NA szimbólum - El símbolo de NA

A szuverenitás ibolyaszínű csillaga

A Nemzeti Anarchizmus szimbólumának alkotója, Michael Lujan, szántszándékkal választotta az ibolyaszínt, annak monarchikus, arisztokratikus konnotációi miatt. Az volt a véleménye, hogy ez jelképezi a legjobban az általános szuverenitás elvét, amelyet az anarchizmus személyesít meg. Ugyanakkor szintézise - az ibolyaszín- a vörösnek (a meleg, a tűz, a nap) és a kéknek (a hideg, a jég, a hold) és önmagában jelképezne a tengely mely körül fejtik ki hatásukat e szélső értékek. A csillag önmagában természetesen, az ember tradicionális szimbóluma, ámde ezen felül, világszerte az antiimperialista és forradalmi mozgalmak szimbóluma.

A zászló azért zöldszínű mert a zöld a természet színe. Szimbolizálja a fejlődést, a harmóniát, és a termékenységet. Erős érzelmi összefüggés van a zöld szín és a biztonság között. A zöld állandóságot és állóképességet sugalmaz. Zászlónk zöld színe a fejlődést és a reményt jelképezi.

La estrella púrpura de la soberanía

El creador del símbolo Nacional-Anarquista, Michael Lujan, escogió el color púrpura deliberadamente a causa de sus connotaciones reales y aristocráticas, en el que vió un significado del principio de soberanía en general, personificado en la figura del anarquismo. Se trata también de una síntesis de los colores rojo (el calor, el fuego, el sol) y el azul (el frío, el hielo, la luna), representando el eje sobre el cual operan estas dos polaridades. La estrella es, por supuesto, un símbolo tradicional del hombre, pero sobretodo es también un símbolo de los movimientos antiimperialistas y revolucionarios del mundo entero.

Nuestra bandera es verde, porque el verde es el color de la naturaleza. Simboliza el desarrollo, la armonía, y la fertilidad. Existen fuerte relación sentimental entre el color verde y la seguridad. El verde sugiere estabilidad y capacidad de resistencia. El color verde de nuestra bandera simboliza el desarrollo y la esperanza.

Nemzeti anarchizmus - logó

Los Amos del Mundo

Primera Parte

Homeland defense

Védd meg Hazádat!

Julius Evola

A FIATALSÁG, A BEAT-EK ÉS
A JOBBOLDALI ANARCHISTÁK
Az új generáció és a „fiatalok” problémájáról sokat írtak már, sőt, túl sokat. A témában született felvetések túlnyomórészt nem érdemelnek figyelmet, s a jelentőség, amit manapság a fiatalságnak általában tulajdonítanak – bizonyos mérvű lebecsülésével annak, aki „nem fiatal” – egyszerűen abszurd.

A feloldódás korában élve, kétségtelenül egyre inkább azok érvényesülhetnek, akik „gyökértelenek”, akik számára a „társadalomnak” nincs már jelentése, akik számára azok a kötöttségek sem léteznek többé, amelyek a minket közvetlenül megelőző időkben – s bizonyos térségekben még ma is – a létezést szabályozták, vagyis amelyek a polgárság erkölcsének és világának sajátjai voltak.

A fiatalság természetesen érzékenyen reagált erre a helyzetre, s a jelenkori kilátástalanságban néhány probléma felvetése indokolt lehet. Itt azonban feltétlenül el kell különíteni azt az esetet, amikor az említett helyzetet egyszerűen megéli valaki, vagyis abba nem valamely egyéni kezdeményezés révén kerül mint a tegnap csekély számú intellektuális indíttatású, individualista lázadója esetében.

Az új generáció ezt az állapotot tehát tényként fogadta el; különösebb gondot nem csinált belőle, sőt kötöttségek nélküli helyzetével meglehetősen ostobán visszaélt. Amikor ez a fiatalság azt állítja magáról, hogy nem értik meg, az egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendő. S ha fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba: rövid úton rendreigazítani őket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk terhessé, komisszá s arcátlanná válik. Bizonyos magatartásformák látszólagos antikonformizmusa (banalitásukról nem is beszélve) egyébiránt egyfajta divatot, új konvenciót követ, aminek a fennen hangoztatott szabadsághoz természetesen semmi köze.

Az általunk más helyütt már vizsgált jelenségek amilyen a közönségesség kedvelése, bizonyos új erkölcsök kapcsán javarészt erre a fiatalságra lehet utalni. Közéjük tartoznak (mindkét nemből) az üvöltve éneklők, az úgynevezett dalszerző énekesek rajongói, e sorok írása idején a ye-ye-sessions kollektív marionettizmusának megszállottjai, a tetováltak, az ezeknek megfelelő magatartással egyetemben. Mivel szánalmas jelentéktelenségük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban. S ha esetleg ezekben a fiatalokban fel is merül valamilyen kétkedő vélemény olyan témákban, mint például a kiskorúak szexuális emancipációja, vagy a család értelme, ennek sincs semmiféle jelentősége.

Ez a fiatalság az évek múlásával, a szükség által kényszerítve, s leginkább az élet anyagi jellegű, gazdasági problémáival szembekerülvén, megadóan alkalmazkodik a korunkat fémjelző munkahelyi, termelői és társadalmi rutinokhoz, s ezzel a jelentéktelenség, a senkiség egyik formájából egyszerűen átlép a másikba. Itt nem létezik semmiféle probléma, ami megérdemelné figyelmünket.

Az ilyen, csupán az életkora által definiált fiatalság (merthogy az ifjúság egyéb lehetséges benső, szellemi jellegzetességeiről itt egyáltalán nem beszélhetünk) főként Itáliában tömeges. Ugyanakkor Nyugat-Németországban némileg más a helyzet: az említett bamba, link típus sokkal kevésbé elterjedt. Itt azonban az új generáció minden további nélkül elfogadta egy olyan lét tényét, melyben nem kell problémákat felvetni, egy olyan életét, melynek nem kell kutatni az értelmét vagy célját, s csupán arra gondol, hogy a Németország új gazdasági kibontakozása által kínált javakat s könnyítéseket élvezze. Itt a „gond nélküli” fiatal típusáról lehet beszélni, amely esetlegesen sokféle konvenciónak fordított hátat, ám az új lehetőségekre anélkül tett szert, hogy konfliktusokat teremtett volna ezen a kétdimenziós cselekvési szinten, amitől egyébként minden magasrendű érdeklődés, mítoszok, tanok, isteni ideák felé való fordulás idegen.

Elképzelhető azonban, hogy mindez Németországban csak átmeneti állapot, tudniillik ha megnézzük azokat a nemzeteket, ahol korábban jutottak el a szinte mindenre kiterjedő „jóléti társadalom”, a bebiztosított, racionalizált élet atmoszférájába mint Dániában, Svédországban és részben Norvégiában , ott végül bizonyos visszajelzések, váratlan, erőszakos kitörések formájában, rendre megjelentek. E ponton a jelenség érdekessé válik és a figyelemre érdemes lehet.

De, hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk meg, Amerikát, illetve részben Angliát kell megvizsgálni. Amerikában az új generáció szellemi traumájának és lázadásnak jelenségei már átláthatókká váltak. Az úgynevezett beat generationre utalok itt: a beatekre vagy beatnikekre, vagy egy más változatukban a hipszterekre, akiket másutt már említettem. Ezek egyfajta anarchikus, társadalomellenes egzisztencializmus képviselői voltak, ez az egzisztencializmus azonban kezdettől fogva inkább gyakorlati, mint szellemi jellegű volt (noha néhány csekély jelentőségű irodalmi alkotás is született). E sorok írásakor a mozgalom divatja, virágkora már elmúlt: vagy teljesen letűnt a színről, vagy széttöredezett.

Mindazonáltal mint a jelenkori „kultúra” kórtünete, jelentőségét megőrizte; joggal számíthatunk rá, hogy amíg ez a kultúra fennmarad, hasonló megnyilatkozások ha más formában s más elnevezésekkel is újra fel fognak bukkanni. Ugyanakkor mivel az egész jelenkori rendszer korlátoltságát, sőt teljes képtelenségét az amerikai társadalom képviseli leginkább, itt a beat-ek lázadási formái paradigmatikus jelleget öltöttek, amelyeket az imént, főként Itáliával kapcsolatban említett bamba nemzedék megnyilatkozásaival természetesen nem helyezhetünk egy szintre.

Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik szemben a pszichiáterek, a pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével osztjuk néhány beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”, s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében „abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik ezt a típust neurotikusnak bélyegezve „gyógyító nevelésnek” akarják alávetni, hogy „visszaszerezzék” a „társadalomnak”. Mindezt a pszichoanalista Robert Linder is képes volt elismerni. Ezen túlmenően azonban e helyütt minket az az ember érdekel, akit „jobboldali anarchistának” lehetne nevezni. Látni fogjuk a távolságot, amely ezt a típust a beatek és hipszterek nonkonformizmusán átderengő deviatív irányulástól szinte minden esetben elválasztja.

A beatek lázadásának kiindulási pontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a rendszert, amely jóllehet nem mutat „totalitárius” politikai formát, az életet elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Ehhez társul a jövő létbizonytalansága, mert mint mondják egy esetleges atomháború kilátásai miatt az egész emberiség léte vált kérdésessé (hozzá kell tenni, hogy az ilyen jellegű felvetések, egyfajta végítéletszerű értelmezésben, túlzóak). Ám mindenekelőtt a szellemi halál veszélyét érzik, ami a fennálló, sokszorosan függővé tevő rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen velejárója. Amerika „rohadó ország, burjánzó rák minden sejtjében”; „passzivitás (konformizmus), szorongás, unalom: az amerikai álom” mondják. Ebben a légkörben teljes a gyökértelenség, az egyén elveszett atom a „magányos tömegben”: „a társadalom egy frázis, semmitmondó kifejezés”. A tradicionális értékek elvesztek, az új mítoszok lelepleződtek, s ez a „mítoszvesztés” szertefoszlat minden új reményt: „szabadság, szociális forradalom, béke valamennyi álszent hazugság”. „Az elidegenedés megszokott állapot” szól a fenyegető helyzetjelentés.

Mégis, itt már rá lehet mutatni a leglényegesebb megkülönböztető vonásra, amely a „jobboldali anarchistát” és a beatet elválasztja: a beat nem valami pozitívumból kiindulva reagál és lázad – szilárdan ragaszkodván bizonyos fundamentális értékekhez –, s arról, hogy milyen lenne a normális, értelmes rend, fogalma sincs. A kritikus helyzetre csupán egyfajta kaotikus életmóddal, úgyszólván ösztönösen reagál, szinte csak bizonyos biológiai reakciók keretein belül. Ezzel szemben a jobboldali anarchista tudja, mit akar, van alapja arra, hogy NEM!-et mondjon. A beat a maga kaotikus lázadásában nem csak nélkülözi ezt az alapot, de gyanítható, hogy amennyiben felmutatná neki valaki, visszautasítaná. Éppen emiatt lesz „zászló nélküli”, „cél nélküli lázadó”. Ez súlyos fogyatékosságot jelent, s ellentmondást, abban az értelemben, hogy a beat, a hipszter, aki annyira tart attól, hogy mások által meghatározottá, „heterokondicionálttá” váljon, egy sajátos értelemben ezt végül mégis elszenvedi, s éppen a szemközti oldalról, hiszen magatartásformáit az állandó, szinte kötelező szembenállás jegyében mindig a fennálló helyzet határozza meg. Pedig ha valaha, most igazán a szenvtelenség, a hűvös eloldódás lenne a legmegfelelőbb magatartás.

Ebből kifolyólag a beat, amikor a külvilág felé irányuló lázadásán és tiltakozásán túl felteszi magának a kérdést saját, személyes, benső életére vonatkozóan, a megoldást keresve szükségképpen ingoványos, csapdákkal teli területen találja magát. Miután híján van valamely szilárd belső centrumnak, az élet értelmetlenségével, ürességével kapcsolatos gondolatok mélyítése számára nemhogy előrelépést, de még mélyebbre zuhanást jelent, amivel egyenesen vesztébe rohan. Az adott válaszok zöme illuzórius: a beatek egyik előfutára, Thoreau például – megoldás gyanánt – a természeti ember, a természetbe való menekülés csaknem rousseau-i mítoszát ásta elő: túlságosan egyszerű recept ez, szellemtelenségéről nem is beszélve. Van aztán, aki a nomád élet, a csavargás új, keményebb bohémságának útjait taposta (mint Jack Kerouac hősei On the Road című regényében), egy olyan rendszertelen, kiszámíthatatlan élet útjait, amelytől minden átgondolt, határozott vonalvezetés és tudás idegen (itt Henry Miller első, bizonyos részben önéletrajzi hátterű regényeire is utalhatnék), s csupán arra törekszik, hogy pillanatról-pillanatra élje az életet, s válogatás nélkül falja az élményeket („a jelen perzselő tudata, »jó« és »rossz« nélkül”).

A helyzet csak súlyosbodik a szélsőséges megoldási kísérletek esetében, amikor is erőszakos cselekedetekkel, sőt bűncselekményekkel igyekeznek kitölteni a belső űrt és próbálják valódinak érezni magukat, ezáltal téve bizonyságot saját maguk előtt valamiféle magasabb rendű szabadságról (illetve egy „törvények, szükségszerűségek nélküli Én”-ről). E cselekedeteket egyfajta önmegerősítésnek tartják, a végső ellenállás, a fennálló rendszerrel és minden szokványos, racionális dologgal szembeni tiltakozás melletti elkötelezettségnek. Ezzel „erkölcsi” alapot adtak az ok nélküli bűnözéshez, amelyet nyerészkedési és érzelmi motivációk nélkül folytattak, „elkeseredett érvényesülési vágyból”, „embervoltuk önmaguk előtti bizonyítása végett”, mert „nem félnek önmaguktól”, s mert „a halállal és az alvilággal hazárdíroznak”. Ugyan-ebbe a vonalba esik minden olyan élmény keresése, ami megrázó, esztelen és erőszakos mindegy, hogy „a teremtés vagy a rombolás megrázó vágyát” tapasztalja.

E ponton a hasonszőrű megoldási kísérletek kétessége és csődje világosan szembetűnik. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen esetekben egy sajátos életérzés elkeseredett keresése szolgál egy valódi Én-érzés illuzórius pótlékaként.

A szélsőséges, esztelen tettekkel kapcsolatosan egyébként el kell mondani, hogy ilyen jelleget nem csupán az ölthet, ha például valaki kilép az utcára és az első szembejövő emberre rálő (ahogy a maga idejében André Breton ajánlotta a „szürrealistáknak”), avagy megerőszakolja a húgát, hanem az is, ha mondjuk elajándékozza vagy elherdálja mindenét, vagy kockára teszi az életét, hogy megmentsen egy ismeretlen hülyét. Ezekben az esetekben az illetőnek azt kellene meggondolnia, hogy amit „ok nélküli” szélsőséges tettnek vél, azt esetleg olyan rejtett impulzusok sugalmazására cselekszi, amelyeknek a rabszolgája, ahelyett, hogy egy magasabb rendű szabadságot tanúsítana és valósítana meg. Általában, súlyos ellentmondás az anarchista individualistában, hogy miként lehet „ő kötöttségek nélkül önmaga”, ha eközben saját maga rabszolgája. Kétség kívül igaz Herbert Gold azon esetekre tett megállapítása, melyekben ez a benső vizsgálódás hiányzik: „A hipszter a legnyomorúságosabb rabszolgasors áldozata, olyan rabszolgasorsé, amellyel mivel nincs tudatában még büszkélkedik is, és szabadságnak hívja”.

Sőt, mi több, sok intenzív tapasztalat, amely tűnékenyen a „valóság” érzetét adhatja, hosszabb távon a beatet még kevésbé valóságossá teszi, mert függésbe taszítja. Wilson erre regényének egyik szereplője révén elég világosan mutat rá. Ez a figura, aki egy nagyjában-egészében beat légkörben szadista kéjgyilkosságok sorozatát követi el, hogy „reintegrálódjon”, s megszabaduljon a frusztrációtól, „mert megfosztottak bennünket a jogunktól, hogy istenek lehessünk”, végül is torz, „irreális” lényként lepleződik le. Olyanná lett „mint egy sajátos paralízisben szenvedő beteg, akinek egyre erősebb stimulánsokra van szüksége, törődni pedig már nem képes semmivel.” Egy másik szereplő mondja: „Azt hittem, (a gyilkosság) csak egyfajta lázadás a modern világ és fogaskerekei ellen, hiszen minél többet beszélnek rendről és társadalomról, a bűncselekmények száma annál inkább nő. Úgy hittem, bűntettei csupán a kihívás jelei... De rájöttem, hogy egyáltalán nem azok: ő ugyanazon okból gyilkol, ami az alkoholistát inni kényszeríti, aki az ital nélkül már képtelen meglenni.” Mindez természetesen a többi „szélsőséges” élményre is érvényes.

Hogy újabb pontos megkülönböztetést tegyünk, futólag utalni kell rá, hogy a Tradíció világa ismert egy utat, az úgynevezett „bal kéz útját” (erről A szexus metafizikája című könyvünkben már beszéltünk, ld. 28. fejezet), amely szintén a fennálló törvény megszegését, a pusztítás és az orgiasztikus élmények különböző formáit kontemplálja, de pozitív, szakrális és „szakrifikális” kiindulópontról, „a magas felé”, a transzcendencia felé irányulva, amivel minden korlát összeegyeztethetetlen. Itt tehát szó sincs arról, hogy valaki azért kövessen el például erőszakos cselekedeteket, mert bensőleg összeroskadt és szétesett, és hogy ezáltal valamelyest talpon maradjon. Ezért Wilson könyvének címe: „Ritual in the Dark” (Rítus a sötétben) igen találó: mintha fény nélkül, a homályban ülnék meg azt, ami más összefüggésben akár egy átlényegítő rítus rangjára emelhet.

Ugyanezen a vonalon, a beatek gyakran nyúltak különféle drogokhoz, hogy ezek segítségével törjék át s nyissák meg valahogyan a közönséges tudati szintjüket. Legalábbis a jobbak szándékai ezek voltak. Egyik legismertebb képviselőjük, Norman Mailer azonban végül rádöbbent, hogy a drogok használata valójában „hazárdjátékot” jelent. A „nagyobb világosság”, a „valóság eredeti, friss és újszerű érzékelése” mellett, amely „az átlagember számára immár ismeretlen”, és amire némelyek a drogokhoz folyamodván törekednek, ott van a „mesterséges paradicsomok” veszélye, az eksztatikus gyönyöröknek, az intenzív érzéseknek, sőt vizionálásoknak való alárendelődés. Nem beszélve arról, hogy ezek az élmények mindennemű szellemi és megvilágosító tartalmat hiányolnak, kísérőjelenségük pedig a közönséges állapotba való visszazuhanást követően egy olyan depressziós állapot, amely az illető egzisztenciális válságát csak tovább súlyosbítja. Ismét itt vagyunk a saját lét alapmagatartásának milyenségénél: az egyes drogok ilyen vagy olyan kimenetelű behatásánál szinte mindig ez a perdöntő. Tanúsítja ezt például Aldous Huxleynak a meszkalin hatásáról tett beszámolója is (aki a szer elfogyasztásakor már valamennyire tájékozott volt a tradicionális metafizikában). Szerinte a meszkalin hatására átélt élmények és a magas-rendű misztika bizonyos tapasztalatai között analógiát lehet vonni, amit viszont az egészen más alapállásból és személyes felkészültségből kiinduló Zaehner aki meg kívánta ismételni Huxley tapasztalatait, hogy „ellenőrizze azokat” cáfolt, a saját maga által átélt meglehetősen semmitmondó hatásokra hivatkozva. Nos, hasonlóan a beat, amikor mint súlyos válságban szenvedő lény nyúl a drogokhoz, ezek használatától semmi jót nem várhat vakon tapogatózva biztosan a vesztébe rohan. Szinte elkerülhetetlenül a rosszabbik változat kerekedik felül, az eredeti várakozást ellenkezőjére fordítva. A problémát természetesen a „Valóságra” való esetleges, tűnékeny rányílások nem oldják meg, ha ezek után az illető ismét egy kilátástalan életbe zuhan vissza. Hogy az e területen való kalandozáshoz a legfontosabb előfeltételek hiányoztak, abból a tényből is világosan kitűnik, hogy a beatek és a hipszterek esetében nagy-részt olyan fiatalokról volt szó, akik nem rendelkeztek a szükséges érettséggel, az önképzés lehetséges formáitól pedig eleve elzárkóztak.

Volt, aki szerint a beatek (vagy legalábbis egy részük) a homályban tapogatózva tulajdonképpen egy új vallás kerestek. Mailer, aki azt akarta, „hogy Isten megmutassa neki arcát”, egyenesen azt nyilatkozta, hogy ők egy új vallás hordozói, és kicsapongásaik, lázongásaik átmeneti formák, amelyek „holnap egy új vallást szülhetnek, olyat, mint például a kereszténység”. Erre a kijelentésre akkor sem volt sok alap, ma pedig, amikor számot lehet vetni az eredménnyel, semmi ilyesmit nem látunk. Nem nehéz belátni, hogy az ilyesfajta erőfeszítésekből éppen a magasabb rendű, transzcendentális vonatkozási pontok hiányoznak, azok, amelyek a vallásokéhoz hasonlóan támpontokat és helyes orientációt adhatnak. „Egy olyan vallást keresnek, amely megmentené őket” mondta valaki. De mivel „Isten életveszélyben van” (Mailer), a nyugati theisztikus vallás Istene itt nem jöhetett szóba. Ily módon az úgynevezett mystic beat másfelé, a keleti metafizika, kiváltképp a Zen felé tapogatózott. Ez utóbbi tekintetben azonban joggal élhetünk gyanúval, már ami a motivációkat illeti. Tudniillik a Zen a kérdéses egyénekre főként tanításainak azon eleme révén gyakorolt vonzóerőt, amely a Valóságra való váratlan, előzmények nélküli megvilágosító erejű megnyílásokat helyez kilátásba (az úgynevezett satorikkal), amiket minden racionális felépítmény visszautasítása, lerombolása, a tiszta irracionalitás, valamennyi bálvány kíméletlen ledöntése, s erőszakos eszközök esetleges alkalmazása képes előidézni. Érthető, hogy mindez nagyon vonzó a gyökértelen nyugati fiatal számára, aki a tanulmányokat nem szenvedheti, lázong és a kalandoknak él. Ám az igazság az, hogy a Zenben hallgatólagosan egy többévszázados tradícióban való előzetes jártasság úgyszólván alapkövetelmény, továbbá bizony igen kemény próbák sincsenek kizárva (elegendő néhány Zen-mester életrajzát elolvasni Suzuki, aki elsőként ismertetett Zen doktrínákat Nyugaton, a satori előzményeként joggal beszélhetett a szó szoros értelmében egy bizonyos „tűzkeresztségről”). Arthur Rimbaud a látnokká válás olyan módszeréről beszélt, amely valamennyi érzékszerv szisztematikus összezavarásán alapul, és nem zárhatjuk ki, hogy egy olyan életben, amely folytonosan halálos veszélyeknek teszi ki magát, vezető nélkül, egyedül haladva is olyasféle „megnyitások” következzenek be, amelyekre a Zen utal. Azonban mindig kivételekről lesz szó, amelyek valóban egyfajta csoda jellegével bírnak: szinte mintha az illető erre lett volna predesztinálva, vagy valamiféle védőszellem oltalma alatt állna. Okkal gyaníthatjuk, hogy a vonzás oka, amelyet a Zen és hasonló doktrínák képesek gyakorolni a beatekre, feltételezhetően leginkább abban áll, hogy ezekben egyfajta spirituális igazolást látnak a maguk számukra a negatív anarchiára való hajlamukat illetően, s a merő féktelenségre, így kerülvén ki az elsődleges feladatot, azt a feladatot, ami az ő esetükben saját maguk benső megformálását jelentené.

Ez a homályos vágy egy magasabb rendű, metaracionális vonatkozási pontra, s ahogy valaki fogalmazott, „a Lét titkos intésének” megragadására, aztán teljesen vakvágányra térül, amikor ezt a „Lét”-et összekeverik az „Élet”-tel, engedve az olyan teóriák sugallatainak, mint amilyenek Jungé és Reiché, továbbá amikor az orgazmusban, s a jazzhez hasonló dolgok által kínált, lefokozott és rohamokban jelentkező dionysizmusnak való önátadásban látnak újabb érvényes utakat ahhoz, hogy „valósaknak érezzék magukat”, s kapcsolatot teremtsenek a Valósággal.

A szexust illetően a témával kapcsolatos állásfoglalásainkat egy másik tanulmányban fejtettük ki bővebben, ahol az úgynevezett „szexuális forradalom” apostolainak nézeteit vizsgáljuk (a tanulmány címe: A szexus szabadsága szabadulás a szexustól). Wilson már említett regényének egyik hőse azt kérdi önmagától, vajon „a vágy, amit egy nő iránt érzünk, nem csupán egy nagyobb intenzitásra való sóvárgás-e”, és nem valamiféle fennsőbb rendű szabadságra irányuló ösztönzés terelődik-e át, tudtunkon kívül, a szexusra való késztetésbe. Ez a felvetés jogosult lehet. Már felhívtuk a figyelmet rá, hogy a szexualitás nem biológiai vagy szenzualista, hanem egy sajátos transzcendens felfogásának pontos, nem ritkán előforduló vonatkozási pontjai lelhetők fel a tradicionális tanításokban. Azonban vissza kell térnünk arra a problematikára, amelyet „A szexus metafizikája” című művünkben vizsgáltunk, ahol is a szexuális tapasztalat ambivalenciájára világítottunk rá, azaz mind a benne rejlő pozitív, mind a regresszív, „derealizáló” s függővé tévő lehetőségekre. Nos, amikor az alaphelyzet egyfajta egzisztenciális szorongás olyannyira, hogy a beat valóságos megszállottja a „tökéletes orgazmus” el nem érése rémképének (az általunk már említett Wilhelm Reich és részben D. H. Lawrence nézetei befolyására, akik ebben látták az eszközt, hogy a Léttel és a szellemmel összetévesztett élet primordiális energiáját magukba integrálják) ebben az esetben minden okunk megvan gyanítani, hogy a szexuális tapasztalat negatív és feloldó aspektusai fognak túlsúlyba kerülni. Még egyszer: minthogy hiányoznak azok a kiindulási egzisztenciális feltételek, hogy az ellenkezője menjen végbe, a szexus és az orgazmusban előtörő erő fogja uralni az Ént, és nem fodítva, úgy ahogy az szükséges volna ahhoz, hogy mindez egy útként szolgáljon számára. Miként a drogok esetében, nem egy, a centralitástól távollevő új generáció az, amely képes az efféle tapasztalatokkal való szembesülésre, amelyeket egyébként a „bal kéz útja” is az első helyen vesz tekintetbe. Ami a korlátlan szexuális szabadságot, mint merő lázadást és antikomformizmust illeti, merő banalitással van dolgunk, aminek szellemi felvetésekhez semmi köze.

A negatív irányulás tünetei akkor körvonalazódnak igazán, amikor a beatek a jazzből egyfajta vallást csinálnak, és további pozitív eszközöket látnak benne „elidegenedésük” legyőzésére, s hogy megszabadító erejű pillanatokat ragadjanak meg. A jazz néger eredete (ami mint alap nem enyészik el ezen ritmusok kidolgozott formáiban sem, amikor is a swing és a be bop session jön létre), ahelyett hogy gondolkozóba ejtené őket, felértékelve jelenik meg szemükben. Másutt már rámutattunk arra a tényre mint Amerika szellemi „elnégeresedésének” egyik megjelenésformájára , hogy éppen Mailer, egy ismert írásában a beat helyzetét a négeréhez tudta hasonlítani, úgy beszélve a beatről mint „fehér négerről”, miközben az irracionális, „természetes”, ösztönös, erőszakos néger természet bizonyos aspektusait nem győzi csodálni. Ezen túlmenően, a beatekben szexuális téren is jelen volt egy feltűnő tendencia a keveredésre, még fehér leányokban is, akik szembefordulván a konvenciókkal és „előítéletekkel” négereknek adták oda magukat. Ami a jazzt illeti, ezekben a körökben a jelen írás elején említett, ostoba, nem amerikai fiatalságnak a kritikátlan lelkesedésénél komolyabb szerepet kapott. Azonban éppen emiatt nagyobb is a veszély: minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk, a frenetikus és elementáris ritmusokban való feloldódáskor az „én elhagyása” lefelé történik; a személyalattiba, a pusztán vitálisba, a kezdetlegesbe való regresszió formái lépnek előtérbe, s részleges megszállottságok, amelyek az intenzív, már-már extatikus kitörésekkel fűszerezett, rohamszerű őrjöngések percei után minden korábbinál üresebbé és irreálisabbá teszik a résztvevőket.

Ha figyelembe vesszük a néger rítusok s kollektív ceremóniák atmoszféráját, amelyekre eredetét és kezdeti formáit tekintve mindez visszavezethető, a jazzben ez a fajta irányulás ugyanannyira szembetűnő, mint az amerikai négerek által még mindig gyakorolt macumba és cadombé szertartásokban. Vitathatatlanul a démonizmus és a transz formáival állunk szemben, sötét képességekkel, amelyektől bármiféle nyitás egy magasabb világra távol áll.

Sajnálatos módon szinte lehetetlen többet összeszedni az elemzéshez arról, amire a beatek és hipszterek egyéni egzisztenciális téren törekedtek a fennálló rendszer elleni jogos lázadásuk mellett, hogy betöltsenek egy bizonyos űrt és megoldják a szellemi problémát. A krízishelyzet továbbra is tart. Csupán kivételes esetekben, amikor egy „jobboldali anarchistáról” van szó, kerülünk közel valami olyasmihez, aminek némi pozitív érvénye lehet. A kérdés végérvényesen az emberi lényeg. Pusztán azon, ami gyakorlati antikonformizmus, demitizálás, hűvös elhatárolódás a polgári társadalom intézményeitől, semmi kifogásolnivaló nincs hogyha egy új generáció komolyan követi ezt a vonalat. A beat-nemzedék némely képviselőjének felhívása alapján mozgalmukat nem valami múló divatként tettük vizsgálat tárgyává. El kellett időzni fölötte jellegzetes megjelenési formái miatt, hiszen problematikája a jelenkor szükségszerű velejárója. És ez azok után is megőrzi jelentését, hogy az említett formák Amerikában aktuálisukat és meghatározó jelentőségüket elveszítették.

Ezek után, a fiatalok nemzedéke kapcsán, még egy különleges esetet kell röviden számba vennünk. Léteznek fiatalok, akik lázadnak Itáliában a fennálló politikai-társadalmi rendszer ellen, egyszersmind érdeklődést is mutatnak azon horizontok iránt, amit általában a Tradíció világának szoktunk nevezni. Miközben egyrészről gyakorlati téren szembeszállnak a fenyegető módon előretörő baloldali erőkkel és ideológiákkal, másrészről, legalábbis elméletileg, gyakran vetik tekintetüket szellemi horizontok felé, egy ősi bölcsesség diszciplínái iránt érdeklődvén, pozitívabb terminusok között, mint ahogy az a mystic beat zavaros megközelítéseiben történt.

Vannak tehát erőink, amelyekkel elvileg „lehetne kezdeni valamit”. A kérdés az, kaphatnak-e megfelelő útbaigazítást, amely a helyes irányba fordítaná működésüket.

A Tigrislovaglás (Cavalcare la tigre) című könyvünk, amelyet „a jobboldali anarchista kézikönyvének” is neveztek, bizonyos fokig megoldja a problémát, amennyiben egy meghatározott, megkülönböztetett embertípushoz fordul, melynek a magas fokú érettség a sajátja ezt talán nem mindig emeltük ki eléggé. Így azon fiatalok csoportja számára, akikről az imént beszéltünk, az ebben a könyvben ajánlott utak nem mindig megfelelőek és általában nem realizálhatóak.

Ezen fiatalok számára az első dolog, amit tanácsolhatunk, hogy éljenek gyanakvással az olyan dolgokkal szemben, amelyek csupán a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis életkorukból kifolyólag kelthetnek bennük érdeklődést és lelkesedést. Meg kellene vizsgálni, hogy a felnőttkor közeledtével, amikor a létezés konkrét problémáit kell megoldaniuk, az a magatartásuk változatlan marad-e. Személyes tapasztalatunk sajnos megmutatta, hogy erről ritkán van szó. Úgy harminc év körül kevesen maradnak álláspontjukon.

Beszélhetünk arról a fiatalságról is, amely nem csupán biológiai, hanem van egy benső, szellemi megjelenési formája is, vagyis nem a kortól függ. Az egyik fiatalság azonban a magasabb rendű megnyilvánulhat a másikban. Nem mondjuk, hogy ezt az „idealizmus” jellemzi, mert e kifejezés gyanús a vele való visszaélések miatt, és mert az ideálok demitizálásának a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő képessége olyan jellegzetesség kellene, hogy legyen, amelyet egyéb, esetleg erősen különböző tájékozódású áramlatokkal közösen képviselhetnek ezek a fiatalok. Inkább a lelkesedés és a lendület, a feltétel nélküli odaadás bizonyos képességéről kell beszélni, a polgári léttől s a pusztán anyagias, önös érdekektől való függetlenségről.

Nos, az első feladat az lenne, hogy a magunkévá tegyük ezeket a képességeket amelyek a jobbakban együtt jelennek meg a fizikai fiatalsággal olyannyira, hogy állandó tulajdonságainkká legyenek, ellenállva minden ellenkező befolyásnak, amelyeknek az évek múlásával sorsszerűen ki vagyunk téve. Ami az antikonformizmust illeti, az első követelmény a polgárival határozottan ellentétes életvezetés. Első időszakában Ernst Jünger volt olyan bátor, s ezt írta: „Jobb, ha az ember bűnöző, mint ha nyárspolgár”. Nyilván nem szó szerint kell venni ezt a fordulatot, mindazonáltal az általános tájékozódási irányt jól megjelöli. A mindennapi életben azután elsősorban azoktól a csapdáktól kell óvakodni, amiket a házassággal és a családdal kapcsolatos érzelgős feladatok jelentenek, s azoktól, amelyek az abszurdnak mutatkozó társadalom meglevő felépítményeihez még hozzátartoznak. Ez egy alappróbakő. A szóban forgó típus számára, viszont néhány tapasztalat, amelynek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.

Ennek ellenpárjaként benne felébred az igény a kötetlen formájú önképzésre, függetlenül mindenféle társadalmi vagy „pedagógiai” elvárástól. A fiatalok számára alakulásukról, formálódásukról van szó, a legobjektívebb értelemben. Itt egy nehézség jelentkezik arra nézve, amit minden formálódás mint vonatkozási pontot feltételez: bizonyos értékeket. Csakhogy a lázadó fiatal többnyire minden értéket visszautasít, s a fennálló és különösképpen a polgári társadalom összes „erkölcsét” elveti.

E ponton egy lényeges különbségtételhez kell folyamodnunk. Léteznek „értékek”, amelyek konformista jellegűek, igazolásuk szinte teljesen külsődleges, társadalmi; amelyek azért lettek ilyenek, mert eredeti alapjaik maradéktalanul elenyésztek. Más értékek viszont alapkövekként jelentkeznek, amelyek az ember számára szilárdságot, igazi tartást biztosíthatnak. A bátorság, az egyenesség, a becsületesség, a hazugságtól való idegenkedés, a képtelenség az árulásra, a minden alantas érdek s szánalmas egoizmus fölött állás ilyen jellegű értékek, melyek bizonyos értelemben fölötte vannak mind a „jónak”, mind a „rossznak”, tehát nem „erkölcsi”, hanem ontológiai síkon működnek: pontosan azért, mert „létet” adnak vagy megerősítik azt, szemben a labilis, tűnékeny, amorf természet képviselte állapottal. Itt nincs érvényben semmiféle „imperativus”. Egyedül az egyén természetes rendelkezése hozhat döntést. Hogy egy hasonlatot használjunk, a természet legalább annyi tökéletesen kikristályosodott anyagot mutat, amennyi tökéletlen és a kristályosodási folyamat végéig el nem jutottat, málékony anyakőzetbe keveredve. Nyilvánvalóan nem fogjuk morális értelemben „jónak” nevezni az előbbieket, „rossznak” az utóbbiakat. A „valódiság” különböző fokairól van szó. Ugyanez érvényes az emberre. A fiatal nevelési problémáját és a tanulmányok iránti vonzódását ezen a síkon létező dolgoknak tarthatjuk, a társadalmi morál minden kritériuma és értéke fölött. F. Thiess jogosan írta: „A közönségesség, gonoszság, hitványság, állatiasság, csalárdság mellett létezik az erényesség, a bigottság, a törvény iránti konformista tisztelet ostoba gyakorlata. Semmit sem ér sem egyik, sem a másik.”

Általánosságban minden fiatalt az energiák túláradása jellemez. Felmerül így ezek lekötésének problémája, főképp egy olyan világban, amilyen a jelenlegi. E tekintetben mindenekelőtt a „fejlődés” folyamatának fizikai téren végbement legutóbbi fejleményeit kell figyelembe venni. Óvakodnék attól, hogy a modern sportok bármelyikének gyakorlását tanácsoljam. A sport kifejezetten a modern tömegek elbutulását jelző s előidéző tényezők egyik elsőrendűje, amelytől a közönségesség szinte elválaszthatatlan. Néhány speciális fizikai tevékenység azonban esetleg szóba jöhet. Példaként állhat a hegymászás, ha visszavezetik eredeti formáiba, technikai felszerelés nélkül, és anélkül, hogy merő akrobatizmusba torkollna. Ezek ugyanis deformálták és lélektelenné tették a legutóbbi időkben. Az ejtőernyőzés is kínál pozitív lehetőségeket ebben és az előbbi esetben a veszély tényezőjének jelenléte lehet hasznos segédanyag a benső megerősödéshez. Egy másik példa a japán harcművészet lehetne, ha megvan az a szerencsés lehetőség, hogy az ember az eredeti hagyomány szerint sajátítsa el és nem a Nyugaton immár annyira elterjedt formákban, amelyek nélkülözik azt a szellemi kiegészítést, melyek révén az efféle tevékenységben való mesteri tudás szorosan összefonódhatott benső és szellemi diszciplinák kifinomult formáival.

Nem is olyan régen Közép-Európa bizonyos diákszervezetei, az úgynevezett Korpsstudenten, a Mensurt azaz a pontos szabályokat követő, nem halálos kimenetelű, véres párbajokban zajló „összecsapásokat” (nyomaikat sebhelyek őrizték az arcon) azzal a céllal gyakorolták, hogy növeljék a bátorságot, az állhatatosságot, az elszántságot, a fizikai fájdalommal szembeni ellenállóképességet; miközben nagyra tartották a magasabb erkölcs bizonyos értékeit, a becsületet és a bajtársiasságot. Jóllehet esetlegesen nem riadtak vissza bizonyos túlzásoktól, különféle lehetőségeket kínáltak. Lévén azonban, hogy az ennek megfelelő társadalmi-kulturális keretek elenyésztek, ma nem lehet semmi hasonlóra gondolni, különösen Itáliában nem.

A túláradó energiákat a politikai-társadalmi területen való „tevékenység” különböző fomáiba is át lehet vinni. Ebben az esetben lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső vizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való esetleges foglalkozás nem csupán ürügy-e az energiák levezetésére (olyannyira, hogy más körülmények között akár ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelhetnének e célnak), tehát hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e azokkal a nézetekkel, ami a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető. Ezenfelül azonban e tevékenységet illetően fennáll a nehézség, hogy ha az a fajta fiatal, akire utalunk, esetleg világosan látja is, mely nézetekért érdemes síkra szállni, a jelenlegi társadalmi miliőben nehezen fog találni olyan csoportosulásokat vagy pártokat, amelyek valóban és megalkuvást nem ismerve ilyen nézeteket vesznek védelmükbe. Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is. Végül is mindig hasznos lehet a mai időkben tettekkel is demonstrálni egy bizonyos „jelenlétet”.

Ami az anarchista tevékenységet mint merő tiltakozást illeti ami egyes országok fiataljai által (jeleztük már az észak-európai országok esetét, ahol a „jóléti társadalom” uralkodik) „vagánynak” ítélt erőszakos megnyilvánulásaitól egészen az olyan terrorista cselekményekig terjedhet, amilyenekre a régi típusú nihilista-anarchista politikusok vetemedtek , ha kizárjuk, ahogy ki kell zárnunk, néhány beat motivációját, vagyis a valamiféle erőszakos cselekedetre való szükségérzetet, csupán az általa nyújtott érzésre való szükséget, vagy egyszerűen mint az energiák levezetésének módját, nos az efféle tevékenység nem tűnik túlságosan meggondoltnak. Természetesen, ha ma meg lehetne szervezni egyfajta működő Santa Vehme-t, olyat, amely a jelenkori felforgatás fő felelőseit állandó fizikai bizonytalanságban tarthatná, az nagyszerű lenne. Csakhogy ez nem olyan dolog, amit fiatalok meg tudnának szervezni, másrészről pedig a jelenlegi társadalom védelmi rendszere nagyon jól felépített ahhoz, hogy az efféle kezdeményezéseket csírájában elfojtsa, az ekkor fizetendő ár pedig túlságosan magas.

Még egy dolgot szemügyre kell vennünk. Azon fiatalok csoportjában, akikről beszélünk és akiket a jelenlegi környezethez képest jobboldali anarchistákként lehetne meghatározni, találhatóak olyanok is, akikre vonzást gyakorolnak a tradicionális szellemiség komoly képviselőinek tanulmányaiból megismert szellemi megvalósítás perspektívái, régi bölcseleti és beavatási doktrínák vonatkozásában. Itt valami komolyabbról van szó, mint a Zen rosszul értelmezett irracionalizmusa által néhány tengeren túli beatben keltett kétes érdeklődés esetében, már az értesülés forrásainak eltérő minősége miatt is. Ez a vonzódás érthető, ha figyelembe vesszük azt a szellemi űrt, ami a Nyugaton uralkodóvá vált vallásos formák hanyatlása s érvényességük kérdésessé válása révén keletkezett. Meg lehet tehát érteni, ha ezektől elszakadván nem üres szurrogátumok, hanem valami ténylegesen magasabb rendű után áhítozik valaki. Mindazonáltal nem szabad túlságosan nagyratörő és a valóságtól távol eső reményeket táplálnunk, amikor fiatalokról van szó. Nem csupán a kellő érettség elérésére van szükség, de szem előtt kell tartanunk, hogy az az út, amelynek a korábbiakban adtuk meg az értelmét, különösen magas színvonalat kíván meg, s kívánt is meg mindig, s valami ahhoz hasonlót, amit a vallási Rendek körében, sajátos értelemben „elhivatottságnak” neveznek. Tudvalevő, hogy az ilyen Rendekben bizonyos időt hagytak a novíciusnak, amíg az megbizonyosodhatott saját elhivatása valóságossága felől. Ezzel összefüggésben el kell ismételnünk amit egy általánosabb elhivatottsággal kapcsolatosan mondottunk, melyet a fiatalság körében tapasztalni lehet: meg kell győzödnünk róla, hogy vajon ez az évek múlásával nemcsak, hogy nem gyengül, hanem még erősödik is-e.

Az általunk jelzett doktrínáknak nem szabad olyan illúziókat ébreszteniük, amelyeknek a neospiritualizmus számos jelenkori hamis formája kedvez (teozofizmus, antropozófia és hasonlók), azaz nem szabad azt gondolni, hogy a legmagasabb cél kitűzése minden ember hasznára válnék, és mindenki számára megvalósítható volna ilyen-olyan szükségmegoldásokkal, ahelyett, hogy úgy tűnnék, mint valamely messzi csúcs, amely felé csak egy hosszú, rögös és bizonytalan út vezethet. Annak számára azonban, aki valódi érdeklődést táplál, mindig kilátásban lehetnek bizonyos nem kis jelentőségű előkészítő feladatok. Mindenekelőtt az élet- és világszemléletre vonatkozó tanulmányok sorának szentelhetjük magunkat, ami az említett doktrínáknak természetes kiegészítője, egy új szellemi formálódás céljából, ami valaminek az állítása alapján megerősítheti a mindarra kimondott NEM!-et, ami ma létezik, továbbá a modern kultúrának betudható mély, szinte mindenre kiterjedő megmérgeződés kiküszöbölése céljából.

A következő lépés, a következő feladat az lenne, hogy túllépjünk a pusztán intellektuális síkon, „organikussá” téve az eszmék adott együttesét úgy, hogy ez egy alapvető egzisztenciális irányulást határozzon meg, és ezzel együtt elidegeníthetetlen, összerombolhatatlan biztonságérzetet ébresszen. Az az ifjúság, amely lépésről-lépésre idáig érkezne, már nagyot haladt volna előre. Nyitva maradhatna számára a harmadik fázisra vonatkozó „ha” és „amikor”, amelynek során, az előző kettő után, az eredeti feszültség fennmaradása esetén meg lehet kísérelni bizonyos, az emberi lét határaihoz viszonyított „dekondicionáló”, feltétel nélkülivé tevő tetteket. E tekintetben mérhetetlenül finom tényezők léphetnek működésbe, és az egyetlen értelmes dolog, amit tenni lehet, a megfelelő felkészülés. Egy fiatalnál valami váratlanra várni képtelenség.

Személyes tapasztalataink alapján úgy tűnt, van létjogosultságuk ez utóbbi rövid meggondolásoknak és pontosításoknak, amelyek nyilvánvalóan a nem konformista ifjúság egy meglehetősen magasan kvalifikált csoportjára tekintenek: azoknak a csoportjára, akik a megfelelő helyen érzékelték a sajátságosan szellemi problémát.

Mindezzel meglehetősen túlmentünk azon, amit közönségesen a fiatalok problémájának neveznek. Meg lehet érteni a „jobboldali anarchistát” mint kellően körvonalazott, elfogadható típust, szemben akár az elbutított fiatalokkal, akár a „zászlótlan lázadókkal” és azzal, aki fejest ugrik a mélybe s olyan tapasztalatokkal szembesül, amelyek, ha valaki nem rendelkezik bizonyos belső tartással, nem vezetnek semmiféle valós megoldáshoz, nem hoznak magukkal semmi pozitívumot. Szigorúan véve azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ez a tartás egy korlátozás, egy megkötöttség, hogy ellentmond az eredeti elvárásnak, az anarchizmus abszolút szabadságának. Ám mivel nehezen elképzelhető, hogy aki ezt az ellenvetést tenné, az ezt a valódi értelemben vett, abszolút transzcendencia álláspontját birtokolva tenné – olyan álláspontról, amilyenre, hogy egy példával éljünk, a magas szintű aszkézis tekint a maga területén –, csak azt válaszolhatjuk, hogy a másik alternatívát egy olyan bélyeget viselő ifjúság jelenti, amely miután semmiféle szilárd mag nem maradt benne az általános feloldódás jelentette próbatétel során, joggal tekinthető e feloldódás egyszerű egzisztenciális produktumának, s ebből következően vele kapcsolatban szabadságról beszélni merő értelmetlenség. Egy efféle ifjúság, legyen akár lázadó, akár nem, kevéssé érdekel bennünket, s nem is igen kezdhetünk vele semmit. Pusztán egy korszak kórképét általánosságban leíró tanulmány epizódja lehet.

http://tradicio.org

II. vitaanyag a "reakció blog"-ból

Különféle NS vagy rokon ideológiák

A nemzetellenes bűnözők, akárcsak a bolsevizmus legsötétebb esztendeiben, ma is előszeretettel minősítik a velük szemben állókat fasisztáknak, náciknak, miegyebeknek. Sajnálatos módon e fogalmak mibenléte terén a legteljesebb zűrzavar uralkodik a fejekben, ezért az alábbiakban ismertetem a huszadik század első felének, a “színes ingek Európájának” markánsan nacionalista és szocialista-szociális mozgalmait, illetve ideológiáikat, kitekintve az Európán kívüli mozgalmakra is.

A legelső ilyen orientációjú mozgalom, a francia Action Française (Francia Akció) a tizenkilencedik század végétől körülbelül 1945-ig volt jelentős mozgalom. Nem párt, hanem inkább szellemi irányzat volt. Egyes történészek a fasizmus előfutárának tartják ezt az irányzatot, Ernst Nolte A fasizmus korszaka című hatalmas munkájában idézi Mussolinit, aki maga is hivatkozott az Action Française-ra és annak alapítójára és vezetőjére, Charles Maurras-ra (1868. április 20., Martigues Bouches-du-Rhones – 1952. november 16., Tours)
Az Action Française sajátos, kissé eklektikus szemléletet vallott. Charles Maurras újságíró, író, gondolkodó volt. Az Action Française határozott liberalizmus-ellenességet tanúsított, féktelen nacionalizmust hirdetett, sajnos az Európa-tudat megléte nélkül. Az Action Française nacionalizmusa egyben német- és angolgyűlöletet is jelentett. Charles Maurras határozottan szembeszállt a Franciaországban is nagyon erős zsidó befolyással, a Dreyfus-per idején indulatosan ellenezte Dreyfus kapitány rehabilitálását. Maurras egyszerre volt mélyen katolikus és ateista. Ez elsőre furcsának tűnhet, de Maurras katolicizmusa egyfajta nemzeti katolicizmus volt, az egyház pedig gyakran vált indulatos támadásainak célpontjává. Maurras nem tudta elfogadni, hogy az egyház nem vállalja saját mozgalmának az Action Française-t. A mozgalom monarchizmust hirdetett, és mélységesen elítélte a parlamentarizmust, a demokráciát.
Filozófiája egyszerre volt nacionalista, katolikus, egyházellenes, monarchista és szindikalista. Maurras gyakran használta a “konzervatív forradalom” kifejezést, amely egyik szellemi elődjétől, a tradicionalista jobboldali Joseph de Maistre-től származik. Maurras szövetségest talált a Georges Sorel-féle forradalmi szindikalistákban, akiknek társadalomfilozófiája Mussolini későbbi korporativista szemléletére is hatással volt. Maurras szellemi elődei között kell említeni Édouard Drumont-t is, aki a tizenkilencedik század végi európai antiszemita szervezkedés egyik jelentős alakja volt. Az Action Française nem riadt vissza az erőszakos akcióktól sem, fiatal szimpatizánsai a mozgalom bázisát adó egyetemeken több esetben inzultátlak zsidó diákokat, előadókat, ellehetetlenítve őket. Az Action Française a hadsereget szerette volna fellázítani és a hatalom átvételére, katonai diktatúra bevezetésére rávenni egy király uralkodása mellett. Ez az elképzelés később Mussolini és II. Viktor Emánuel együttműködésében megvalósult Olaszországban. Az Action Française szellemiségét tükrözték a vichy-i Franciaország németekkel együttműködő vezetői is, Pétain marsalltól és különösen Pierre Laval miniszterelnöktől nem álltak távol Maurras elvei. A Jacques Doriot és Marcel Déat által vezetett politikai pártok pedig hivatkoztak is Maurras-ra és az Action Française-ra. 1945 után a mozgalom szétesett, Maurras halálával megszűnt tényező lenni, ám manapság Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontja időnként föleleveníti az Action Française hagyományait.
Az Action Française alapítója és vezetője Charles Maurras, később Léon Daudet volt.
Az Action Française mellett említést érdemel a De la Rocque ezredes által vezetett Tűzkereszt (Croix de Feux) nevű szervezet, amelyet első világháborús frontharcosok alapítottak. A szervezet katonai diktatúrát akart bevezetni Franciaországban.



A legismertebb és leginkább démonizált jelenség az eredetileg festőnek készülő Adolf Hitler (1889. április 20., Braunau - 1945. április 30., Berlin) által megalkotott német nemzetiszocializmus. Ezt, és csakis ezt lehet az eszmét képviselő párt német neve után (Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiter Partei) nácinak nevezni. A nácizmus ideológiájának meghatározó, alapvető eleme volt a faji gondolat és a fajelmélet, amely különösképpen Alfred Rosenberg műveiben kap hangsúlyos szerepet. A nácizmus határozottan faji alapra helyezkedve az északi, germán-árja “faj” felsőbbrendűségét hirdeti, és megkülönböztet kultúrateremtő, kultúrahordozó és kultúraromboló “fajokat.” Ez a biologizáló megközelítés csakis és kizárólag a német nemzetiszocialistákra jellemző. A náci ideológia totális népi (völkisch) társadalmat hirdet, amely élén a Vezér (Führer) áll. A nemzetiszocialista ideológiát ezért is nevezték népi mozgalomnak (völkische Bewegung). A párt és mozgalom meghatározó ereje volt a kezdeti időkben az SA, azaz a rohamosztagok serege, amelyek egyszerre láttak el védelmi, biztosító és támadó feladatokat. Az SA-legények feleltek a propagandagyűlések biztonságáért, ugyanakkor az ellenséges, főleg a kommunista utcai megmozdulások szétverése, az azokon részt vevők megfélemlítése is feladatuk volt. A nemzetiszocializmus határozottan ellenségesen viszonyul az arisztokráciához, illetve a monarchizmus gondolatához. Bár maga Hitler nem volt kereszténység-ellenes, sőt hitt és bízott a Gondviselésben, a nemzetiszocialista ideológusok jelentős része egyfajta újpogány, a germán mitológiára épülő mítoszt hirdetett, s élesen elutasította a kereszténységet és a keresztény-keresztyén egyházakat. A barna inges nácik közismert jelképe az óra járásával megegyező irányban forgó szvasztika, amely az ősi indoárja szimbolikában a fényt adó Nap állandó körforgását, végső soron a fényt jeleníti meg. A nemzetiszocializmus új formában ismét kezd szárba szökkenni, több politikai formáció (Németország Nemzetidemokrata Pártja, Német Népi Unió) ideológiájában megjelennek nacionalista és szocialista gondolatok.

Az Európában elsőként győzedelmeskedő nacionalista és szociális eszme a fasizmus volt. A szakmája szerint tanár és újságíró Benito Mussolini (1883. július 29., Predappio - 1945. április 28., Como), a későbbi Duce (Vezető) által megalkotott ideológia és mozgalom mentes volt minden faji mítosztól, és nem foglalkozott a zsidókérdéssel sem, olyannyira, hogy a fasiszta pártnak tízezer zsidó alapító tagja volt, köztük a milánói főrabbi. A fasizmus elsődleges célja a bolsevizmus megállítása. Ezért érdekegyeztetést, érdek-kiegyenlítést hirdet a marxista osztályharc-elmélet ellenében. A fasizmus totális hivatásrendi államot épít, amely minden társadalmi réteget egyenlőnek tekint. A fasizmusban az állam a legfőbb cél, a legfőbb jó. “Mindent az államért, semmit az állam ellen!” - írja Mussolini az A fasizmus doktrínája című munkájában. “A fasizmusban az állam az abszolútum, és az egyének és a csoportok képezik a relatívumot” - írja ugyanitt. A fasizmus eredendően monarchista, és keresztény alapokon áll, a keresztény hitet és erkölcsiséget nélkülözhetetlennek tartja. A fasimzus elsősorban reakció, a kommunizmusra és a liberalizmusra adott válasz volt. A kezdeti időszakban jelentős szerepük volt a győzelem kivívásában a squadróknak, azaz az utcai rohamcsapatoknak, amelyek kellő eréllyel léptek föl a mozgalom ellenségeivel szemben. Maga a “fasizmus” szó a “fasces” kifejezésből származik, amely vesszőnyalábot jelent, s az ókori Róma liktorainak hatalmi jelképére utal. Szimbolikája szerint az egység erejét hivatott kifejezni. Innen a mozgalom jelképe is, a vesszőnyalábban összefogott bárd. A fasiszták fekete egyenruhát hordtak. A fasizmus iránti nosztalgia jelentős Olaszországban, több párt (például a Háromszínű Láng – Olasz Szociális Mozgalom vagy a Nemzeti Szociális Front) ápolja a Duce örökségét.

Magyarországon nem volt sem fasizmus, sem nácizmus, hazánkban a hungarizmus jutott hatalomra 1944. október 15-én. Az előző két mozgalommal ellentétben azonban már nem volt idő és lehetőség a hungarista állam kiépítésére, pusztán a kétségbeesett honvédelmi harc lehetőség szerinti irányítására tellett. A hungarizmus fogalmát egyébként a huszadik század elején Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a magyar római katolikus egyház megújulásának nagy harcosa vezette be a köztudatba, ő a katolicizmus, a szocialitás (de nem szocializmus!) és a nemzeti gondolat hármasságát értette alatta. A hungarizmus azonban Szálasi Ferenc nyugalmazott vezérkari őrnagy (1897. január 6., Kassa - 1946. március 12., Budapest) 1935-ös fellépését követően nyerte el jelenlegi értelmezését (melynek semmi köze Prohászka Ottokár elméletéhez). Szálasi hungarizmusa deklaráltan nacionalizmus és (kifejezetten és hangsúlyosan) szocializmus, “a nemzetiszocialista korszellem magyar gyakorlata”, ahogy Szálasi fogalmazott. “Hungáriáért a nemzet, a nemzetért a szocializmus, a szocializmusért mindahányan! (…) A nemzet egysége a szocializmus munkaszerkezete.” - írja Szálasi Út és cél című alapvető munkájában. Szálasi Ferenc szerint a szocializmus nélküli nacionalizmus sovinizmussá, a vallástalan, nacionalizmus nélküli szocializmus materializmussá fajul. A hungarizmus elvileg monarchista alapokon áll de ezt a monarchizmust rövid távú, vélt vagy valós nemzeti érdekekre hivatkozva nem habozna föladni. A hungarizmus erkölcsi alapjává teszi a kereszténységet. Népi, egészen pontosan parasztállamot épít, amely hivatásrendi alapon áll, s a társadalmi rétegeket egyenlőknek tekinti. A hungarizmus olyan parasztállamot akar építeni, mely a nemzetfenntartó paraszt, a nemzetépítő munkás, a nemzetvezető értelmiség, a nemzetvédő katona és a nemzet jövőjét biztosító nő és gyermek érdekkiegyenlítését hirdeti. A hungarizmus politikai nagyterekben, életterekben és vezetőnépekben gondolkodik. A hungarizmusban nincs faji mítosz, nem hirdeti a magyarság faji felsőbbrendűségét. Ugyanakkor állást foglal a magyarság délkelet-európai vezető szerepe mellett. A hungarizmus tulajdonképpen magyar birodalmi gondolat, azaz a Kárpát-medence “honképes és talajgyökeres” népcsaládjainak politikai nemzetté szervezését jelenti a magyarság vezető szerepe mellett. A hungarizmus deklaráltan nem antiszemita, hanem aszemita, azaz zsidómentességet hirdet, a zsidóságot ki akarja kapcsolni a magyar életből. Ennek eszközéül a kivándoroltatást teszi meg. A hungarizmus a különböző nemzetiszocialista államok összehangolása céljából megalkotta a konnacionalizmus fogalmát és elméletét, amely egymást tiszteletben tartó, egymással világnézeti alapon együttműködő nemzetiszocializmusok közösségét jelenti. (De, továbbfejlesztve, jelentheti nem csak a különböző nemzetiszocialista államok együttműködését, hanem a különböző nacionalizmusok egymást tiszteletben tartó együttműködését is.) A hungarizmus ezirányú külpolitikai elmélete lényeges előrelépés bármely más nacionalista és szocialista-szociális ideológiákhoz képest, amelyek nem fogalmaztak meg európai kitekintésű magatartást.
A hungarista ideológia legismertebb képviselője a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom volt. Ez a magyarországi nemzetiszocialista mozgalmon belüli különböző árnyalatú erők közötti hosszas hatalmi harc után alakult ki. Korábban hosszabb-rövidebb ideig létezett Meskó Zoltán 1932-ben, első ilyen jellegű pártként alakult Magyar Nemzetiszocialista Földmíves és Munkáspártja, a Böszörményi Zoltán vezette, 1936-ban betiltott agrárius irányultságú Kaszáskeresztes Párt, a dr. Csilléry András orvos vezette Kék Kereszt Mozgalom, a Salló János vezette Nemzeti Front, a gróf Festetics Sándor vezette Magyar Nemzeti Szocialista Párt, a gróf Pálffy Fidél vezette Egyesült Nemzeti Szocialista Párt, az 1935-ben alakult Szálasi-féle Nemzeti Akarat Pártja, majd a Festetics- , Pálffy- és Szálasi-pártok fúziójával létrejött Magyar Nemzetiszocialista Párt (1939-től ez a párt működött Nyilaskeresztes Párt néven), továbbá a Meizler Károly vezette Keresztény Nemzetiszocialista Párt, a gróf Széchenyi Lajos vezette Fajvédő Szocialista Párt, és a teljesen jelentéktelen Buzogánykeresztes Párt. A Szálasi Ferenc vezette formációkon kívül azonban egyik hazai nemzetiszocialista alakulatnak sem volt önálló ideológiája; téziseik jobbára a hitleri nézetek másolatai voltak.
Magyar vonatkozásban megemlítendő még az erősen nacionalista és szociális irányultságú Magyar Fasiszta Párt is, amelynek vezetői báró tótprónai és blatnicai Prónay Pál és lovag Ostenburg-Moravek Gyula voltak. Ez a formáció azonban csak nagyon rövid ideig létezett, és lényegében az olasz fasizmust igyekezett honosítani.
A hungarizmus szimbóluma: egyenlő szárú, nyílhegyben végződő, tehát a mozgalom harciasságát kifejező, egy korabeli Szent László-ábrázolásról származó kereszt, a nyilaskereszt. A nyilaskeresztesek zöld inget és fekete nadrágot hordtak. A közhiedelemmel ellentétben Szálasi Ferenc és mozgalma nem támogatta, hanem elítélte a német hadsereg bevonulását Magyarországra, és a nyilaskeresztes hatalomátvételhez sem vette igénybe a német segítséget, sőt Szálasi többször hangsúlyozottan felszólította a német erőket, hogy ne avatkozzanak bele a magyar belpolitikába. Szálasi Ferenc a Nemzetgyűlés támogatásával a miniszterelnöki és a kormányzói jogkör összevonásával Nemzetvezető lett, s ebbéli minőségében koalíciós kormánya élén határozottan szembeszegült a zsidók Németországba való deportálásával. Sajnos azonban a bolsevista ostromgyűrűbe zárt, közigazgatását vesztett Budapesten több alkalommal előfordultak atrocitások ártatlanok ellen. Több ilyen esetben Vajna Gábor nyilas belügyminiszter föllépésére statáriálisan halálra ítélték az elkövetőket. Ugyanakkor az atrocitások, kegyetlenkedések, gyilkosságok nem tévesztendők össze az ellenséggel kapcsolatban álló partizánok, terroristák elleni jogos megtorló akciókkal, amelyek áldozatai közt szintét nagy számban voltak zsidók, akik azonban nem származásuk, hanem hazaáruló tevékenységük miatt végeztettek ki. A budapesti gettó azonban kisebb veszteségekkel túlélte a háborút. A hungarizmus örökségét ma több szervezet is ápolja, legismertebb a betiltott Vér és Becsület Kulturális Egyesület utódjaként létrejött Pax Hungarica Egyesület.

Spanyolország nacionalista és szociális orientációjú mozgalma volt a Spanyol Falang (Falange Espańola), amely szindikalizmust hirdeettt. Ez alatt a különböző társadalmi rétegeknek a hierarchia megtartásával való betagolása, érdekegyeztetése értendő. “A nemzet egy teljes egység, melybe az összes egyén és osztály illeszkedik” - vallotta José Antonio Primo de Rivera, a Falange Espańola alapítója. Szerinte a nemzet egy küldetés-egység az egyetemesen belül, az államnak pedig az a kötelessége, hogy irányításával a nemzet betölthesse küldetését. A falangizmus szerint a pártok természetellenes, a nemzetet mesterségesen megosztó képződmények, így el kell tűnniük. (Ez a vélemény egybevág gróf Széchenyi István azon nézetével, hogy a pártoskodás tette tönkre Európát.) A falangizmus nagy hangsúlyt fektet a szociális békére, de nem szocialista. A falangizmus fontos alapja a kereszténység és a népi hagyomány. A falangizmus nem ismer fajelméletet, sem zsidókérdést. Alapítója az eredetileg jogász José Antonio Primo de Rivera (1903. április 24., Madrid - 1936. november 20., Alicante), akit a vörös diktatúra pribékjei gyilkoltak meg egy koncepciós pert követően. A falangizmus szimbóluma a társadalom alapegységeit (egyén, család, lakóhely, foglalkozás, haza) jelképező öt nyílvessző egy, a földművelést és a munkát szimbolizáló járomban összefogva. A falangisták kék inget viseltek. A mozgalom zászlója vörös-fekete-vörös volt. A falangizmus manapság meglehetősen csekély társadalmi erőt jelent, de a mozgalom tagjai jól szervezettek.

Sajátos jelenség volt a román légionárizmus. A Mihály Arkangyal Légiója, majd a belőle kinőtt Vasgárda, később Légionárius Mozgalom, illetve ezek politikai képviselete, a Mindent A Hazáért nevű párt a nemzeti és szociális kérdésekre nagy hangsúlyt fektető, egymáshoz sokban hasonlító korabeli mozgalmak közül talán a legkidolgozottabb ideológiájú és legmagasabb erkölcsiségű mozgalom volt. Alapítója, Corneliu Zelea Codreanu (1899. szeptember 13., Jászvásár - 1938. november 30., Bukarest) szerint a fasizmus a formára, a nemzetiszocializmus az erőre, míg a légionárizmus a szellemre összpontosít. A légionárizmusban meghatározó szerepe volt a mély vallásosságnak, mégpedig - román mozgalomról lévén szó - az ortodoxiának. A mozgalom névadója, Mihály arkangyal is erre utal. A légionárizmus szerint a történelemben a hatalom és a szabadság egymással szemben álltak. Codreanu szerint a hatalom és a szabadság közti ellentétek kiegyenlítésére a szeretet képes. A légionárius mozgalomban részt vevőknek tehát szeretniük kell egymást, a parancsokat szeretettel kell adni, és azokat szeretettel kell teljesíteni. A légionárizmusra jellemző volt a halottkultusz, a mozgalom életében az ősök, illetve a mozgalom halottai mint jelen lévő, segítő, bátorító erők voltak jelen. A mozgalom lapjának címe - Ősök Földje - is erre utalt. A testvéries szeretet erősítésében nagy szerepe volt a közös énekléseknek a mozgalom központjában, a bukaresti Zöld Házban, vagy bárhol másutt, ahol légionáriusok együtt voltak, így például a légionáriusok sokaságával megtöltött börtönökben. A légionárizmus alapvetően szellemi mozgalom; a légionáriusok nem foglalkoztak azzal, hogy harcuk győzelmet vagy bukást hoz. A hangsúly a helytálláson, az állhatatosságon, a mindennapi, anyagi világon való felülemelkedésen volt. A légionáriusok minden pillanatban készek voltak meghalni eszméikért. Egy időben ez volt a jelszavuk: “Halálra készen!” “Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelyből megszületik, táplálkozik és amelyben felnő a heroikus “Kezdődő életünket négy irányvonal barázdálta: az Istenben való hit, a küldetésünkben való hit, a köztünk lévő szeretet és az ének.” A légionárius mozgalom erkölcsi újjászületést hirdetett, amelynek során a szellemi értékek elsőrendűvé válnak, függetlenül a mindennapok világától. A légionáriusok a korrupció, az erkölcstelenség, a liberalizmus, a demokratizmus ellen küzdöttek. Fel akarták emelni népüket (mert természetesen román nacionalisták voltak). Ez a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy egy-egy légionárius csoport bevonult egy-egy faluba, ahol szó nélkül segítettek fát vágni, építeni, stb., majd ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Ez a miszticizmus jellemző volt rájuk. A légionáriusok nacionalizmusával kapcsolatban ki kell emelni, hogy Codreanu írásaiban, tanaiban nem találkozni a “magyarkérdéssel”, ez egyszerűen nem volt téma nála - ő a zsidókat tartotta komoly veszélynek. A légionárius mozgalmat olyan Európa-szerte ismert és tisztelt gondolkodók is támogatták, mint Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica, Vasile Lovinescu, Emile Cioran vagy az olasz Julius Evola báró, aki a tradicionális jobboldaliság legnagyobb huszadik századi alakjának tekinthető és tekintendő. A légionárizmus politikai képviseletét, a Mindent A Hazáért pártot Gheorghe Cantacuzino tábornok vezette. Jelszavai voltak: Isten, haza, király, család, tulajdon, hadsereg. 1931-ben Codreanu is képviselő lett; első parlamenti beszédét 1931. december 31-én mondta el. A légionáriusok Kapitánya saját politikai nézeteiről 1937-ben a következőket mondta: “Ellene vagyok a nagy nyugati demokráciáknak; ellene vagyok a kisantantnak; ellene vagyok a balkáni antantnak; nem csatlakozom ehhez a Nemzetek Ligájához (…) Az én román külpolitikám Róma és Berlin, mint a nemzeti forradalmak államai oldalán áll, szemben a bolsevizmussal. Negyvennyolc órával a Légionárius Mozgalom győzelme után Románia új szövetséget akar Rómával és Berlinnel, és teljesíteni akarja történelmi küldetését a világban: a kereszt, a kultúra és a keresztény civilizáció védelmét.”
Codreanu halála után (a liberális román kormány a börtönben meggyilkoltatta) Horia Sima vezetésével működött tovább a Vasgárda. Ebben az időszakban a mozgalom elitisztikus volta jelentősen megkopott; a mozgalom ünnepélyes zöld inge egyre gyakrabban tűnt fel egészen közönséges helyzetekben is, és eluralkodott a legközönségesebb sovinizmus, amely Észak-Erdély fölszabadulása után Dél-Erdélyben már magyarellenes támadásokat is eredményezett. Az 1941 januárjában történt sikertelen hatalomátvételi kísérlet után Mihai Antonescu marsall Hitler személyes beleegyezésével és helyeslésével vérbe fojtotta a mozgalmat, amely azután spanyolországi emigrációban működött tovább Horia Sima vezetésével.
Fontos leszögezni néhány tényt: a radikálisan antikommunista, antiliberális Vasgárdának semmi köze nincs azokhoz a szovjet csapatok mögött garázdálkodó baloldali hordákhoz, amelyek az 1944. augusztusi román árulás után vérengzést rendeztek a Székelyföldön és más magyarlakta területeken.
A légionárizmus sem előzmények nélküli jelenség, megjelenése előtt több kisebb-nagyobb, jelentős és kevésbé jelentős nacionalista és szociális irányultságú formáció működött Románia-szerte. A legelső ilyen alakulat a Nemzeti Öntudat Gárdája volt, amely Jászvásárban alakult 1919-ben. Az 1920-as években több ilyen jellegű szervezet alakult, például a Keresztényszociális Liga Bukarestben, a nevében és gyakorlatában is a francia Action Francaise-t (Francia Akció) másoló Román Akció Kolozsvárott, a Fascismul címmel lapot is kiadó Román Nemzeti Fascio, az 1922-ben Cuza és Paulescu által alapított Nemzetikeresztény Unió, a Cuza által Jászvásárban alapított Nemzetikeresztény Védelmi Liga, a Codreanu által alapított Keresztény Diákok Társasága, az 1933 őszén alakult Nemzeti Korporációs Liga, az 1935. május 12-én alakult Román Arcvonal vagy a kissé hosszú nevű Az 1922-es Nacionalista Nemzedék Tömörülése. Mindezek azonban nem voltak kidolgozott ideológiájú formációk, talán Codreanu társasága volt ez alól kivétel, de még ez sem érte el a Mihály Arkangyal Légiója, a Légionárius Mozgalom és a Vasgárda szellemi színvonalát.
A légionárizmus (a Vasgárda nevéből eredő) szimbóluma: három-három, vasrácsot jelképező, négyzet alapra helyezhető vízszintes és függőleges zöld sáv, melynek közepén három-három, körbe foglalt, négyzet alapra helyezhető vízszintes és függőleges fekete sáv található. A légionáriusok zöld inget viseltek. Mai követőik az Új Jobboldal nevű, főleg fiatal értelmiségieket tömörítő mozgalomban tevékenykednek Románia-szerte.

A Horvát Felszabadítás Forradalmi Szervezete (Ustaša Hrvatska Revolucionarna Organizacija), vagyis az usztasa mozgalom a független Horvátország kivívásának céljával jött létre. Nem volt koherens, kidolgozott ideológiája, de jellemző volt rá a szerb- és zsidóellenesség, valamint az intranzigens katolicizmus. A mozgalom alapítója és vezetője dr. Ante Pavelić (1889. július 14., Bradina - 1959. december 28., Madrid) ügyvéd volt. Az usztasák szimbóluma a horvát nemzeti színekbe (piros-fehér-kék), illetve a piros-ezüst kockás “sakktáblás” címerrel ellátott helyezett nagy U-betű, melyet a horvát hármasfonat, a pleter fon át. Az usztasák fekete egyenruhát hordtak, fegyvereseik között említést érdemel a Pavelić testőrségét képező, a német Allgemeine-SS mintájára megszervezett Fekete Légió (Crna Legija.) A mozgalom tagjai 1934. október 14-én Marseilles-ben megölték Sándor jugoszláv királyt. 1941-ben, a Független Horvát Állam megalakulásakor az usztasa mozgalom kormányzati tényező lett. Ebbéli minőségében igyekezett megtisztítani Horvátországot a zsidóktól, a szerbektől és a cigányoktól. A független állam hivatalosan királyásg lett, a trónt II. Tomiszláv foglalta el. A struktúra hasonló volt az olaszországihoz, Horvátországban Pavelity lett a kormány teljhatalmú vezetője Poglavnik (Vezető) címmel. A Tengelyhatalmak második világháborús veresége után Pavelity Argentínába emigrált, ahol újjászervezte az usztasa mozgalmat, s közben Juan Domingo Perón argentin elnök biztonsági tanácsadója lett. A kommunista jugoszláv titkosszolgálat 1957-ben merényletet követett el ellene, de csak megsebesítették. Pavelity 1959. december 28-án hunyt el Madridban. Földi maradványai azóta is a spanyol fővárosban várják, hogy hazatérhessenek.
Az usztasa mozgalom mai szellemi utódja az Ante Gyapity eszéki polgármester által vezetett Horvát Jog Pártja. Fegyveres szárnyának, a Horvát Védelmi Erőknek tagjai derekasan kivették részüket a horvát függetlenségi háború 1991-92-es szlavóniai ütközeteiből. (Ebben az időben dr. Dobroslav Paraga volt a Jogpárt vezetője.)

Kisebb, de azért említésre méltó szervezet volt még az angol Fasiszták Brit Uniója (British Union of Fascist), amelynek vezetőjét, Sir Oswald Mosleyt (1896. november 16., Rolleston Hall, Burton-onTrent, Staffordshire - 1980. december 3., Orsay, Franciaország) Churchill a második világháború idején három évre deportáltatta. Az 1932-ben alapított és egy év múlva már ötvenezer tagot számláló mozgalom tagjai fekete egyenruhát hordtak, szimbólumuk körbe foglalt, függőlegesen sújtó villám volt. Ideológiája gyakorlatilag megegyezett az olasz fasizmussal, annyi különbséggel, hogy Mosley és hívei ellenségesen viszonyultak a zsidókhoz.

Szintén említésre érdemes a vallon Léon Degrelle (1906. június 15., Bouillon – 1994. március 31., Malaga) 1930-ban alapított katolikus nacionalista rexista mozgalma, amely alapját képezte a későbbi, Degrelle által SS-Standartenführerként vezetett Wallonien SS-Sturmbrigadénak. Ez az alakulat a Waffen-SS kötelékében harcolt a keleti fronton.

Gyakorlatilag súlytalan volt az Eoin O’Duffy (1892. október 20., Laragh – 1944. október 30., Dublin) által vezetett ír fasiszta mozgalom, a Bajtársi Szövetség, melynek tagjai a falangistákhoz hasonlóan kék inget viseltek. O’ Duffy, vagy gael írásmód szerint Eoin Ó Dubhthaigh az első világháború után egy ideig az Ír Köztársasági Hadsereg monaghami dandárjának parancsnoka volt. A mozgalomból 1935-ben létrejött a Nemzeti Korporatív Párt, amelynek hétszáz tagja vett részt önkéntesként a spanyol polgárháborúban a nemzetiek oldalán.

Az argentin juszticializmus a latin-amerikai jobboldali populizmus ideológiailag kidolgozott eszméje. A juszticializmus a kapitalista oligarchiával és a földbirtokosokkal szemben a munkástömegekre, a középosztályra, a polgárságra támaszkodik. Bázisának jelentős alapját képezi a szakszervezeti mozgalom. A juszticializmus harmadik pozíciót kínál a kapitalizmus és a kommunizmus ellenében. A juszticializmus szerint a kapitalizmus az ok, a kommunizmus az okozat, és mindkettőt meg kell szüntetni. A juszticializmus egyensúlyt, békét hirdet a munkaadók és a munkavállalók között. Ennek eszközéül a tőke humanizálását jelöli meg, azaz: össze kell békíteni a munkaadókat és a munkavállalókat, hogy az osztályharc szóba se jöhessen. A juszticializmus lényege: a társadalmi igazságosság. A juszticialista filozófia szerint négy különböző erő áll egymással folyamatosan ellentétben: az idealizmus (spiritualizmus), a materializmus, az individualizmus és a kollektivizmus. Mindegyiknek szerepe van a társadalomban, de állandó konfliktusban vannak. A juszticializmus szerint az idealizmus feladata, hogy az embert elvezesse Istenhez. A materializmus feladata az, hogy az embert ellássa mindazzal, ami szükséges az idealizmus céljainak megvalósításához. Az individualizmus az ember “Én” tudata. A kollektivizmus feladata pedig az, hogy kereteket és lehetőséget teremtsen az individualizmus kifejlődéséhez. A juszticializmus szerint e négy elem állandó harca során, ha bármelyik a másik három fölé kerül, egyéni boldogtalanság és társadalmi igazságtalanság következik be. Ám a juszticializmus azt is megállapítja, hogy ritka az, ha az egyik elem kerekedik a másik három fölé. A történelmi példák a juszticializmus szerint azt mutatják, hogy két-két erő “szövetségre lép” a másik kettő ellen. Eszerint a következő variációk jöhetnek számításba: a spirituális (idealista) individualizmus, a materialista individualizmus, a spirituális kollektivizmus és a materialista kollektivizmus. A juszticializmus téziseiben felfedezhetők a spanyol falangizmus és az olasz fasizmus nyomai, ám a juszticializmus többpárti viszonyok között alakult ki és jutott hatalomra Argentínában, úgy, hogy ugyanakkor államfilozófiává tudott válni, és a vezetőjéről, Juan Domingo Perón tábornokról (1895. október 8., Lobos - 1974. július 1., Buenos Aires) elnevezett Peronista Párt mint állampárt nem habozott időnként a demokráciát korlátozó lépéseket megtenni, ha filozófiája érvényesülését veszélyben látta. A juszticializmus a populizmust tekintette eszközének, így a Peronista Párt teátrális, egyszerű üzeneteket közvetítő retorikával, a népből eredés tüntető hangsúlyozásával operált. Ez a taktika be is vált, hasonlóan az általános latin-amerikai gyakorlathoz. A juszticializmus legfőbb érdeme, hogy hatására Argentína fejlődőfélben lévő, nagybirtokos oligarchák által uralt, nyomorgó milliókkal terhelt agrárországból Dél-Amerikai egyik “európai” országává tudott válni, szociális téren látványosan és eredményesen javított az oktatási, egészségügyi, szegénygondozási helyzeten; ebben kiemelkedő szerepe volt a Peronista Női Pártnak (Partido Peronista Feminino) és elnökének, Eva Duarte Perónnak, népszerűbb nevén Evitának. A juszticializmus másik múlhatatlan érdeme, hogy Argentínában szilárd, nyugodt viszonyokat teremtve, Argentínát Dél-Amerika egyik vezető hatalmává emelve gátat vetett a bolsevizmus terjedésének. A mozgalom szimbóluma két egymásba fonódó kéz, melyek egy szerszámot tartanak.

Ezeken a meghatározó és történelmi szerepet játszó mozgalmakon kívül említést érdemel a japán Pajzs Társaság (Tateno Kai), amely a huszadik század második felében tevékenykedett, azonban nem tudott komoly tényezővé válni. Alapítója és vezetője, az író Misima Yukio (1925. január 14., Shinjuku – 1970. november 25., Tokió) néhány katonatiszttel 1970. november 25-én Tokióban puccskísérletet hajtott végre, nem annyira a hatalom átvételének szándékával, mint inkább azért, hogy felhívják a figyelmet: Japánban megrendültek a tradíciók, a nagy nemzeti-szellemi hagyományokat veszélyezteti az amerikanizálódás és a liberalizmus. A sikertelen kísérlet után Misima a hagyományoknak megfelelően szeppukut követett el.

Mindezekből világosan leszűrhető, hogy ahány nacionalista és szociális irányultságú eszme és mozgalom létezett, annyiféle sajátos utat jártak be. Az esztelen nácizás és fasisztázás tehát végtelen ostobaságra vagy feneketlen aljasságra vall. Egy gondolkodó ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a legcsekélyebb ismeretek nélkül vagdalkozzon különböző jelzőkkel olyan jelenségek kapcsán, amelyeknek semmi közük az adott kifejezésekhez. Önnön szabadságunk egyik legfontosabb feltétele, hogy a szavakat és fogalmakat a maguk valódi értelme szerint használjuk.

A "jobboldali" anarchizmusról...

Horváth Róbert

Megjegyzések a "jobboldali anarchista" típusához

„A társadalom és környezetünk kompromisszummentes kritikájából indulunk ki, a számunkra jelenleg legaktívabb cselekvést és gondolkozást kínáló lehetőségből, tettünk azonban nem áll meg itt, hanem az Ég legmagasabb csúcsaiig hatol.”

Julius Evola

A „jobboldali anarchista” típusának gondolata nem tölt be elsőrendű és középponti szerepet Julius Evola életművében. Relatív jelentőséggel rendelkezik, amennyiben a Szerző utolsó műveiben az „ifjúság”, az új generációk problémáival foglalkozik, elsődlegesen azokat a megnyilvánulási formákat kutatva, amelyekben a tradicionális karakterek továbbélésére és kibontakoztatására még nyílik valamiféle lehetőség.1 Más megközelítésekkel együtt, e megjelölés egy speciális szerepet hivatott betölteni, bizonyos módon domborítani ki azt a gondolatot, hogy amit Hagyománynak nevezhetünk, az valójában nem korrumpálódik a polgári világ értékrendjeinek folyamatos kríziseitől. A támadások, amelyeket különféle oldalakról a konvenciókra és polgári értékekre épülő jelenkori civilizáció ellen intéztek, nem érintik a Tradíció világát, hiszen azt egy, a polgári értékrendtől gyökeresen eltérő, nonkonform s autonóm értékrend jellemezte. Organizációiban alapvetően ez, és nem egy polgári konformizmus jutott kifejezésre. E valóságnak megfelelő gondolat hangsúlyozásának a funkciója különösen láthatóvá válik Evola élete utolsó negyedében írt munkáiban (Cavalcare la tigre, L'arco e la clava, illetve Ultimi scritti, Ricognizioni és mások), természetesen nem minden előzmény nélkül (művészi, művészeti, művészetfilozófiai művei, levelezései).

A „jobboldali anarchista” megjelölés viszonylagos jelentősége, alkalmazásának cum grano salis való volta kitűnik abból a tényből, hogy Evola egy újságíró kritikai meghatározását transzponálja tovább; valamint a fiatalság rétegződésének kapcsán használja, amely – mint a La gioventu, i Beats e gli anarchici di destra (in: L'arco e la clava) megmutatja – inkább egy negatív jelentéstartalommal bírt számára. Világos, hogy egy nagyobbára negatív jelenséggel szemben alkalmazott értékmegjelölés nem bír tehát olyan tiszta és abszolút érvénnyel, mint más esetben alkalmazottak. Ezúttal azonban egy problematikusabb útmutatás is határozott előbbrelépést képviselt. Mégis, a beatnikek pusztán a „gondok nélküli”, „olaszos”, „gigolo” típushoz2 képest képviseltek bizonyos értékeket, s jól tudjuk, hogy aki nem tartozik a „gondok nélküli” fiatal típusához, az még semmi esetre sem tett feltétlenül eleget szellemi elvárásoknak megannyi depresszív fiatal élet-tragédiája is rámutat erre. Ugyanígy, aki nem „beat-nik” vagy „hipszter” abban az értelemben, hogy nem „cél nélküli” vagy „zászló nélküli” lázadó, vagyis, aki nem sorol be az „új konvenciónak” és „divatnak” ebbe a két megnyilvánulási formájába – avagy más mai, ezekkel már csak távoli rokonságot mutató „divatirányzatokba” –, nos, természetesen még az sem biztos, hogy lényegi, létét meghatározó módon múlta volna felül akár a „gondok nélküli”, akár az „cél nélkül lázadó” fiatalt. Így van ez azzal is, aki valamilyen szempontból „jobboldali anarchistának” tekinthető, s ez az, amiért mi ezt a megjelölést értékét látva viszonylagos jelentőségűnek nevezzük.

A „jobboldali anarchista” gondolatát semmilyen szinten nem lehet szó szerint venni. Ebben az esetben egy ellentmondást igenelnénk, amely mint ilyen, ellentmondana Julius Evola életműve szellemének, nem beszélve arról az úgyszólván teljes anakronizmusról, amely a jobboldaliság és a politikai anarchizmus között tátong, lévén az utóbbi baloldali erők révén ütötte fel fejét és azok sajátja is maradt. A jobboldali és az anarchista kifejezések között általános értelemben tehát nincs és nem is lehet korreláció. A paradoxon, amelynek korrepetív szerepét Evola ezzel a megjelöléssel igenelte, az is csak akkor jelenik meg a kifejezésben, ha a politikai anarchizmust meghaladjuk s kiküszöböljük. Az egyébként pontatlan „anarchizmus” így a következő értelemben lehet jelentős: különböző formái, megvalósulási szintjei léteznek a lázadásnak vagy nonkonformizmusnak; amennyiben átlépjük az emberi szintet, ezek alapvetően bukásra ítélt „titániak”, vagy legitim „olymposiak” lehetnek. Legitim röviden az, amelynek mint Evola írja „van alapja NEM!-et mondani”. Olyan „értékrenddel” és főként státusszal rendelkezik, ahonnan nézve értelme s joga van a fennálló rendszert támadni, vagyis ahonnan nézve tagadása és NEM!-et mondása valójában a NEM! tagadása, a „tagadás tagadása”, hiszen az, amit tagad nem más, mint saját eredeti „értékrendjének”, a normálisnak és a primordialitásnak a tagadása, egyszóval mindazé, ami csakis a modern világban létezik. A „jobboldali” jelenti így azt, hogy „van alapja NEM!-et mondani”, van, aminek állítása révén jogosan lehet NEM!-et mondani. A „jobboldali” ugyanekkor mára mondhatjuk elveszítette centrális, principiális jelentéstartalmát, elveszítette ennek érvényesítési képességét, s itt lép be Evola szerint az egyébként pontatlan „anarchista” lehetséges többletjelentése. Jobbára egy „értékizmussá” lett a „jobboldaliság”, ahol az „értékek” s az „értékrend” igenlése „üres és merő heterodoxia”, szemben annak igazságával, hogy értékeket és meghatározó értékrendet csakis úgy lehetne képviselni, hogy azok jóformán „önmagunkként exisztálnak”, „önmagunkból fakadnak”, létük feltétele azonos a tőlük való szabadság, felettük való fensőbbség transzcendentális kvalitásával nem másból születnek. Csak olyan emberek képesek így helyes és perspektivikus értékrendet képviselni, akik a maguk számára tartják érvényesnek azt; nem válnak „értékítéletek rabjaivá”, mivel inkább az értékfeletti értékteremtő státusza határozza meg őket. Ennek egyik előfeltétele az, amire az „anarchizmus” átvitt értelmével Julius Evola utalt: támadni az álértékeket, s teljesen elszakadni azoktól, csakúgy mint az értékítéletek bilincseitől, amelyeket egy általános és állítólagos „jobboldali” nem ismer. Olyan állapot ez, amelyre egy versében Borges úgy utalt, mint egy öngyilkos utolsó szavaira, akit egy cseppet sem zavar, hogy megválik a világtól s annak valójában nem örök „értékeitől”, noha ismerte, sőt szerette, és élete folyamán igenelte is azokat.3 Lényegében ez az, ami miatt szerencsétlen és félreérthető volta ellenére meghagyta Julius Evola az „anarchista” megjelölést. Azt mondhatjuk, hogy a jobboldali jelző „pontosítja” ezt, s elhagyva így a politikai és baloldali anarchizmust, a kettő közötti paradoxon immár valóban transzcendálhat.

Speciálisnak és áttételesnek kell tehát venni a gli anarchici di destra megjelölésben használt „anarchisták” kifejezést. Evola teljes életműve joggal fogható fel úgy, mint ami nem más, mint „rendteremtés a káoszban” (Imperialismo pagano, Gli uomini e le rovine, Orientamenti, etc.), azonban pontosan abból a mindent meghatározó értékfeletti abszolút értékből, amely „káosz-feletti és örök”, mert „soha nem nyeli el a Semmi”. A legnagyobb fokú ostobaság volna együttműködni az anarchistákkal bármilyen szinten annak a hamis, mondvacsinált, megtévesztő, „feloldó és felforgató” megfordított gondolatnak a reményében, hogy az anarchiában vagy anarchizmusban megjelenne akárhogy is az abszolút szabadság és a teljességgel kondícionálatlan, mint minden érték feletti, végső érték. Azt lehet mondani, a kondícionálhatatlan nem kondícionálatlan, a „forma-feletti” formaként és nem forma-alattiként manifesztálódik, s kell, hogy manifesztálódjék a földi világban. Ez a Hagyomány keretei között mindig így valósult meg, akkor is, ha a Hagyomány nem „formalizmus”, s a „forma” valójában a „forma-felettit” fejezte ki. Az anarchistában közönségesen és általában semmi nem jelenik meg tehát „az ideálok demitizálásának, a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő – transzcendentális – képességéből”. Sem tudatosan, sem „tudatalattian” semmiféle Siva-i vonás nem reprezentálódik benne igazán.4 Szinte távlatilag sem áll kapcsolatban az uralom-felettiség abszolút szabadságának szuprastátuszával, annak tradicionális ideáljával sem. Ez, megvalósulva, ugyanis a „minden kezdetek feletti Kezdet” vagy „Kezdettelen” volna, az, amely úgy tűnik még Szent Pálnál is többé-kevésbé zavaros keretek között nyert kifejezést: „Felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is”. Az uralom-felettiség tartam nélküli metafizikai „állapota” tehát nem a káosz vagy a semmi felé gravitáló uralom-alattiság. Nem „hiánya” a képességeknek és minőségeknek, hanem „beteljesülése” azoknak. Az „ideálok demitizálása” és saját birtokbavétele, vagyis a megszokott „értékek” felszámolása pedig lefelé és nem felfelé megy végbe az anarchistáknál. Ösztön, felfokozott érzületek, uralatlan önkívület, póriasság és „szociális érzékenység” (ami valójában „melegedni” és „egyesülni” vágyás, éppen a minőségtelenség minőségalattiság következtében, elmenve egészen az exisztenciális és társadalmi realitás megszállottsághoz vezető tudatosításáig) mindez a tudatalatti felé és nem a magasfokú, „tudatosság feletti tudatosság” felé vezeti az anarchistát, s azt az állítólagos jobboldali értékrenddel rendelkező személyt, akiben a hangsúly az anarchizmusra és az anarchizmussal való kollaborációra tevődik át. Igazság szerint, „jobboldali”, tradicionális radikalitással vizsgálva a kérdést, az anarchista nem nonkonformista, mert mint idézett írásában Evola is kimutatta, alá van vetve lázadása szélsőséges formái visszahatásainak, behódol, megalkuszik és minduntalan kiszolgálja ezeket a nekik való szolgai alávetettség értelmében. Akciói, lázadása, agressziója formáinak lefutása után, élete üres; mint a drogos az új méreg adagot, mint közönséges férfi a nőt, úgy szomjazza artikulálatlan „akcióinak” újabb formáját. Nem igazi lázadó (Rivolta contro il mondo moderno) és nem nonkonformista, mert mélyebb szinten meghatározó tendenciáknak alávetett és azoknak behódoló, ezek pedig az „idők uralmának” minden szintet elárasztó, karakter nélkülivé és arctalanná tevő nagy feloldó tendenciái. Ezek „kényelmese”, csakúgy mint az összes többi, általa megvetett ember.

Mindezek az Evola-életművet tekintetbe vevő pontosítások több szempontból váltak fontossá és válnak egyre fontosabbá. A „feloldódás korában” (vagy ami ugyanaz, a „csaknem minden szinten való megmerevedés korában”; mivel ez a „megmerevedés” csaknem minden szinten végbemegy, ezért lesz ez egyszersmind „feloldódás” is) Evola életművéből széles horizontalitásának egyfajta kiforgatott visszahatásaként sokan ösztönös céljaik „jóváhagyását” keresik. Félreértik az „utak pluralitása” elengedhetetlen tiszteletben tartásának evolai törekvését, s olyan műből, mint amilyen a La gioventu, i Beats e gli anarchici di destra, többnyire a következőt ragadják ki: „A szóban forgó típus [a »jobboldali anarchista«] számára viszont néhány tapasztalat, amelyeknek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.” Nagyobb igazság van ezzel szemben abban, hogy akinek az efféle jóváhagyásokra szüksége van, az nem fogja megoldani a feladatot. Julius Evola „tág horizontjai”, az „utak pluralitásának tiszteletben tartása”, nála éppen nem egy „liberalizmusból”, hanem a legszigorúbb „centrális orthodoxiából” származtak. Ennek látása elengedhetetlen. Néhány itáliai, angolszász, amerikai, sőt osztrák jelenség, Evola tisztelete ellenére, mutatja számunkra, hogy a jobboldaliságról és a tradicionalitásról az „anarchizmusra” tevődött át a hangsúly. Ez megegyezik a „centrális orthodoxia” hiányával és ellentmond Evola életművének. Nemcsak dominánsan formalista, hanem egyre több irracionalista, anarchista, forma-alatti jellegzetesség uralmát tapasztaltuk előzetesen nem várt irányokból is. Bizonyos értékeik mellett, a Laibach (Neue Slovenische Kunst) „parodisztikus” formalizmusa és populizmusa után, ezt az utat jelzik a művészetek világában: Michael Moynihan (Blood Axis), Douglas Pierce (Death In June), Boyd Rice, a Strenght Through Joy, Kadmon. Jelzett értékeik ellenére, az úgymond „legmélyebb törekvések” keverednek náluk egy nagyfokú dilettantizmussal, az élet- és világszemléletet korrigáló tanulmányok mellőzésével, a hagyományos doktrínák legalábbis filozófiai nívójú ismeretének és értésének a hiányával, direkt homályossággal, a modern művész álarca mögé bújással, túlértékelt emblematizmussal és egyebekkel.5 Nyilvánvaló hazugság ezen „jobboldali” anarchisták eseteiben az „abszolút transzcendencia” és „forma-felettiség” álláspontjára való alkalmi hivatkozás, hiszen ez abszurd módon náluk gyakran az elesettség exisztencialista, keresztényi, vagy éppenséggel neopogány hangsúlyozásával jár együtt.

Mindezekkel szemben annak kellene érvényesülnie, amely eszményekkel Evola pontosította a „jobboldali anarchista” megközelítőleges, hozzávetőleges és átvitt megnevezését. Annál, aki abszolút álláspontra és célra hivatkozna, ezek mindenképpen, minden tekintetben és spontán módon érvényesülnének:

1) Gyanakvással élni mindazon dolgokkal szemben, amely inkább „a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis inkább életkorunkból kifolyólag kelthetnek bennünk érdeklődést és lelkesedést”.

2) „lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső önvizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való foglalkozás nem csupán egy energiák levezetésére szolgáló ürügy-e, olyannyira, hogy más körülmények között még ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelnének e célnak, tehát, hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e a szóban forgó általános meggyőződésnek ellentmondó nézetekkel, amely a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető.”

3) „Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is.”

4) Semmiféle kapcsolat nem lehet a „jobboldali anarchista” és a közönséges anarchista (vagy éppen egy beatnik) között, amennyiben ennek az előbbi típusnak transzcendentális értéket kívánunk tulajdonítani, olyat, miszerint „Siva vonásaival” rendelkezik, mégpedig azért, mert az utóbbi típus valójában nem más, mint az, akit Siva megsemmisít és átalakít.6

Ezen kritériumoknak való megfelelés és nem-megfelelés húzza meg a határt egy spirituálisan „képzetlen fiatal” és azon „fiatal” között, aki számára „eredetéhez való visszatérése” és nem életkora biztosítja fiatalságát és szabadságát.7

A „jobboldali anarchista” megjelölésnél, így mindent egybevetve megfelelőbbnek tartjuk egy rokon gondolat, az „aktív nihilizmus” (nichilismo attivo) eszményét, amelyet Nietzsche általánosan „nihilistának” tartott jellegzetességeiből kiindulva, Evola Cavalcare la tigre című már említett munkájában mutatott be.8 Ez az aktív „nihilizmus”, a maga lehetséges és valós tradicionális korrespondenciáinak alárendelve, például Siva istenre irányuló kiterjedt tanulmányokkal felülbírálva, világosabban magában foglalja annak a transzcendens távlatnak a mibenlétét, amelyet részben és homályosabban a „jobboldali anarchista” típusának gondolata is visszatükrözött.

Jegyzetek

1.) „Vannak tehát erőink, amelyek potenciálisan a »rendelkezésünkre állnak«. A kérdés az, hogy kaphatnak-e kellő útbaigazítást, amely a helyes irányba terelhetné működésüket.” A tradicionális doktrínák centrális és tiszta kifejtésének elsődlegessége mellett (La Yoga della potenza, La tradizione ermetica, Rivolta contro il mondo moderno, Il mistero del Graal, La dottrina del risveglio, Metafisica del sesso), ezek globális, „politikai” és „állami” alkalmazása jelentőségének említése után (Imperialismo pagano, Rivolta contro il mondo moderno,Il mito del sangue, Gli nomini e le rovine, Il Fascismo, és mások), arra nyílik itt alkalmunk, hogy felhívjuk a figyelmet, Evola egy harmadik, nem kevésbé fontos funkció elvárásait is betöltötte, mindenki másénál kivételesebb „jelenlétről” téve tanúbizonyságot, nevezetesen az „új” és „részlegesebb” jelenségek vizsgálatát vagy szemmel tartását, amelynek azonban az „organikusság” és a „jövő” szempontjaiból tradicionális oldalról is nagy jelentősége kellene, hogy legyen.

2.) „Nevetségességük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, ennélfogva nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban.”

3.) „Egy csillag sem marad meg itt az éjben. / Nem marad meg az éj sem. / Meghalok és velem hal ez az egész tűrhetetlen világ. / Eltörlöm a piramisokat és érmeket, a világrészeket és az arcokat. / Eltörlöm a múltakat mindenestül. / Porrá zúzom a történelmet, porrá a port. / Én nézem az utolsó naplementét. / Én hallgatom az utolsó madárdalt. / A semmit hagyom senkire.” J. L. Borges: Az öngyilkos.

4.) Noha Siva, Isvara-Trimurti, a hindu „Szentháromság” harmadik arca, vagyis Saguna-Brahmá-é, a „teremtő”, „kvalifikált” istenségé; a három kvalifikált funkció közül, Siva mégis áttörést képvisel a „nem-kvalifikált” (Nirguna-Brahma) és a „minőségek-feletti” (Atiguna-Brahma) felé.

5.) Egy Scorpion Wind: „Heaven Sent” címet viselő CD-lemezen (Nero, England, 1996) „Douglas P.” és „Boyd Rice”, Eckhart Mesternek és Gobineaunak (és Savitri Devinek) Junggal és De Sade-dal együtt mondanak köszönetet.

6.) Ebben a tekintetben, a vizsgálódó és értéktekintő beállítottság mellett, ugyanolyan határozottsággal kell rendelkezni, mint amilyenről Evola tesz bizonyságot akkor, mikor elítélőleg nyilatkozik a beatnikekről, mert azok elnézőek voltak „fehér leányzókkal” szemben, akik előzőleg „feketéknek” adták oda magukat szexuálisan (vagyis könnyen lehet, hogy mindannak, amit a feketék a fehérekkel szemben képviselnek).

7.) „Valójában az eredethez való periodikus visszatérés az, ami »fiatalságot« ad”. (Evola, másutt.)
8.) Természetesen itt sem „politikai, érzületi anarchizmusról” van szó. Legmélyebb értelemben megragadva, a „forma-nélküli” tartományának birtokbavételére történik itt finom utalás. Ez egyik legalapvetőbb oldala minden spirituális Tradíciónak, nemcsak az indiai „Bal Kéz” útja, hanem például a Kabbala és a Hermetika is tekintetbe vette, mint valami olyat, ami nélkül a lehetséges legvégső cél nem érthető meg, előzetes értelemben se. Mint minden nem felforgató életmű, Evola életműve is alapvetően a legmagasabb rendű minőségek megmutatásának a jegyében áll, minthogy egy írásos életműnek, lévén, hogy a „forma” világához tartozik, csak ez lehet a közvetlen feladata. Evola nem utasította azonban el, hogy a „Jobb Kéz” útja mellett, a legtöbb könyvében legalább legalább egy-egy fejezetet szenteljen a „Bal Kéz” útja megmutatásának is. A két alapvető szellemi aspektus ezen egyidejű jelenléte mutatja leginkább életműve metafizikai rendeltetését azon lehető legmagasabb rendű arany „középutat”, amely a „Jobb és Bal Kéz” útja egyidejű birtoklásának finom „határvonalára” alapít. Az olyan megjelölésekben, mint a „jobboldali anarchista”, vagy az „aktív nihilizmus” a két alapvető „út” egyidejű birtoklásának lehetősége vált vissza-tükrözötté. Természetesen e két „oldal” távol van attól, hogy a két politikai törekvésű oldallal lehessen megfeleltetni: Evola úgy tartotta, hogy a „Bal Kéz” spirituális útja is kizárólagosan jobboldali alapbeállítottsággal és mibenléttel járható végig.

http://www.tradicio.org/