2008. május 12., hétfő

A nyitott tér dilemmája: a Társadalmi Világfórum jövője

„…már most globálisabb, mint a rendszerellenes mozgalmak bármely eddigi történelmi együttese. (…) Néhány rövid év alatt óriásit nőtt mind az aktív részvétel, mind a létszám és földrajzi kiterjedés tekintetében. A sokkal régebbi és nagyságrendileg jobban finanszírozott Világgazdasági Fórum ellenpárjaként sikerült megnyernie a világ médiumainak figyelmét. A világban zajló rendszerellenes tevékenység központi helyszínévé vált. Legszenvedélyesebb hívei között ugyanakkor jövőjével kapcsolatban terjed a bizonytalanság érzése.”

Immanuel Wallerstein:

A nyitott tér dilemmája: a Társadalmi Világfórum jövője

A Társadalmi Világfórum (TVF, World Social Forum - WSF) megkísérli összehozni – saját szavaival élve – mindazokat, akik ellenzik a „neo-liberális globalizációt” és az „imperializmus minden formáját”. Remélik, hogy ezen emberek közös találkozási pontjaként szolgálhatnak. Alapvető működési módjukként a „nyitott tér” koncepcióját alkalmazzák. Ez az elv abszolút eredeti és új, még maguk a TVF tagok között is vitatott. Szükséges, hogy elmagyarázzuk a „nyitott tér” elvének eredetét és annak az okait, hogy miért kelt ilyen szenvedélyességet – mind azok között, akik kedvezően fogadják, mind azok között, akik aggódnak miatta. Továbbá azt is el kell magyaráznunk, hogy a koncepció milyen kérdést vet fel magával a TVF életképességével kapcsolatban.

A történet régen kezdődött. Az 1848-as év fordulópont volt a fennálló világrenddel szembeni ellenállás történelmi módjait illetően. Ez az év kétfajta forradalom éve volt. Franciaországban szociális forradalom tört ki, az első komoly kísérlet egy mozgalom részéről, melynek bázisa a városi munkásosztály volt, és amely politikai hatalom elérésére törekedett. Komoly kísérlet volt, de politikai kudarc. Tulajdonképpen mindössze 4 hónapig tartott, és furcsa módon végül Napóleon unokaöccsének hatalomra kerüléséhez vezetett, aki 1852-ben magát Franciaország császárának kiáltotta ki és 2 évtizeden keresztül kormányzott. A szociális forradalom eme kudarca vezetett oda, hogy a politikai stratégiákat minden politikai spektrumon újraértékelték egész Európában – a jobboldaltól kezdve középen át a baloldalig.

A második forradalom, vagy inkább forradalmak sora kísérlet volt arra, hogy számos európai országban kikiáltsák a nemzeti szuverenitást – mindenekelőtt Németországban, Olaszországban, Magyarországon és Lengyelországban. 1848-at a történészek a „népek tavaszának” nevezik. Ezek a forradalmak szintén kudarccal végződtek abban az értelemben, hogy egyik országban sem ért el politikai hatalmat a forradalmat vezető csoport (legalábbis rövidtávon). Az ő kudarcaik szintén politikai stratégiák újraértékeléséhez vezettek.

1848 kudarcain túl a forradalmak valódi ösztönzésül hatottak kétfajta mozgalomra – az egyiket szociális mozgalomnak, a másikat nemzeti mozgalomnak hívták később -, hogy olyan politikai stratégiát építsenek fel, amely elsődlegesen hosszútávon működő szervezetekre épül (ellentétben a szórványos és „spontán” politikai akciókkal). Ezek a mozgalmak új és hatékonyabb ellenzékkel néztek szembe. A liberális közép félt az 1848-as történésektől, és két elmozdulást is tettek hosszútávú stratégiájukban. Mérsékelték az 1789 óta fennálló konfliktusukat a konzervatívokkal annak érdekében, hogy közösen tudjanak fellépni a radikálisabb csoportokkal szemben. Másrészt taktikákat kezdtek el kidolgozni, amely a radikálisok által megfogalmazott panaszok némelyikét enyhíti, de a fennálló világrend szervezeteit nem fenyegeti és alapvetően érintetlenül hagyja. A konzervatív jobboldal szintén megváltoztatta a politikáját. Ők szintén nagyon féltek a radikálisok erejétől, és úgy döntöttek, hogy a mindenfajta változtatás elleni merev ellenállásuk nem vezet eredményre. Így a liberális közép érvei elkezdték eltéríteni őket, de nem fenyegetően; az engedmények a politikai taktika részévé váltak.

Ennek eredménye az lett, hogy 1848 után a rendszerellenes csoportok kezdeti erős elnyomását követően a fő kormányzó erők áttértek a kimért engedmények taktikájára. Ezt az új politikát elsősorban nem a liberális közép alkalmazta, akitől az ötlet származott, hanem azok, akiket „felvilágosult konzervatívoknak” neveztek – elsősorban Disraeli, III. Napóleon és Bismarck. Ellenhatásként, a gyenge, de lassan növekvő rendszerellenes szervezeteket a hosszútávú stratégiáról szóló, fő, nemzetközi vita kötötte le. Ennek kulcskérdése az volt, milyen magatartást tanúsítsanak ezek a mozgalmak az állami berendezkedés felé.

Mindkét fajta mozgalmon belül voltak olyanok, akiknek meggyőződése volt, hogy - legalábbis közép-távon – az állami berendezkedés fontos marad, és ezért a politikai hatalom megszerzése szükséges előfeltétele bármilyen társadalmi átalakításnak. A szociális mozgalmon belül ők voltak a marxisták, a nemzeti mozgalmon belül pedig a politikai nacionalisták. A vita másik oldalán álltak azok, akik szkeptikusak voltak mindenfajta állami működésben való részvétellel szemben (szavazás, hivatalra való pályázás, kormányzati pozíció elfogadása). Ez a csoport az ilyenfajta részvételt hiábavalónak és eltérítőnek tekintette. A szociális mozgalmon belül ők képviselték az anarchistákat, a nemzeti mozgalmon belül pedig a kulturális nacionalistákat. Működésük helyét az államon kívül, vagy még inkább az állam ellen képzelték.

Az ezt követő világpolitikai történelem rövid változata az, hogy ezt a mozgalmon belüli vitát alapvetően azok nyerték meg, akik az állami szerepvállalás mellett érveltek. A követendő politikát az úgynevezett 2-lépcsős stratégiában foglalták össze: először politikai hatalmat szerezni, majd átalakítani a világot. És miközben ez a stratégia 1860-ban a megfigyelők számára egy kissé fantasztikusnak tűnhetett, tény az, hogy egy évszázaddal később, 1945 és 1968 között a 2-lépcsős stratégia első lépcsője látványosan sikeres lett az egész világon. Jóformán minden országban rendszerellenes erők kerültek hatalomra. A világ harmadát kommunista pártok kormányozták. A második harmadban, a pán-európai világban a szociáldemokrata (vagy velük egyenértékű) pártok kerültek hatalomra. Természetesen, ezekben az államokban a pártok felváltva gyakorolták a hatalmat, de ezt olyan helyzetben tették, amelyben a konzervatív ellenzék is elfogadta a szociáldemokraták alapvető elgondolását, a jóléti államot, és csupán annak kiterjesztésének mértékéről vitatkoztak. A világ harmadik harmadában, Délen, nemzeti liberális mozgalmak vették át a hatalmat a legtöbb ázsiai és afrikai államban, Dél-Amerikában pedig populista mozgalmak kerültek hatalomra.

Röviden, a rendszerellenes mozgalmak valóban megszerezték a hatalmat. A baj az volt, hogy ezek a mozgalmak képtelennek bizonyultak arra, hogy a második lépcsőt is hatékonyan végrehajtsák: átalakítsák a világot. Ez az alapvető magyarázata az 1968-as világforradalomnak: országról országra – a világrendszer mindhárom zónájában – különböző felkelések törtek ki. Mindegyik felkelés közös jellemzője volt, hogy a forradalmárok vádat fogalmaztak meg a „régi baloldallal” szemben: megígértétek, hogy átalakítjátok a világot, miután hatalomra kerültök, de nem tartottátok be az ígéreteiteket. A világ mélyen egyenlőtlen maradt, világszerte és az országunkban egyaránt; a politikai rendszereink nem igazán demokratikusak, létezik egy kivételezett kaszt (nómenklatúra). Sokkal kevesebb dolog változott, mint amennyi változást ígértetek – fogalmazták meg.

Az 1968-as (igazából 1966-1970-es) felkelések mindegyikét leverték. De a kiábrándulást, amely előidézte őket, nem tudták eltörölni. A következő három évtizedben átélhettük, ahogy a legtöbb, a rendszerellenes mozgalmak fénykorában hatalomra jutott rezsim egymás után megbukott. A Szovjetunió 1991-es összeomlása csupán a jelképes csúcspontja volt a „régi baloldali” kormányok visszautasításának. 1968 után a világ rendszerellenes erőinek fő problémája az lett, hogyan építsék fel önmagukat újra, és hogyan módosítsák történelmi politikai stratégiájukat.

Legalább háromfajta különböző, módosított stratégiát próbáltak ki a következő 30 évben. Az első a többszörös „maoizmus” volt. Ezek a csoportok gyakorlatilag mindenhol felbukkantak. Maoisták voltak abban az értelemben, hogy a kínai kulturális forradalmat működésük egyfajta modelljének tekintették. Bírálták a „régi baloldalt”, amiért nem volt eléggé forradalmi, erősen azért, mert hagyták magukat beválasztani a rendszerbe, és legfőképpen azért, mert cserbenhagyták a követőiket. Ezen mozgalmak legtöbbje sok széthúzó csoportra szakadt és szétesett. Végül erősen aláásta a létjogosultságukat maga a kínai kulturális forradalom bukása. Ezek a mozgalmak sehol sem érték el azt a politikai erőt, amit a régi baloldal elért a világ számos helyén 1945 és 1968 között.

A második módosított stratégia az úgynevezett „új baloldal”. Ezt a címkét gyakran használják az új, harcos, feminista mozgalmakra, a különböző zöld mozgalmakra, az etnikai kisebbségeket vagy bennszülött népességet képviselő öntudatos mozgalmakra, azokra a szervezetekre, akik kiállnak a hagyományos heteroszexuális normáktól eltérő szexuális beállítottságú emberek jogaiért, és azokra a szervezetekre, akik megvédik azon személyek jogait, akiket korábban valamilyen módon sérült embereknek tekintettek.

Ez egy változatos, tarka társaság. Ami egyesíti őket, az három vádpont a „régi baloldallal” szemben. Elsőként, a politikai változások sürgőssége mellett érvelnek, amit a „régi baloldal” korábban másodlagosnak vélt, vagy úgy tekintett ezekre a problémákra, amelyeket könnyen meg lehet oldani, miután a fő „forradalom” sikerült. Az új baloldali mozgalmak amellett érvelnek, hogy azok a fajta témák, amelyeket ők vetettek fel, ugyanolyan fontosak és sürgősek, mint a szociális mozgalmak vagy a nemzeti mozgalmak által hagyományosan támogatottak (a munkások jogai ill. az elnyomott nemzetek jogai).

A második dolog, ami az új baloldali mozgalmakban közös, a régi baloldali mozgalmak központosítási törekvéseinek ellenzése. A régi baloldal korábban mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ha az államon belül egy speciális csoport szerveződik, ez csak egy tagszervezete lehet a régi baloldalnak, mint például a nők vagy a fiatalok. A régi baloldali mozgalmak mindig úgy érveltek, hogy ha ezek a csoportok külön szerveződnének meg, az megosztóan és károsan hatna a „fő” küzdelemre, amit a régi baloldal megtestesít.

Az új baloldali mozgalmak harmadik kifogása a régi baloldal állam-orientált stratégiája. Az új baloldali mozgalmak elkülönültek azokra, akik úgy érezték, újból ki kell nyilvánítaniuk a régi baloldal korábbi ellenzékének álláspontját (az anarchista ill. a kulturális nacionalisták szegmense), és megtagadni mindenfajta részvételt állami szerepvállalásban, és azokra, akik csupán azt állították, hogy az állam-orientált stratégia túlzó volt, vagy mellőznek olyan témákat, melyek részben rájuk vonatkoztak.

Ez volt az utolsó vita, amely végül feloldotta az új baloldal „újdonságát”. A történetet legjobban a Real-ok és a Fund-ok közti történelmi vita illusztrálja, amelyre az 1980-as években került sor a német zöld mozgalmon belül, mely az új baloldali mozgalmak egyik legerőteljesebbike. Ami történt, nem más, mint hogy a német zöldek megismételték a szociális mozgalom késő 19. századi vitáját az állami szerepvállalásról. Az úgynevezett Real-ok a marxistákhoz hasonló álláspontot képviseltek, az úgynevezett Fund-ok pedig az anarchistákét. És ismét az állam-orientált frakció nyert. De ennek következtében, a régi és az új baloldal közti legnagyobb különbség eltűnt, különösen amiatt, hogy a „túlélő” régi baloldali szervezetek engedtek az új baloldal első két követelésének.

Az 1980-as években egy harmadik stratégia is erőre kapott, amely az „emberi jogok” köré csoportosult. Azok a csoportok, amelyek ennek a stratégiának a hívei voltak, abból a tételből indultak ki, hogy a régi baloldal erősen figyelmen kívül hagyta az emberi jogok témakörét az állami hatalomért folyó küzdelem során, méginkább a politikai hatalom gyakorlása közben, mivel a hatalomra került kormányok tulajdonképpen megsértették ezeket a jogokat. Önmagukat civil szervezetként (NGO-k) kívánták megszervezni, amelynek meghatározó jellemzői voltak, hogy egy részleges, meghatározott dologra fókuszáltak, tartósan alkalmazott munkatársakkal dolgoztak, akik többé-kevésbé ellenőrizték a szervezeteket, és olyan tagjaik voltak, akiknek az elsődleges feladatuk pénzbeli és fizikai hozzájárulás az alkalmankénti akciókhoz az állandó munkatársak utasításai szerint. Az Amnesty International és a Greenpeace ezen civil szervezetek között úttörőnek számítottak, de manapság ezen szervezetek száma hatalmasra nőtt.

Ezeknek a szerveződéseknek az a hátrányuk, hogy a kiterjedt (anyagi) forrás gyűjtő tevékenységük majdnem elkerülhetetlenül vezet ahhoz, hogy összekapcsolódnak a potenciális adományozókkal (alapítványok, tehetős magánszemélyek) és emiatt ellenőrzik, vagy akár korlátozzák is a lelkesebb tagokat. Ennél nagyobb baj, hogy ezeket a szervezeteket a déli országokban (a civil szervezetek működésének elsődleges helyszínein) kezdték úgy tekinteni, mint az északi országok (ezen szervezetek elsődleges otthonai) intézményeinek egy újabb beavatkozási kísérletét a belügyeikbe, melyek olyan utasításokat követnek, melyek alapvetően az északi látásmódot és igényeket képviselik. Mivel ezek a mozgalmak nem törekednek állami szerepvállalásra, elsődlegesen politikai lobbiként szeretnének fellépni, hogy befolyásolni tudják az állami hatalmat minden szinten (végrehajtó, törvényhozó és bírói).

Ez az a háttér, ami létrehozta az „antiglobalizációs mozgalmat” – ahogy a világsajtóban nevezik, vagy ahogy mostanában önmagukat hívják – nem angol nyelven – altermondialista mozgalmat. Mikor is kezdődött? Nehéz megmondani. A mozgalomnak három szimbolikus eseménye van, mindegyik Amerikában történt: a zapatisták lázadása (EZLN) 1994-ben, Chiapasban, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) Seattle-ben rendezett találkozója elleni aktivista tiltakozás 1999-ben és a Szociális Világfórum első találkozója Porto Alegre-ben 2001-ben.

A zapatisták felkelése szándékosan az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (NAFTA) működésének első napján, 1994. január 1-én kezdődött. A zapatisták Chiapas bennszülött lakosságának harcos, szervezett formájaként tűntek fel, és folytatták 500 éves küzdelmüket területükért és autonómiájukért. A zapatista küzdelemnek három fontos jellemzője van: (1) A bennszülött lakosságnak követelnek jogokat; nem törekszenek politikai hatalomra

Mexikóban. (2) Követeléseiket egy nagyobb, világméretű küzdelembe helyezték el, amibe természetesen beletartozik a neoliberális globalizáció elleni harc (ezért választották a mexikói hatóságok elleni nyilvános ellenszegülésük időpontjának a NAFTA érvénybe lépésének napját, mint szimbólumot). (3) Nagyon széles nemzetközi támogatottságra törekszenek a küzdelmükhöz, és ezzel jelzőfényként kezdenek szolgálni a világ más tájain lévő mozgalmak számára.

A Seattle tiltakozás 5 évvel később történt, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) döntőnek vélt találkozójának alkalmából. Öt jellemzője volt: (1) A tiltakozást kimondottan a neo-liberális globalizáció és azon intézmények ellen szervezték, amelyeket arra hoztak létre, hogy alkalmazzák a Washington Konszenzust, ahogy 10 éve elnevezték. (2) Együtt járt nyílt, bomlasztó tevékenységekkel. (3) Egy nem sok jót ígérő szövetség gyümölcse volt, mely a régi baloldal (mint pl. az amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL-CIO), az új baloldal (többek között környezetvédők) és anarchista csoportok között jött létre. (4) A tiltakozók aránytalanul nagy számban az Egyesült Államokból érkeztek. Ez érthető lehetett volna, mivel a tiltakozás az Államokban történt, mindazonáltal azt is mutatta, hogy az altermondializmusnak népszerű bázisa lehet az Egyesült Államokban is, és hogy ez a mozgalom, melynek gyökerei Délre nyúltak, nagyobb kiterjedtségű. (5) A tiltakozás elérte a közvetlen célját minden esélytelensége ellenére. A WTO-t hatékonyan megbontották, a WTO találkozó pedig képtelen volt betölteni küldetését, megvalósítani céljait.

Seattle-t más, hasonló, világtalálkozókat bomlasztó tevékenységek követték a világ más területein, és a szervezők egyre inkább olyan helyeket választottak, ahol logisztikai vagy politikai okokból nehéz volt tiltakozást szervezni (WTO találkozó Dohában, Qatarban 2001-ben; a G-7 csúcstalálkozó Kananaskisben, a Kanadai hegységben 2002-ben és természetesen az éves Gazdasági Világfórum Davosban). Ez az a pont, mikor az altermondialistáknál hangsúlyeltolódás történt, és úgy döntöttek, megalakítják a Szociális Világfórumot, a davosi Gazdasági Világfórumra válaszul. Az első ilyen jellegű találkozóra 2001-ben, a braziliai Porto Alegrében került sor. Porto Alegrét két okból választották: egyrészt a helyi hatóságok vendégszeretete miatt, másrészt azért, mert ez a város Délen van, és ez biztosítja a déli országok fő szerepvállalását a tanácskozásban. A TVF kétszer ült össze Porto Alegrében (2002-ben és 2003-ban), majd Mumbaiban (India) 2004-ben. 2005-ben ismét Porto Alegrében lesz a találkozó, és már bejelentették, hogy 2007-ben valahol Afrikában üléseznek. A résztvevők száma rendkívüli mértékben megnőtt. Habár nehéz pontos adatokkal szolgálni, de úgy tűnik, a 2001-es 10.000 résztvevővel szemben 2004-ben már 100.000 fő vett részt a találkozón.

A TVF-nek nincs élesen tagolt struktúrája. Annak idején a „nyitott tér” elvét tette magáévá. E koncepció lényege, hogy a neoliberális globalizációval és az imperializmus minden formájával való szembenállás iránti minimális elkötelezettségen kívül egyetlen politikai álláspont sem lehet domináns a TVF-ben. A TVF mint olyan, nem fogad el határozatokat, nem szervez politikai tevékenységet. Nem hivatalos szóvivője van, hanem egy ügyvivői csapata. Van egy brazil titkára és egy nyolc közismert szervezetből álló Brazil Szervező Bizottsága. Amikor a TVF Bombay-ben (Mumbai) gyűlt össze, működött egy Indiai Szervező Bizottság is. Van továbbá egy Nemzetközi Tanácsa, melyben több mint 125 beválasztott szervezet működik, s amely évente legalább egyszer (általában többször) gyűlést tart, ahol a találkozók helyszínéről, formájáról és hasonló kérdésekről döntenek. Létrejöttek továbbá kontinentális/regionális, nemzeti és ún. tematikus társadalmi fórumok is, melyek autonóm módon szerveződnek, s a TVF-fel (a szellemi közösség ellenére) nincs formális szervezeti kapcsolatuk.

A TVF találkozók ráadásul maguk is meetingek hatalmas találkozási pontjai – néhány nagy plenáris ülés, néhány közepes méretű tematikus szekció, s rengeteg kisebb grassroots fórum A grassroots fórumokat a témát kiválasztó és a szervező bizottságnak ajánló emberek szerveznek az előadók meghívásától a közönség megnyeréséig. Amikor azt mondjuk, hogy a Társadalmi Világfórum struktúrája sokkal inkább horizontális mint vertikális, a központi hierarchia hiányára és a résztvevő szervezetek saját szekcióik működtetésére való képességére gondolunk. A TVF nem mozgalom. Nem is mozgalmak mozgalma. Sokkal helyesebb, ha mozgalmak családjaként próbáljuk megérteni. S ez a család globalitásra törekszik. A világ különböző részeinek részvétele ugyan mutat aránytalanságokat, a TVF valószínűleg mégis már most globálisabb, mint a rendszerellenes mozgalmak bármely eddigi történelmi együttese. Különösen fontos, hogy működésében nem érvényesül a nyugatnak az a túlsúlya, mely a múltban mindig megfigyelhető volt a nemzetközi rendszerellenes struktúrákban. S a még nem csatlakozott szervezetek megszólítása kiemelkedő szervezési prioritás a TVF számára.

Egyfelől tehát a TVF-et nyugodtan nevezhetjük egyedülálló sikertörténetnek. Néhány rövid év alatt óriásit nőtt mind az aktív részvétel, mind a létszám és földrajzi kiterjedés tekintetében. A sokkal régebbi és nagyságrendileg jobban finanszírozott Világgazdasági Fórum ellenpárjaként sikerült megnyernie a világ médiumainak figyelmét. A világban zajló rendszerellenes tevékenység központi helyszínévé vált. Legszenvedélyesebb hívei között ugyanakkor jövőjével kapcsolatban terjed a bizonytalanság érzése.

Három fő kritikai érvvel kell szembenéznie. Az első a centristáktól származik, akik közül többen részt vettek a TVF fórumokon, bár a szervezetben nem töltenek be központi szerepet. Ez a csoport úgy érzi, hogy a TVF orientációja nem elég gyakorlatias és konkrét. A centristák szerint a TVF-nek törekednie kellene a Világgazdasági Fórummal és más nemzetközi szervezetekkel (IMF, Világbank, WTO) való párbeszédre, speciális, a szenvedést (ld. pl. AIDS) valamiképpen enyhítő programokban való részvételre, az ún. fenntartható fejlődés kilátásainak javítására és a szegénység felszámolására. Tökéletesen igaz, hogy a TVF ellenez minden olyan javaslatot, mely a Davosban megjelentekkel való (színfalak mögötti) tárgyalások útjára térítené. Valójában egy kezdeti rosszul sikerült tárgyalás óta a TVF nem kívánt nyilvános vitába bonyolódni a Világgazdasági Fórummal (amit számtalanszor tanácsoltak már neki). A TVF mindig is úgy gondolta, hogy az ilyen jellegű tárgyalások marginális jelentőségűek, s az ezekbe való bekapcsolódás csökkentené a TVF mint globális szerveződés erejét és befolyását. A TVF nyitott tér, de csak azok számára, akik egyértelműen szemben állnak a neoliberális globalizációval és az imperializmus minden formájával. Meglehetősen kétséges, hogy akadnának –e Davosban olyan résztvevők, akik hajlandóak lennének ebből az elvből kiindulni.

Figyelemreméltóbb kritika érkezett a régi baloldal különböző csoportjai felől. Bombay-ben, például, egy főképp indiai szervezetekből álló csoport egyfajta ellenfórumot szervezett, abból a feltevésből kiindulva, hogy a TVF alapvetően a nyugati NGO-knak van alárendelve, s „objektíve” egy ellenforradalmi szervezet. Ez a csoport elutasította a TVF-en való részvételt. Magán a TVF-en belül is osztják néhányan ezt a nézetet, még ha esetleg finomabb formában is. E csoport kritikái számosak. A TVF szerint lehetséges egy más világ; szerintük ki kellene jelentenie, hogy a cél a szocializmus. A TVF nyílt fórum; vagyis nem több mint traccsparti. Nem száll be akciókba; ezért szükségszerűen hatékonytalan. Pénzt fogad el alapítványoktól és civil szervezetektől; tehát eladta magát. Nem engedi politikai pártok részvételét; tehát kizár kulcsfontosságú csoportokat. Nem engedi erőszakos eszközöket használó csoportok részvételét; de az erőszak megengedett az elnyomott csoportok számára, akiknek nincs más választásuk.

Minden első megállapítás illik a TVF-re. A pontosvessző utáni megállapításokat visszautasítja.

A grassroots aktivisták és az anarchista hagyományokon felnőtt emberek felől is érkeznek kritikák, melyek majdhogynem ellentétei a régi balosok megjegyzéseinek. Ennek lényege, hogy a TVF de facto egy újabb, rejtett hierarchiájú nemzetközi szervezet, mely fontos döntéseket hoz. Végeredményben azonban ez az irányzat is azt állítja, amit a régi balosok. A TVF vezetői saját hatalmukat felhasználva eladják az aktivistákat.

A kritikák utóbbi csoportja a Társadalmi Világfórumon belülről származik. Bizonyos értelemben a belső kritikák a centristák, a szembenálló régi baloldal és az anarchista csoportok külső kritikájának felvizezett változatai. Él azonban további két nagyon fontos kritika a TVF-en belül.

Az egyik szerint, bár a nyitott tér ideája igen dicséretre méltó, egy idő után unalmassá válik. Az évek során mindig ugyanazok az elképzelések kapnak hangot. Az emberek szükségszerűen bele fognak ebbe fáradni, a struktúra elsorvad. A másik kritika az, hogy miközben a horizontális, nem hierarchikus struktúra ideája nagyon szép, a döntések, fontos döntések, valamiképpen csak megszületnek. Ki hozza őket és hogyan? A kritika szerint a döntéshozatali folyamatok nem elég átláthatóak, ezért súrolják az antidemokratikusság határait.

Végül van még egy belső jelenség, melyről nem szabad megfeledkezni. Mivel nagy tere van a spontán szerveződésnek, jónéhány szervezet került kapcsolatba egymással a világtalálkozókon. És ezek a csoportok, saját nevükben, határozatokat hoztak és konkrét politikai cselekvéseket terveztek. A világsajtó azonban e részfórumokat nem tudta világosan elkülöníteni magától a TVF-től. E fórumok tehát tulajdonképpen aláássák azt a koncepciót, mely szerint a TVF mint olyan nem foglal el politikai álláspontot, nem szervez politikai akciókat. Egy feloldatlan feszültség érhető itt tetten. A belső kritikák rengeteg vitát generáltak a Társadalmi Világfórumon és a Nemzetközi Tanácson belül, különösen a 2004. április 4-7-ig Passignano sul Transimeno-ban (Olaszország) zajlott találkozón. Az összejövetel után a Nemzetközi Titkárság egy levelet küldött szét a résztvevő partner szervezeteknek, mely arról szólt, hogy a 2005-ben sorra kerülő ötödik TVF formájában jelentős változásokat terveznek. Érdemes figyelmesen elolvasni ezt a levelet. Az alapcél kiemelésével kezdődik: „A Társadalmi Világfórumot jellemző sokféleség fenntartása mellett olyan térré kívánjuk alakítani a TVF-et, mely egyre inkább képes lesz TVF-en belül kapcsolatba kerülő különböző partnerek közti kapcsolatok és közös akciók előmozdítására.”

A levél úgy rajzolja meg az eseménysorok „önkéntes és önszerveződő” folyamatát, hogy a találkozók „tematikus tengelye” „a konzultációk során alakul ki (…), s nem a Nemzetközi Tanács vagy a Titkárság döntésein alapszik”. Szándékuk szerint ez „nagy előrelépés lesz” a nyitott tér koncepcióban. Az újszerű eljárás megtervezése a TVF-en belüli folyamatok elégtelen belső demokráciájára irányuló kritikák, valamint azon vélemény nyomán történt, hogy a találkozók szórt struktúrája miatt nem volt elegendő konzultációs lehetőség a hasonló gondolkodásúak számára. Meglátjuk, hogy az új eljárás 2005-ben milyen mértékben enyhíti ezeket a problémákat.

S ami legalább olyan fontos, mint a TVF jövőbeni belső átstruktúrálódása, az működésének változó külső kontextusa. Ennek megértéséhez értékelnünk kell a világ geopolitikai szerkezetében jelenlévő tendenciákat. Ma három fő törésvonal létezik, kettő a régmúltra tekint vissza, egy meglehetősen újkeletű: a nagyhatalmak közti konfliktus, az észak-dél konfliktus, valamint a kapitalista világrendszer jelenlegi válságából kiemelkedő jövőbeni világrendszer milyenségéről folyó harc. Mindegyiknek megvan a saját dinamikája, de mindhárom kimenetele szorosan kapcsolódik a másik kettőéhez.

Az első törésvonal a tőkefelhalmozás három fő központja, az ún. triász, az Egyesült Államok, Európa és Japán közt figyelhető meg. Éles, naponta tovább éleződő gazdasági versenyt folytatnak egymással. A gazdasági verseny mára már átcsapott a politikai arénába is, a geopolitikai instabilitás egyik meghatározó eleme lett. Egyértelműen túlléptünk az USA-hegemónia korszakán. Az USA hanyatló hatalom, még a katonai színtéren is (miként az a 2003-2004-es iraki gerillaháborúból világossá vált), s korábbi nyugat-európai és kelet-ázsiai szövetségesei automatikus támogatására többé már nem számíthat. Éppen ellenkezőleg. Az USA lassan olyan helyzetbe kerül, melyben jelentős engedményeket kell majd tennie Nyugat-Európának és Kelet-Ázsiának, amennyiben immár szinte kelletlen támogatásukat meg akarja őrizni a geopolitikai küzdőtéren. Könnyen lehet, hogy az USA-nak egy évtizeden belül döntenie kell, hogy a tőkefelhalmozás jövőbeni lehetséges központjai közül Nyugat-Európa vagy Kelet-Ázsia mellett kötelezi el magát. Ez jelentős változást jelent a világ geopolitikájában.

A második törésvonalat az észak és dél közt régóta fennálló ellentét jelenti. Ebben a konfliktusban a triász három tagja alkotja északot. Miközben azonban a déllel szemben közösek az érdekeik, egymással folytatott harcos versengésüknek tovagyűrűző hatásai lesznek az észak-dél konfliktus vonatkozásában, s a dél, főképp az erősebb déli országok (Brazília, India, Kína, stb.) alkupozíciói javulni fognak. A dél szempontjából a kérdés az, hogy az ún. G-20-ak és az ún. G-90-ek (vagyis a dél gazdaságilag, politikailag erősebb és gyengébb országai) továbbra is szoros szövetségben maradnak egymással vagy külön utak keresésébe fognak, ami a nyugat malmára hajtaná a vizet.

Végül ellentét feszül a davosi szellem és a porto allegre-i szellem hívei között. Ez a konfliktus nem földrajzi, hanem ideológiai, s áthatják az osztályérdekek (sic! – a szerk.). A három közül ez messze a leglényegesebb ellentét, noha a média ennek szenteli a legkevesebb figyelmet. A Porto Allegre-ben uralkodó szellem hívei számára a probléma akként jelenik meg, hogy milyen mértékben képesek kivédeni a másik két konfliktus prioritásainak elsöprő erejét, s hogy közös erővel képesek–e, - ahelyett, hogy ők válnának befolyás tárgyaivá -, alakítani a másik két konfliktus kimenetelét.

A Davos és Porto Allegre közti konfliktus nem a neoliberális globalizáció bűneiről és erényeiről szól, noha sokszor így állítják be még a két csoport tagjai is. Nem a kapitalizmusról mint világrendszerről szól, mivel a kapitalizmus mint világrendszer szerkezeti válságban van, s a következő 20-50 évben megszűnik. A vita arról szól, hogy mi fogja felváltani a kapitalista világgazdaságot mint történelmi rendszert. A konfliktus arról szól, hogy egy olyan másik rendszer felé mozdulunk–e el, mely fenntartja a kapitalizmus egyik lényegi tulajdonságát, hierarchikus, egyenlőtlen és megosztó jellegét, vagy egy új világrendszer felé, mely relatíve demokratikus és egyenlőségpárti.

Ez nem kis kérdés. És egyelőre egyik oldalon sem körvonalazódtak világosan az új világrend szervezeti és szerkezeti paraméterei. Jelenleg az eltérés a zsigeri indulatokban, nem pedig eltérő paradigmákban mutatkozik meg. Kétségtelen azonban, hogy ebben a harcban a Porto Allegre szellemét képviselő erők egyetlen komoly megjelenítője maga a Társadalmi Világfórum. S nem kérdés az sem, hogy e struktúra szervezeti kulcselemének, a fórumnak mint nyitott térnek nincs elfogadható alternatívája. Azt azonban, hogy a nyitott tér miként tudja majd szolgálni a világ demokratikussá és egyenlőbbé alakításának célját, az fogja eldönteni, hogy a Társadalmi Világfórum képes lesz–e, s ha igen, hogyan, eszközöket találni a nyitott tér és a valódi, konkrét politikai tevékenységek összeegyeztetésére. Ez nem lesz könnyű, s a TVF 2005-re ígért reformja csak a kezdeti lépés. Én magam úgy gondolom, hogy a megoldás kulcsa az, ha támogatjuk és intézményes teret alkotunk az összetett politikai szövetségek és tevékenységek számára a TVF-en belül anélkül, hogy bármelyikük is magának a TVF-nek a sajátjává válna. A nyitott tér nem csak a résztvevők eszmecseréjének és elemzéseinek kell, hogy teret adjon, hanem azoknak a párbeszédeknek is, melyek a világban lehetséges politikai akciók alternatív módozatainak gyümölcsözőségéről szólnak.

Egy nyitott tér nem szolgálhat mindenki ernyőszervezeteként, soha nem is volt ez a cél. A TVF kizárólag azokat köti össze, akik elvetik a neoliberális globalizációt és az imperializmus minden formáját. Nagy ernyő, de korántsem határtalan. Vannak határai a befogadásnak. A TVF-nek olyan nyitott térként kell működnie, mely nem pusztán beszél bizonyos kérdésekről és az akciók alternatív formáiról, hanem az alternatívák tesztelésére is bátorítja a próbálkozni vágyókat. Ezek a cselekvési formák nem pusztán eltérő formákat, hanem eltérő tereket is jelenthetnek. Némelyik talán lefedi az egész világot, némelyik regionális, mások összekötnek bizonyos területeket, vagy éppen lokálisak. Természetesen a TVF már most is ezt teszi, azonban szervezeti struktúráján belül tudatosan kell integrálnia a különböző cselekvések között fellépő kölcsönhatásokat. Mindaddig, ameddig a vita barátok és nem a színtiszta igazság védelmezői között zajlik, az efféle egymásra hatások csak erősíthetik a TVF-nek a világ átalakításában játszott központi szerepét.

A nyitott tér második lényegi eleme az, hogy valóban nyitott, azaz tökéletesen átlátható legyen. Eleddig a kívánatosnál sűrűbb homály fedte a TVF működését. A döntéshozatali folyamatok nagyobb részének kellene mindenki számára áttekinthetően zajlania. Ez gátat szabhat azoknak, akik esetleg úgy döntenek, hogy „átveszik” a TVF-et, és megváltoztatják alapvető jellegét. Biztosítékul szolgálna a résztvevőknek arra, hogy egy demokratikusabb Fórummal építünk egy demokratikusabb világot. Egyszerű lenne például videóra venni a Nemzetközi Tanács üléseit, s a felvételeket elérhetővé tenni az Interneten. Ennek megvan az a veszélye, hogy egyeseket szereplésre csábít, de nagy erénye, hogy mindenki megtudhatja általa, miről is folynak a viták, s elősegítheti bekapcsolódásukat.

Összefoglalva tehát az eddigieket: mondjunk igent a nyitott térnek, feltéve, hogy a TVF egyben egyfajta küzdőtérré is válik, mely intézményes találkozási pontul szolgál az összetett szövetséges csoportok és politikai tevékenységek számára, valamint a TVF működése jóval átláthatóbbá válik. Hogy elegendő lesz –e mindez a TVF túléléséhez és az átalakulásért világszerte folyó küzdelmekben betöltött központi szerepének megtartásához? Egyáltalán nem lehetünk benne biztosak. Ez pusztán egy kiindulási pont, melyet nagyjából öt éven belül újra kell értékelni. Könnyen lehetséges, hogy az elkövetkező öt évben, akár a világrendszerben kialakuló közvetlen konfliktusok, akár belső megosztottságok miatt, a Társadalmi Világfórum széthullik. Nem tartom valószínűnek, de kétségtelenül előfordulhat. Amiben biztos vagyok az az, hogy a jelen pillanatban nincs elfogadható alternatívája a Társadalmi Világfórumnak mint a Porto Allegre szellemében harcot folytató vagy a demokratikus és egyenlő világrendszer megteremtése iránt elkötelezett sokakat a világ porondján reprezentáló erőnek. Vagy működtetjük a Társadalmi Világfórumot, vagy vele süllyedünk.

A szerzőről:

Immanuel Wallerstein a Yale egyetem oktatója és a Fernand Braudel Központ közgazdasági tanulmányokért, történelmi rendszerekért és a művelődésért felelős igazgatója. Korábban a Nemzetközi Szociológiai Szövetség elnöke volt (1994-1998), valamint a nemzetközi Gulbenkian Bizottság elnöke a társadalomtudományok újjászervezése területén (1993-1995). A világrendszerek elemzésének három témakörében publikál: a modern világrendszerek történelmi fejlődése; a kapitalista világgazdaság jelenkori válsága; a tudás struktúrái. Könyvei mindhárom témakört egyenként tárgyalják: A modern világrendszer (3 kiadás, 1974, 1980, 1989); Utópiák avagy a 20. század történelmi lehetőségei (1998); Át nem gondolt társadalomtudomány: a 19. századi paradigmák határai (1991).

Email: immanuel.wallerstein@yale.edu

Fordította: Farkas Gabriella és Szécsi Ilona