, s ebből következően vele kapcsolatban szabadságról beszélni merő értelmetlenség. Egy efféle ifjúság, legyen akár lázadó, akár nem, kevéssé érdekel bennünket, s nem is igen kezdhetünk vele semmit. Pusztán egy korszak kórképét általánosságban leíró tanulmány epizódja lehet.
http://tradicio.org
NA Blogroll
Nemzeti anarchista, nacionalista anarchista, nemzeti libertarianus blog gyüjtemény
Blogroll
- Aequitasetlibertas
- Anarcho Nation
- Anark
- Athos
- Autonom
- Autonom Occident
- Bay Area Nationalanarchists
- Beskadroppar
- Bilderbergarna
- Catholic Neoconobserver
- Cronicles
- Ejército Zapatista
- Ernst Jünger i cyberrymden
- Eurcombate
- Europeisk historia
- Exilen
- Faktabank om abort
- Folk and Faith / NATIONALANARKISM
- Free Tibet Campaign
- Frontlinjen
- GERMAR RUDOLF
- Great Books and Classics
- History of Jihad
- International Third Position
- Irish Nationalism Forum
- Israel Shamir
- Israel Shamir
- Jonas De Geer
- Keltisk Ortodoxi
- Kevin Macdonalds blog
- Konserthuset
- Konservativ Revolution
- Leja
- Logga in
- Metapedia
- Monachos
- Motpol.nu
- Mundo Novo
- NATIONALANARCHISMUS
- Nationalanarkisme
- Nationalismproject
- Nättidningen svensk historia
- Neturei Karta
- New Blackpanther Party
- NEW RIGHT
- No war for Israel
- Nordsol
- Nysvenskarna
- Oskorei (Den vilda jakten)
- Patrick J Buchanan - Right from the Beginning
- Prison Planet
- Punktmannigfaltigkeit
- Reaktion
- Reaktion.nu
- Reaktionärafronten
- Revolution International
- Ron Paul
- Rose Noire
- SKÅNSK FRISKYTT/ SKÅNELÄNDAREN
- Sobran
- Sola Fide
- Stockholmskällan
- Stop Animal Tests
- Svensk historia
- The distributist
- The Rockford Institute
- Uppsatser.se
- Vaevictis
- Vaevictis - en identitär och radikalkonservativ resurs
- Vägfararen
- Vidar Rising
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
