Szufizmusról

Seyyed Hossein Nasr:
A SZÚFIZMUS ÉS AZ EMBER INTEGRÁCIÓJA

Fordította: Dráviczky Teodóra (In: TRADÍCIÓ Évkönyv. Kvintesszencia Kiadó, 1998)



Az iszlám az Egység (Tawhíd) vallása; a muszlim tanítás és vallásgyakorlat valamennyi hiteles megnyilvánulása ezt a központi alapelvet tükrözi. Maga a Saria azon parancsolatok és regulák kiterjedt összessége, amelyek a sokszerűség világát bensőleg az egyedülvaló Középponthoz kapcsolják, ami ugyanakkor fordítottan tükröződik a számosság világában. Hasonlóképpen a muszlim művészet is mindenkor arra törekszik, hogy az alakok, formák és színek sokszerűségét összekapcsolja az Egyedülvalóval, a Középponttal, az Eredettel, így tükrözvén a maga módján a Tawhid-ot abban az alakvilágban, amellyel érintkezik.

A szúfizmus a csont veleje, a muszlim megvilágosodás benső dimenziója — a legigazibb eszköz, amelynek révén a Tawhíd beteljesül. Minden muszlim hisz az Egységben, miként az a lehető legegyetemesebb értelemben a Sahádah, a “La ilaha illc Allah" által megnyilvánul. Ám egyedül a szúfi az, aki meg is valósítja a Tawhíd misztériumait, csak ő tudja, hogy ez az állítás valójában mit jelent. Egyedül ő látja Istent mindenütt.

Valójában a szúfizmus, a Tariquah, mint szellemi út teljes egészében arra irányul, hogy kiszabadítsa az embert a sokszerűség világának börtönéből, kigyógyítsa a képmutatásból és kiteljesítse, mert csakis teljes lényként válhat az ember megigazulttá. Lehet, hogy az emberek egyetlen Isten mellett tesznek hitet, többnyire azonban úgy élnek, s úgy cselekszenek, mintha több isten létezne. Ilyenformán a politeizmus, a sirk főbenjáró bűnétől szenvednek, egy olyasfajta képmutatástól, miszerint az egyik síkon hitet tesznek valami mellett, miközben egy másikon cselekedeteiket valami máshoz igazítják. A szúfizmus arra törekszik, hogy leleplezze a sirk-et, s ezáltal kigyógyítsa a lelket ebből a halálos betegségből. Célja, hogy az embert ismét olyan teljessé tegye, mint amilyen az édeni állapotban volt. Más szóval a szúfizmus célja az emberi létnek a maga teljességébe és mélységébe való integrációja, abba a teljességbe, amely az egyetemes ember (al-Insán al-kamil) természetének lényege.

Az ember mint az istenség földi helytartója (khalifah), mint színtér, akiben az isteni Nevek és Minőségek tükröződnek, csakis oly módon képes elérni a boldogságot, ha hű marad önnön lényegéhez, azaz, ha igazán önmaga. Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek ki kell teljesednie. Egy az Isten, s az embernek is teljessé kell válnia ahhoz, hogy Egy legyen. Szétforgácsolódni, részekre szakadni, elveszni a mentális képek és elgondolások, vagy a lelki feszültségek és erők soha véget nem érő játékában, azzal jár, hogy eltávolodunk a teljesség azon állapotától, amelyet benső rangunk követel meg tőlünk.

Manapság sokan vágynak bölcselkedő elmére és több a szemükben bölcselkedvén a pokolra szállni, mint egyszerűnek maradni és a paradicsomot elérni. Mindazonáltal az ártatlansághoz és a tisztasághoz, ami a mennyei boldogság előfeltétele, közelebb áll az egyszerűség állapota, mint az okoskodás, hiszen amiként Krisztus mondotta: ha... olyanok nem lesztek, mint a kis gyermek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek királyságába /vö. Szent Máté 18:3 — a ford./.

A szúfizmus végső célja elérni a tisztaságnak és a teljességnek ezt az állapotát, de nem az intelligencia megtagadása révén, amiként azt bizonyos ájtatoskodó vallási mozgalmak teszik, hanem létünk minden egyes elemének tulajdon centrumába való integrációja által. Az ember testből, lélekből és szellemből összetevődő valóság, s ezek mindegyikét a maguk szintjén ki kell teljesítenie. Noha a test az ember legkülsőbb arculata, ami objektív léttel, s cselekvési móddal bír, mégsem ez a legnagyobb akadály az integráció ösvényén. Az a terület, amellyel az ember azonosítja magát, és ahol a leggyakrabban fönnakad, az inkongruens képzetek és gondolatok útvesztője, azaz a köztes mentális sík, amely a lelki természetű erőket foglalja magában. Ezért a szúfizmus mindenekelőtt e kiterjedt köztes világ problémái felé fordul, amelyeket közönségesen oly nehéz kordában tartani és ellenőrzés alá vonni.

Mint ismeretes, az emberek vagy aktív, vagy kontemplatív alkatúak, más szóval vagy tevékenykednek, vagy gondolkoznak; a modern időkben azonban a mérleg súlyosan kibillent a tevékenység javára, a szemlélődés rovására, aminek következménye a modern világ kritikus egyensúlytalansága. Mivel a szúfizmus egy időben szól e szellemi képességeket reprezentáló emberek mindkét típusához, ezért olyan eszközöket nyújt, amelyek segítségével mindkét csoport megkezdheti mentális aktivitásának integrációját.

Az, aki a gondolkozás és a tanulás felé hajlik és meg akarja ismerni a dolgok miértjét, csak akkor tud elindulni valamely szellemi ösvényen, ha a valóság mibenlétére vonatkozóan olyan tanítással ismerkedik meg, amelyen belül a különböző területek összekapcsolódnak egymással, és az illető okság utáni igénye kielégíttetik. A szúfi doktrína — amely pontosan ilyen tanítás, s amit ily módon feltétlenül meg kell különböztetni attól, amit manapság filozófiának neveznek — nem valamely korlátolt elme próbálkozásának gyümölcse, ami egy zárt rendszer kiagyalása révén kívánja az egész valóságot felölelni; nem valamely elszigetelt gondolkozó korlátainak objektivációja, amivé az utóbbi időben süllyedt a legtöbb filozófia. Valójában nem is annyira a gondolkozás, mint inkább a létezés gyümölcse. A valóság víziója, vagyis eredeti értelemben vett theoria — az orthodox theológia mindmáig ezt érti rajta — azon ember részéről, aki e víziót egy új létforma által nyerte el. A szúfi doktrína a csapongó elméjű ember számára úgy nyilatkozik meg, mint a valóság szerkezetéről és az ember ebben elfoglalt helyéről szóló theoretikus tudás. A szúfi doktrína olyan látók és bölcsek szellemi víziójának a gyümölcse, akik miután megvalósították a teljesség állapotát valóban meglátták a teljességet. Másfelől pedig az az eszköz, amely révén mások is el tudnak jutni a teljességhez. Ily módon a szúfi doktrína ott áll, ahol a szellemi ösvény elindul és ahol véget ér. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a doktrínának az ember integrációjában betöltött szerepét, különösen a modern ember számára, aki túlzottan is “észelvű", túl sokat gondolkozik, de többnyire rosszul. Az egymásnak ellentmondó nézetek útvesztője, az intellektuális kétértelműségek, a modern gondolkozást jellemző csapdák jelentik a legnagyobb akadályt a mentális integráció útján, és ez csupán a szúfi metafizikai tan tisztító hatása révén gyógyítható, amely elsöpri az esetlegességek és a sokféleség salakját. A tradicionális iszlám társadalomban a tan oktatása rendszerint lépésről-lépésre folyik, s az ösvényen való fokozatos előrehaladás során ehhez praktikus módszerek illeszkednek. Kezdetben nincs is erre olyan nagy szükség, mivel a Saria és a dolgok természetéről szóló tradicionális tanítások az esetek nagy részében kielégítik az elme tudásszomját, valamint a képzelet képek s formák iránti igényét. A modern világ zűrzavarában a szúfi tanítás azonban elengedhetetlen előfeltétel az ember szellemének s lényének integrációjához, előkészítvén a talajt ama igazságok tényleges realizációja számára, amelyek theoretikus ismeretét a doktrína közvetíti.

A szúfi tan alkotóelemei a metafizika, a kozmológia, a pszichológia, valamint egy olyan eszkhatológia, amely gyakran kapcsolódik össze a pszichológiával és esetenként a metafizikával. A tan metafizikai arculata mindenekelőtt a Valóság mibenlétét, az isteni Esszencia egyedülvalóságát körvonalazza, amely Esszencia az egyedüli, ami — a szó abszolút értelmében — van, és ami előtt semmi sincs; azután az Esszencia theofániáját, az isteni Neveken és Minőségeken, továbbá a különböző létállapotok meghatározásán keresztül; végezetül pedig az ember — mint a Nevek és Minőségek teljes theofániája (tajalli) — természetét írja le.

Az egész szúfi metafizika tengelyét az Egység, a Tawhid tana alkotja, és tulajdonképpen ennek az alapvető tanításnak a félreértelmezése indított számos orientalistát, hogy a szúfizmust panteizmussal vádolja. Márpedig a szúfizmus nem azt tanítja, hogy Isten a világ, hanem azt, hogy a világ, amilyen mértékben valóságos, Istentől nem lehet teljesen különböző; ha ugyanis így lenne, a világ abszolút független valósággá válna, magábanvaló istenséggé, semmissé téve azt az abszolút mivoltot s egyedülvalóságot, ami csakis Isten sajátja.

A szúfi metafizika ezen túlmenően meghatározza a korporális világ és Isten között elhelyezkedő, köztes létszinteket, a valóság azon szintjeit, amelyeket a kartéziánus dualizmus egyszerűen száműzött a modern európai filozófia világlátásából, miáltal olyan elszegényített képet hagyott hátra a valóságról, ami a mai napig rendkívüli akadály a jelenkori ember szelleme s főként lényének integrációja előtt. A létezés köztes síkjai azok, amik összekötik a fizikai világot és a tiszta transzcendens archetípusokat, és amelyek ismerete lehetővé teszi az ember számára, hogy elkerülje a idealizmus és a realizmus között dúló értelmetlen vitát, tudva, hogy mind az idealizmus, mind a realizmus a valóság egy-egy darabja, amelyeket a descartes-i “cogito ergo sum", s az ebből fakadó dualizmus ollója osztott meg és szabott ketté.

Ami a kozmológiát illeti, a szúfizmus külön nem fejt ki fizikai vagy kémiai diszciplínát, hanem egy, a kozmosszal kapcsolatos átfogó tudományt mutat fel, amelynek révén az ember tudomást szerezhet önnön helyéről a sokrétegű kozmikus valóságban, s arról, hova kellene tartania. A szellemi ember célja, hogy beutazza a kozmoszt, és végtére azt is, ami azon túl van. A szúfi kozmológia megadja a tervet, amelynek segítségével az ember tájékozódhat útja során. A Mindenség térképét kell birtokolnia, ha az a szándéka, hogy minden veszélyes csapdán s meredélyen áthaladjon. Ennek megfelelően a szúfi kozmológia nem a dolgok mennyiségi oldalával foglalkozik, miként a modern tudomány, hanem a minőségi és szimbolikus arculatával. Olyan fényt vet a dolgokra, hogy azok- megfényesedve, áttetszővé válva és elveszítve közönséges átlátszatlan, sötét voltukat — méltán tárgyaivá válhatnak a kontemplációnak. A szúfizmus pontosan azért volt képes saját szemléletmódjába integrálni a hermetikához hasonló, több középkori tudományt, mert ezek a tudományok a természet egységét tükrözik, azt, hogy a dolgok egymással összefüggenek; olyan mértékben foglalkoznak a tárgyak és jelenségek minőségi és szimbológiai természetével, hogy ezáltal teljes összhangban állnak a szúfi létszemlélettel. Ezen túlmenően, lehetséges volt a szúfizmus számára — minthogy tapasztaláson alapul (mégpedig a tapasztalás azon egyetlen igazi formáján, amelyet a kísérleti kitekintésre egyébiránt oly büszke modern ember aligha tudna akárcsak megkockáztatni is) —, hogy mind a természeti, mind a matematikai tudományokat önnön perspektívájával összhangban művelje. A muszlim tudomány története tanúskodik arról, hogy számos kiváló muszlim tudós szúfi volt. Mindamellett a szúfi kozmológia és természettudományok elsődleges rendeltetése, hogy az utazó (salik) rendelkezésére bocsájtsa a kozmosz ősi formáját, és felfedje előtte miképpen függ össze minden dolog egymással, illetve a kozmikus lét egészének egységével, amelyet a természet oly élénk színekben tárna elénk, ha a megfelelő figyelemmel szemlélnénk.

Ami a pszichológiát illeti, arra kell emlékeztetni, hogy a szúfizmus átfogó módszert ismer a lélek betegségeinek gyógyítására, és valóban sikert ér el ott, ahol a legtöbb modern pszichiátriai és pszichoanalitikus módszer, minden hangzatossága dacára, kudarcot vall. És ez azért van, mert csak a magasabb rendű ismerheti meg az alacsonyabb rendűt; csak a szellem ismerheti meg a lelket és világosíthatja meg annak sötét zugait, szakadékait.