2009. január 2., péntek
Nemzeti Anarchizmus
A MetapediaBÓL
A nemzeti anarchizmus olyan politikai áramlat, ami az 1990-es években fejlődött ki a brit Harmadik Út csoportosulás által, akik az anarchizmus, a nacionalizmus és némely esetben a nemzetiségi szeparatizmust elegyítették. Intellektuális gyökereit Julius Evolától meríti és a neo-spengleriánus Parker Yockey-től, de befolyással voltak rá Pierre-Joseph Proudhon, Mihail Bakunyin, Peter Krotopkin, Lev Tolsztoj, Murray Bookchin, Richard Walther, Darré és Max Stirner is.
Ebben az értelemben használva a kifejezést Troy Southgate (Anglia), Peter Töpfer (Németország) és Hans Cany (Franciaország) alkotta meg a nemzeti anarchizmus fogalmát, a ma már nem működő [[Nemzeti Forradalmi Párt] (National Revolutionary Faction) által, ami annak ideológiáját is meghatározta.
Tartalomjegyzék[elrejt] |
Történet:
A nemzeti-anarchizmus kifejezése egészen az 1920-as évekig nyúlik vissza, amikor Helmut Franke német író kapcsolatba került a Konzervatív Forradalmi Mozgalommal, ami meghatározta politikai nézeteit. Angliában a korai 1980-as években egy Fekete Kos nevű csoport olyan ideákat kezdett el alkalmazni, amiket nemzeti-anarchizmusként és anarcho-nacionalizmusként kezdtek emlegetni. Ennek ellenére a jelenlgei elnevezés a francia nemzeti-anarchistától, Hans Cany-től származik, aki a korai 1990-es években kezdte el használni ezt a kifejezést, a nemzeti liberalizmus és anarcho-identitással együtt. Körülbelül ezzel egy időben Richard Hunt elhagyta szerkesztői gárdáját a Zöld Anarchistát (Green Anarchist) egy politikai stratégiai nézeteltérés miatt, és megalakította saját folyóiratát, az Alternatív Zöld-et. Az Alternatív Zöld hitvallása szerint a politikai paletta minden részéről közölt híreket, így a Zöld Anarchista megmaradt stábja folyamatosan azzal vádolta Hunt-ot, hogy fasiszta, míg a baloldali író/aktivista Stewart Home mind az Alternatív Zöldet, mind a Zöld Anarchistát öko-fasizmussal vádolta.
Az 1990-es évek közepén Troy Southgate, a Brit Nemzeti Front és a Nemzeti Harmadik Út korábbi tagja elkezdett Hunt zöld anarchizmusa felé nyitni és azt nemzeti szeparatizmussal keverni (amit, Hunt nem támogatott), hogy megteremtse a nemzeti anarchizmus egy új formáját. 1998-ban Southgate megalapította a Nemzeti Forradalmi Pártot (NRF), és megkezdte ténykedését, mint annak titkára. Egy ideig ő is az Alternatív Zöld szerkesztői tagja volt. Később megtagadta a forradalmi csoport koncepcióját és 2003-ban az NRF feloszlott, majd ő és néhány ex-NRF tag kapcsolatba került az angol központú ellenkultúra fórummal, a Cercle de la Rose Noire-val, aminek Southgate az elnöke lett. Southgate, mint az Új Jobb (New Right) szervezőjeként is ténykedik, annak a csoportnak, amit a francia Nouvelle Droite inspirált. Egy csoport, az Amerikai Forradalmi Előőrs elfogadta a nemzeti anarchizmust, mint szövetséget, amely egy olyan ideológia-közi szövetséget kezdeményezett, ami a nyugati világ jelenlegi kormányaival szemben áll.
Nézetek:
A nemzeti anarchisták a hierarchiát a kormányban vélik gyökerezni és a kapitalizmust elnyomónak tekintik. A nemzeti identitás vonalán szerveződő tevékenységet támogatják és egy olyan decentralizált rendet látnak maguk előtt, ahol a hasonló gondolkodású emberek önkéntesen megalapítják és tartják fenn a pontosan kivehető közösségeket. Ezeket pontosabban "Törzsi Anarchistáknak" lehetne nevezni. A nemzeti anarchizmust a baloldaliak "leleplezték", és szélső jobboldali ideológiának kiáltották ki.
A nemzeti anarchizmus az anarchizmus legfőbb jellemvonásaiban osztozik, leginkább abban, hogy megpróbálja újrarendezni az emberi kapcsolatokat hangsúlyozva azt, hogy a kormány és a kapitalizmus hierarchikus struktúráit közösségi döntéshozatallal kell helyettesíteni. Leginkább a minarchizmust tekinti megvalósítandónak.
Troy Southgate kijelentette:
"Hiszünk a politikai és a gazdasági decentralizációban. Más szavakkal élve, egy pozitív lefelé irányuló trendet szeretnénk látni, ahol az olyan bürokratikus koncepciók, mint az ENSZ, a NATO, az EU és a Világ Bank, illetve az olyan államok, mint Anglia és Németország gyökerestül megsemmisülnek és helyükre autonóm faluközösségek lépnek".
A nemzeti anarchizmus olyan gazdasági gyakorlatokat támogat, amiket a közösködéssel és disztribucionizmussal lehetne jellemezni, ahol a hangsúly az eszközök és termékek széles körű tulajdonlásán van kisvállalkozások formájában és dolgozók szövetkezeteiben. A forradalmi konzervativizmus koncepciója alkotja a nemzeti-anarchizmus központját az Anarchisták számára.
A nemzeti anarchizmus elutasítja a liberalizmust, mint a nemzetek és a kulturális identitás társadalmi hanyatlásának fő okát. Tagadja a fasizmust és kommunizmust, mint merev, totalitárius rendszert, illetve elutasítja a nemzetiszocializmust, mint a totalista kormányzás megbukott diktatúráját. Ezt az ellenállást ugyanakkor az anarchista mozgalom szélesebb köreiben őszintétlennek és megtévesztőnek találják. A Zöld Anarchista közölt egy cikket, amelyben megvádolja a nemzeti anarchistákat azzal, hogy az állam támogatja őket, abban részt vesznek a fasiszták abbéli céljukból, hogy lejárathassák az anarchizmus fő áramlatát. Az Antifák (antifasiszták), egy miltiáns része támogatja az erőszakos fizikai ellenállást a nemzeti anarchistákkal szemben, amit a szélsőjobb részének tekint.
Autonómia és szeparatizmus:
A nemzeti anarchizmus egy olyan társadalmi modellt támogat, ahol a közösségek szeparatizmust gyakorolnak az etnikai, vallási és szexuális orientációs vonalak mentén úgy, hogy képesek együtt létezni a kevert és integrált közösségek mellett anélkül, hogy erőszakot kellene alkalmazni. „Autonóm zónák” megteremtését látják jónak, amelyek a saját szabályaik szerint működnének egy állandó lakóhelyen, egy közösségen belül anélkül, hogy szigorú etnikai megkülönböztetés vagy erőszak áldozatai lennének, amit a sovinizmus egyébként támogat. A nemzeti-anarchizmus a fajirtást, gyilkosságot a társadalmi megalkuvást szükségtelennek tartja, zsarnokinak és a "szabad elméjű emberek" elleni sértésnek.
A nemzeti anarchizmus néhány követője - mint az már fentebb szerepelt - támogatja a nemzeti szeparatizmust is, de nem a fajgyűlöletet, vagy a faji felsőbbrendűséget (mint a fehérek felsőbbrendűsége vagy feketék felsőbbrendűsége). Néhány nemzeti-anarchisták - Southgate-t is beleértve - hiszik, hogy a faji, illetve a kulturális keveredés tönkreteszi a kulturális sokféleséget, a kultúrák keveredése elpusztítja az egyes, vagy az összes abban részt vevő kultúrát. Fenntartják, hogy a faji szeparatizmus megállítja a fajgyűlöletet azáltal, hogy engedi a veleszületett kultúrák és a különbözőségek folytatódását.
Southgate kijelentette, hogy "A mi koncepciónk arról a szóról, hogy a 'nemzet' nem területhez kötődik, hanem faji hovatartozáshoz, amely minden embernél egy természetes állapot" illetve azt is mondta, hogy "Mindannyian a saját területünket keressük, amiben élni szeretnénk a saját elveink szerint." Az USA-beli nemzeti anarchista csoport a Folk and Faith (Nép és Hit) szerint: "A különbözőség igaz követőiként a nemzeti anarchisták a faji szeparatizmus rendíthetetlen hívei". Anarchista kritikusok úgy vélik, hogy a nemzeti anarchizmus koncepciója a faji megkülönbözetésről lényegében a fajgyűlölethez köthető. Részükről a nemzeti anarchisták elhatárolják magukat mind a mainstream anarchistáktól, mind a felsőbbrendűséget vallóktól.
A nemzeti anarchisták szerint minden közösség szabadon gyakorolhatná azt a gazdasági és politikai formát, amit választ addig, amíg az nem ütközik más közösségek azon jogaival, hogy a saját választásuknak megfelelő életvitelt kövessék. Ugyanakkor a nemzeti-anarchisták hiszik, hogy a környezetvédelem és megőrzés olyan ügy, melyben minden embernek együtt kell működnie. Azokat a területeket és határvidékeket, amelyek nem mutatnak jelentősebb emberi fejlődést együttes erővel kell fönntartani. A "szabad zónák" pedig, - amelyek megengedik a közösségek közti kereskedelmet és osztozkodást - az abban részt vevő felek közti egyetértés által lennének kialakítva.
A Bay Area National-Anarchist (BANA) hálózat megvalósíthatónak tartja a nemzeti autonóm zónák (NAZ) fejlődését, és mint modellt támogatja is. Szerinte ezeken a vonalakon haladva a nemzeti-anarchisták elérhetik az "autonómiát a hányattatások közepette".
A NAZ az alábbi szempontok egy vagy több elemét tartalmazza:
- a beszélt nyelvnek, kultúrának, vallásnak és népességnek homogén reprezentációját
- Előre meghatározott kapcsolatot, ami meghatározza a NAZ-on kívüliekkel való hozzáállást
- Standard rendszert az alkalmazható eljárásokról önvédelem céljából
- Kollektív és informális döntéshozatali folyamatokat
Magyarországon a nemzeti anarchizmus egy szinte teljesen ismeretlen, vagy csupán alig ismert ideológia. Az interneten is csak alig található ezzel kapcsolatos híranyag, vagy weboldal. Kivételként említhető meg az Ellenkultúra csapata, amely az http://ellenkultura.blogspot.com/ oldalon adja közre publikációit. Az Ellenkultúra kapcsolatban áll Troy Southgate-el is és szándékükban áll a nemzti anarchista nézetek széleskörű megismertetése az emberek körében.
Az ismert újságíró és dél-szláv háborús hős Eduardo Rózsa Flores ugyancsak felvállaltan nemzeti anarchista és alapítója az egyszermélyes NAP-nak (Nemzeti Anarchista Párt).
Forrás:
Nemzeti Anarchista blog Wikipédia National Anarchism blog
A lap eredeti címe: „http://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzeti-anarchizmus”
2008. augusztus 18., hétfő
Az anarchizmus lényege
Kötetünkben az anarchizmus klasszikusaitól közlünk írásokat, akik különböző irányokból közelítve valamennyien eredeti kifejtését adják az anarchizmus eszméjének. Utószavunkban nem célunk megismételni ezeket a közelítéseket, mindössze azt tartjuk feladatunknak, hogy röviden összefoglaljuk az anarchizmus legáltalánosabb jegyeit és az anarchizmussal szembeni kritika legfontosabb irányait.
Az anarchizmus az a társadalmi elmélet, amely az egyéni felelősségtudat szerepét állítja előtérbe bármifajta - jogi, parancsuralmi vagy parlamentális - uralommal szemben. Az anarchizmus legátfogóbb értelemben uralomnélküliség, amely alatt "azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttélésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre."[20]
Az anarchizmus különbséget tesz társadalmi rend és politikai rend között. Azt állítja, hogy a társadalmi rend politikai beavatkozás nélkül is elérhető, sőt, csak így válhat a szabadság rendjévé. A politikai rend ugyanis minden esetben hatalmat, így végső soron erőszakot legalizál, így az általa létrehozott "társadalmi rend" minden esetben intervenció a társadalom életébe, azaz sohasem a szabadság, hanem az elnyomás állapota. A politikai rend sérti az egyén morális autonómiáját, sérti az ember természetes jogait, ezért legitim hatalomról beszélni önellentmondás. Ha elfogadjuk az ember természetes jogainak (natural laws) kiindulópontját, akkor a gondolatmenet radikális konzekvenciája szerint egyetlen hatalom sem lehet legitim. A hatalom ugyanis még legszelídebb formájában is olyan helyzeteket teremt, amelyben egyeseknek pusztán azért kell engedelmeskedniük mások akaratának, mert mások akarata számukra parancsként jelenik meg.
A morális autonómia megsértését a többség elve sem igazolhatja: az agresszió nem lesz attól kisebb, hogy tömegek követik el. Az elnyomást sem a többségi uralom, sem a többség nevében gyakorolt kisebbségi uralom nem szünteti meg; ebből a szempontból tehát a demokrácia is egyfajta "krácia" - uralom, elnyomás még akkor is, ha a többségnek tetszik.
Az anarchisták szemében az anarchia társadalmi rendje spontán rend (spontaneous order). Szerintük ennek létrejöttéhez nincs szükség uralmi intézményekre, ellenkezőleg, az uralmi intézmények éppen a spontán rend kialakulását gátolják, s egyes érdekcsoportok akaratát képviselve egy hierarchikus, politikailag vezérelt társadalmat merevítenek meg.[21]
Az anarchia tehát - szemben a köznapi felfogással - nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend. Filozófiai értelemben tagadása mindannak, amellyel Hobbes a Leviathán című művében az abszolút hatalom szükségességét indokolta. Hobbes szerint a központi autoritás hiánya egy olyan természeti állapotba vezetné vissza a társadalmat, amelyben a "mindenki harca mindenki ellen" zűrzavara valósulna meg. Az anarchisták azonban úgy vélik, hogy épp az uralmon alapuló autoritás és különösen az állam léte okozza a társadalmi erőszakot, mert az államnak nevezett intézmény - valójában emberek egy tetszőleges csoportja - önmagának vindikálja a legitim erőszak monopóliumának jogát, s ez nem más, mint provokáció a társadalom ellen.
Az anarchisták érettnek tartják az embereket arra, hogy az önkéntesség, az egyenlőség és a kooperáció elvei szerint saját belátásuk szerint döntsenek az életüket érintő kérdésekben. Az anarchisták nem eleve intézményellenesek; csupán az uralmi intézményeket (mint az állam, az egyház, a patriarchális család stb.) utasítják el. Azt vallják, hogy intézmények sokaságára lehet szükség az anarchikus társadalomban, de ezek nem lehetnek hierarchikusak, centralizáltak, nem sérthetik sem az egyén szuverenitását, sem az önkéntes közösségek (communitas) rendszerére épülő társadalmi rendet. Proudhon szavaival - amely számunkra József Attila költői megfogalmazásában ismerős - a "szabadság szüli a rendet", nem pedig a rend teremti a szabadságot.
Egy képzeletbeli "hatalomnélküliség - hatalom" skálán az anarchizmus a hatalomnélküliség végpontját képviseli: a hatalom diffúziójának maximumát. Kevesek vagy sokak hatalmával szemben mindenki egyenlő hatalmát (a szuverén individualitást) hirdeti, amely azt jelenti, hogy ha mindenkinek egyenlő hatalma van, akkor társadalmi értelemben voltaképpen senkinek nincs. Az anarchizmus totális tagadása minden totalitarianizmusnak.
A fennálló tagadása mögött az anarchizmus antropológiai optimizmusa húzódik meg: az emberi természet nem eredendően rossz - ahogy azt Hobbes feltételezte -, hanem alapvetően jó, s a feladat annak a békés, egyensúlyi, társadalmi konszenzusra épülő berendezkedésnek a kiépítése, amely ennek a természetnek megfelel. Az anarchisták szerint minden embernek külső kényszerektől mentesen, uralom nélkül kellene élnie, mert akkor a közös érdek és az egyén érdeke nem kerülne egymással ellentmondásba. Ennek megvalósítására azonban forradalomra van szükség: a fennálló uralmi intézményrendszer totális lerombolására. A forradalom nem lehet csupán politikai forradalom, amelynek célja az egyik uralmi intézményrendszer és hatalmi elit felváltása a másikkal, hanem társadalmi forradalom kell legyen, amely az állam szétzúzásával kezdődik, s egy új, uralom nélküli korszak nyitányát jelenti: "Anarchián kívül nincsen forradalom" - mondja Kropotkin, mert anarchista nem tekintheti forradalomnak azt, ha csupán kormányok vagy rezsimek váltják egymást. Egy kormány sohasem lehet forradalmi, mert ha az lenne, önmagát oszlatná fel. Az anarchizmus tagadja, hogy a forradalom sikere után bármifajta diktatórikus átmeneti szakaszra szükség lenne. "Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom megöléséhez!" - emlékeztet a századfordulón Kropotkin az e tekintetben paradigmatikus francia forradalom tapasztalataira. Látnoki szavait a bolsevik forradalom története utólag sokszorosan igazolta. Az anarchista vagy anarchisztikus gondolkodóknak a forradalomra vonatkozóan nincs egységes álláspontjuk. Kibontakozhat az politikai úton, forradalmi felkeléssel (Bakunyin); belső, morális átalakulással (Tolsztoj, Schmitt); egyéni lázadással (Stirner); esetleg reformok sorozata útján (Proudhon). Gandhi szerint a forradalom nem a legfontosabb kérdés, az átalakulás békés, természetes módon megy majd végbe, ahogy "az érett gyümölcs lehull az egészséges fáról".
A társadalmi forradalommal létrehozott új társadalom, az anarchia, alulról fölfelé haladva építkezik. Az emberek szabad szervezkedéséből autonóm szövetségek, egyesületek, föderációk alakulnak ki. Proudhon a kistulajdonosok szövetségéről beszél, Stirner az egoisták egyesületéről, Kropotkin a faluszövetségek szövetségéről, Bakunyin pedig egyre szélesedő föderatív közösségekről (földközösség - tartomány - nemzet - nemzetközi föderáció - európai egyesült föderációk). E koncepciókból is kitűnik, hogy téves az a közkeletű megállapítás, amely az anarchizmust az intézmény- és szervezetellenességgel azonosítja. Mint korábban is utaltunk rá, az anarchizmus csak az uralmi intézményeket tagadja, minden más egyesületet, autonóm közösséget az emberiség természetes integrációs folyamatainak tekint. Mivel a kényszer megszűnik a társadalom életében, a fölépülő új struktúrák nem annyira vertikumok, mint inkább kisebb és nagyobb horizontok. A társadalmi felépítés alapelvei így - az önmagában még nem uralommentes, csupán demokratikus "alulról fölfelé való építkezés" mellett - a decentralizálás, a horizontális kapcsolatrendszer elsődlegessége.
Az anarchista gondolkodók az ideális társadalmat egységes társadalomnak tekintik. Az ellenük felhozott vádakkal ellentétben, náluk a diffuzitás, a látszólagos szétszórtság sohasem jelent széteső társadalmi létállapotot; elképzelésük szerint a társadalmi partikularitások - miként a világegyetem atomjai - egy magasabb egységben egyesülnek. Ez a spontán rend tehát sohasem a szűkösség egyenlősége vagy az egyelvűség uniformitása, hanem az emberiség antropológiai azonosságából kifejlődő sokféleség természetes találkozása.
A társadalom organizmusának sejtjeit a benne élő emberek alkotják. Az anarchizmus az ember belső kibontakozását éppoly fontosnak tartja, mint a kereszténység, ám ezt nem egy külső istenséghez, hanem az emberi méltóság abszolútumához viszonyítja. Követőjének ugyanúgy végig kell járnia az igazság megismeréséhez vezető utat, ahogy a hívőknek az üdvözülés útját, ám ez az út nem kifelé, Isten földön túli világába vezet, mert az igazság ott lakozik mindenkiben - ahogy Schmitt mondja -, "az emberi önismeret szentélyében". Ebből pedig nem a túlvilágra való felkészülés, hanem a létező világ megváltoztatására való törekvés következik. Mivel a vallásos anarchizmus szerint Isten mindenkiben ott lakozik, Isten országa, Utópia világa ezen a földön is látható mint Államtól, Egyháztól, dogmáktól, tekintélyektől, uralmi intézményektől való függetlenedési igény. A külső abszolútumok helyébe egy belső lép: maga az ideális ember, meghatározott hajlamaival és szükségleteivel, amelyekből az óhajtott harmonikus társadalom közvetlenül levezethető.
A belső kibontakozás útja és az igazság megismerésének feltétele a szabadság, amely nem egyeztethető össze a fennálló uralmi viszonyokkal. Ez a szabadság egyéni, de nem önkényes. Érvényesek rá Georg Simmel alábbi sorai: "A szabadság értelme az önmagunkért való teljes felelősségvállalás. Erre vágyunk, de csak akkor érjük el, ha egyes cselekedeteink kizárólag saját személyiségünket fejezik ki, ha e cselekvésben, mindenféle külső befolyás kizárásával Énünk jut szóhoz. Arra vágyunk, hogy létezésünk perifériáit a középpont, és ne valamilyen külső hatalom határozza meg."[22]
Az anarchikus társadalomban az egyéni interakciók alapelve a Proudhon által leírt mutualizmus (kölcsönösség), amelyben az egyének nem parancsot teljesítenek, hanem "kölcsönös segítséggel" (Kropotkin) önérdekből járulnak hozzá a közös jóhoz.[23] Az anarchisták szerint ilyen helyzetben az emberek közötti kapcsolatok minősége gyökeresen megváltozik. A mutualizmus társadalmi szinten reciprocitáshoz, vagyis kölcsönös cseréhez vezet a társadalom közösségei között; a reciprocitás alapelve hatja át a szabad társadalom életét. A közösségek ebben az értelemben "antistruktúrák"; a spontánt, a tervezetlent, az eksztatikust fejezik ki a társadalomban megszokottal, az előre láthatóval és a hierarchikusan strukturált világgal szemben.[24] A mutualizmus és reciprocitás mikroszintű, illetve közösségi szintű elveiből egyenesen következik makroszinten a föderalizmus gondolata. Az anarchista föderáció lényegében különbözik a politikaelméletben és a történelmi gyakorlatban is megjelenő konföderáció fogalmától: míg előbbi közösségek önkéntes "összeműködését" jelenti, utóbbi alatt államok szövetségét értjük. Ezen a ponton az anarchista társadalomfelfogás - a liberalizmushoz és a szocializmushoz hasonlóan - élesen szembefordul a nemzetállam eszméjének izolacionizmusával és provincializmusával.
Összefoglalásként: az anarchizmus tagadja azt a közkeletű álláspontot, amely szerint az államiság az emberiség kultúrájában egyetemes lenne, s mint ilyen, funkcionálisan nélkülözhetetlen. Azt állítja, hogy az uralomnélküli, tehát államnéküli társadalom létrehozható, s a létező uralmi intézményrendszer egy jobbal felváltható, funkcionálisan helyettesíthető. Az anarchizmus társadalomelméletének pozitív állítása az önkéntes kooperációra épülő társadalmi rend lehetségessége, negatív oldala pedig minden uralom, minden állam konzekvens tagadása.
Egy tágabb értelemben az anarchizmus figyelmeztetés minden fennálló kritikai meghaladhatóságára, az emberi kételkedés kiküszöbölhetetlenségére, s bármiféle uralkodó világkép elutasításának lehetőségére. Végül utalnunk kell az anarchizmus kulturális és pszichikai szinten való értelmezhetőségére. Az uralmi szerkezetek felborítása itt a hétköznapi élet tér-idő dimenziói áthágásának felel meg, vagyis az anarchisztikus beállítódás itt nem (csak) a politikai és nem is (csak) a világkép-hierarchiát támadja, hanem tágabban, egészében transzcendálja a mindennapi életet. Ezekben a közelítésekben nem az anarchista doktrína konkrét átvételéről és szoros követéséről van szó. Ehelyett inkább az anarchizmusnak a politikától és a társadalmi működés kritikájától elszakadó szintjeiről, a tágan felfogott anarchista szellemiség megjelenítéséről beszélhetünk: bizonyos anarchista alapértékek tudatos vagy tudattalan átvételéről, újragondolásáról és különböző területeken való képviseletéről.
Az anarchista szellemiséget a birodalmi szellemiség ellentétpárjaként is felfoghatjuk. Míg az előbbit az uralkodó-, illetve vezérnélküliség; a pluralista jelleg, az alternativitás; a szabad választás alapján való elfogadás; az írásbeliség profanizálása; az emberközpontúság, humanista jelleg; a függetlenség, az autonómia; a változtathatóság fogalmaival írhatjuk le, addig a birodalmi szellemiséget az alapító istenember, vezér; az átfogó, határtalan, mindent magába ölelő egyházi jelleg; a hit által való elfogadás, az alapító irat, a szent könyv, a jelszavak mágikus jellege; az egységesség, az uniformizáltság; az örök fennállás, a végtelenség kategóriáival közelíthetjük meg.
Az anarchista szellemiség fogalma alkalmazható a társadalomban élő tudásszerkezetekre is. Ebben az értelemben használja Paul Feyerabend az anarchisztikus tudáselmélet kifejezést.[25] Feyerabend elmélete szerint maga a tudomány anarchisztikus vállalkozás, melyben szükségszerű a meglévő határok átlépése, az uralkodó berendezkedés újabb és újabb felborítása. A meglévő szabályokat érvényteleníteni, a status quót tagadni kell, hogy az alternatívák óceánjából kiválhassanak a hasznosítható új hipotézisek. A lemaradó tradíciók ugyanakkor továbbélhetnek és tökéletesedhetnek, együttélvén a pillanatnyilag racionálisnak tartott tudományos módszerekkel - ez Feyerabend demokratikus relativizmusának lényege.[26] Ez a - társadalmi-politikai konzekvenciáit is radikálisan végiggondoló - tudományelmélet egyrészt a tudományos status quót felborító aktusa miatt, másrészt a tradíciók párhuzamos, uralkodó szcientista, tekintély nélküli fejlődésének hangsúlyozásával érdemelte ki és vállalta fel az "anarchista" jelzőt.
Az anarchizmus kulturális, illetve pszichikai szinten való értelmezésénél elsőként a Mihail Bahtyin által elemzett karneváli struktúra minden hierarchiát szétromboló és játékosan megfordító antistruktúráira, "az egyetemesség, a szabadság, az egyenlőség és a bőség utópikus birodalmának" időleges megvalósulásaira gondolhatunk.[27] A dionüszoszi elv, az ünnepi eksztázis e kulturális-pszichikai szinten értelmezhető anarchikus megnyilvánulások egyik ideáltípusa. "Ha az eksztatikus ösztönkitöréseket, az elnyomott energiák kitörését nézzük - írja Hermann Nitsch -, akkor nem csupán valamiféle elfojtott, beszűkült birodalom kitöréséről van szó, hanem a pillantás a kaotikus mélységekbe, a kimeríthetetlenbe, a kimeríthetetlen dionüszoszira esik. Egy elementáris erő érint meg minket, amely előtt megborzongunk. A nyelv, az állam, a civilizáció minden rendje és szabálya mögött egy irracionálisnak és kaotikusnak látszó erőstruktúra van, amely mindig készen áll a hívásra, hogy rendszereinket áttörje és szertesöpörje. A dionüszoszi felajánlja magát. Egy racionális és politikailag gyengécske rend szembeállítja magát egy erős "isteni", prométheuszi tevékenységgel. Az állandóság nem azonos a természettörvényekkel, hanem a látszatbiztonságot kereső átlag hozza létre, a langyosság és a restség valódi dühe. A természettörvények alapján valóságot alkotó metafizikus elv a változás, a dinamikus, a dionüszoszi elv, a változtatás."[28]
A kulturális-pszichikai szinten áttételesen értelmezett anarchisztikus megnyilvánulások másik útja befelé vezet. A karnevál helyett ez a tudat karneválosítása, a mámor, a meditáció, a befelé fordulás, a misztika. Az egyént mértéknek tekintő, a külső hatalmaktól függetlenedő visszavonulás, szemlélődés s meditáció, a politikai, ideológiai uralom hatálytalanítása mellett széttörheti a hétköznapi valóság tér-idő dimenzióit is; mint a gnózis, a jóga, az ima. "A mindenség és a szellem, a természet és a történelem létesülését egy fényben látni: ez általában a gnózis nagystílű módja, az önmagában összhangzó szellem látása."[29]
Talán szokatlan együtt tárgyalni az anarchista társadalomelméleteket az anarchisztikus tudományfilozófiával és a dionütikus, valamint meditatív hagyományokkal. A közös értelmezési keret feltételezésének lehetségességére azonban - az anarchizmus szó makacs fel-felbukkanása mellett - egy fontos tény figyelmeztet. Az átvett értelemben használt anarchizmus különböző szintjeinek példáiként megemlített törekvések képviselői ugyanis a valóságban is gyakran találkoznak a par excellence anarchista mozgalmakkal; az ideáltipikusan elkülöníthető szintek nemegyszer kölcsönösen vonzották és vonzzák egymást.[30]
Az anarchizmus az a társadalmi elmélet, amely az egyéni felelősségtudat szerepét állítja előtérbe bármifajta - jogi, parancsuralmi vagy parlamentális - uralommal szemben. Az anarchizmus legátfogóbb értelemben uralomnélküliség, amely alatt "azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttélésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre."[20]
Az anarchizmus különbséget tesz társadalmi rend és politikai rend között. Azt állítja, hogy a társadalmi rend politikai beavatkozás nélkül is elérhető, sőt, csak így válhat a szabadság rendjévé. A politikai rend ugyanis minden esetben hatalmat, így végső soron erőszakot legalizál, így az általa létrehozott "társadalmi rend" minden esetben intervenció a társadalom életébe, azaz sohasem a szabadság, hanem az elnyomás állapota. A politikai rend sérti az egyén morális autonómiáját, sérti az ember természetes jogait, ezért legitim hatalomról beszélni önellentmondás. Ha elfogadjuk az ember természetes jogainak (natural laws) kiindulópontját, akkor a gondolatmenet radikális konzekvenciája szerint egyetlen hatalom sem lehet legitim. A hatalom ugyanis még legszelídebb formájában is olyan helyzeteket teremt, amelyben egyeseknek pusztán azért kell engedelmeskedniük mások akaratának, mert mások akarata számukra parancsként jelenik meg.
A morális autonómia megsértését a többség elve sem igazolhatja: az agresszió nem lesz attól kisebb, hogy tömegek követik el. Az elnyomást sem a többségi uralom, sem a többség nevében gyakorolt kisebbségi uralom nem szünteti meg; ebből a szempontból tehát a demokrácia is egyfajta "krácia" - uralom, elnyomás még akkor is, ha a többségnek tetszik.
Az anarchisták szemében az anarchia társadalmi rendje spontán rend (spontaneous order). Szerintük ennek létrejöttéhez nincs szükség uralmi intézményekre, ellenkezőleg, az uralmi intézmények éppen a spontán rend kialakulását gátolják, s egyes érdekcsoportok akaratát képviselve egy hierarchikus, politikailag vezérelt társadalmat merevítenek meg.[21]
Az anarchia tehát - szemben a köznapi felfogással - nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend. Filozófiai értelemben tagadása mindannak, amellyel Hobbes a Leviathán című művében az abszolút hatalom szükségességét indokolta. Hobbes szerint a központi autoritás hiánya egy olyan természeti állapotba vezetné vissza a társadalmat, amelyben a "mindenki harca mindenki ellen" zűrzavara valósulna meg. Az anarchisták azonban úgy vélik, hogy épp az uralmon alapuló autoritás és különösen az állam léte okozza a társadalmi erőszakot, mert az államnak nevezett intézmény - valójában emberek egy tetszőleges csoportja - önmagának vindikálja a legitim erőszak monopóliumának jogát, s ez nem más, mint provokáció a társadalom ellen.
Az anarchisták érettnek tartják az embereket arra, hogy az önkéntesség, az egyenlőség és a kooperáció elvei szerint saját belátásuk szerint döntsenek az életüket érintő kérdésekben. Az anarchisták nem eleve intézményellenesek; csupán az uralmi intézményeket (mint az állam, az egyház, a patriarchális család stb.) utasítják el. Azt vallják, hogy intézmények sokaságára lehet szükség az anarchikus társadalomban, de ezek nem lehetnek hierarchikusak, centralizáltak, nem sérthetik sem az egyén szuverenitását, sem az önkéntes közösségek (communitas) rendszerére épülő társadalmi rendet. Proudhon szavaival - amely számunkra József Attila költői megfogalmazásában ismerős - a "szabadság szüli a rendet", nem pedig a rend teremti a szabadságot.
Egy képzeletbeli "hatalomnélküliség - hatalom" skálán az anarchizmus a hatalomnélküliség végpontját képviseli: a hatalom diffúziójának maximumát. Kevesek vagy sokak hatalmával szemben mindenki egyenlő hatalmát (a szuverén individualitást) hirdeti, amely azt jelenti, hogy ha mindenkinek egyenlő hatalma van, akkor társadalmi értelemben voltaképpen senkinek nincs. Az anarchizmus totális tagadása minden totalitarianizmusnak.
A fennálló tagadása mögött az anarchizmus antropológiai optimizmusa húzódik meg: az emberi természet nem eredendően rossz - ahogy azt Hobbes feltételezte -, hanem alapvetően jó, s a feladat annak a békés, egyensúlyi, társadalmi konszenzusra épülő berendezkedésnek a kiépítése, amely ennek a természetnek megfelel. Az anarchisták szerint minden embernek külső kényszerektől mentesen, uralom nélkül kellene élnie, mert akkor a közös érdek és az egyén érdeke nem kerülne egymással ellentmondásba. Ennek megvalósítására azonban forradalomra van szükség: a fennálló uralmi intézményrendszer totális lerombolására. A forradalom nem lehet csupán politikai forradalom, amelynek célja az egyik uralmi intézményrendszer és hatalmi elit felváltása a másikkal, hanem társadalmi forradalom kell legyen, amely az állam szétzúzásával kezdődik, s egy új, uralom nélküli korszak nyitányát jelenti: "Anarchián kívül nincsen forradalom" - mondja Kropotkin, mert anarchista nem tekintheti forradalomnak azt, ha csupán kormányok vagy rezsimek váltják egymást. Egy kormány sohasem lehet forradalmi, mert ha az lenne, önmagát oszlatná fel. Az anarchizmus tagadja, hogy a forradalom sikere után bármifajta diktatórikus átmeneti szakaszra szükség lenne. "Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom megöléséhez!" - emlékeztet a századfordulón Kropotkin az e tekintetben paradigmatikus francia forradalom tapasztalataira. Látnoki szavait a bolsevik forradalom története utólag sokszorosan igazolta. Az anarchista vagy anarchisztikus gondolkodóknak a forradalomra vonatkozóan nincs egységes álláspontjuk. Kibontakozhat az politikai úton, forradalmi felkeléssel (Bakunyin); belső, morális átalakulással (Tolsztoj, Schmitt); egyéni lázadással (Stirner); esetleg reformok sorozata útján (Proudhon). Gandhi szerint a forradalom nem a legfontosabb kérdés, az átalakulás békés, természetes módon megy majd végbe, ahogy "az érett gyümölcs lehull az egészséges fáról".
A társadalmi forradalommal létrehozott új társadalom, az anarchia, alulról fölfelé haladva építkezik. Az emberek szabad szervezkedéséből autonóm szövetségek, egyesületek, föderációk alakulnak ki. Proudhon a kistulajdonosok szövetségéről beszél, Stirner az egoisták egyesületéről, Kropotkin a faluszövetségek szövetségéről, Bakunyin pedig egyre szélesedő föderatív közösségekről (földközösség - tartomány - nemzet - nemzetközi föderáció - európai egyesült föderációk). E koncepciókból is kitűnik, hogy téves az a közkeletű megállapítás, amely az anarchizmust az intézmény- és szervezetellenességgel azonosítja. Mint korábban is utaltunk rá, az anarchizmus csak az uralmi intézményeket tagadja, minden más egyesületet, autonóm közösséget az emberiség természetes integrációs folyamatainak tekint. Mivel a kényszer megszűnik a társadalom életében, a fölépülő új struktúrák nem annyira vertikumok, mint inkább kisebb és nagyobb horizontok. A társadalmi felépítés alapelvei így - az önmagában még nem uralommentes, csupán demokratikus "alulról fölfelé való építkezés" mellett - a decentralizálás, a horizontális kapcsolatrendszer elsődlegessége.
Az anarchista gondolkodók az ideális társadalmat egységes társadalomnak tekintik. Az ellenük felhozott vádakkal ellentétben, náluk a diffuzitás, a látszólagos szétszórtság sohasem jelent széteső társadalmi létállapotot; elképzelésük szerint a társadalmi partikularitások - miként a világegyetem atomjai - egy magasabb egységben egyesülnek. Ez a spontán rend tehát sohasem a szűkösség egyenlősége vagy az egyelvűség uniformitása, hanem az emberiség antropológiai azonosságából kifejlődő sokféleség természetes találkozása.
A társadalom organizmusának sejtjeit a benne élő emberek alkotják. Az anarchizmus az ember belső kibontakozását éppoly fontosnak tartja, mint a kereszténység, ám ezt nem egy külső istenséghez, hanem az emberi méltóság abszolútumához viszonyítja. Követőjének ugyanúgy végig kell járnia az igazság megismeréséhez vezető utat, ahogy a hívőknek az üdvözülés útját, ám ez az út nem kifelé, Isten földön túli világába vezet, mert az igazság ott lakozik mindenkiben - ahogy Schmitt mondja -, "az emberi önismeret szentélyében". Ebből pedig nem a túlvilágra való felkészülés, hanem a létező világ megváltoztatására való törekvés következik. Mivel a vallásos anarchizmus szerint Isten mindenkiben ott lakozik, Isten országa, Utópia világa ezen a földön is látható mint Államtól, Egyháztól, dogmáktól, tekintélyektől, uralmi intézményektől való függetlenedési igény. A külső abszolútumok helyébe egy belső lép: maga az ideális ember, meghatározott hajlamaival és szükségleteivel, amelyekből az óhajtott harmonikus társadalom közvetlenül levezethető.
A belső kibontakozás útja és az igazság megismerésének feltétele a szabadság, amely nem egyeztethető össze a fennálló uralmi viszonyokkal. Ez a szabadság egyéni, de nem önkényes. Érvényesek rá Georg Simmel alábbi sorai: "A szabadság értelme az önmagunkért való teljes felelősségvállalás. Erre vágyunk, de csak akkor érjük el, ha egyes cselekedeteink kizárólag saját személyiségünket fejezik ki, ha e cselekvésben, mindenféle külső befolyás kizárásával Énünk jut szóhoz. Arra vágyunk, hogy létezésünk perifériáit a középpont, és ne valamilyen külső hatalom határozza meg."[22]
Az anarchikus társadalomban az egyéni interakciók alapelve a Proudhon által leírt mutualizmus (kölcsönösség), amelyben az egyének nem parancsot teljesítenek, hanem "kölcsönös segítséggel" (Kropotkin) önérdekből járulnak hozzá a közös jóhoz.[23] Az anarchisták szerint ilyen helyzetben az emberek közötti kapcsolatok minősége gyökeresen megváltozik. A mutualizmus társadalmi szinten reciprocitáshoz, vagyis kölcsönös cseréhez vezet a társadalom közösségei között; a reciprocitás alapelve hatja át a szabad társadalom életét. A közösségek ebben az értelemben "antistruktúrák"; a spontánt, a tervezetlent, az eksztatikust fejezik ki a társadalomban megszokottal, az előre láthatóval és a hierarchikusan strukturált világgal szemben.[24] A mutualizmus és reciprocitás mikroszintű, illetve közösségi szintű elveiből egyenesen következik makroszinten a föderalizmus gondolata. Az anarchista föderáció lényegében különbözik a politikaelméletben és a történelmi gyakorlatban is megjelenő konföderáció fogalmától: míg előbbi közösségek önkéntes "összeműködését" jelenti, utóbbi alatt államok szövetségét értjük. Ezen a ponton az anarchista társadalomfelfogás - a liberalizmushoz és a szocializmushoz hasonlóan - élesen szembefordul a nemzetállam eszméjének izolacionizmusával és provincializmusával.
Összefoglalásként: az anarchizmus tagadja azt a közkeletű álláspontot, amely szerint az államiság az emberiség kultúrájában egyetemes lenne, s mint ilyen, funkcionálisan nélkülözhetetlen. Azt állítja, hogy az uralomnélküli, tehát államnéküli társadalom létrehozható, s a létező uralmi intézményrendszer egy jobbal felváltható, funkcionálisan helyettesíthető. Az anarchizmus társadalomelméletének pozitív állítása az önkéntes kooperációra épülő társadalmi rend lehetségessége, negatív oldala pedig minden uralom, minden állam konzekvens tagadása.
Egy tágabb értelemben az anarchizmus figyelmeztetés minden fennálló kritikai meghaladhatóságára, az emberi kételkedés kiküszöbölhetetlenségére, s bármiféle uralkodó világkép elutasításának lehetőségére. Végül utalnunk kell az anarchizmus kulturális és pszichikai szinten való értelmezhetőségére. Az uralmi szerkezetek felborítása itt a hétköznapi élet tér-idő dimenziói áthágásának felel meg, vagyis az anarchisztikus beállítódás itt nem (csak) a politikai és nem is (csak) a világkép-hierarchiát támadja, hanem tágabban, egészében transzcendálja a mindennapi életet. Ezekben a közelítésekben nem az anarchista doktrína konkrét átvételéről és szoros követéséről van szó. Ehelyett inkább az anarchizmusnak a politikától és a társadalmi működés kritikájától elszakadó szintjeiről, a tágan felfogott anarchista szellemiség megjelenítéséről beszélhetünk: bizonyos anarchista alapértékek tudatos vagy tudattalan átvételéről, újragondolásáról és különböző területeken való képviseletéről.
Az anarchista szellemiséget a birodalmi szellemiség ellentétpárjaként is felfoghatjuk. Míg az előbbit az uralkodó-, illetve vezérnélküliség; a pluralista jelleg, az alternativitás; a szabad választás alapján való elfogadás; az írásbeliség profanizálása; az emberközpontúság, humanista jelleg; a függetlenség, az autonómia; a változtathatóság fogalmaival írhatjuk le, addig a birodalmi szellemiséget az alapító istenember, vezér; az átfogó, határtalan, mindent magába ölelő egyházi jelleg; a hit által való elfogadás, az alapító irat, a szent könyv, a jelszavak mágikus jellege; az egységesség, az uniformizáltság; az örök fennállás, a végtelenség kategóriáival közelíthetjük meg.
Az anarchista szellemiség fogalma alkalmazható a társadalomban élő tudásszerkezetekre is. Ebben az értelemben használja Paul Feyerabend az anarchisztikus tudáselmélet kifejezést.[25] Feyerabend elmélete szerint maga a tudomány anarchisztikus vállalkozás, melyben szükségszerű a meglévő határok átlépése, az uralkodó berendezkedés újabb és újabb felborítása. A meglévő szabályokat érvényteleníteni, a status quót tagadni kell, hogy az alternatívák óceánjából kiválhassanak a hasznosítható új hipotézisek. A lemaradó tradíciók ugyanakkor továbbélhetnek és tökéletesedhetnek, együttélvén a pillanatnyilag racionálisnak tartott tudományos módszerekkel - ez Feyerabend demokratikus relativizmusának lényege.[26] Ez a - társadalmi-politikai konzekvenciáit is radikálisan végiggondoló - tudományelmélet egyrészt a tudományos status quót felborító aktusa miatt, másrészt a tradíciók párhuzamos, uralkodó szcientista, tekintély nélküli fejlődésének hangsúlyozásával érdemelte ki és vállalta fel az "anarchista" jelzőt.
Az anarchizmus kulturális, illetve pszichikai szinten való értelmezésénél elsőként a Mihail Bahtyin által elemzett karneváli struktúra minden hierarchiát szétromboló és játékosan megfordító antistruktúráira, "az egyetemesség, a szabadság, az egyenlőség és a bőség utópikus birodalmának" időleges megvalósulásaira gondolhatunk.[27] A dionüszoszi elv, az ünnepi eksztázis e kulturális-pszichikai szinten értelmezhető anarchikus megnyilvánulások egyik ideáltípusa. "Ha az eksztatikus ösztönkitöréseket, az elnyomott energiák kitörését nézzük - írja Hermann Nitsch -, akkor nem csupán valamiféle elfojtott, beszűkült birodalom kitöréséről van szó, hanem a pillantás a kaotikus mélységekbe, a kimeríthetetlenbe, a kimeríthetetlen dionüszoszira esik. Egy elementáris erő érint meg minket, amely előtt megborzongunk. A nyelv, az állam, a civilizáció minden rendje és szabálya mögött egy irracionálisnak és kaotikusnak látszó erőstruktúra van, amely mindig készen áll a hívásra, hogy rendszereinket áttörje és szertesöpörje. A dionüszoszi felajánlja magát. Egy racionális és politikailag gyengécske rend szembeállítja magát egy erős "isteni", prométheuszi tevékenységgel. Az állandóság nem azonos a természettörvényekkel, hanem a látszatbiztonságot kereső átlag hozza létre, a langyosság és a restség valódi dühe. A természettörvények alapján valóságot alkotó metafizikus elv a változás, a dinamikus, a dionüszoszi elv, a változtatás."[28]
A kulturális-pszichikai szinten áttételesen értelmezett anarchisztikus megnyilvánulások másik útja befelé vezet. A karnevál helyett ez a tudat karneválosítása, a mámor, a meditáció, a befelé fordulás, a misztika. Az egyént mértéknek tekintő, a külső hatalmaktól függetlenedő visszavonulás, szemlélődés s meditáció, a politikai, ideológiai uralom hatálytalanítása mellett széttörheti a hétköznapi valóság tér-idő dimenzióit is; mint a gnózis, a jóga, az ima. "A mindenség és a szellem, a természet és a történelem létesülését egy fényben látni: ez általában a gnózis nagystílű módja, az önmagában összhangzó szellem látása."[29]
Talán szokatlan együtt tárgyalni az anarchista társadalomelméleteket az anarchisztikus tudományfilozófiával és a dionütikus, valamint meditatív hagyományokkal. A közös értelmezési keret feltételezésének lehetségességére azonban - az anarchizmus szó makacs fel-felbukkanása mellett - egy fontos tény figyelmeztet. Az átvett értelemben használt anarchizmus különböző szintjeinek példáiként megemlített törekvések képviselői ugyanis a valóságban is gyakran találkoznak a par excellence anarchista mozgalmakkal; az ideáltipikusan elkülöníthető szintek nemegyszer kölcsönösen vonzották és vonzzák egymást.[30]
Az anarchizmus kritikája
Amióta az anarchizmus társadalomelméletként és társadalmi mozgalomként a XIX. században létrejött, folyamatosan szembe kellett néznie a legkülönfélébb irányokból érkező - liberális, demokratikus, szocialista stb. - kritikákkal. Az alábbiakban - a teljesség igénye nélkül - néhány kritikai szempontra hívjuk fel a figyelmet.
Az egyik kritikai szempont az anarchizmus által idealizált emberi adottságok és az uralmi intézmények létének ellentmondásán alapulhat. Ha ugyanis az antropológiai optimizmus feltételezése megállja a helyét és a különböző érdekek a primitív társadalmakban egy eredendően harmonikus rendbe integrálódtak, akkor hogyan jöhettek egyáltalán létre az uralmi intézmények? Hogyan alakulhatott ki az intézményes kényszer, a legalizált erőszak, az állam?
Talán az ember pszichikumában, ösztöneiben rejlik az agresszió, a hatalom akarása? Ebben az esetben az anarchizmus eszményített emberképe megdől, s a kérdés új elméleti választ igényel. Vagy külső (földrajzi, történelmi stb.) okok kényszerítették arra az embert, hogy természetével ellenkező társadalomban éljen? Itt viszont pontos, történeti-empirikus válaszra lenne szükség, amely azonban hiányos, nem kielégítő az anarchista művekben. Az anarchistáknál az ideális társadalom koncepciója közvetlenül a természetjogokhoz kapcsolódik, abból vezethető le. Ez azonban meggátolja az elméletet abban, hogy a létező társadalom ettől független törvényeit, s főképp azok mozgatórugóit kellő mélységben feltárja. Pierre Clastres alábbi gondolatmenete az anarchizmus ezen elméleti gyengeségének kritikájaként is fölfogható: "A politikai hatalom semmi esetre sem immanens szükségszerűsége az emberi természetnek. A társadalmi életnek viszont immanens szükségszerűsége. Politikát elgondolhatunk erőszak nélkül, társadalom azonban nem gondolható el politikum nélkül, más szavakkal: nincs társadalom hatalom nélkül."[31] Bár az anarchizmus - antropologizmusánál fogva - kétségtelenül minden más elméletnél érzékenyebb a társadalom elidegenedett létezésmódjaira és megnyilvánulási formáira, híjával van a pusztán társadalomelvű magyarázatoknak. A természetjogokból le nem vezethető fennálló társadalom teljes megértése nem célja - azt egészében utasítja el.
Az anarchizmus egy másik lehetséges bírálata a következő: a mozgalom elvont szinten végső soron azt szeretné, hogy mindenki fogadja el az anarchia elveit. Ha ugyanis csak egyvalaki nem fogadja azt el, ellene nem lehet állami-jogi-erőszakos eszközöket foganatosítani, mert ez ellentmondana az állam- és uralomellenesség anarchista elvének. A hangsúly a "mindenki" szón van, mindenki anarchizmusa tehát az anarchia feltétele. Ha azonban mindenki anarchista volna, már nem is lenne szükség anarchizmusra. E ponton ragadható meg az anarchizmus utópikus jellege, hiszen megvalósításának előfeltétele megegyezik kitűzött céljával. Anarchia nem előre leírt, kidolgozott utópia, mert az kényszert jelentene mindazok számára, akik nem hívei. Anarchia inkább elvont, stilizált fogalmakból épül, melyek a társadalmi valóság tagadásából, az ellenzéki értékekből sűrűsödnek össze.
Lényegében ebből fakad az anarchizmus cselekvésképtelensége - amely vádat különösen a marxisták hangoztatták az anarchistákkal szemben. Valóban: az anarchizmus nem hisz abban, hogy nagy társadalmi céljaihoz kerülő utakon is el lehet jutni. Hegel nyomán azt vallja, hogy "a cél nem más, mint az érte latba vetett eszközök eredője", ami esetünkben azt jelenti, hogy társadalmi cél politikai-hatalmi eszközökkel nem érhető el. Ez az elméleti következetesség nem egy esetben cselekvésképtelenné tette az anarchistákat, s belesodorta őket a "politikamentes politizálás" csapdájába. Ez a paradoxon azt jelentette számukra, hogy vagy megmaradtak a tiszta elméletnél, vagy politizálásra kényszerültek, s akkor elveikből bizonyos fokig engedniük kellett. Ilyen kompromisszumot kötött például Bakunyin, amikor csoportjával belülről próbálta megváltoztatni az Internacionálét; Schmitt Jenő Henrik, amikor ideológusként a paraszti agrárszocialista mozgalomhoz csatlakozott; Alexander Berkman és Emma Goldman, amikor átmenetileg megpróbált együttműködni a bolsevikokkal; valamint az anarchoszindikalisták, akik elveik egy részének feladása árán a munkásság osztálycéljai mögé sorakoztak fel.
A célracionális és értékracionális cselekvés dilemmája tehát az elvekhez hű anarchisták számára az emberi tulajdonságok idealizálása révén tisztázható: ez okozza az anarchista elmélet elvonatkoztatottságát és gyakorlati cselekvőképtelenségét. A kritikai jellegű társadalmi mozgalmak fejlődésében három egymást követő szakaszt különböztethetünk meg: 1. az ideológiai állapotot, 2. a szervezeti állapotot, 3. a hatalmi állapotot. Az első szakaszban az elméleti koherencia, a harmadikban pedig a hatalom követelményei vezérlik a mozgalom tevékenységét.[32] Az anarchizmus sokszor azért maradt "tiszta" - elméletileg és morálisan egyaránt -, mert nem lépett ki, nem tudott kilépni ideológiai állapotából. Nem a radikális társadalmi változtatás szándékának hiánya, hanem az uralomellenesség elve gátolta meg ebben. Amikor - mint minden ideológiát - megkísértette a "szervezeti fegyver", a politikai cselekvőképesség vonzása, az anarchizmus az adott politikai szervezetrendszerrel kölcsönhatásba kényszerült, politizálni kezdett, s ezáltal önmagát tagadta meg. Nem lehetett véletlen, hogy az anarchizmus - bár szerepet játszott szinte minden forradalmi változásban - csak kísérőjelensége, de nem domináns erejű tömegmozgalma volt a forradalmaknak. Többnyire aktív volt a régi rend lebontásában és szerepet vállalt az új rend felépítésének elindításában, de azt követően fokozatosan kiszorult a közéletből, s más, militánsabb eszmék nevében szervezett mozgalmak vették át a kezdeményezést. Így történt ez Olaszországban, Franciaországban, az 1917-es oroszországi forradalom után, de még az anarchista mozgalom legdicsőségesebb korszaka, az 1936-os spanyol forradalom sem jelentett ez alól kivételt. Feltehetően ezzel függ össze az is, hogy az anarchisták közül nem kevesen többnyire életpályájuk egy szakaszán vállalták csak a "tiszta" anarchizmust, és előbb-utóbb más mozgalmakhoz csatlakoztak vagy pedig visszavonultak a mozgalomból.
Egy következő kritikai szempont az anarchizmus gazdaságképét illeti, amelyben - mint utaltunk rá - erőteljesen jelen vannak a preindusztriális reminiszcenciák. Az anarchista gazdaságfelfogás annyiban a Marx előtti szocializmushoz hasonlatos, hogy kiinduló álláspontjában a tulajdon tagadásának elvi alapján áll. "Ideáljuk a tulajdonnal szemben a természet szabad javai voltak: a levegő, a víz, mely javak nem képeznek tulajdont, korlátlanul állnak az emberek rendelkezésére."[33] Céljuk az volt, hogy a megtermelt javakat ilyen szabad javakká alakítsák át, s ezzel megszüntessék tulajdon voltukat. Ismeretes, hogy Proudhon a tulajdont lopásnak, a mindenkit megillető javak eltulajdonításának tartotta (bár nem tagadta a kistulajdon szükségszerűségét), valamint, hogy Bakunyin és az őt követő anarchisták elutasították az öröklést.
Az anarchistáknak az új társadalomra vonatkozó gazdasági elképzeléseik meglehetősen körvonalazatlanok. Ezt egyrészt azzal indokolják, hogy a materiális értékek másodlagosak a szellemiekhez képest, másrészt úgy érvelnek, hogy egy szabad társadalomban a gazdasági termelés módszerei és viszonyai úgyis maguktól kialakulnak. Annyi azonban világos, hogy az anarchista társadalom jóléti, a szükségleteket korlátlanul kielégíteni képes berendezkedés, ahol a termelés nem annyira a nagyiparhoz és a nagyvároshoz, mint a kistelepülések apró, önigazgató termelési egységeihez kötődik. A napi munkaidő lerövidül, s redisztribútor híján a redisztribúció is megszűnik. A gazdaság beágyazott a társadalmi újratermelés egészébe, ahol céhes jellegű kisközösségekhez kapcsolódó kisárutermelés folyik, míg a földművelést a természettel szimbiotikus egységben élő paraszti kollektívák végzik. A tulajdon eltörlésével, a horizontális egységek interakciójával a társadalmi-gazdasági kapcsolatokat a reciprocitás elvei határozzák meg.
Az anarchizmus víziója az anarchiáról, az uralom nélküli társadalomról olyan elnyomás és kizsákmányolás nélküli világot rajzol, amelyben nem működik a kapitalista munkamegosztás. Ebben a világban a "közösség" felmagasztosul a "társadalom"-mal (Tönnies), a "mechanikus szolidaritás" az "organikus szolidaritás"-sal (Durkheim) szemben. Gazdasági egyszerűsödést hozna tehát, amelynek megvalósítási kísérletei - Proudhon mutualista bankja, Mahno és a spanyol anarchisták kommunái és szövetkezetei stb. - gyengének és élhetetlennek bizonyultak az ipari társadalom növekedéscentrikus világában. Bár az anarchista elmélet egy trendjében "történetileg megfigyelhető a nagyipari fejlődés fokozatos elfogadására való törekvés"[34] is, ez a legtöbb esetben az eredeti tanoktól való eltávolodással és a szindikalizmushoz való közeledéssel párosult. Az individuális anarchistákat - akik végül elfogadták a tulajdonszerzés gondolatát - megoldhatatlan feladat elé állította a közjavak (public goods) problémája, a magántulajdon és a közjavak között feszülő ellentét; a kollektivista anarchisták pedig - továbbra is elutasítva a tulajdont és a piacot, de a centralizált, újraelosztó államot is - önigazgatási kísérleteikkel nem tudtak megfelelő választ adni a gazdasági hatékonyság követelményére. Az anarchisták elvont államellenessége, az állam eltörlésének lehetőségébe vetett hite nem tette számukra lehetővé az állam funkcionális szerepének meglátását - egyebek mellett - a bűnüldözés, az oktatás, a szociálpolitika területén. Nem érzékelték az állam és a politikai rendszer fenntartásában érdekelt csoportok rejtett érdekérvényesítő módszereit és szerves illeszkedésüket a gazdasági-társadalmi újratermelés rendszerébe. Röviden: nem érzékelték az állam mély gazdasági-társadalmi beágyazottságát; az államot a társadalomtól független, s ezért nem csupán visszaszorítandó, de könnyedén elsöpörhető szervezetnek látták. Az anarchizmus napi politikai harcokban elszenvedett vereségei mögött, az egész anarchista mozgalom bukásának hátterében tehát az ipari társadalom kapitalista fejlődésének trendje, a vele szemben megfogalmazódó államszocializmus totalitáriánus politikai gyakorlata és nem utolsósorban a modern nemzetállamok kialakulásának valósága áll. E folyamatok erősebbnek bizonyultak az anarchia idilljének vonzásánál.
A mai anarchizmus teoretikusai elismerik Friedrich Hayek és más klasszikus liberálisok érvelését, mely szerint "a piac természetes működése az emberi magatartások nagy méretekben, erőszak és hatalom alkalmazása nélkül történő koordinációjának rendkívül hatékony módja".[35] Ugyanakkor fenntartják, hogy irracionális mindent a piacra bízni, "ha egyszer az emberek tudják, miként lehet befolyásolni a piac működését annak érdekében, hogy nemkívánatos velejáróit elkerüljék".[36] Robert Paul Wolff nyíltan vállalja a kevésbé hatékony gazdasági működést, ha ez az emberi autonómia növekedésével jár. "Csak a legmesszebb-menő gazdasági decentralizáció tenne lehetővé egy olyfajta önkéntes gazdasági korporációt, amely összhangban lenne az anarchizmus és a jólét eszményével. A jelen körülmények közepette az ilyen decentralizáció természetesen gazdasági káoszt eredményezne. Ha azonban olcsó helyi erőforrások és fejlett kistermelői technológia birtokában volnánk, és ha ezen túl még hajlandók volnánk kiegyezni a pazarlás magas szintjével, akkor talán képesek lennénk felosztani az amerikai gazdaságot kezelhető méretű regionális és szubregionális egységekre. Az egységek közötti csere rossz hatásfokú és költséges volna - nagy volna a készletezés, rugalmatlan a kínálat és kereslet, számottevő a veszteség stb. Ennek fejében viszont az embereknek nagyobb szabadsága lenne, hogy autonóm módon cselekedjenek. Az effajta társadalom lehetővé tenné, hogy minden ember autonóm cselekvő legyen - szemben napjaink társadalmával, melyben a viszonylag kisszámú autonóm ember mintegy élősködik az engedelmes, hatalomféltő tömegek testén."[37] Az anarchizmus kritikájaként is felfogható, hogy a történelmi tapasztalat szerint az emberek nagy többsége inkább választotta a hatékonyságot és a jólétet - akár a piaci elosztás és az állami beavatkozás árán is -, mint a morális autonómia teljességét.
Nehezen tudja feloldani az anarchizmus az antiszociális magatartás problémáját. Feltételezi, hogy a társadalmi élet döntően önszabályozó (self-regulating) jellegű, és ez az önszabályozás állam nélküli eszközökkel is meg tudja oldani a deviancia problémáját: az individualista anarchisták kompenzációkat nyújtó védügynökségekkel, a kollektivista anarchisták pedig a közösségi élet konvencióival. Úgy vélik, hogy mivel az emberek önként csatlakoznak e közösségekhez, alávetik magukat az erkölcsi önszabályozás (moral self-regulation) megegyezéses rendjének. De miként várható el az emberektől, hogy alávessék magukat e kötöttségnek? - teszi fel a kérdést David Miller.[38] Ezen a ponton a morális önszabályozás elve a szabadság elvével kerül szembe - nem történik más, mint a régi, szabadságkorlátozó konvenció felváltása egy újjal. A morális önszabályozás elve csak viszonylag zárt, kicsiny és stabil közösségekben működhet. Ebben az esetben viszont a társadalom apró közösségizolátumokra hullik szét. Talán éppen a jogi szabályozás elfogadása az ár, amelyet meg kell fizetnünk azért, hogy nyitott társadalomban élhessünk.[39]
Az állam társadalmi természetének elemzésekor nemcsak a gazdaság és az állam, hanem az állam és a nemzet viszonyának félreértése miatt is bírálható az anarchista elmélet. Az állam anarchista felfogás szerint emberek egy tetszőleges csoportja, amely egy adott területen önmagának követeli a legalizált erőszak monopóliumát. Ez a meghatározás kétségkívül tartalmazza az igazság magvát. Ugyanakkor azonban kimondatlanul azt feltételezi, hogy az emberek egyetlen motivációja az államnak való engedelmeskedésre a szolgalelkűség, a félelem. Az anarchizmus eltekint attól, hogy a modern államok többsége nemzetállam, amely cselekedeteinek egy nem elhanyagolható részében a nemzet akaratát, a nemzeti identitást fejezi ki, mi több, a nemzeti identitás egyik oka az állam létrejöttének. [40] Miközben tehát az anarchizmus joggal bírálja a nemzetállami keretek szűkösségét, sokszor elnyomó jellegét, valójában nem tud mit kezdeni a nemzeti identitás jelenségével, s nem veszi figyelembe azt, hogy az "emberi természetet" befolyásoló szocializációs folyamat egyik legfontosabb faktora a nemzeti azonosságtudat megteremtése.
Demokraták részéről gyakran éri az a vád az anarchistákat, hogy az államhatalom szerepének differenciálatlan megítélése miatt nem tesznek különbséget demokratikus és diktatórikus rendszerek között, s egyként vetik el mind a kettőt. Bakunyin az anarchisták álláspontját így fogalmazta meg: "Minden állam, még a legrepublikánusabb és a legdemokratikusabb is... lényegében nem képvisel mást, mint a tömegek felülről lefelé történő irányítását a művelt és éppen ezért kiváltságos kisebbség segítségével, amely úgymond jobban érti a nép igazi érdekeit, mint maga a nép."[41] Száz évvel később a politikai filozófia nyelvén Wolff magyarázta el az anarchizmus dilemmáját: "Ha az autonómia és az uralom eleve összeegyezhetetlen, akkor csak két lehetőség marad számunkra. Vagy felcsapunk a filozófiai anarchizmus hívének - és minden kormányt illegitim területként kezelünk..., vagy pedig leteszünk arról, hogy a politika világában az autonómia ábrándját kergessük, s (egy implicit ígérettel) elfogadjuk az adott pillanatban legigazságosabbnak és leghasznosabbnak tűnő kormányformát. Amennyiben ez utóbbi lehetőséget választjuk, nincs többé egyetemes vagy a priori okunk arra, hogy a demokratikus, és nem pedig valami egyébfajta kormányzás mellett kötelezzük el magunkat."[42] Mivel azonban egy anarchista nem adhatja fel a morális autonómia melletti elkötelezettségét, nem marad más választása, "mint kategorikusan elutasítani bármilyen, az egyik embernek a másik fölötti legitim uralmára vonatkozó igényt".[43]
Mannheim szerint "az anarchistáknál egyfajta létvakságról lehet beszélni" ezzel kapcsolatában; ugyanis minden anarchistánál dominál a "tekintély" versus "a szabadság harcosa" "minden részkülönbséget betömő, mindent leegyszerűsítő antitézise - egy olyan ellentét, amelynél a rendőrállamtól a demokratikus-republikánuson át a szocialista államszervezetig minden egyképpen »tekintélyen alapuló« és csak az anarchizmus jelenik meg szabadságként. Ugyanez az egyszerűsítésre való hajlam kihat a történelemképre is."[44] Az anarchista történelemszemlélet így egy kétfokú stádiumelméletre emlékeztet, amelynek kulcsmozzanata a társadalmi forradalom: az uralom állapotából az uralomnélküliség állapotába való átlépés. Ebben az anarchizmus egy bizonyos fokig hasonlít a marxizmusnak a történelmet osztályharcok történetének tekintő formációelméletére. "Eme világérzés számára a történelmi történés nem más, mint minden tópia (rend) mindig megújuló leváltódása egy belőle felemelkedő utópia által. Csak az utópiában és a forradalomban rejlik valós élet, az intézményes létrend állandóan csak rossz maradvány, amely az utópia apályából és a forradalomból fennmaradt. Így a történelem útja az egyik tópiától az utópián keresztül a következő utópiáig vezet, és így tovább."[45]
Az anarchizmus államfelfogása az alábbi következtetéseken alapszik: mivel minden állam a kényszerítésre épül, minden állam elvetendő, és senki sem vállalhat önfeladás nélkül kötelezettséget arra, hogy támogassa vagy engedelmeskedjék neki. Mivel egy állam nélküli társadalom kivihető alternatíva, az államot meg kell szüntetni, el kell törölni. Ebből következik, hogy a többségi akaraton nyugvó demokratikus állam is kényszerítő erő, állam, tehát mint olyan: rossz. A kényszert csak az szüntetheti meg, ha a döntéshozatal egyhangú, mert ebben az esetben nincs kivel szemben kényszert alkalmazni. Az ezen az elven működő döntéshozó szervek tehát elkerülik az államiság csapdáját. A logika következetes, de a demokratikus állam védelmezőinek nézőpontjából mégis kétségbe vonható. Robert A. Dahl például az alábbi kérdéseket tette fel: Tegyük föl, hogy a kényszer eredendően rossz - jelentheti-e ez azt, hogy nincsenek olyan körülmények, amikor igazságosan alkalmazható? Ha bizonyos esetekben igazságosan alkalmazható, nem lehet-e létrehozni e funkciók ellátására az államot? Ha létrehozható az állam, kell-e mindig engedelmeskednünk neki? Ha feltételezzük, hogy egy jó vagy megfelelő államban élünk, el kell-e utasítanunk minden esetben az általa hozott törvényeket?[46] Dahl szerint, ha végiggondoljuk az e kérdésekre adható válaszokat, akkor arra jutunk, hogy 1. az állam nélkül az erőszak még kevésbé kívánatos formái nyernének teret; 2. az állam nélküli társadalomban az egyes szervezeteknek sokkal nagyobb esélyük van létrehozni egy elnyomó jellegű államot; 3. az állam nélküli társadalomban a társadalmi ellenőrzés csak nagyon kicsi, autonóm és szoros kötelékkel összefűzött közösségekben tartható fenn; 4. ilyen típusú zárt közösségek nagyszámú létrehozása sem nem lehetséges, sem nem kívánatos. Dahl következtetése tehát az, hogy még mindig jobb kiépíteni egy elfogadható államot, mint megpróbálni állam nélkül élni.[47] Érvelése tehát a "legkisebb rossz" elvéből indul ki, amikor a létező (és nem az eszményi) társadalmat alapul véve a demokrácia mellett tesz hitet.
Az 1930-as évek végére - a spanyol forradalom bukásával és a totalitariánus államok stabilizálódásával - az anarchizmus kifulladt: megszűnt tömegmozgalomként létezni, s eltűnt a nagy hatású társadalmi-politikai mozgalmak térképéről. Azóta búvópatakként él tovább, s tör fel időről időre ott, ahol megjelenik a lázadás szelleme. Ezért az 1960-as éveket a határozott fellendülés jellemzi.[48] Megnőtt az érdeklődés a klasszikus anarchista elméletek iránt és az anarchista mozgalom 1968 diáklázadásain és forradalmain is nyomot hagyott. [49] Mégis tényként kell leszögeznünk, hogy mára az anarchizmus új társadalmi rendszert alkotni képes ideológiai mozgalomként és szervezett tömegerőként egyaránt a politikai élet perifériájára szorult. Ezzel és a jóléti állam eszméjének háttérbe szorulásával is magyarázható, hogy a hetvenes évektől megjelentek és nagy hatást gyakoroltak az állam és az egyén viszonyát újragondoló, klasszikus liberális elméletek. Az anarchizmus azt állította, hogy még a liberális állam is megszegi az egyének alapjogait, s ezáltal nem képes fenntartani a társadalom morális egyensúlyát. Ezzel fordult szembe Robert Nozick, amikor annak bizonyítására tett kísérletet, hogy létrehozható egy olyan minimális állam (minimal state), amely eljárásában nem sérti meg ezeket a jogokat: egyidejűleg fenntarthatja legitimitását és méltányolhatja az emberek jogait. Érvelésében mellőzi az utilitariánus szempontokat, s arra vállalkozik, hogy kimutassa: a magánügynökségekből az "ultraminimális" államon keresztül kifejlődő minimális (liberális) állam morálisan is elfogadható és legitimálható.[50]
Ugyancsak a liberális állam védelmében érvel Loren Lomasky, amikor rámutat az alapjogok és a spontán rend kialakulása közötti feszültségforrásokra. A spontán rend létrejötte ugyanis nem kerülhet ellentmondásba az alapjogokkal, s garantálni csak akkor tudja azokat, ha jogi intézményrendszerrel segíti elő betartásukat. Lomasky szerint amennyire abszurd annak feltételezése, hogy atomizált egyének egymástól függetlenül mindenki számára elfogadható morális jogokat alkotnak, ugyanannyira abszurd azt feltételezni, hogy az állam - teljesen függetlenítve magát a társadalomtól - hatályon kívül helyezheti ezeket a jogokat. A morális jogok ugyanis - hasonlóan a nyelvhez, vagy a gazdasági struktúrához - az emberek interakcióiból, közösen megélt tapasztalataikból fakadnak, s azok is tartják fenn őket.[51]
Az anarchista társadalomfilozófia - kétségtelen támadhatósága ellenére - érvényes meglátásokkal járult hozzá a demokráciaelméletek kritikájához. Érvrendszere nemcsak az állampolgári engedetlenségi mozgalmak elméleti kiindulópontjává vált, hanem segített mindazoknak, akik a létező demokrácia kereteinek kitágítását igényelték, s egyszersmind napjainkig folytatódó izgalmas filozófiai vitákat kavart.[52]
Szemben a szocialistákkal és a liberálisokkal, az anarchisták sosem váltak elnyomó rezsimek kiszolgálóivá vagy társutasaivá, mert mindenki másnál világosabban mutattak rá a hatalmi viszonyok elégtelenségére egy új társadalmi integráció megteremtésében. Az anarchizmus sikertelen volt abban, hogy ideáljait a gyakorlati cselekvési programok nyelvére fordítsa le, s így politikai hatása - a fentebb részletezett okokból - csekély maradt. Jelentősége azonban tagadhatatlan a politikai filozófiában, amennyiben rámutatott a liberalizmus határaira: az individualizmus és a politikai rend összeegyeztethetőségének nehézségeire.[53] Ebből a szempontból az anarchizmus elméleti értelemben egyaránt tekinthető a liberalizmus és az antietatista szocializmus élő lelkiismeretének.
Annak ellenére, hogy nem nyújtott beváltható alternatívát, az anarchizmusnak történelmileg igaza volt az állampárti, autoritariánus szocialista hagyománnyal folytatott évszázados kritikai vitájában. Igaza volt akkor, amikor - még az eljövendő forradalomról szólva - arra figyelmeztetett, hogy a központosított, tekintélyelvű szociáldemokrata és kommunista mozgalom politikai forradalma nem adhat életet egy új, szabad társadalomnak. S igaza volt akkor is, amikor a már létező szocialista berendezkedés - a szovjet típusú bolsevik rendszerek - bürokratizmusát, diktatórikus voltát mindenki másnál előbb leplezte le.[54]
Az egyik kritikai szempont az anarchizmus által idealizált emberi adottságok és az uralmi intézmények létének ellentmondásán alapulhat. Ha ugyanis az antropológiai optimizmus feltételezése megállja a helyét és a különböző érdekek a primitív társadalmakban egy eredendően harmonikus rendbe integrálódtak, akkor hogyan jöhettek egyáltalán létre az uralmi intézmények? Hogyan alakulhatott ki az intézményes kényszer, a legalizált erőszak, az állam?
Talán az ember pszichikumában, ösztöneiben rejlik az agresszió, a hatalom akarása? Ebben az esetben az anarchizmus eszményített emberképe megdől, s a kérdés új elméleti választ igényel. Vagy külső (földrajzi, történelmi stb.) okok kényszerítették arra az embert, hogy természetével ellenkező társadalomban éljen? Itt viszont pontos, történeti-empirikus válaszra lenne szükség, amely azonban hiányos, nem kielégítő az anarchista művekben. Az anarchistáknál az ideális társadalom koncepciója közvetlenül a természetjogokhoz kapcsolódik, abból vezethető le. Ez azonban meggátolja az elméletet abban, hogy a létező társadalom ettől független törvényeit, s főképp azok mozgatórugóit kellő mélységben feltárja. Pierre Clastres alábbi gondolatmenete az anarchizmus ezen elméleti gyengeségének kritikájaként is fölfogható: "A politikai hatalom semmi esetre sem immanens szükségszerűsége az emberi természetnek. A társadalmi életnek viszont immanens szükségszerűsége. Politikát elgondolhatunk erőszak nélkül, társadalom azonban nem gondolható el politikum nélkül, más szavakkal: nincs társadalom hatalom nélkül."[31] Bár az anarchizmus - antropologizmusánál fogva - kétségtelenül minden más elméletnél érzékenyebb a társadalom elidegenedett létezésmódjaira és megnyilvánulási formáira, híjával van a pusztán társadalomelvű magyarázatoknak. A természetjogokból le nem vezethető fennálló társadalom teljes megértése nem célja - azt egészében utasítja el.
Az anarchizmus egy másik lehetséges bírálata a következő: a mozgalom elvont szinten végső soron azt szeretné, hogy mindenki fogadja el az anarchia elveit. Ha ugyanis csak egyvalaki nem fogadja azt el, ellene nem lehet állami-jogi-erőszakos eszközöket foganatosítani, mert ez ellentmondana az állam- és uralomellenesség anarchista elvének. A hangsúly a "mindenki" szón van, mindenki anarchizmusa tehát az anarchia feltétele. Ha azonban mindenki anarchista volna, már nem is lenne szükség anarchizmusra. E ponton ragadható meg az anarchizmus utópikus jellege, hiszen megvalósításának előfeltétele megegyezik kitűzött céljával. Anarchia nem előre leírt, kidolgozott utópia, mert az kényszert jelentene mindazok számára, akik nem hívei. Anarchia inkább elvont, stilizált fogalmakból épül, melyek a társadalmi valóság tagadásából, az ellenzéki értékekből sűrűsödnek össze.
Lényegében ebből fakad az anarchizmus cselekvésképtelensége - amely vádat különösen a marxisták hangoztatták az anarchistákkal szemben. Valóban: az anarchizmus nem hisz abban, hogy nagy társadalmi céljaihoz kerülő utakon is el lehet jutni. Hegel nyomán azt vallja, hogy "a cél nem más, mint az érte latba vetett eszközök eredője", ami esetünkben azt jelenti, hogy társadalmi cél politikai-hatalmi eszközökkel nem érhető el. Ez az elméleti következetesség nem egy esetben cselekvésképtelenné tette az anarchistákat, s belesodorta őket a "politikamentes politizálás" csapdájába. Ez a paradoxon azt jelentette számukra, hogy vagy megmaradtak a tiszta elméletnél, vagy politizálásra kényszerültek, s akkor elveikből bizonyos fokig engedniük kellett. Ilyen kompromisszumot kötött például Bakunyin, amikor csoportjával belülről próbálta megváltoztatni az Internacionálét; Schmitt Jenő Henrik, amikor ideológusként a paraszti agrárszocialista mozgalomhoz csatlakozott; Alexander Berkman és Emma Goldman, amikor átmenetileg megpróbált együttműködni a bolsevikokkal; valamint az anarchoszindikalisták, akik elveik egy részének feladása árán a munkásság osztálycéljai mögé sorakoztak fel.
A célracionális és értékracionális cselekvés dilemmája tehát az elvekhez hű anarchisták számára az emberi tulajdonságok idealizálása révén tisztázható: ez okozza az anarchista elmélet elvonatkoztatottságát és gyakorlati cselekvőképtelenségét. A kritikai jellegű társadalmi mozgalmak fejlődésében három egymást követő szakaszt különböztethetünk meg: 1. az ideológiai állapotot, 2. a szervezeti állapotot, 3. a hatalmi állapotot. Az első szakaszban az elméleti koherencia, a harmadikban pedig a hatalom követelményei vezérlik a mozgalom tevékenységét.[32] Az anarchizmus sokszor azért maradt "tiszta" - elméletileg és morálisan egyaránt -, mert nem lépett ki, nem tudott kilépni ideológiai állapotából. Nem a radikális társadalmi változtatás szándékának hiánya, hanem az uralomellenesség elve gátolta meg ebben. Amikor - mint minden ideológiát - megkísértette a "szervezeti fegyver", a politikai cselekvőképesség vonzása, az anarchizmus az adott politikai szervezetrendszerrel kölcsönhatásba kényszerült, politizálni kezdett, s ezáltal önmagát tagadta meg. Nem lehetett véletlen, hogy az anarchizmus - bár szerepet játszott szinte minden forradalmi változásban - csak kísérőjelensége, de nem domináns erejű tömegmozgalma volt a forradalmaknak. Többnyire aktív volt a régi rend lebontásában és szerepet vállalt az új rend felépítésének elindításában, de azt követően fokozatosan kiszorult a közéletből, s más, militánsabb eszmék nevében szervezett mozgalmak vették át a kezdeményezést. Így történt ez Olaszországban, Franciaországban, az 1917-es oroszországi forradalom után, de még az anarchista mozgalom legdicsőségesebb korszaka, az 1936-os spanyol forradalom sem jelentett ez alól kivételt. Feltehetően ezzel függ össze az is, hogy az anarchisták közül nem kevesen többnyire életpályájuk egy szakaszán vállalták csak a "tiszta" anarchizmust, és előbb-utóbb más mozgalmakhoz csatlakoztak vagy pedig visszavonultak a mozgalomból.
Egy következő kritikai szempont az anarchizmus gazdaságképét illeti, amelyben - mint utaltunk rá - erőteljesen jelen vannak a preindusztriális reminiszcenciák. Az anarchista gazdaságfelfogás annyiban a Marx előtti szocializmushoz hasonlatos, hogy kiinduló álláspontjában a tulajdon tagadásának elvi alapján áll. "Ideáljuk a tulajdonnal szemben a természet szabad javai voltak: a levegő, a víz, mely javak nem képeznek tulajdont, korlátlanul állnak az emberek rendelkezésére."[33] Céljuk az volt, hogy a megtermelt javakat ilyen szabad javakká alakítsák át, s ezzel megszüntessék tulajdon voltukat. Ismeretes, hogy Proudhon a tulajdont lopásnak, a mindenkit megillető javak eltulajdonításának tartotta (bár nem tagadta a kistulajdon szükségszerűségét), valamint, hogy Bakunyin és az őt követő anarchisták elutasították az öröklést.
Az anarchistáknak az új társadalomra vonatkozó gazdasági elképzeléseik meglehetősen körvonalazatlanok. Ezt egyrészt azzal indokolják, hogy a materiális értékek másodlagosak a szellemiekhez képest, másrészt úgy érvelnek, hogy egy szabad társadalomban a gazdasági termelés módszerei és viszonyai úgyis maguktól kialakulnak. Annyi azonban világos, hogy az anarchista társadalom jóléti, a szükségleteket korlátlanul kielégíteni képes berendezkedés, ahol a termelés nem annyira a nagyiparhoz és a nagyvároshoz, mint a kistelepülések apró, önigazgató termelési egységeihez kötődik. A napi munkaidő lerövidül, s redisztribútor híján a redisztribúció is megszűnik. A gazdaság beágyazott a társadalmi újratermelés egészébe, ahol céhes jellegű kisközösségekhez kapcsolódó kisárutermelés folyik, míg a földművelést a természettel szimbiotikus egységben élő paraszti kollektívák végzik. A tulajdon eltörlésével, a horizontális egységek interakciójával a társadalmi-gazdasági kapcsolatokat a reciprocitás elvei határozzák meg.
Az anarchizmus víziója az anarchiáról, az uralom nélküli társadalomról olyan elnyomás és kizsákmányolás nélküli világot rajzol, amelyben nem működik a kapitalista munkamegosztás. Ebben a világban a "közösség" felmagasztosul a "társadalom"-mal (Tönnies), a "mechanikus szolidaritás" az "organikus szolidaritás"-sal (Durkheim) szemben. Gazdasági egyszerűsödést hozna tehát, amelynek megvalósítási kísérletei - Proudhon mutualista bankja, Mahno és a spanyol anarchisták kommunái és szövetkezetei stb. - gyengének és élhetetlennek bizonyultak az ipari társadalom növekedéscentrikus világában. Bár az anarchista elmélet egy trendjében "történetileg megfigyelhető a nagyipari fejlődés fokozatos elfogadására való törekvés"[34] is, ez a legtöbb esetben az eredeti tanoktól való eltávolodással és a szindikalizmushoz való közeledéssel párosult. Az individuális anarchistákat - akik végül elfogadták a tulajdonszerzés gondolatát - megoldhatatlan feladat elé állította a közjavak (public goods) problémája, a magántulajdon és a közjavak között feszülő ellentét; a kollektivista anarchisták pedig - továbbra is elutasítva a tulajdont és a piacot, de a centralizált, újraelosztó államot is - önigazgatási kísérleteikkel nem tudtak megfelelő választ adni a gazdasági hatékonyság követelményére. Az anarchisták elvont államellenessége, az állam eltörlésének lehetőségébe vetett hite nem tette számukra lehetővé az állam funkcionális szerepének meglátását - egyebek mellett - a bűnüldözés, az oktatás, a szociálpolitika területén. Nem érzékelték az állam és a politikai rendszer fenntartásában érdekelt csoportok rejtett érdekérvényesítő módszereit és szerves illeszkedésüket a gazdasági-társadalmi újratermelés rendszerébe. Röviden: nem érzékelték az állam mély gazdasági-társadalmi beágyazottságát; az államot a társadalomtól független, s ezért nem csupán visszaszorítandó, de könnyedén elsöpörhető szervezetnek látták. Az anarchizmus napi politikai harcokban elszenvedett vereségei mögött, az egész anarchista mozgalom bukásának hátterében tehát az ipari társadalom kapitalista fejlődésének trendje, a vele szemben megfogalmazódó államszocializmus totalitáriánus politikai gyakorlata és nem utolsósorban a modern nemzetállamok kialakulásának valósága áll. E folyamatok erősebbnek bizonyultak az anarchia idilljének vonzásánál.
A mai anarchizmus teoretikusai elismerik Friedrich Hayek és más klasszikus liberálisok érvelését, mely szerint "a piac természetes működése az emberi magatartások nagy méretekben, erőszak és hatalom alkalmazása nélkül történő koordinációjának rendkívül hatékony módja".[35] Ugyanakkor fenntartják, hogy irracionális mindent a piacra bízni, "ha egyszer az emberek tudják, miként lehet befolyásolni a piac működését annak érdekében, hogy nemkívánatos velejáróit elkerüljék".[36] Robert Paul Wolff nyíltan vállalja a kevésbé hatékony gazdasági működést, ha ez az emberi autonómia növekedésével jár. "Csak a legmesszebb-menő gazdasági decentralizáció tenne lehetővé egy olyfajta önkéntes gazdasági korporációt, amely összhangban lenne az anarchizmus és a jólét eszményével. A jelen körülmények közepette az ilyen decentralizáció természetesen gazdasági káoszt eredményezne. Ha azonban olcsó helyi erőforrások és fejlett kistermelői technológia birtokában volnánk, és ha ezen túl még hajlandók volnánk kiegyezni a pazarlás magas szintjével, akkor talán képesek lennénk felosztani az amerikai gazdaságot kezelhető méretű regionális és szubregionális egységekre. Az egységek közötti csere rossz hatásfokú és költséges volna - nagy volna a készletezés, rugalmatlan a kínálat és kereslet, számottevő a veszteség stb. Ennek fejében viszont az embereknek nagyobb szabadsága lenne, hogy autonóm módon cselekedjenek. Az effajta társadalom lehetővé tenné, hogy minden ember autonóm cselekvő legyen - szemben napjaink társadalmával, melyben a viszonylag kisszámú autonóm ember mintegy élősködik az engedelmes, hatalomféltő tömegek testén."[37] Az anarchizmus kritikájaként is felfogható, hogy a történelmi tapasztalat szerint az emberek nagy többsége inkább választotta a hatékonyságot és a jólétet - akár a piaci elosztás és az állami beavatkozás árán is -, mint a morális autonómia teljességét.
Nehezen tudja feloldani az anarchizmus az antiszociális magatartás problémáját. Feltételezi, hogy a társadalmi élet döntően önszabályozó (self-regulating) jellegű, és ez az önszabályozás állam nélküli eszközökkel is meg tudja oldani a deviancia problémáját: az individualista anarchisták kompenzációkat nyújtó védügynökségekkel, a kollektivista anarchisták pedig a közösségi élet konvencióival. Úgy vélik, hogy mivel az emberek önként csatlakoznak e közösségekhez, alávetik magukat az erkölcsi önszabályozás (moral self-regulation) megegyezéses rendjének. De miként várható el az emberektől, hogy alávessék magukat e kötöttségnek? - teszi fel a kérdést David Miller.[38] Ezen a ponton a morális önszabályozás elve a szabadság elvével kerül szembe - nem történik más, mint a régi, szabadságkorlátozó konvenció felváltása egy újjal. A morális önszabályozás elve csak viszonylag zárt, kicsiny és stabil közösségekben működhet. Ebben az esetben viszont a társadalom apró közösségizolátumokra hullik szét. Talán éppen a jogi szabályozás elfogadása az ár, amelyet meg kell fizetnünk azért, hogy nyitott társadalomban élhessünk.[39]
Az állam társadalmi természetének elemzésekor nemcsak a gazdaság és az állam, hanem az állam és a nemzet viszonyának félreértése miatt is bírálható az anarchista elmélet. Az állam anarchista felfogás szerint emberek egy tetszőleges csoportja, amely egy adott területen önmagának követeli a legalizált erőszak monopóliumát. Ez a meghatározás kétségkívül tartalmazza az igazság magvát. Ugyanakkor azonban kimondatlanul azt feltételezi, hogy az emberek egyetlen motivációja az államnak való engedelmeskedésre a szolgalelkűség, a félelem. Az anarchizmus eltekint attól, hogy a modern államok többsége nemzetállam, amely cselekedeteinek egy nem elhanyagolható részében a nemzet akaratát, a nemzeti identitást fejezi ki, mi több, a nemzeti identitás egyik oka az állam létrejöttének. [40] Miközben tehát az anarchizmus joggal bírálja a nemzetállami keretek szűkösségét, sokszor elnyomó jellegét, valójában nem tud mit kezdeni a nemzeti identitás jelenségével, s nem veszi figyelembe azt, hogy az "emberi természetet" befolyásoló szocializációs folyamat egyik legfontosabb faktora a nemzeti azonosságtudat megteremtése.
Demokraták részéről gyakran éri az a vád az anarchistákat, hogy az államhatalom szerepének differenciálatlan megítélése miatt nem tesznek különbséget demokratikus és diktatórikus rendszerek között, s egyként vetik el mind a kettőt. Bakunyin az anarchisták álláspontját így fogalmazta meg: "Minden állam, még a legrepublikánusabb és a legdemokratikusabb is... lényegében nem képvisel mást, mint a tömegek felülről lefelé történő irányítását a művelt és éppen ezért kiváltságos kisebbség segítségével, amely úgymond jobban érti a nép igazi érdekeit, mint maga a nép."[41] Száz évvel később a politikai filozófia nyelvén Wolff magyarázta el az anarchizmus dilemmáját: "Ha az autonómia és az uralom eleve összeegyezhetetlen, akkor csak két lehetőség marad számunkra. Vagy felcsapunk a filozófiai anarchizmus hívének - és minden kormányt illegitim területként kezelünk..., vagy pedig leteszünk arról, hogy a politika világában az autonómia ábrándját kergessük, s (egy implicit ígérettel) elfogadjuk az adott pillanatban legigazságosabbnak és leghasznosabbnak tűnő kormányformát. Amennyiben ez utóbbi lehetőséget választjuk, nincs többé egyetemes vagy a priori okunk arra, hogy a demokratikus, és nem pedig valami egyébfajta kormányzás mellett kötelezzük el magunkat."[42] Mivel azonban egy anarchista nem adhatja fel a morális autonómia melletti elkötelezettségét, nem marad más választása, "mint kategorikusan elutasítani bármilyen, az egyik embernek a másik fölötti legitim uralmára vonatkozó igényt".[43]
Mannheim szerint "az anarchistáknál egyfajta létvakságról lehet beszélni" ezzel kapcsolatában; ugyanis minden anarchistánál dominál a "tekintély" versus "a szabadság harcosa" "minden részkülönbséget betömő, mindent leegyszerűsítő antitézise - egy olyan ellentét, amelynél a rendőrállamtól a demokratikus-republikánuson át a szocialista államszervezetig minden egyképpen »tekintélyen alapuló« és csak az anarchizmus jelenik meg szabadságként. Ugyanez az egyszerűsítésre való hajlam kihat a történelemképre is."[44] Az anarchista történelemszemlélet így egy kétfokú stádiumelméletre emlékeztet, amelynek kulcsmozzanata a társadalmi forradalom: az uralom állapotából az uralomnélküliség állapotába való átlépés. Ebben az anarchizmus egy bizonyos fokig hasonlít a marxizmusnak a történelmet osztályharcok történetének tekintő formációelméletére. "Eme világérzés számára a történelmi történés nem más, mint minden tópia (rend) mindig megújuló leváltódása egy belőle felemelkedő utópia által. Csak az utópiában és a forradalomban rejlik valós élet, az intézményes létrend állandóan csak rossz maradvány, amely az utópia apályából és a forradalomból fennmaradt. Így a történelem útja az egyik tópiától az utópián keresztül a következő utópiáig vezet, és így tovább."[45]
Az anarchizmus államfelfogása az alábbi következtetéseken alapszik: mivel minden állam a kényszerítésre épül, minden állam elvetendő, és senki sem vállalhat önfeladás nélkül kötelezettséget arra, hogy támogassa vagy engedelmeskedjék neki. Mivel egy állam nélküli társadalom kivihető alternatíva, az államot meg kell szüntetni, el kell törölni. Ebből következik, hogy a többségi akaraton nyugvó demokratikus állam is kényszerítő erő, állam, tehát mint olyan: rossz. A kényszert csak az szüntetheti meg, ha a döntéshozatal egyhangú, mert ebben az esetben nincs kivel szemben kényszert alkalmazni. Az ezen az elven működő döntéshozó szervek tehát elkerülik az államiság csapdáját. A logika következetes, de a demokratikus állam védelmezőinek nézőpontjából mégis kétségbe vonható. Robert A. Dahl például az alábbi kérdéseket tette fel: Tegyük föl, hogy a kényszer eredendően rossz - jelentheti-e ez azt, hogy nincsenek olyan körülmények, amikor igazságosan alkalmazható? Ha bizonyos esetekben igazságosan alkalmazható, nem lehet-e létrehozni e funkciók ellátására az államot? Ha létrehozható az állam, kell-e mindig engedelmeskednünk neki? Ha feltételezzük, hogy egy jó vagy megfelelő államban élünk, el kell-e utasítanunk minden esetben az általa hozott törvényeket?[46] Dahl szerint, ha végiggondoljuk az e kérdésekre adható válaszokat, akkor arra jutunk, hogy 1. az állam nélkül az erőszak még kevésbé kívánatos formái nyernének teret; 2. az állam nélküli társadalomban az egyes szervezeteknek sokkal nagyobb esélyük van létrehozni egy elnyomó jellegű államot; 3. az állam nélküli társadalomban a társadalmi ellenőrzés csak nagyon kicsi, autonóm és szoros kötelékkel összefűzött közösségekben tartható fenn; 4. ilyen típusú zárt közösségek nagyszámú létrehozása sem nem lehetséges, sem nem kívánatos. Dahl következtetése tehát az, hogy még mindig jobb kiépíteni egy elfogadható államot, mint megpróbálni állam nélkül élni.[47] Érvelése tehát a "legkisebb rossz" elvéből indul ki, amikor a létező (és nem az eszményi) társadalmat alapul véve a demokrácia mellett tesz hitet.
Az 1930-as évek végére - a spanyol forradalom bukásával és a totalitariánus államok stabilizálódásával - az anarchizmus kifulladt: megszűnt tömegmozgalomként létezni, s eltűnt a nagy hatású társadalmi-politikai mozgalmak térképéről. Azóta búvópatakként él tovább, s tör fel időről időre ott, ahol megjelenik a lázadás szelleme. Ezért az 1960-as éveket a határozott fellendülés jellemzi.[48] Megnőtt az érdeklődés a klasszikus anarchista elméletek iránt és az anarchista mozgalom 1968 diáklázadásain és forradalmain is nyomot hagyott. [49] Mégis tényként kell leszögeznünk, hogy mára az anarchizmus új társadalmi rendszert alkotni képes ideológiai mozgalomként és szervezett tömegerőként egyaránt a politikai élet perifériájára szorult. Ezzel és a jóléti állam eszméjének háttérbe szorulásával is magyarázható, hogy a hetvenes évektől megjelentek és nagy hatást gyakoroltak az állam és az egyén viszonyát újragondoló, klasszikus liberális elméletek. Az anarchizmus azt állította, hogy még a liberális állam is megszegi az egyének alapjogait, s ezáltal nem képes fenntartani a társadalom morális egyensúlyát. Ezzel fordult szembe Robert Nozick, amikor annak bizonyítására tett kísérletet, hogy létrehozható egy olyan minimális állam (minimal state), amely eljárásában nem sérti meg ezeket a jogokat: egyidejűleg fenntarthatja legitimitását és méltányolhatja az emberek jogait. Érvelésében mellőzi az utilitariánus szempontokat, s arra vállalkozik, hogy kimutassa: a magánügynökségekből az "ultraminimális" államon keresztül kifejlődő minimális (liberális) állam morálisan is elfogadható és legitimálható.[50]
Ugyancsak a liberális állam védelmében érvel Loren Lomasky, amikor rámutat az alapjogok és a spontán rend kialakulása közötti feszültségforrásokra. A spontán rend létrejötte ugyanis nem kerülhet ellentmondásba az alapjogokkal, s garantálni csak akkor tudja azokat, ha jogi intézményrendszerrel segíti elő betartásukat. Lomasky szerint amennyire abszurd annak feltételezése, hogy atomizált egyének egymástól függetlenül mindenki számára elfogadható morális jogokat alkotnak, ugyanannyira abszurd azt feltételezni, hogy az állam - teljesen függetlenítve magát a társadalomtól - hatályon kívül helyezheti ezeket a jogokat. A morális jogok ugyanis - hasonlóan a nyelvhez, vagy a gazdasági struktúrához - az emberek interakcióiból, közösen megélt tapasztalataikból fakadnak, s azok is tartják fenn őket.[51]
Az anarchista társadalomfilozófia - kétségtelen támadhatósága ellenére - érvényes meglátásokkal járult hozzá a demokráciaelméletek kritikájához. Érvrendszere nemcsak az állampolgári engedetlenségi mozgalmak elméleti kiindulópontjává vált, hanem segített mindazoknak, akik a létező demokrácia kereteinek kitágítását igényelték, s egyszersmind napjainkig folytatódó izgalmas filozófiai vitákat kavart.[52]
Szemben a szocialistákkal és a liberálisokkal, az anarchisták sosem váltak elnyomó rezsimek kiszolgálóivá vagy társutasaivá, mert mindenki másnál világosabban mutattak rá a hatalmi viszonyok elégtelenségére egy új társadalmi integráció megteremtésében. Az anarchizmus sikertelen volt abban, hogy ideáljait a gyakorlati cselekvési programok nyelvére fordítsa le, s így politikai hatása - a fentebb részletezett okokból - csekély maradt. Jelentősége azonban tagadhatatlan a politikai filozófiában, amennyiben rámutatott a liberalizmus határaira: az individualizmus és a politikai rend összeegyeztethetőségének nehézségeire.[53] Ebből a szempontból az anarchizmus elméleti értelemben egyaránt tekinthető a liberalizmus és az antietatista szocializmus élő lelkiismeretének.
Annak ellenére, hogy nem nyújtott beváltható alternatívát, az anarchizmusnak történelmileg igaza volt az állampárti, autoritariánus szocialista hagyománnyal folytatott évszázados kritikai vitájában. Igaza volt akkor, amikor - még az eljövendő forradalomról szólva - arra figyelmeztetett, hogy a központosított, tekintélyelvű szociáldemokrata és kommunista mozgalom politikai forradalma nem adhat életet egy új, szabad társadalomnak. S igaza volt akkor is, amikor a már létező szocialista berendezkedés - a szovjet típusú bolsevik rendszerek - bürokratizmusát, diktatórikus voltát mindenki másnál előbb leplezte le.[54]
Az anarchizmus helye a politikai ideológiák körében
Az anarchizmust - akárcsak a mai alternatív politikai mozgalmakat - igen nehéz elhelyezni a baloldaliság és jobboldaliság hagyományos politikai skáláján. Ennek oka éppen az anarchizmus sokszínűsége; ahogy a zöld-mozgalmakban egyaránt találkozhatnak az újbaloldallal érintkező bázisdemokratikus irányzatokkal, az individuális autonómia vagy a konzervatív értékőrzés politikai áramlataival, úgy az anarchizmus is - mint láttuk - részben eltérő és egymással is vitában álló szellemi áramlatokat fog át. A demokrácia szemszögéből az anarchizmus szélsőliberális eszme, mert megkérdőjelez minden uralmat, s az egyéni szabadság hangoztatásával különbözik a szocializmusoktól is. A liberalizmus szempontjából viszont szociális, mert előtérbe helyezi a szolidaritás értékeit. Bár mint kritikai gondolat mozgalomként általában a politikai baloldalon jelent meg, maga az elmélet bizonyos esetekben jobboldaliság és baloldaliság ütközőpontján áll.
Írásunkban a baloldaliság és jobboldaliság fogalmait az általánosan elfogadott értékmentes értelemben használjuk. E szerint a baloldalt a társadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye, a haladásba vetett hit jellemzi, míg a jobboldal a szerves változás, a hagyományok és a tekintély tiszteletéből indul ki. A baloldal mögött inkább a természetjogi-racionalista, míg a jobboldal mögött inkább a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás áll. A baloldalt a szabadság és az egyenlőség összeegyeztetésének eszméje vezérli, míg a jobboldal illuzórikusnak tartja ezt a kísérletet, és lemond ennek igényéről. Demokráciákban a baloldalt inkább az állami beavatkozás fenntartása vagy növelése, a jobboldalt pedig az állami beavatkozás minimalizálása jellemzi. Demokratikus rendszerekben a baloldal programja a jóléti állam, amely biztosítja a versenyben lemaradottak emberhez méltó életfeltételeit; a jobboldal programja pedig a szabad piac, a szabadabb verseny, elfogadva a nagyobb társadalmi különbségeket. Antidemokratikus rendszerekben a szélsőséges baloldal ideológiai elkötelezettség alapján történő diszkriminációvá, a szélsőséges jobboldal pedig faji, vallási, nemzeti vagy etnikai alapú diszkriminációvá torzulhat. Jobboldali diktatúrákban a születés, a rang, a nemzethez tartozás adhat előjogokat, míg a baloldali diktatúrákban ezeket az előjogokat a kommunista párthoz tartozás vagy a hozzá való feltétlen hűség biztosíthatja.
Két fontos komponensére szűkítve az anarchista elméletet, szembetűnő, hogy a baloldaliság-jobboldaliság elkülönülése a kollektivista, illetve individualista értékek mentén tagolható.
A kollektivista (kommunista) anarchisták feltételezik, hogy a természetes emberi szolidaritás meghatározó volta miatt az egyének önmaguktól is a termelés kollektív szervezésének útját választják, tehát a kommunista berendezkedés nem szorul erőszakra, uralmi jellegű külső megerősítésre. Az individualista (libertariánus) anarchisták ezzel szemben abból indulnak ki, hogy az embereknek természetes hajlamuk van a kereskedésre, javaik szabad cseréjére, s a kommunista termelési és elosztási rendszer korlátozza ezeket a hajlamokat, következésképpen csakis erőszakkal és kényszerrel tartható fenn.
Mindkét irányzatnál megfigyelhető bizonyos eltávolodás az anarchizmus eredeti tanításától. A kollektivisták elfogadták a politikát, de továbbra is megtagadták a tulajdont, míg az individualisták elfogadták a tulajdont, de elutasították a politikát. A politika elfogadása a kollektivista anarchistáknál abban áll, hogy az államellenesség fenntartása mellett felhasználandónak ítélték a közvetlen demokrácia eszközrendszerét. Míg az anarchizmus elveti a politikát mint az uralom reprezentációs rendszerét, addig a közvetlen demokrácia csupán a politika modern intézményrendszerét (állam, pártok, képviseleti parlament) teszi zárójelbe. Hívei szerint a liberális demokrácia lényegében pártdemokrácia, mert nem az egyéneket, hanem a pártokat és a pártok mögött álló érdekközösségeket képviseli. Korlátai az egyénnél kezdődnek, mert az individuumot sohasem lehet reprezentálni, s így nem vehet mindenki részt a döntéshozatalban. A közvetlen demokrácia azt igényli, hogy a direkt participáció révén saját identitását mindenki egyénenként és a közösség részeként egyaránt definiálhassa.
Anarchista szempontból a közvetlen demokrácia problémája abban áll, hogy nem küszöböli ki az uralom jelenségét. A képviselet eltűnése nem jelenti a kényszer eliminálását. Az önigazgatás is igazgatás, amelyben jelen vannak a politika, a döntés, a végrehajtás, a parancs motívumai, jelen van a kisebbség és többség feszültsége. Az önigazgatás is lehet retrográd vagy konzervatív, mint ahogyan nem zárja ki a helyi elitek kialakulását sem. Mégis, politikailag ez volt az a forma, amely egy már demokratikus társadalom közegében az anarchizmus elveihez viszonylag legközelebb álló módon egészítheti és szélesítheti ki a működő pluralista demokráciát.
A közvetlen részvétel problémája tehát többrétű:
Az anarchoszindikalizmus elsősorban erőteljesebb államtagadása és forradalmi gyakorlata miatt különíthető el a szindikalizmustól, amely a kapitalizmus viszonyai között is inkább lehetségesnek tartotta a munkásság helyzetének fokozatos javítását. Az anarchizmustól a szindikalizmussal együtt abban különbözött, hogy osztálykategóriákban fogalmazott, s az emberiség általános céljai helyett a munkásság céljainak megvalósítására törekedett. Jellemzője volt továbbá, hogy egy bizonyos szervezeti formát (szakszervezet) és egy bizonyos forradalmi módszert (általános sztrájk) kitüntetettként kezelt. Megjelent az anarchizmustól idegen elmélet- és értelmiségellenesség (amely ösztönös válasz volt a jórészt értelmiségiekből álló "politikus osztály" kialakulására), és az ouvrier-ista osztályöntudat, amelyben az akarat, a tett, az egység, vagyis maga a gyakorlat győzedelmeskedett az itt tisztán pejoratív értelmű ideológia felett. A szakszervezet ebben mint az "akarat iskolája" jelent meg, amelyet a munkáserők közvetlen akciója tesz hatékonnyá. "Az anarchoszindikalisták azt hirdették, hogy a győzelem után a társadalom életének igazgatását a munkásság gazdasági szervezetei, a gazdasági élet alapsejtjei vehetik át. A központi államszervezet helyét a forradalom másnapján a szakszervezetek kooperációja foglalja el." [56]
Érdemes nyomon követni az egyik alapkategória, a direkt akció jelentésváltozásait. Az anarchizmus különböző elméleteiben egyaránt jelentett spontán forradalmiságot (ahol a tömegek szándéka és cselekvése közé nem iktatódnak politikai vezetők); gondosan eltervezett merényleteket, erőszakos, konspiratív akciókat és az erkölcsi tett propagandáját, azaz morális felvilágosítást, önismeretre nevelést. Az anarchoszindikalizmus politikai szótárában viszont a direkt akció alatt az általános tömegsztrájkot mint a parlamenti politizálás alternatíváját értették. A terrorista-anarchista francia Ravachol 1886-ban még gyújtóbombát dobott le a francia parlament karzatáról; húsz évvel később az anarchoszindikalista befolyás alá került CGT határozatában a direkt akció már egészen mást jelentett: a társadalmi forradalom általános sztrájk révén történő megvalósítását.
Az anarchizmus másik ága a különösen az észak-amerikai kontinensen erős individuális (libertariánus) anarchizmus, amelynek alfája és omegája az egyéni szabadság. Az individualista anarchistákra nagy hatást tett Max Stirner egoista elmélete, amelynek továbbfejlesztésére az individualizmust sohasem pejoratív jelzőként értelmező amerikai kultúra ideális terepnek bizonyult. Josiah Warren szerint az egyéni szuverenitásra (self-sovereignity) épülő társadalomnak a következő elveket kellene követnie:
Warren, Heywood, Greene, Ingalls, Andrews, Spooner, Tucker, Thoreau, DeCleyre és a többiek meg voltak arról győződve, hogy az egyén privátszférájába való beavatkozást jelenti az adókivetéstől a kötelező védőoltáson át a többségi döntéshozatalig minden állami akció, sőt az állam létezése mint olyan. Feltételezték ugyanakkor, hogy mindenki ismeri és elfogadja a szabad társadalom fundamentális axiómáját: az egyén és a tulajdon sérthetetlenségét.[59]
Az individuális anarchisták a kollektivistákhoz képest másként - praktikusabban - képzelték el a társadalmi forradalmat, az állam által ellenőrzött kapitalista társadalomból az állam nélküli társadalomba vezető utat. Egyrészt megpróbálták a libertariánus jelölteket támogatni, amely persze anarchista szempontból következetlen álláspont volt, hiszen ezzel látszólag elismerték a választás, a többségi szavazás legitimitását. Másik, híressé vált módszerük volt az adófizetés megtagadása, a passzív rezisztencia, az állampolgári engedetlenség szítása az állammal szemben. Végül anyagilag támogattak olyan alternatív, államon kívüli intézményeket, amelyeket alkalmasnak ítéltek arra, hogy az állami intervenciótól mentesen és az állami intézményeknél hatékonyabban működjenek (kölcsönbankok, postaszolgálatok, önkéntes választott bíróságok stb.).[60]
Amíg azonban a libertariánus elméletnek a XIX. században antikapitalista felhangjai voltak, a XX. század második felére ezek eltűntek, és a libertariánusok - egyre inkább elfogadva a klasszikus liberalizmus tanításait - anarchokapitalisták lettek. Ebben szerepet játszott a kapitalizmus megújulási képessége, a hetvenes évektől bekövetkező információs-technológiai forradalom, valamint a jóléti állam elméletének visszaszorulása. Ennek elméleti reflexióiként egyre nagyobb visszhangra találtak a klasszikus liberalizmus különféle régi és új képviselői (Adam Smith, Karl Menger, Ludwig von Mises, Milton Friedman, David Friedman, Friedrich A. Hayek, Robert Nozick, James Buchanan, Loren Lomasky stb.).
Az államszocialista rendszerek elnyomó természetének ismeretében elfogadottá vált Hayek azon nézete, mely szerint egy erősen korlátozott állam mellett lehetséges a jogok egyenlősége és az egyéni szabadság, míg a materiális egyenlőség igényének megvalósítási kísérlete okvetlenül az állam túlhatalmába torkoll.[61] Mint láttuk, Nozick is úgy érvel, hogy az anarchikus társadalmi rendből spontán módon kifejlődhet a minimális állam. Az "anarchokapitalista" Murray Rothbard úgy definiálja a "kizsákmányolás" és a "kényszer" fogalmát, amelyből világosan kitetszik, hogy ezek nem a piaci működés, hanem csakis a politikai beavatkozás eredményeképp jönnek létre. Az emberi természet elméletének különösebb kidolgozása nélkül is feltételezi, hogy az emberek többsége a természetjogok keretei között célracionális, önérdekű magatartást tanúsít.[62]
A mai amerikai "anarchokapitalista" libertarianizmus tehát szorosan összekapcsolódott a klasszikus liberalizmus reneszánszával, s így az anarchista elméletek jobboldali pólusán helyezkedik el. Kissé élesebben úgy is fogalmazhatunk, hogy míg az anarchista tradíció baloldali, kollektivista-kommunista irányzata felolvadt az újbaloldal apályát követő alternatív mozgalmakban, addig a jobboldali, tulajdonpárti individualista anarchizmus értékeit a felerősödő klasszikus liberális ideológia szívta fel. Az anarchista hagyomány e kettéválása és e két irányzat egymástól való eltávolodása azonban csak elvont ideológiai síkon okoz feloldhatatlan ellentmondást. A mozgalom szintjén, az állami túlhatalommal szembeni fellépésben, a környezetet és az alternatív életformákat védő szabadságkiterjesztő célú tüntetéseken azonban gyakran együtt lépnek fel, fognak össze az anarchizmus mai képviselői.
Összefoglalva tehát a kollektivista-kommunista és az individualista-libertariánus anarchizmus különbségeit, ki kell emelnünk, hogy míg a kollektivista hagyomány a társadalmi szolidaritásra, a tulajdonnélküliségre, a kölcsönös segítségre, a közvetlen részvételre és a szükségletek szerinti redisztribúcióra (pozitív szabadság) helyezi a hangsúlyt, addig az individualista tradíció az egyéni szuverenitást és szabadságot, a magántulajdont és szabad kereskedelmet, valamint mindenfajta kényszer teljes hiányát (negatív szabadság) emeli ki. Összeköti őket az uralomellenesség, a változtatás igénye, a vágy egy állam nélküli, szabad társadalom iránt.
Az anarchizmus e két ágának elkülönítése megkönnyíti az anarchizmus elhelyezését a különböző ideológiai alapon létrejött berendezkedések között. Természetesen az anarchizmus mint rendszer sehol sem jött létre, ezért vállalnunk kell, hogy alábbi modellünkben az anarchizmus és a liberális szocializmus ideáltípusait megvalósult rendszerek reáltípusaival együtt tüntessük fel.
Ábránk koordináta-rendszerében az egyik tengelyt az államiság-államellenség ellentétpárja képezi, míg a másikat a baloldal-jobboldal hagyományos pólusai. Ezzel természetesen feltételezzük azt, hogy a baloldali és jobboldali értéktartományok nem szűkíthetők le az államiság-államellenesség tartalmaira. A mai nyugati demokráciákban ugyanis a társadalmi konszenzus magas foka révén a politikai irányzatok eltérő történeti-ideológiai gyökerei gyakran elmosódnak, háttérbe szorulnak, s a baloldalt pusztán a gazdaságba való fokozottabb állami beavatkozással, a jobboldalt pedig a piaci mechanizmusokba való állami be nem avatkozással azonosítják. Modellünkben azonban nagyrészt nem demokratikus rendszereket és ideológiákat vizsgálunk, amelyekben a baloldaliság és jobboldaliság sokszor egészen más tartalmakat is hordoz. (Ilyen például a fejlődéshez való ideologikus viszony, vagy a nemzethez, a valláshoz, az egyházakhoz és a történelmi tradíciókhoz való viszony.)
Az ábra centrumában a liberális demokrácia változatos formái állnak, amelyeket a jóléti állam különböző mérvű elfogadása és a piaci elosztás által dominált vegyes gazdaság jellemez. A politikai döntéshozatal többségi elvű, azaz demokratikus, de különböző mértékben elismerik a kisebbségben maradtak jogait is. A politikai életet makroszinten a képviseleti elv határozza meg, amelyet a közvetlen demokrácia és a helyi önkormányzat legkülönbözőbb formái egészítenek ki. Egy ilyen rendszerben a kormányzás filozófiája lehet szociáldemokrata, liberális vagy konzervatív, mindez azonban nem jelent lényegi eltérést a politika és a gazdaság alapvető viszonyaiban. A liberális demokrácia az egyéni szabadság, a helyi közösségi jogok és az ellenőrzött állami beavatkozás egyensúlyának történetileg kialakult optimuma. Olyan kormányzási rendszer, amely három alapkövetelményt elégít ki: "tisztességes és mindenre kiterjedő versengést szabályos időközönként, erőszak kizárásával, minden valamirevaló kormánypozícióért egyének és szervezett csoportok (elsősorban politikai pártok) között; magas fokú politikai részvételt a vezetők és intézmények kiválasztásában rendszeres és törvényes választások útján, amelyből egyetlen (felnőtt) társadalmi csoport sincs kizárva; valamint a polgári és politikai szabadságjogok - szólásszabadság - oly fokú szintjét, amely biztosítja a politikai verseny és részvétel integritását."[63]
E centrumon kívül elhelyezkedő rendszerek és elképzelések valamilyen módon mind szemben állnak a liberális demokráciával. Az etatizmus-antietatizmus tengely két végpontját a totalitarianizmus és az anarchizmus képezi. Az anarchizmus demokráciakritikáját már ismertettük: lényege, hogy nem csupán minimalizálni kell az állam és a többségi döntéshozatal szerepét, hanem az államot el kell törölni, mert korlátozza az egyén morális autonómiáját és a közösségi szolidaritást. Az ellenkező pólust, a totalitariánus rezsimeket ezzel szemben az erősen központosított, monisztikus hatalmi struktúra jellemzi, amelyben az uralkodó csoport nem tartozik felelősséggel semmiféle választott testületnek, hatalmából intézményesített, békés eszközökkel kimozdítani nem lehet. A társadalmi életet a kizárólagos, részletekbe menő (totális) ideológia hatja át, s a lakosság mozgósítását ideokratikus monopolisztikus intézmények látják el, ide értve az egyetlen mozgósító tömegpártot, amelyek így együtt gyakorlatilag elfojtanak minden autonóm társadalmi és politikai kezdeményezést.[64] A társadalmat felülről átpolitizálják, ami által megszűnik a politika mint egyének és csoportok szabad érdekartikuláló és akaratérvényesítő tevékenysége. Az állam és a monopolhelyzetű párt teljesen összeolvad (állampárt), s közigazgatási funkciói alárendelődnek az elit politikai és ideológiai céljainak. A pártállam megszünteti vagy kontrollálja a privát szféra területeit, a mindennapi kommunikációt, gyarmatosítja a civil társadalmat, s a rezsim "legitimációját" az állampolgároktól megkövetelt teljes ideológiai azonosulás, illetve az ellenszegülőkkel szemben alkalmazott terror biztosítja.[65]
Friedrich és Brzezinski hat egymással összefüggő tulajdonsággal határozta meg a totalitariánus rendszereket: hivatalos ideológia, egypártrendszer és vezérközpontú diktatúra, terrorista államrendőrség, kommunikációs monopólium, fegyvermonopólium és központilag irányított gazdaság.[66] Ezen intézmények funkciója az, hogy széttörve az összetartás szálait, atomizált, engedelmeskedő egyének tömegévé züllessze a társadalmat. A baloldali (kommunista) totalitarianizmus megszünteti a magánvállalkozást, és a piaci viszonyokat a centralizált tervgazdasággal váltja fel; míg a jobboldali (fasiszta) totalitarianizmus névlegesen fenntartja a magánvállalkozást, de a piac működését teljesen alárendeli a pártállami bürokrácia igényeinek. Mind a kommunista, mind a fellazuló autoritariánus-paternalista szocialista rendszereket a többé-kevésbé dogmaként tisztelt marxista-leninista ideológia uralja. Ez az ideológia annyiban hasonlít az anarchizmusra, hogy opponálja a kapitalista gazdaságot, és végcéljaként hasonlóképpen állam nélküli társadalmat kíván megvalósítani az egyenlőség és szabadság elvei alapján. (E vonzó céljai miatt nem kevés értelmiségit hódított meg, akik önmagukat - messianisztikus küldetéstudatuknál fogva - a társadalom élcsapatának tekintették.) Megegyeznek továbbá jövőorientációjukban, internacionalizmusukban, a társadalmi forradalom igenlésében, valamint abban, hogy a világot nem csupán értelmezni, de megváltoztatni kell. Történelemszemléletükben hasonló a bekövetkező minőségi változás - mint hangsúlyozottan evilági megváltás - feltételezése is. A különbségeket vázlatosan az alábbi szembeállítások jellemzik:
Írásunkban a baloldaliság és jobboldaliság fogalmait az általánosan elfogadott értékmentes értelemben használjuk. E szerint a baloldalt a társadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye, a haladásba vetett hit jellemzi, míg a jobboldal a szerves változás, a hagyományok és a tekintély tiszteletéből indul ki. A baloldal mögött inkább a természetjogi-racionalista, míg a jobboldal mögött inkább a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás áll. A baloldalt a szabadság és az egyenlőség összeegyeztetésének eszméje vezérli, míg a jobboldal illuzórikusnak tartja ezt a kísérletet, és lemond ennek igényéről. Demokráciákban a baloldalt inkább az állami beavatkozás fenntartása vagy növelése, a jobboldalt pedig az állami beavatkozás minimalizálása jellemzi. Demokratikus rendszerekben a baloldal programja a jóléti állam, amely biztosítja a versenyben lemaradottak emberhez méltó életfeltételeit; a jobboldal programja pedig a szabad piac, a szabadabb verseny, elfogadva a nagyobb társadalmi különbségeket. Antidemokratikus rendszerekben a szélsőséges baloldal ideológiai elkötelezettség alapján történő diszkriminációvá, a szélsőséges jobboldal pedig faji, vallási, nemzeti vagy etnikai alapú diszkriminációvá torzulhat. Jobboldali diktatúrákban a születés, a rang, a nemzethez tartozás adhat előjogokat, míg a baloldali diktatúrákban ezeket az előjogokat a kommunista párthoz tartozás vagy a hozzá való feltétlen hűség biztosíthatja.
Két fontos komponensére szűkítve az anarchista elméletet, szembetűnő, hogy a baloldaliság-jobboldaliság elkülönülése a kollektivista, illetve individualista értékek mentén tagolható.
A kollektivista (kommunista) anarchisták feltételezik, hogy a természetes emberi szolidaritás meghatározó volta miatt az egyének önmaguktól is a termelés kollektív szervezésének útját választják, tehát a kommunista berendezkedés nem szorul erőszakra, uralmi jellegű külső megerősítésre. Az individualista (libertariánus) anarchisták ezzel szemben abból indulnak ki, hogy az embereknek természetes hajlamuk van a kereskedésre, javaik szabad cseréjére, s a kommunista termelési és elosztási rendszer korlátozza ezeket a hajlamokat, következésképpen csakis erőszakkal és kényszerrel tartható fenn.
Mindkét irányzatnál megfigyelhető bizonyos eltávolodás az anarchizmus eredeti tanításától. A kollektivisták elfogadták a politikát, de továbbra is megtagadták a tulajdont, míg az individualisták elfogadták a tulajdont, de elutasították a politikát. A politika elfogadása a kollektivista anarchistáknál abban áll, hogy az államellenesség fenntartása mellett felhasználandónak ítélték a közvetlen demokrácia eszközrendszerét. Míg az anarchizmus elveti a politikát mint az uralom reprezentációs rendszerét, addig a közvetlen demokrácia csupán a politika modern intézményrendszerét (állam, pártok, képviseleti parlament) teszi zárójelbe. Hívei szerint a liberális demokrácia lényegében pártdemokrácia, mert nem az egyéneket, hanem a pártokat és a pártok mögött álló érdekközösségeket képviseli. Korlátai az egyénnél kezdődnek, mert az individuumot sohasem lehet reprezentálni, s így nem vehet mindenki részt a döntéshozatalban. A közvetlen demokrácia azt igényli, hogy a direkt participáció révén saját identitását mindenki egyénenként és a közösség részeként egyaránt definiálhassa.
Anarchista szempontból a közvetlen demokrácia problémája abban áll, hogy nem küszöböli ki az uralom jelenségét. A képviselet eltűnése nem jelenti a kényszer eliminálását. Az önigazgatás is igazgatás, amelyben jelen vannak a politika, a döntés, a végrehajtás, a parancs motívumai, jelen van a kisebbség és többség feszültsége. Az önigazgatás is lehet retrográd vagy konzervatív, mint ahogyan nem zárja ki a helyi elitek kialakulását sem. Mégis, politikailag ez volt az a forma, amely egy már demokratikus társadalom közegében az anarchizmus elveihez viszonylag legközelebb álló módon egészítheti és szélesítheti ki a működő pluralista demokráciát.
A közvetlen részvétel problémája tehát többrétű:
- a közvetlen demokrácia elfogadása gyakorlati, politikai előrelépést, de elvi kompromisszumot jelent az anarchizmushoz képest;A létező politikai intézményrendszer elutasítása, de a politizálás termelési egységekhez (elsősorban a gyárakhoz) kötődő formáinak elfogadása jellemezte a szindikalizmust és az anarchoszindikalizmust (vagy más néven: forradalmi szindikalizmust). A merényletszervező anarchizmus bukása után a XIX. század végén Fernand Pelloutier arra szólította fel az anarchistákat, hogy lépjenek be a szakszervezetekbe, s a szindikalizmus a századfordulóra Franciaországban és általában a latin országokban vezető munkásmozgalmi irányzattá nőtte ki magát. Elmélete szerint a harc legfontosabb eszköze, s egyben beteljesítője az általános tömegsztrájk. Ez a sztrájk nem reformokért, munkáért és kenyérért, gazdasági vagy politikai engedményekért folyik, hanem ez már maga a forradalom, a leghatékonyabb módja a rendszer szétzúzásának és a forradalmi potenciált elsősorban hordozó munkásság felszabadításának.[55]
- a közvetlen demokrácia nem helyettesítheti a képviseleti rendszert, anélkül társadalmi méretekben nem is tud működni;
- politikai demokrácia nélkül társadalmasítás, gazdasági demokrácia elvileg sem lehetséges, a gyakorlatban pedig bebizonyosodott, hogy a demokrácia mint politikai rendezőelv csak elszigetelten vagy részlegesen vihető át a gazdaság szférájába, amelyet történetileg szinte mindig a piac és a központi tervezés különböző kombinációi határoztak meg.
Az anarchoszindikalizmus elsősorban erőteljesebb államtagadása és forradalmi gyakorlata miatt különíthető el a szindikalizmustól, amely a kapitalizmus viszonyai között is inkább lehetségesnek tartotta a munkásság helyzetének fokozatos javítását. Az anarchizmustól a szindikalizmussal együtt abban különbözött, hogy osztálykategóriákban fogalmazott, s az emberiség általános céljai helyett a munkásság céljainak megvalósítására törekedett. Jellemzője volt továbbá, hogy egy bizonyos szervezeti formát (szakszervezet) és egy bizonyos forradalmi módszert (általános sztrájk) kitüntetettként kezelt. Megjelent az anarchizmustól idegen elmélet- és értelmiségellenesség (amely ösztönös válasz volt a jórészt értelmiségiekből álló "politikus osztály" kialakulására), és az ouvrier-ista osztályöntudat, amelyben az akarat, a tett, az egység, vagyis maga a gyakorlat győzedelmeskedett az itt tisztán pejoratív értelmű ideológia felett. A szakszervezet ebben mint az "akarat iskolája" jelent meg, amelyet a munkáserők közvetlen akciója tesz hatékonnyá. "Az anarchoszindikalisták azt hirdették, hogy a győzelem után a társadalom életének igazgatását a munkásság gazdasági szervezetei, a gazdasági élet alapsejtjei vehetik át. A központi államszervezet helyét a forradalom másnapján a szakszervezetek kooperációja foglalja el." [56]
Érdemes nyomon követni az egyik alapkategória, a direkt akció jelentésváltozásait. Az anarchizmus különböző elméleteiben egyaránt jelentett spontán forradalmiságot (ahol a tömegek szándéka és cselekvése közé nem iktatódnak politikai vezetők); gondosan eltervezett merényleteket, erőszakos, konspiratív akciókat és az erkölcsi tett propagandáját, azaz morális felvilágosítást, önismeretre nevelést. Az anarchoszindikalizmus politikai szótárában viszont a direkt akció alatt az általános tömegsztrájkot mint a parlamenti politizálás alternatíváját értették. A terrorista-anarchista francia Ravachol 1886-ban még gyújtóbombát dobott le a francia parlament karzatáról; húsz évvel később az anarchoszindikalista befolyás alá került CGT határozatában a direkt akció már egészen mást jelentett: a társadalmi forradalom általános sztrájk révén történő megvalósítását.
Az anarchizmus másik ága a különösen az észak-amerikai kontinensen erős individuális (libertariánus) anarchizmus, amelynek alfája és omegája az egyéni szabadság. Az individualista anarchistákra nagy hatást tett Max Stirner egoista elmélete, amelynek továbbfejlesztésére az individualizmust sohasem pejoratív jelzőként értelmező amerikai kultúra ideális terepnek bizonyult. Josiah Warren szerint az egyéni szuverenitásra (self-sovereignity) épülő társadalomnak a következő elveket kellene követnie:
- a munka megfelelő, elfogadott és igazságos díjazása;Habár Warren kísérletet tett a konvencionális pénz munkaegységekkel történő helyettesítésére, későbbi követői erről letettek, és a liberális szellemű amerikai közegben megpróbálták az anarchizmust a tulajon elfogadásának alapjára helyezni. Benjamin Tucker például azt vallotta, hogy az igazi anarchizmus nem más, mint következetes manchesterizmus. [58] Ennek a kijelentésnek a századfordulón paradox módon antikapitalista éle volt: tiltakozás a szabad versenyt és a szabad kereskedelmet megfojtó, újonnan létrejött monopóliumok ellen, és a liberalizmus által megteremtett új renddel szemben visszafordulás - az amerikai populistákhoz hasonlóan - a jeffersoni ideálokhoz.
- a személyek és a tulajdon biztonsága;
- minden egyes ember lehető legnagyobb szabadsága;
- a gazdaságos termelés és a javak gazdaságos felhasználása;
- a természetes javak (például föld) mindenki számára korlátlan birtokolhatósága;
- harc helyett kooperáció az egyének között;
- a viszály, a háború, a bizalmatlanság, az elutasítás szokásaival való szakítás; a béke, a rend és a társadalmi együttérzés szellemének megteremtése.[57]
Warren, Heywood, Greene, Ingalls, Andrews, Spooner, Tucker, Thoreau, DeCleyre és a többiek meg voltak arról győződve, hogy az egyén privátszférájába való beavatkozást jelenti az adókivetéstől a kötelező védőoltáson át a többségi döntéshozatalig minden állami akció, sőt az állam létezése mint olyan. Feltételezték ugyanakkor, hogy mindenki ismeri és elfogadja a szabad társadalom fundamentális axiómáját: az egyén és a tulajdon sérthetetlenségét.[59]
Az individuális anarchisták a kollektivistákhoz képest másként - praktikusabban - képzelték el a társadalmi forradalmat, az állam által ellenőrzött kapitalista társadalomból az állam nélküli társadalomba vezető utat. Egyrészt megpróbálták a libertariánus jelölteket támogatni, amely persze anarchista szempontból következetlen álláspont volt, hiszen ezzel látszólag elismerték a választás, a többségi szavazás legitimitását. Másik, híressé vált módszerük volt az adófizetés megtagadása, a passzív rezisztencia, az állampolgári engedetlenség szítása az állammal szemben. Végül anyagilag támogattak olyan alternatív, államon kívüli intézményeket, amelyeket alkalmasnak ítéltek arra, hogy az állami intervenciótól mentesen és az állami intézményeknél hatékonyabban működjenek (kölcsönbankok, postaszolgálatok, önkéntes választott bíróságok stb.).[60]
Amíg azonban a libertariánus elméletnek a XIX. században antikapitalista felhangjai voltak, a XX. század második felére ezek eltűntek, és a libertariánusok - egyre inkább elfogadva a klasszikus liberalizmus tanításait - anarchokapitalisták lettek. Ebben szerepet játszott a kapitalizmus megújulási képessége, a hetvenes évektől bekövetkező információs-technológiai forradalom, valamint a jóléti állam elméletének visszaszorulása. Ennek elméleti reflexióiként egyre nagyobb visszhangra találtak a klasszikus liberalizmus különféle régi és új képviselői (Adam Smith, Karl Menger, Ludwig von Mises, Milton Friedman, David Friedman, Friedrich A. Hayek, Robert Nozick, James Buchanan, Loren Lomasky stb.).
Az államszocialista rendszerek elnyomó természetének ismeretében elfogadottá vált Hayek azon nézete, mely szerint egy erősen korlátozott állam mellett lehetséges a jogok egyenlősége és az egyéni szabadság, míg a materiális egyenlőség igényének megvalósítási kísérlete okvetlenül az állam túlhatalmába torkoll.[61] Mint láttuk, Nozick is úgy érvel, hogy az anarchikus társadalmi rendből spontán módon kifejlődhet a minimális állam. Az "anarchokapitalista" Murray Rothbard úgy definiálja a "kizsákmányolás" és a "kényszer" fogalmát, amelyből világosan kitetszik, hogy ezek nem a piaci működés, hanem csakis a politikai beavatkozás eredményeképp jönnek létre. Az emberi természet elméletének különösebb kidolgozása nélkül is feltételezi, hogy az emberek többsége a természetjogok keretei között célracionális, önérdekű magatartást tanúsít.[62]
A mai amerikai "anarchokapitalista" libertarianizmus tehát szorosan összekapcsolódott a klasszikus liberalizmus reneszánszával, s így az anarchista elméletek jobboldali pólusán helyezkedik el. Kissé élesebben úgy is fogalmazhatunk, hogy míg az anarchista tradíció baloldali, kollektivista-kommunista irányzata felolvadt az újbaloldal apályát követő alternatív mozgalmakban, addig a jobboldali, tulajdonpárti individualista anarchizmus értékeit a felerősödő klasszikus liberális ideológia szívta fel. Az anarchista hagyomány e kettéválása és e két irányzat egymástól való eltávolodása azonban csak elvont ideológiai síkon okoz feloldhatatlan ellentmondást. A mozgalom szintjén, az állami túlhatalommal szembeni fellépésben, a környezetet és az alternatív életformákat védő szabadságkiterjesztő célú tüntetéseken azonban gyakran együtt lépnek fel, fognak össze az anarchizmus mai képviselői.
Összefoglalva tehát a kollektivista-kommunista és az individualista-libertariánus anarchizmus különbségeit, ki kell emelnünk, hogy míg a kollektivista hagyomány a társadalmi szolidaritásra, a tulajdonnélküliségre, a kölcsönös segítségre, a közvetlen részvételre és a szükségletek szerinti redisztribúcióra (pozitív szabadság) helyezi a hangsúlyt, addig az individualista tradíció az egyéni szuverenitást és szabadságot, a magántulajdont és szabad kereskedelmet, valamint mindenfajta kényszer teljes hiányát (negatív szabadság) emeli ki. Összeköti őket az uralomellenesség, a változtatás igénye, a vágy egy állam nélküli, szabad társadalom iránt.
Az anarchizmus e két ágának elkülönítése megkönnyíti az anarchizmus elhelyezését a különböző ideológiai alapon létrejött berendezkedések között. Természetesen az anarchizmus mint rendszer sehol sem jött létre, ezért vállalnunk kell, hogy alábbi modellünkben az anarchizmus és a liberális szocializmus ideáltípusait megvalósult rendszerek reáltípusaival együtt tüntessük fel.
Ábránk koordináta-rendszerében az egyik tengelyt az államiság-államellenség ellentétpárja képezi, míg a másikat a baloldal-jobboldal hagyományos pólusai. Ezzel természetesen feltételezzük azt, hogy a baloldali és jobboldali értéktartományok nem szűkíthetők le az államiság-államellenesség tartalmaira. A mai nyugati demokráciákban ugyanis a társadalmi konszenzus magas foka révén a politikai irányzatok eltérő történeti-ideológiai gyökerei gyakran elmosódnak, háttérbe szorulnak, s a baloldalt pusztán a gazdaságba való fokozottabb állami beavatkozással, a jobboldalt pedig a piaci mechanizmusokba való állami be nem avatkozással azonosítják. Modellünkben azonban nagyrészt nem demokratikus rendszereket és ideológiákat vizsgálunk, amelyekben a baloldaliság és jobboldaliság sokszor egészen más tartalmakat is hordoz. (Ilyen például a fejlődéshez való ideologikus viszony, vagy a nemzethez, a valláshoz, az egyházakhoz és a történelmi tradíciókhoz való viszony.)
Az ábra centrumában a liberális demokrácia változatos formái állnak, amelyeket a jóléti állam különböző mérvű elfogadása és a piaci elosztás által dominált vegyes gazdaság jellemez. A politikai döntéshozatal többségi elvű, azaz demokratikus, de különböző mértékben elismerik a kisebbségben maradtak jogait is. A politikai életet makroszinten a képviseleti elv határozza meg, amelyet a közvetlen demokrácia és a helyi önkormányzat legkülönbözőbb formái egészítenek ki. Egy ilyen rendszerben a kormányzás filozófiája lehet szociáldemokrata, liberális vagy konzervatív, mindez azonban nem jelent lényegi eltérést a politika és a gazdaság alapvető viszonyaiban. A liberális demokrácia az egyéni szabadság, a helyi közösségi jogok és az ellenőrzött állami beavatkozás egyensúlyának történetileg kialakult optimuma. Olyan kormányzási rendszer, amely három alapkövetelményt elégít ki: "tisztességes és mindenre kiterjedő versengést szabályos időközönként, erőszak kizárásával, minden valamirevaló kormánypozícióért egyének és szervezett csoportok (elsősorban politikai pártok) között; magas fokú politikai részvételt a vezetők és intézmények kiválasztásában rendszeres és törvényes választások útján, amelyből egyetlen (felnőtt) társadalmi csoport sincs kizárva; valamint a polgári és politikai szabadságjogok - szólásszabadság - oly fokú szintjét, amely biztosítja a politikai verseny és részvétel integritását."[63]
E centrumon kívül elhelyezkedő rendszerek és elképzelések valamilyen módon mind szemben állnak a liberális demokráciával. Az etatizmus-antietatizmus tengely két végpontját a totalitarianizmus és az anarchizmus képezi. Az anarchizmus demokráciakritikáját már ismertettük: lényege, hogy nem csupán minimalizálni kell az állam és a többségi döntéshozatal szerepét, hanem az államot el kell törölni, mert korlátozza az egyén morális autonómiáját és a közösségi szolidaritást. Az ellenkező pólust, a totalitariánus rezsimeket ezzel szemben az erősen központosított, monisztikus hatalmi struktúra jellemzi, amelyben az uralkodó csoport nem tartozik felelősséggel semmiféle választott testületnek, hatalmából intézményesített, békés eszközökkel kimozdítani nem lehet. A társadalmi életet a kizárólagos, részletekbe menő (totális) ideológia hatja át, s a lakosság mozgósítását ideokratikus monopolisztikus intézmények látják el, ide értve az egyetlen mozgósító tömegpártot, amelyek így együtt gyakorlatilag elfojtanak minden autonóm társadalmi és politikai kezdeményezést.[64] A társadalmat felülről átpolitizálják, ami által megszűnik a politika mint egyének és csoportok szabad érdekartikuláló és akaratérvényesítő tevékenysége. Az állam és a monopolhelyzetű párt teljesen összeolvad (állampárt), s közigazgatási funkciói alárendelődnek az elit politikai és ideológiai céljainak. A pártállam megszünteti vagy kontrollálja a privát szféra területeit, a mindennapi kommunikációt, gyarmatosítja a civil társadalmat, s a rezsim "legitimációját" az állampolgároktól megkövetelt teljes ideológiai azonosulás, illetve az ellenszegülőkkel szemben alkalmazott terror biztosítja.[65]
Friedrich és Brzezinski hat egymással összefüggő tulajdonsággal határozta meg a totalitariánus rendszereket: hivatalos ideológia, egypártrendszer és vezérközpontú diktatúra, terrorista államrendőrség, kommunikációs monopólium, fegyvermonopólium és központilag irányított gazdaság.[66] Ezen intézmények funkciója az, hogy széttörve az összetartás szálait, atomizált, engedelmeskedő egyének tömegévé züllessze a társadalmat. A baloldali (kommunista) totalitarianizmus megszünteti a magánvállalkozást, és a piaci viszonyokat a centralizált tervgazdasággal váltja fel; míg a jobboldali (fasiszta) totalitarianizmus névlegesen fenntartja a magánvállalkozást, de a piac működését teljesen alárendeli a pártállami bürokrácia igényeinek. Mind a kommunista, mind a fellazuló autoritariánus-paternalista szocialista rendszereket a többé-kevésbé dogmaként tisztelt marxista-leninista ideológia uralja. Ez az ideológia annyiban hasonlít az anarchizmusra, hogy opponálja a kapitalista gazdaságot, és végcéljaként hasonlóképpen állam nélküli társadalmat kíván megvalósítani az egyenlőség és szabadság elvei alapján. (E vonzó céljai miatt nem kevés értelmiségit hódított meg, akik önmagukat - messianisztikus küldetéstudatuknál fogva - a társadalom élcsapatának tekintették.) Megegyeznek továbbá jövőorientációjukban, internacionalizmusukban, a társadalmi forradalom igenlésében, valamint abban, hogy a világot nem csupán értelmezni, de megváltoztatni kell. Történelemszemléletükben hasonló a bekövetkező minőségi változás - mint hangsúlyozottan evilági megváltás - feltételezése is. A különbségeket vázlatosan az alábbi szembeállítások jellemzik:
| történelmi materializmus | anarchizmus |
| osztálykategóriák | egyének és csoportok |
| a történelem osztályharcok története | a történelem eddigi menete puszta uralomváltások története |
| a politikai eszközök elfogadása | a politikai eszközök lenézése (egyes eszközök elfogadása) |
| anyagelvűség | idealizmus |
| az egyenlőség megteremtése fontosabb, még a szabadság átmeneti korlátozása árán is | szabadság és egyenlőség csak együtt teremthető meg |
| a gazdasági fejlődés | a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikája a történelem mozgatórugója |
| a tőkés tulajdonviszonyok megszüntetése a közvetlen cél, az államiság kiküszöbölése távolabbra tolódik | az államiság megszüntetése az elsődleges, a tulajdon eltörlése ebből következik |
| a forradalmat egy élcsapat (párt) vezeti: elit és tömeg kettősségének elfogadása | az élcsapat (párt) tagadása: a forradalom spontán tömegmozgalom, amely nem szorul vezetőkre |
| a célok és eszközök inkongruenciája | a célok és eszközök megfelelésének igénye |
| a forradalom utáni átmeneti időszak elfogadása | az átmeneti időszak tagadása[67] |
A marxisták azzal vádolták az anarchistákat, hogy nem tesznek különbséget különböző termelési módok között, s úgy látták, hogy az anarchizmus mint a radikális kispolgárság ideológiája, politikai hatásában a burzsoázia egészének tesz szolgálatot.[68] Az anarchisták viszont úgy tekintettek a marxizmusra, mint az új, professzionális értelmiség ideológiájára, amelynek célja, hogy elősegítse egy új uralkodó osztály kialakulását.[69] Velük szemben úgy vélték, hogy az anarchista forradalomnak olyan tömegforradalomnak kell lennie, amely átmetszi a hagyományos osztályhatárokat.
Az államszocialista autoritarianizmussal és totalitarianizmussal szemben jött létre a liberális szocializmus ideológiája, amely egyúttal alternatívát kívánt nyújtani az elszigetelődő anarchizmussal szemben is. Olyan korban jött létre a századfordulón, amikor a szocializmus előretörése és a liberalizmus hanyatlása megállíthatatlannak látszott, ám jelentkeztek már a szocializmus diktatórikussá fajulásának első jelei is. A liberális szocializmus sokszor egymással is vitatkozó teoretikusai (Dühring, Shaw, Carey, Oppenheimer, Loria, Wallace és Henry George, valamint Magyarországon Jászi Oszkár és - időskori írásaiban - Bibó István) azonban úgy látták, hogy a liberalizmus nemcsak egy múló pillanat az emberiség történelmében, hanem vannak maradandó, egyetemes értékei is. A monopolkapitalizmussal szemben megpróbálták átmenteni a liberalizmus egyes eredeti értékeit, s megkísérelték összeegyeztetni azokat a szocializmussal. Úgy látták, hogy az angol (fabiánus) szocializmus működőképes alternatíváját nyújthatja a gazdasági monopóliumokat létrehozó nyugati liberalizmusnak és a politikai monopóliumokat teremtő keleti szocializmusnak. A liberális szocializmus elveti a forradalom eszméit, inkább egy szellemi-erkölcsi átalakulásban, "a minőség forradalmában", egy új reformációban bízik. "Míg a kontinentális szocializmus a kenyérkérdést és a hatalmi kérdést tolja előtérbe, addig az angol szocializmus a jogi s az erkölcsi problémát tekinti a szocializmus igazi alapvetésének",[70] s ez a fajta "harmadik út" jelenthet kiutat a liberalizmus elmélyülő és az etatista szocializmus kezdődő válságából.
A liberális szocializmus és az anarchizmus gondolatrendszerében számos azonosságot fedezhetünk fel, ami nem meglepő, mert az első elmélet gyökerei is egészen Proudhonig vezethetők vissza. Fontos kiemelni a szabadság és egyenlőség egyidejű hangsúlyozását, ami Bibó Istvánnál úgy fogalmazódik meg, hogy a nyugati szabadságtechnikák szocialista adaptációja nem ellentétes a kizsákmányolásmentes társadalomra való törekvéssel.[71] Mindkét elmélet elveti a diktatúra gondolatát, megkérdőjelezi a gazdasági determinációt, és a szolidaritás eszméjére hivatkozva antimilitarizmust hirdet. Megegyeznek a műveltség, a kulturális nevelés fontosságának és az erkölcsi megújulás szükségességének elismerésében is. Jövőképük szintén hasonló, feltételezésük szerint az emberiség útja a decentralizáción keresztül a harmónia állapota felé vezet. Ahogy Jászi Oszkár fogalmaz: "Nem egy mindenható közösségi hatalom, hanem szabad egyének szabad kooperációja a legfelsőbb politikai célkitűzés."[72] Jászi szerint a liberális szocializmus "nemcsak kacérkodik a demokráciával, de azt végső konzekvenciáig: minden életképes csoport önrendelkezési és önkormányzati jogáig kiépíteni és megvalósítani akarja. Decentralizáció, önkormányzat és szövetkezés: ez az új szocializmus politikai programjának az alapja."[73] A liberális szocializmus teoretikusai megegyeznek abban, hogy "az igazi szellemiség tényleg anarchista" (Jászi), s "a feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszüntetése".[74] Az ide vezető út Bibónál is a szabadságjogok tág rendszerére épülő önkormányzati körök kialakítása, a hatalmak teljes elválasztása, az uralmi funkciók kiegyensúlyozása és szolgálattá való átalakítása. Bibó 1971-ben írt politikai testamentumában felhívja a figyelmet arra, hogy egy magas technikai szinten álló, uralom nélküli, an-archikus társadalom megszervezése egyszersmind a keresztény erőszaknélküliség erkölcsi maximájának egyetlen, politikailag hatékony megvalósítása. Mivel "merőben morális szentenciáknak a hirdetésével nyilvánvalóan nem fogunk egy államszervezetet moralizálni tudni" - írja Bibó,[75] mintha csak közvetlenül az anarchistákkal vitatkozna -, a szervezeti biztosíték an-archia eléréséhez az uralom szétdarabolása, az egyes uralmi formák kölcsönös ellenőrzése és az önkormányzati rendszer kiépítése lehet.[76]
Az anarchizmus és a liberális szocializmus eltérései az alábbiak:
| liberális szocializmus | anarchizmus |
| az uralmi helyzetek teljes elválasztása és kölcsönös kiegyenlítése | az uralmi helyzetek kiküszöbölése |
| a társadalom ellenőrzi az államot a demokratikus jogrend alapján | államiság és demokrácia egyaránt uralmi formák, ezért megszüntetendők |
| a tulajdon és a politika elismerése | a tulajdon és/vagy politika tagadása |
| "új reformáció" szükségessége | társadalmi forradalom szükségessége |
| az új társadalomban a szellemi munka elsődlegessége valósul meg | az új társadalomban szellemiség és gyakorlat organikus egysége jön létre |
| a demokrácia önkormányzatiságot és szabad szövetkezést jelent, ezért összeegyeztethető az erkölcsi autonómiával (Jászi) | a demokrácia a többség és a képviselet elvére támaszkodik, ezért összeegyeztethetetlen az erkölcsi autonómiával (Wolff) |
Ugyancsak itt, a liberális szocializmus modellje mellett említendők a különféle alternatív szocialisztikus ideológiák és törekvések. Ezek mai változatairól az új társadalmi mozgalmak kapcsán még szólunk, de itt kell említést tennünk az újbaloldal és az anarchizmus kapcsolatáról. E viszonyt nehéz egyértelmű kategóriákkal meghatároznunk, mert az újbaloldal maga sem egyetlen irányzat, hanem áramlatok sokaságának gyűjtőfogalma. Az újbaloldalon belül az anarchizmus mellett jelentkezett a trockizmus, a marxizmus, a szituacionizmus, a spartakizmus, a blanquizmus, a krisztianizmus, a zen buddhizmus, a neofreudizmus, a pszichedelizmus, a szindikalizmus és a többi felsorolhatatlan árnyalat. Társadalmi bázisát a középosztály egy része, a lecsúszott, marginalizálódó rétegek, a diákok, az értelmiségiek, valamint olyan csoportok alkották, amelyek hirtelen kerültek át egyik osztályból a másikba, így átmeneti helyzetben voltak. Közös élményük, hogy a fejlett ipari társadalom "a manipulált egyént oly mértékig önmagába integrálja", hogy maga is igenli elidegenedését - az újbaloldaliak ez ellen tiltakoznak. Az elidegenedés az a kulcsszó, amelyben megtalálják a fogyasztói társadalom kritikáját; amelynek lényegét a fiatal Marx elidegenedéselmélete nyomán Herbert Marcuse fogalmazta meg: "A valóság az elidegenülésnek egy előrehaladottabb fokát alakítja ki. Az elidegenülés teljesen objektívvá vált; az elidegenült szubjektumot elnyeli a maga elidegenült létezése. Egyetlen dimenzió létezik csak, s az van jelen mindenütt és minden formában."[77]
Az újbaloldal elsősorban létrejöttének megváltozott társadalmi környezete miatt volt új. A második világháborútól a hatvanas évek végéig tartó időszak a jóléti állam aranykora volt, több nyugati országban a "gazdasági csoda" évtizedei. Többé nem volt lehetséges forradalmi mozgalmat szervezni a munkásosztály elszegényedésére hivatkozva, hiszen a valóságban éppen ellenkező folyamat zajlott le. A gazdasági konjunktúrával együtt járó életszínvonal-emelkedés elterjesztette a polgári életformát: a munkásság régi közösségei felbomlottak, s a munkásosztályt egyre kevésbé lehetett potenciális forradalmi erőnek tekinteni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megváltozott a kritikai mozgalmak bázisa, de megváltoztak követelései is. A materiális kérdések helyét egyre inkább a kulturális vagy pszichológiai kérdések foglalták el - úgymint az életstílus, az életminőség, a személyközi kapcsolatok, az emberek mentális vagy emocionális állapota -, s a társadalomkritika iránya a termelés szférájáról a mindennapi élet más területeire (fogyasztás, szabadidő stb.) tevődött át. Az újbaloldal forradalmi célja az volt, hogy megtalálja azt a harmadik utat, amely egyaránt elkerüli az ipari kapitalizmus és a bürokratikus szocializmus tévútjait. Ilyen szempontból a posztindusztriális átmenet előhírnöke volt, bár forradalmi eszméiben sokszor még az államszocializmust is balról támadó, szélsőséges, diktatórikus jellegű mozgalmakkal szimpatizált. Az anarchista csoportok az eszmék és mozgalmak e kavalkádjában mindvégig jelen voltak ugyan, de fokozatosan elveszítették saját, mindenki mástól különböző identitásukat, s végül a modern kapitalista társadalom egyik kultúrkritikai áramlatává szelídültek. Gyakorlati céljaik között már egyre kevésbé szerepelt a kapitalizmus megdöntése és az állam eltörlése - megelégedtek azzal, hogy a társadalmi élet tereinek kitágítását követeljék, amelyekben az alternatív életstílusok és életformamodellek kifejlődhetnek.[78]
A liberális (laissez faire) kapitalizmus az anarchizmustól politikailag jobbra helyezkedik el. A liberalizmus a modernitás ideológiája,[79] amelynek filozófiai gyökerei egészen a reneszánszig nyúlnak vissza, s elveit olyan gondolkodók fejtették ki, mint Locke, Voltaire, Hume, Constant, Paine, Acton, Adam Smith, John Suart Mill vagy Herbert Spencer. Alapelvei az egyéni szabadság, a magántulajdon és a piacgazdaság. Az egyéni szabadság jogokon alapul, amelyek egy része természetjogi eredetű, tehát a társadalomtól független, a másik része pedig - a polgár jogai - az emberek szabad megegyezéséből, a társadalmi szerződésből fakad. Egy részük elidegeníthetetlen (mint az élethez, a szabadsághoz való jogok), másik részük pedig átruházható (mint a tulajdonjogok). A szabadságjogok addig terjednek, míg nem sértik mások ugyanazon elidegeníthetetlen jogait. Az egyéneknek megvan az ellenálláshoz való joguk az állam által alkotott "igazságtalan" joggal szemben, de a rezisztencia nem válhat államellenes forradalommá, a szerződésen alapuló, tehát legitim állam szuverén hatalmával szemben, mert a szerződés felbontható. A liberális elméletben a jogok megerősítésre szoruló morális igények, s ennek garanciáját az államnak vállalnia kell. Az állam mindazonáltal veszélyes lehet a szabadságra, ezért a politikában, de még inkább a gazdaságban a lehető legminimálisabb térre kell visszaszorítani.
A liberalizmus megegyezik az anarchizmussal abban, hogy a társadalmat önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet azonban nem egy evilági megváltást ígérő eszményített emberképből vezet le, hanem az eszményített piac láthatatlanul szabályozó társadalmi természetéből. A liberalizmus szerint senki nem rendelkezik a társadalomban az abszolút tudás privilégiumával; a társadalom azáltal működik, hogy minden benne élő embernek személyes tudása van, amelyet saját hatókörén belül a legmegfelelőbben hasznosíthat. A spontán, önszabályozó rend szabályai és eljárásai nem egyik napról a másikra alakulnak ki, hanem a "próba és hiba" folyamatában fokozatosan tökéletesednek a gazdaság és a politika piacán. A liberalizmus szerint az állami redisztribúció nemcsak hatékony, hanem igazságtalan is, mert egyaránt megsérti a szerződési szabadságot és a szerződéstől való tartózkodás szabadságát. A liberalizmus szabadságfogalma negatív szabadságfelfogást jelent, amelyet a jogállamiság, a "jog uralma" biztosít. Ugyanakkor nemcsak az államiságot, de a jogkiterjesztést is korlátok között kívánja tartani, mert minden jogkiterjesztés megnöveli a társadalomban lévő erőszakmennyiséget azáltal, hogy a jogokat legitim módon szankcionálja. Talán ez magyarázza a liberálisok tartózkodását a demokratikus állammal szemben. Ideáljuk nem a demokrácia (amely a legitimált többségi intervenció veszélyét rejti magában), hanem az alkotmányosság.
A liberalizmus eredetileg - az anarchizmushoz hasonlóan - nem osztálytársadalomban gondolkodott, hanem viszonylag homogén társadalomban, amelynek alapvető aktora az önálló gazdaságot űző személy, az individuum. A liberalizmus szintén társadalomelvű, s nem államelvű ideológia. A klasszikus elmélet "hallgatólagos elképzelése az volt, hogy a tiszta piacon a jövedelmek kiegyenlítődnek, s nem felhalmozódnak", s ez okozza a társadalmi homogenitást.[80]
A liberalizmussal szemben megfogalmazott anarchista kritika egyfelől arra irányul, hogy a liberalizmus meghazudtolta önmagát, s a piaci egyenlőtlenségek kialakulásával megsértette az "egyenlő szabadság" eszméjét. Ez a kritika közel áll a liberális eszme eredeti célkitűzéseihez, de leleplezi utópikus mivoltát, amikor kimutatja, hogy ezek az ideálok ezen az úton nem valósíthatók meg. Az anarchista kritika másik iránya már a liberalizmus kiindulópontjának helyességét is megkérdőjelezi, amikor az individuális versennyel szembeállítja a társadalmi szolidaritás princípiumát.[81] Mindazonáltal - mint korábban elemeztük - napjainkra a libertariánus "anarchokapitalizmus" igen közel került az újjáéledő klasszikus liberalizmus elveihez.[82]
Az anarchizmus természetesen mind államellenességében, mind a gazdasági kizsákmányolással szemben elfoglalt álláspontjával élesen szembeszáll a jobboldali autoritariánus, illetve államkapitalista rendszerekkel, valamint ezek etatista, populista vagy konzervatív ideológiáival. Ezekből a rendszerekből ugyanis éppen azok az elemek - az egyéni szabadság tisztelete, a társadalomelvűség, az önszabályozó rend - hiányoznak, amelyek miatt az anarchizmus a liberalizmussal rokonítható.
Az anarchizmus közvetlen öröksége ma a Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában és a világ több más területén sporadikusan működő számos anarchista és anarchoszindikalista munkás- és értelmiségi csoportban és lapban él tovább. Hatásuk viszonylag Olaszországban és Spanyolországban a legnagyobb (olasz elméleti folyóiratuk a Rivista A). Említést érdemel emellett a Francia Anarchista Föderáció (FAF), a német ökológiai mozgalommal együtt fellépő anarchizmus, valamint a minden nagyobb nyugat-európai országban helyi föderációkkal rendelkező szindikalista internacionálé, a Nemzetközi Munkásszövetség (AIT).[83] Az elmúlt két év fejleménye a gazdag orosz anarchista hagyományra támaszkodó szovjetunióbeli anarchizmus és anarchoszindikalizmus újramegjelenése és politikailag jelentős kapcsolatteremtése a független munkásmozgalommal.[84]
Az anarchizmus több eleme azonban az anarchista csoportokon kívül, más mai szellemi irányzatokban és politikai mozgalmakban is megjelenik. Ezek a napjainkban jelentkező irányzatok - az új társadalmi mozgalmak és a tőlük nem függetlenül jelentkező posztmodern filozófia - az anarchista értékvilág, az anarchista szellemiség számos vonását továbbörökítik. Ilyen anarchista alapértékek, mint már utaltunk rá: az uralkodónélküliség, a pluralista jelleg, az alternativitás, a szabad választás alapján való elfogadás, az írásbeliség profanizálása, az emberközpontúság, a humanista jelleg, a függetlenség, az autonómia, a változtathatóság, az uralom- és tekintélyellenes lázadás, a morális és társadalmi felszabadulás és a decentralizáció.[85]
Néhány anarchista szerző írása kétségtelenül tartalmazott időnként arról szóló doktrínákat, hogy hogyan kell a forradalmat végrehajtani, s hogy milyen lesz az új társadalom. Kevés azonban a meghatározott utópiára - pontos megvalósítást követelő kényszerutópiára - vonatkozó elképzelés. Ellenkezőleg, az anarchisták általában tudatosan hangsúlyozták, hogy az elképzelt uralom nélküli társadalom anarchiaképe előre megrajzolhatatlan, hiszen az irányába történő menetelés elkerülhetetlenül magába foglalná az elnyomás és az uralom mozzanatát. Ehelyett az anarchista eszmény flexibilis jellegét, az autonóm aktorok víziójának és tetteinek fontosságát hangsúlyozták. Az anarchista hagyomány ezért ritkán szült kényszerutópiát, gyakrabban a pozitív értékek összességéből körvonalazódó ideált.
Minél doktrinerebb volt az anarchista tanítás - minél inkább az állam frontális támadására, a forradalom menetének precíz előírására és az utópia pontos megrajzolására törekedett -, annál kevésbé reális ma. Az anarchizmus nem áll egyedül ezzel: a rigid doktrínák más politikai hagyományok esetében sem állták ki a gyakorlat próbáját. A klasszikus liberalizmus szociális vonásokkal, a jóléti állam intézményeivel egészült ki; a kommunizmus falansztertársadalma megbukott; s válságba jutott a szocializmus központosító-újraelosztó doktrínája is. Ám minél inkább az anarchizmus pozitív értékideáljára, az anarchista szellemiség értékeire helyezzük a hangsúlyt, annál inkább találunk olyan mai törekvéseket, amelyekben megnyilvánul öröksége.
Kötetünk befejezéseként röviden utalunk a nem szigorú értelemben vett anarchista, ám az anarchista szellemiség értékeit képviselő mai filozófiai iskolákra és politikai irányzatokra: a posztmodernizmusra, a feminizmusra, a zöld-mozgalomra és a föderalizmusra - s mai aktualitásuk társadalmi körülményeire.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
