Nemzeti Anarchizmus - National Anarchism

Hasta la Vista Baby!

2009-01-02T22:10:00.000-08:00

Ferris for National Anarchism

2009-01-02T22:09:00.000-08:00

Nemzeti Anarchizmus

2009-01-02T22:00:00.000-08:00

A MetapediaBÓL

Ez a cikk a wikipédiából vett szöveget tartalmaz. Segíthet a Metapédiának, ha megszabadítja a cikket előítéleteitől és nem megfelelő szóhasználatától.

A nemzeti anarchizmus olyan politikai áramlat, ami az 1990-es években fejlődött ki a brit Harmadik Út csoportosulás által, akik az anarchizmus, a nacionalizmus és némely esetben a nemzetiségi szeparatizmust elegyítették. Intellektuális gyökereit Julius Evolától meríti és a neo-spengleriánus Parker Yockey-től, de befolyással voltak rá Pierre-Joseph Proudhon, Mihail Bakunyin, Peter Krotopkin, Lev Tolsztoj, Murray Bookchin, Richard Walther, Darré és Max Stirner is.

A nemzeti anarchizmus szimbóluma

Ebben az értelemben használva a kifejezést Troy Southgate (Anglia), Peter Töpfer (Németország) és Hans Cany (Franciaország) alkotta meg a nemzeti anarchizmus fogalmát, a ma már nem működő [[Nemzeti Forradalmi Párt] (National Revolutionary Faction) által, ami annak ideológiáját is meghatározta.

Tartalomjegyzék

[elrejt]

Történet:

A nemzeti-anarchizmus kifejezése egészen az 1920-as évekig nyúlik vissza, amikor Helmut Franke német író kapcsolatba került a Konzervatív Forradalmi Mozgalommal, ami meghatározta politikai nézeteit. Angliában a korai 1980-as években egy Fekete Kos nevű csoport olyan ideákat kezdett el alkalmazni, amiket nemzeti-anarchizmusként és anarcho-nacionalizmusként kezdtek emlegetni. Ennek ellenére a jelenlgei elnevezés a francia nemzeti-anarchistától, Hans Cany-től származik, aki a korai 1990-es években kezdte el használni ezt a kifejezést, a nemzeti liberalizmus és anarcho-identitással együtt. Körülbelül ezzel egy időben Richard Hunt elhagyta szerkesztői gárdáját a Zöld Anarchistát (Green Anarchist) egy politikai stratégiai nézeteltérés miatt, és megalakította saját folyóiratát, az Alternatív Zöld-et. Az Alternatív Zöld hitvallása szerint a politikai paletta minden részéről közölt híreket, így a Zöld Anarchista megmaradt stábja folyamatosan azzal vádolta Hunt-ot, hogy fasiszta, míg a baloldali író/aktivista Stewart Home mind az Alternatív Zöldet, mind a Zöld Anarchistát öko-fasizmussal vádolta.

Az 1990-es évek közepén Troy Southgate, a Brit Nemzeti Front és a Nemzeti Harmadik Út korábbi tagja elkezdett Hunt zöld anarchizmusa felé nyitni és azt nemzeti szeparatizmussal keverni (amit, Hunt nem támogatott), hogy megteremtse a nemzeti anarchizmus egy új formáját. 1998-ban Southgate megalapította a Nemzeti Forradalmi Pártot (NRF), és megkezdte ténykedését, mint annak titkára. Egy ideig ő is az Alternatív Zöld szerkesztői tagja volt. Később megtagadta a forradalmi csoport koncepcióját és 2003-ban az NRF feloszlott, majd ő és néhány ex-NRF tag kapcsolatba került az angol központú ellenkultúra fórummal, a Cercle de la Rose Noire-val, aminek Southgate az elnöke lett. Southgate, mint az Új Jobb (New Right) szervezőjeként is ténykedik, annak a csoportnak, amit a francia Nouvelle Droite inspirált. Egy csoport, az Amerikai Forradalmi Előőrs elfogadta a nemzeti anarchizmust, mint szövetséget, amely egy olyan ideológia-közi szövetséget kezdeményezett, ami a nyugati világ jelenlegi kormányaival szemben áll.

Nézetek:

A nemzeti anarchisták a hierarchiát a kormányban vélik gyökerezni és a kapitalizmust elnyomónak tekintik. A nemzeti identitás vonalán szerveződő tevékenységet támogatják és egy olyan decentralizált rendet látnak maguk előtt, ahol a hasonló gondolkodású emberek önkéntesen megalapítják és tartják fenn a pontosan kivehető közösségeket. Ezeket pontosabban "Törzsi Anarchistáknak" lehetne nevezni. A nemzeti anarchizmust a baloldaliak "leleplezték", és szélső jobboldali ideológiának kiáltották ki.

A nemzeti anarchizmus az anarchizmus legfőbb jellemvonásaiban osztozik, leginkább abban, hogy megpróbálja újrarendezni az emberi kapcsolatokat hangsúlyozva azt, hogy a kormány és a kapitalizmus hierarchikus struktúráit közösségi döntéshozatallal kell helyettesíteni. Leginkább a minarchizmust tekinti megvalósítandónak.

Troy Southgate kijelentette:

"Hiszünk a politikai és a gazdasági decentralizációban. Más szavakkal élve, egy pozitív lefelé irányuló trendet szeretnénk látni, ahol az olyan bürokratikus koncepciók, mint az ENSZ, a NATO, az EU és a Világ Bank, illetve az olyan államok, mint Anglia és Németország gyökerestül megsemmisülnek és helyükre autonóm faluközösségek lépnek".

A nemzeti anarchizmus olyan gazdasági gyakorlatokat támogat, amiket a közösködéssel és disztribucionizmussal lehetne jellemezni, ahol a hangsúly az eszközök és termékek széles körű tulajdonlásán van kisvállalkozások formájában és dolgozók szövetkezeteiben. A forradalmi konzervativizmus koncepciója alkotja a nemzeti-anarchizmus központját az Anarchisták számára.

A nemzeti anarchizmus elutasítja a liberalizmust, mint a nemzetek és a kulturális identitás társadalmi hanyatlásának fő okát. Tagadja a fasizmust és kommunizmust, mint merev, totalitárius rendszert, illetve elutasítja a nemzetiszocializmust, mint a totalista kormányzás megbukott diktatúráját. Ezt az ellenállást ugyanakkor az anarchista mozgalom szélesebb köreiben őszintétlennek és megtévesztőnek találják. A Zöld Anarchista közölt egy cikket, amelyben megvádolja a nemzeti anarchistákat azzal, hogy az állam támogatja őket, abban részt vesznek a fasiszták abbéli céljukból, hogy lejárathassák az anarchizmus fő áramlatát. Az Antifák (antifasiszták), egy miltiáns része támogatja az erőszakos fizikai ellenállást a nemzeti anarchistákkal szemben, amit a szélsőjobb részének tekint.

Autonómia és szeparatizmus:

A nemzeti anarchizmus egy olyan társadalmi modellt támogat, ahol a közösségek szeparatizmust gyakorolnak az etnikai, vallási és szexuális orientációs vonalak mentén úgy, hogy képesek együtt létezni a kevert és integrált közösségek mellett anélkül, hogy erőszakot kellene alkalmazni. „Autonóm zónák” megteremtését látják jónak, amelyek a saját szabályaik szerint működnének egy állandó lakóhelyen, egy közösségen belül anélkül, hogy szigorú etnikai megkülönböztetés vagy erőszak áldozatai lennének, amit a sovinizmus egyébként támogat. A nemzeti-anarchizmus a fajirtást, gyilkosságot a társadalmi megalkuvást szükségtelennek tartja, zsarnokinak és a "szabad elméjű emberek" elleni sértésnek.

A nemzeti anarchizmus néhány követője - mint az már fentebb szerepelt - támogatja a nemzeti szeparatizmust is, de nem a fajgyűlöletet, vagy a faji felsőbbrendűséget (mint a fehérek felsőbbrendűsége vagy feketék felsőbbrendűsége). Néhány nemzeti-anarchisták - Southgate-t is beleértve - hiszik, hogy a faji, illetve a kulturális keveredés tönkreteszi a kulturális sokféleséget, a kultúrák keveredése elpusztítja az egyes, vagy az összes abban részt vevő kultúrát. Fenntartják, hogy a faji szeparatizmus megállítja a fajgyűlöletet azáltal, hogy engedi a veleszületett kultúrák és a különbözőségek folytatódását.

Southgate kijelentette, hogy "A mi koncepciónk arról a szóról, hogy a 'nemzet' nem területhez kötődik, hanem faji hovatartozáshoz, amely minden embernél egy természetes állapot" illetve azt is mondta, hogy "Mindannyian a saját területünket keressük, amiben élni szeretnénk a saját elveink szerint." Az USA-beli nemzeti anarchista csoport a Folk and Faith (Nép és Hit) szerint: "A különbözőség igaz követőiként a nemzeti anarchisták a faji szeparatizmus rendíthetetlen hívei". Anarchista kritikusok úgy vélik, hogy a nemzeti anarchizmus koncepciója a faji megkülönbözetésről lényegében a fajgyűlölethez köthető. Részükről a nemzeti anarchisták elhatárolják magukat mind a mainstream anarchistáktól, mind a felsőbbrendűséget vallóktól.

A nemzeti anarchisták szerint minden közösség szabadon gyakorolhatná azt a gazdasági és politikai formát, amit választ addig, amíg az nem ütközik más közösségek azon jogaival, hogy a saját választásuknak megfelelő életvitelt kövessék. Ugyanakkor a nemzeti-anarchisták hiszik, hogy a környezetvédelem és megőrzés olyan ügy, melyben minden embernek együtt kell működnie. Azokat a területeket és határvidékeket, amelyek nem mutatnak jelentősebb emberi fejlődést együttes erővel kell fönntartani. A "szabad zónák" pedig, - amelyek megengedik a közösségek közti kereskedelmet és osztozkodást - az abban részt vevő felek közti egyetértés által lennének kialakítva.

A Bay Area National-Anarchist (BANA) hálózat megvalósíthatónak tartja a nemzeti autonóm zónák (NAZ) fejlődését, és mint modellt támogatja is. Szerinte ezeken a vonalakon haladva a nemzeti-anarchisták elérhetik az "autonómiát a hányattatások közepette".

A NAZ az alábbi szempontok egy vagy több elemét tartalmazza:

- a beszélt nyelvnek, kultúrának, vallásnak és népességnek homogén reprezentációját

- Előre meghatározott kapcsolatot, ami meghatározza a NAZ-on kívüliekkel való hozzáállást

- Standard rendszert az alkalmazható eljárásokról önvédelem céljából

- Kollektív és informális döntéshozatali folyamatokat

Magyarországon a nemzeti anarchizmus egy szinte teljesen ismeretlen, vagy csupán alig ismert ideológia. Az interneten is csak alig található ezzel kapcsolatos híranyag, vagy weboldal. Kivételként említhető meg az Ellenkultúra csapata, amely az http://ellenkultura.blogspot.com/ oldalon adja közre publikációit. Az Ellenkultúra kapcsolatban áll Troy Southgate-el is és szándékükban áll a nemzti anarchista nézetek széleskörű megismertetése az emberek körében.

Az ismert újságíró és dél-szláv háborús hős Eduardo Rózsa Flores ugyancsak felvállaltan nemzeti anarchista és alapítója az egyszermélyes NAP-nak (Nemzeti Anarchista Párt).

Forrás:

Nemzeti Anarchista blog Wikipédia National Anarchism blog

A lap eredeti címe: „http://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzeti-anarchizmus”

Az anarchizmus lényege

2008-08-18T09:08:00.001-07:00

Kötetünkben az anarchizmus klasszikusaitól közlünk írásokat, akik különböző irányokból közelítve valamennyien eredeti kifejtését adják az anarchizmus eszméjének. Utószavunkban nem célunk megismételni ezeket a közelítéseket, mindössze azt tartjuk feladatunknak, hogy röviden összefoglaljuk az anarchizmus legáltalánosabb jegyeit és az anarchizmussal szembeni kritika legfontosabb irányait.

Az anarchizmus az a társadalmi elmélet, amely az egyéni felelősségtudat szerepét állítja előtérbe bármifajta - jogi, parancsuralmi vagy parlamentális - uralommal szemben. Az anarchizmus legátfogóbb értelemben uralomnélküliség, amely alatt "azon társadalmi rendet kell értenünk, mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad, testvéri együttélésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett, mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek létre."^[20]

Az anarchizmus különbséget tesz társadalmi rend és politikai rend között. Azt állítja, hogy a társadalmi rend politikai beavatkozás nélkül is elérhető, sőt, csak így válhat a szabadság rendjévé. A politikai rend ugyanis minden esetben hatalmat, így végső soron erőszakot legalizál, így az általa létrehozott "társadalmi rend" minden esetben intervenció a társadalom életébe, azaz sohasem a szabadság, hanem az elnyomás állapota. A politikai rend sérti az egyén morális autonómiáját, sérti az ember természetes jogait, ezért legitim hatalomról beszélni önellentmondás. Ha elfogadjuk az ember természetes jogainak (natural laws) kiindulópontját, akkor a gondolatmenet radikális konzekvenciája szerint egyetlen hatalom sem lehet legitim. A hatalom ugyanis még legszelídebb formájában is olyan helyzeteket teremt, amelyben egyeseknek pusztán azért kell engedelmeskedniük mások akaratának, mert mások akarata számukra parancsként jelenik meg.

A morális autonómia megsértését a többség elve sem igazolhatja: az agresszió nem lesz attól kisebb, hogy tömegek követik el. Az elnyomást sem a többségi uralom, sem a többség nevében gyakorolt kisebbségi uralom nem szünteti meg; ebből a szempontból tehát a demokrácia is egyfajta "krácia" - uralom, elnyomás még akkor is, ha a többségnek tetszik.

Az anarchisták szemében az anarchia társadalmi rendje spontán rend (spontaneous order). Szerintük ennek létrejöttéhez nincs szükség uralmi intézményekre, ellenkezőleg, az uralmi intézmények éppen a spontán rend kialakulását gátolják, s egyes érdekcsoportok akaratát képviselve egy hierarchikus, politikailag vezérelt társadalmat merevítenek meg.^[21]

Az anarchia tehát - szemben a köznapi felfogással - nem káosz, nem zűrzavar, hanem önszabályozó spontán rend. Filozófiai értelemben tagadása mindannak, amellyel Hobbes a Leviathán című művében az abszolút hatalom szükségességét indokolta. Hobbes szerint a központi autoritás hiánya egy olyan természeti állapotba vezetné vissza a társadalmat, amelyben a "mindenki harca mindenki ellen" zűrzavara valósulna meg. Az anarchisták azonban úgy vélik, hogy épp az uralmon alapuló autoritás és különösen az állam léte okozza a társadalmi erőszakot, mert az államnak nevezett intézmény - valójában emberek egy tetszőleges csoportja - önmagának vindikálja a legitim erőszak monopóliumának jogát, s ez nem más, mint provokáció a társadalom ellen.

Az anarchisták érettnek tartják az embereket arra, hogy az önkéntesség, az egyenlőség és a kooperáció elvei szerint saját belátásuk szerint döntsenek az életüket érintő kérdésekben. Az anarchisták nem eleve intézményellenesek; csupán az uralmi intézményeket (mint az állam, az egyház, a patriarchális család stb.) utasítják el. Azt vallják, hogy intézmények sokaságára lehet szükség az anarchikus társadalomban, de ezek nem lehetnek hierarchikusak, centralizáltak, nem sérthetik sem az egyén szuverenitását, sem az önkéntes közösségek (communitas) rendszerére épülő társadalmi rendet. Proudhon szavaival - amely számunkra József Attila költői megfogalmazásában ismerős - a "szabadság szüli a rendet", nem pedig a rend teremti a szabadságot.

Egy képzeletbeli "hatalomnélküliség - hatalom" skálán az anarchizmus a hatalomnélküliség végpontját képviseli: a hatalom diffúziójának maximumát. Kevesek vagy sokak hatalmával szemben mindenki egyenlő hatalmát (a szuverén individualitást) hirdeti, amely azt jelenti, hogy ha mindenkinek egyenlő hatalma van, akkor társadalmi értelemben voltaképpen senkinek nincs. Az anarchizmus totális tagadása minden totalitarianizmusnak.

A fennálló tagadása mögött az anarchizmus antropológiai optimizmusa húzódik meg: az emberi természet nem eredendően rossz - ahogy azt Hobbes feltételezte -, hanem alapvetően jó, s a feladat annak a békés, egyensúlyi, társadalmi konszenzusra épülő berendezkedésnek a kiépítése, amely ennek a természetnek megfelel. Az anarchisták szerint minden embernek külső kényszerektől mentesen, uralom nélkül kellene élnie, mert akkor a közös érdek és az egyén érdeke nem kerülne egymással ellentmondásba. Ennek megvalósítására azonban forradalomra van szükség: a fennálló uralmi intézményrendszer totális lerombolására. A forradalom nem lehet csupán politikai forradalom, amelynek célja az egyik uralmi intézményrendszer és hatalmi elit felváltása a másikkal, hanem társadalmi forradalom kell legyen, amely az állam szétzúzásával kezdődik, s egy új, uralom nélküli korszak nyitányát jelenti: "Anarchián kívül nincsen forradalom" - mondja Kropotkin, mert anarchista nem tekintheti forradalomnak azt, ha csupán kormányok vagy rezsimek váltják egymást. Egy kormány sohasem lehet forradalmi, mert ha az lenne, önmagát oszlatná fel. Az anarchizmus tagadja, hogy a forradalom sikere után bármifajta diktatórikus átmeneti szakaszra szükség lenne. "Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom megöléséhez!" - emlékeztet a századfordulón Kropotkin az e tekintetben paradigmatikus francia forradalom tapasztalataira. Látnoki szavait a bolsevik forradalom története utólag sokszorosan igazolta. Az anarchista vagy anarchisztikus gondolkodóknak a forradalomra vonatkozóan nincs egységes álláspontjuk. Kibontakozhat az politikai úton, forradalmi felkeléssel (Bakunyin); belső, morális átalakulással (Tolsztoj, Schmitt); egyéni lázadással (Stirner); esetleg reformok sorozata útján (Proudhon). Gandhi szerint a forradalom nem a legfontosabb kérdés, az átalakulás békés, természetes módon megy majd végbe, ahogy "az érett gyümölcs lehull az egészséges fáról".

A társadalmi forradalommal létrehozott új társadalom, az anarchia, alulról fölfelé haladva építkezik. Az emberek szabad szervezkedéséből autonóm szövetségek, egyesületek, föderációk alakulnak ki. Proudhon a kistulajdonosok szövetségéről beszél, Stirner az egoisták egyesületéről, Kropotkin a faluszövetségek szövetségéről, Bakunyin pedig egyre szélesedő föderatív közösségekről (földközösség - tartomány - nemzet - nemzetközi föderáció - európai egyesült föderációk). E koncepciókból is kitűnik, hogy téves az a közkeletű megállapítás, amely az anarchizmust az intézmény- és szervezetellenességgel azonosítja. Mint korábban is utaltunk rá, az anarchizmus csak az uralmi intézményeket tagadja, minden más egyesületet, autonóm közösséget az emberiség természetes integrációs folyamatainak tekint. Mivel a kényszer megszűnik a társadalom életében, a fölépülő új struktúrák nem annyira vertikumok, mint inkább kisebb és nagyobb horizontok. A társadalmi felépítés alapelvei így - az önmagában még nem uralommentes, csupán demokratikus "alulról fölfelé való építkezés" mellett - a decentralizálás, a horizontális kapcsolatrendszer elsődlegessége.

Az anarchista gondolkodók az ideális társadalmat egységes társadalomnak tekintik. Az ellenük felhozott vádakkal ellentétben, náluk a diffuzitás, a látszólagos szétszórtság sohasem jelent széteső társadalmi létállapotot; elképzelésük szerint a társadalmi partikularitások - miként a világegyetem atomjai - egy magasabb egységben egyesülnek. Ez a spontán rend tehát sohasem a szűkösség egyenlősége vagy az egyelvűség uniformitása, hanem az emberiség antropológiai azonosságából kifejlődő sokféleség természetes találkozása.

A társadalom organizmusának sejtjeit a benne élő emberek alkotják. Az anarchizmus az ember belső kibontakozását éppoly fontosnak tartja, mint a kereszténység, ám ezt nem egy külső istenséghez, hanem az emberi méltóság abszolútumához viszonyítja. Követőjének ugyanúgy végig kell járnia az igazság megismeréséhez vezető utat, ahogy a hívőknek az üdvözülés útját, ám ez az út nem kifelé, Isten földön túli világába vezet, mert az igazság ott lakozik mindenkiben - ahogy Schmitt mondja -, "az emberi önismeret szentélyében". Ebből pedig nem a túlvilágra való felkészülés, hanem a létező világ megváltoztatására való törekvés következik. Mivel a vallásos anarchizmus szerint Isten mindenkiben ott lakozik, Isten országa, Utópia világa ezen a földön is látható mint Államtól, Egyháztól, dogmáktól, tekintélyektől, uralmi intézményektől való függetlenedési igény. A külső abszolútumok helyébe egy belső lép: maga az ideális ember, meghatározott hajlamaival és szükségleteivel, amelyekből az óhajtott harmonikus társadalom közvetlenül levezethető.

A belső kibontakozás útja és az igazság megismerésének feltétele a szabadság, amely nem egyeztethető össze a fennálló uralmi viszonyokkal. Ez a szabadság egyéni, de nem önkényes. Érvényesek rá Georg Simmel alábbi sorai: "A szabadság értelme az önmagunkért való teljes felelősségvállalás. Erre vágyunk, de csak akkor érjük el, ha egyes cselekedeteink kizárólag saját személyiségünket fejezik ki, ha e cselekvésben, mindenféle külső befolyás kizárásával Énünk jut szóhoz. Arra vágyunk, hogy létezésünk perifériáit a középpont, és ne valamilyen külső hatalom határozza meg."^[22]

Az anarchikus társadalomban az egyéni interakciók alapelve a Proudhon által leírt mutualizmus (kölcsönösség), amelyben az egyének nem parancsot teljesítenek, hanem "kölcsönös segítséggel" (Kropotkin) önérdekből járulnak hozzá a közös jóhoz.^[23] Az anarchisták szerint ilyen helyzetben az emberek közötti kapcsolatok minősége gyökeresen megváltozik. A mutualizmus társadalmi szinten reciprocitáshoz, vagyis kölcsönös cseréhez vezet a társadalom közösségei között; a reciprocitás alapelve hatja át a szabad társadalom életét. A közösségek ebben az értelemben "antistruktúrák"; a spontánt, a tervezetlent, az eksztatikust fejezik ki a társadalomban megszokottal, az előre láthatóval és a hierarchikusan strukturált világgal szemben.^[24] A mutualizmus és reciprocitás mikroszintű, illetve közösségi szintű elveiből egyenesen következik makroszinten a föderalizmus gondolata. Az anarchista föderáció lényegében különbözik a politikaelméletben és a történelmi gyakorlatban is megjelenő konföderáció fogalmától: míg előbbi közösségek önkéntes "összeműködését" jelenti, utóbbi alatt államok szövetségét értjük. Ezen a ponton az anarchista társadalomfelfogás - a liberalizmushoz és a szocializmushoz hasonlóan - élesen szembefordul a nemzetállam eszméjének izolacionizmusával és provincializmusával.

Összefoglalásként: az anarchizmus tagadja azt a közkeletű álláspontot, amely szerint az államiság az emberiség kultúrájában egyetemes lenne, s mint ilyen, funkcionálisan nélkülözhetetlen. Azt állítja, hogy az uralomnélküli, tehát államnéküli társadalom létrehozható, s a létező uralmi intézményrendszer egy jobbal felváltható, funkcionálisan helyettesíthető. Az anarchizmus társadalomelméletének pozitív állítása az önkéntes kooperációra épülő társadalmi rend lehetségessége, negatív oldala pedig minden uralom, minden állam konzekvens tagadása.

Egy tágabb értelemben az anarchizmus figyelmeztetés minden fennálló kritikai meghaladhatóságára, az emberi kételkedés kiküszöbölhetetlenségére, s bármiféle uralkodó világkép elutasításának lehetőségére. Végül utalnunk kell az anarchizmus kulturális és pszichikai szinten való értelmezhetőségére. Az uralmi szerkezetek felborítása itt a hétköznapi élet tér-idő dimenziói áthágásának felel meg, vagyis az anarchisztikus beállítódás itt nem (csak) a politikai és nem is (csak) a világkép-hierarchiát támadja, hanem tágabban, egészében transzcendálja a mindennapi életet. Ezekben a közelítésekben nem az anarchista doktrína konkrét átvételéről és szoros követéséről van szó. Ehelyett inkább az anarchizmusnak a politikától és a társadalmi működés kritikájától elszakadó szintjeiről, a tágan felfogott anarchista szellemiség megjelenítéséről beszélhetünk: bizonyos anarchista alapértékek tudatos vagy tudattalan átvételéről, újragondolásáról és különböző területeken való képviseletéről.

Az anarchista szellemiséget a birodalmi szellemiség ellentétpárjaként is felfoghatjuk. Míg az előbbit az uralkodó-, illetve vezérnélküliség; a pluralista jelleg, az alternativitás; a szabad választás alapján való elfogadás; az írásbeliség profanizálása; az emberközpontúság, humanista jelleg; a függetlenség, az autonómia; a változtathatóság fogalmaival írhatjuk le, addig a birodalmi szellemiséget az alapító istenember, vezér; az átfogó, határtalan, mindent magába ölelő egyházi jelleg; a hit által való elfogadás, az alapító irat, a szent könyv, a jelszavak mágikus jellege; az egységesség, az uniformizáltság; az örök fennállás, a végtelenség kategóriáival közelíthetjük meg.

Az anarchista szellemiség fogalma alkalmazható a társadalomban élő tudásszerkezetekre is. Ebben az értelemben használja Paul Feyerabend az anarchisztikus tudáselmélet kifejezést.^[25] Feyerabend elmélete szerint maga a tudomány anarchisztikus vállalkozás, melyben szükségszerű a meglévő határok átlépése, az uralkodó berendezkedés újabb és újabb felborítása. A meglévő szabályokat érvényteleníteni, a status quót tagadni kell, hogy az alternatívák óceánjából kiválhassanak a hasznosítható új hipotézisek. A lemaradó tradíciók ugyanakkor továbbélhetnek és tökéletesedhetnek, együttélvén a pillanatnyilag racionálisnak tartott tudományos módszerekkel - ez Feyerabend demokratikus relativizmusának lényege.^[26] Ez a - társadalmi-politikai konzekvenciáit is radikálisan végiggondoló - tudományelmélet egyrészt a tudományos status quót felborító aktusa miatt, másrészt a tradíciók párhuzamos, uralkodó szcientista, tekintély nélküli fejlődésének hangsúlyozásával érdemelte ki és vállalta fel az "anarchista" jelzőt.

Az anarchizmus kulturális, illetve pszichikai szinten való értelmezésénél elsőként a Mihail Bahtyin által elemzett karneváli struktúra minden hierarchiát szétromboló és játékosan megfordító antistruktúráira, "az egyetemesség, a szabadság, az egyenlőség és a bőség utópikus birodalmának" időleges megvalósulásaira gondolhatunk.^[27] A dionüszoszi elv, az ünnepi eksztázis e kulturális-pszichikai szinten értelmezhető anarchikus megnyilvánulások egyik ideáltípusa. "Ha az eksztatikus ösztönkitöréseket, az elnyomott energiák kitörését nézzük - írja Hermann Nitsch -, akkor nem csupán valamiféle elfojtott, beszűkült birodalom kitöréséről van szó, hanem a pillantás a kaotikus mélységekbe, a kimeríthetetlenbe, a kimeríthetetlen dionüszoszira esik. Egy elementáris erő érint meg minket, amely előtt megborzongunk. A nyelv, az állam, a civilizáció minden rendje és szabálya mögött egy irracionálisnak és kaotikusnak látszó erőstruktúra van, amely mindig készen áll a hívásra, hogy rendszereinket áttörje és szertesöpörje. A dionüszoszi felajánlja magát. Egy racionális és politikailag gyengécske rend szembeállítja magát egy erős "isteni", prométheuszi tevékenységgel. Az állandóság nem azonos a természettörvényekkel, hanem a látszatbiztonságot kereső átlag hozza létre, a langyosság és a restség valódi dühe. A természettörvények alapján valóságot alkotó metafizikus elv a változás, a dinamikus, a dionüszoszi elv, a változtatás."^[28]

A kulturális-pszichikai szinten áttételesen értelmezett anarchisztikus megnyilvánulások másik útja befelé vezet. A karnevál helyett ez a tudat karneválosítása, a mámor, a meditáció, a befelé fordulás, a misztika. Az egyént mértéknek tekintő, a külső hatalmaktól függetlenedő visszavonulás, szemlélődés s meditáció, a politikai, ideológiai uralom hatálytalanítása mellett széttörheti a hétköznapi valóság tér-idő dimenzióit is; mint a gnózis, a jóga, az ima. "A mindenség és a szellem, a természet és a történelem létesülését egy fényben látni: ez általában a gnózis nagystílű módja, az önmagában összhangzó szellem látása."^[29]

Talán szokatlan együtt tárgyalni az anarchista társadalomelméleteket az anarchisztikus tudományfilozófiával és a dionütikus, valamint meditatív hagyományokkal. A közös értelmezési keret feltételezésének lehetségességére azonban - az anarchizmus szó makacs fel-felbukkanása mellett - egy fontos tény figyelmeztet. Az átvett értelemben használt anarchizmus különböző szintjeinek példáiként megemlített törekvések képviselői ugyanis a valóságban is gyakran találkoznak a par excellence anarchista mozgalmakkal; az ideáltipikusan elkülöníthető szintek nemegyszer kölcsönösen vonzották és vonzzák egymást.^[30]

Az anarchizmus kritikája

2008-08-18T09:07:00.000-07:00

Amióta az anarchizmus társadalomelméletként és társadalmi mozgalomként a XIX. században létrejött, folyamatosan szembe kellett néznie a legkülönfélébb irányokból érkező - liberális, demokratikus, szocialista stb. - kritikákkal. Az alábbiakban - a teljesség igénye nélkül - néhány kritikai szempontra hívjuk fel a figyelmet.

Az egyik kritikai szempont az anarchizmus által idealizált emberi adottságok és az uralmi intézmények létének ellentmondásán alapulhat. Ha ugyanis az antropológiai optimizmus feltételezése megállja a helyét és a különböző érdekek a primitív társadalmakban egy eredendően harmonikus rendbe integrálódtak, akkor hogyan jöhettek egyáltalán létre az uralmi intézmények? Hogyan alakulhatott ki az intézményes kényszer, a legalizált erőszak, az állam?

Talán az ember pszichikumában, ösztöneiben rejlik az agresszió, a hatalom akarása? Ebben az esetben az anarchizmus eszményített emberképe megdől, s a kérdés új elméleti választ igényel. Vagy külső (földrajzi, történelmi stb.) okok kényszerítették arra az embert, hogy természetével ellenkező társadalomban éljen? Itt viszont pontos, történeti-empirikus válaszra lenne szükség, amely azonban hiányos, nem kielégítő az anarchista művekben. Az anarchistáknál az ideális társadalom koncepciója közvetlenül a természetjogokhoz kapcsolódik, abból vezethető le. Ez azonban meggátolja az elméletet abban, hogy a létező társadalom ettől független törvényeit, s főképp azok mozgatórugóit kellő mélységben feltárja. Pierre Clastres alábbi gondolatmenete az anarchizmus ezen elméleti gyengeségének kritikájaként is fölfogható: "A politikai hatalom semmi esetre sem immanens szükségszerűsége az emberi természetnek. A társadalmi életnek viszont immanens szükségszerűsége. Politikát elgondolhatunk erőszak nélkül, társadalom azonban nem gondolható el politikum nélkül, más szavakkal: nincs társadalom hatalom nélkül."^[31] Bár az anarchizmus - antropologizmusánál fogva - kétségtelenül minden más elméletnél érzékenyebb a társadalom elidegenedett létezésmódjaira és megnyilvánulási formáira, híjával van a pusztán társadalomelvű magyarázatoknak. A természetjogokból le nem vezethető fennálló társadalom teljes megértése nem célja - azt egészében utasítja el.

Az anarchizmus egy másik lehetséges bírálata a következő: a mozgalom elvont szinten végső soron azt szeretné, hogy mindenki fogadja el az anarchia elveit. Ha ugyanis csak egyvalaki nem fogadja azt el, ellene nem lehet állami-jogi-erőszakos eszközöket foganatosítani, mert ez ellentmondana az állam- és uralomellenesség anarchista elvének. A hangsúly a "mindenki" szón van, mindenki anarchizmusa tehát az anarchia feltétele. Ha azonban mindenki anarchista volna, már nem is lenne szükség anarchizmusra. E ponton ragadható meg az anarchizmus utópikus jellege, hiszen megvalósításának előfeltétele megegyezik kitűzött céljával. Anarchia nem előre leírt, kidolgozott utópia, mert az kényszert jelentene mindazok számára, akik nem hívei. Anarchia inkább elvont, stilizált fogalmakból épül, melyek a társadalmi valóság tagadásából, az ellenzéki értékekből sűrűsödnek össze.

Lényegében ebből fakad az anarchizmus cselekvésképtelensége - amely vádat különösen a marxisták hangoztatták az anarchistákkal szemben. Valóban: az anarchizmus nem hisz abban, hogy nagy társadalmi céljaihoz kerülő utakon is el lehet jutni. Hegel nyomán azt vallja, hogy "a cél nem más, mint az érte latba vetett eszközök eredője", ami esetünkben azt jelenti, hogy társadalmi cél politikai-hatalmi eszközökkel nem érhető el. Ez az elméleti következetesség nem egy esetben cselekvésképtelenné tette az anarchistákat, s belesodorta őket a "politikamentes politizálás" csapdájába. Ez a paradoxon azt jelentette számukra, hogy vagy megmaradtak a tiszta elméletnél, vagy politizálásra kényszerültek, s akkor elveikből bizonyos fokig engedniük kellett. Ilyen kompromisszumot kötött például Bakunyin, amikor csoportjával belülről próbálta megváltoztatni az Internacionálét; Schmitt Jenő Henrik, amikor ideológusként a paraszti agrárszocialista mozgalomhoz csatlakozott; Alexander Berkman és Emma Goldman, amikor átmenetileg megpróbált együttműködni a bolsevikokkal; valamint az anarchoszindikalisták, akik elveik egy részének feladása árán a munkásság osztálycéljai mögé sorakoztak fel.

A célracionális és értékracionális cselekvés dilemmája tehát az elvekhez hű anarchisták számára az emberi tulajdonságok idealizálása révén tisztázható: ez okozza az anarchista elmélet elvonatkoztatottságát és gyakorlati cselekvőképtelenségét. A kritikai jellegű társadalmi mozgalmak fejlődésében három egymást követő szakaszt különböztethetünk meg: 1. az ideológiai állapotot, 2. a szervezeti állapotot, 3. a hatalmi állapotot. Az első szakaszban az elméleti koherencia, a harmadikban pedig a hatalom követelményei vezérlik a mozgalom tevékenységét.^[32] Az anarchizmus sokszor azért maradt "tiszta" - elméletileg és morálisan egyaránt -, mert nem lépett ki, nem tudott kilépni ideológiai állapotából. Nem a radikális társadalmi változtatás szándékának hiánya, hanem az uralomellenesség elve gátolta meg ebben. Amikor - mint minden ideológiát - megkísértette a "szervezeti fegyver", a politikai cselekvőképesség vonzása, az anarchizmus az adott politikai szervezetrendszerrel kölcsönhatásba kényszerült, politizálni kezdett, s ezáltal önmagát tagadta meg. Nem lehetett véletlen, hogy az anarchizmus - bár szerepet játszott szinte minden forradalmi változásban - csak kísérőjelensége, de nem domináns erejű tömegmozgalma volt a forradalmaknak. Többnyire aktív volt a régi rend lebontásában és szerepet vállalt az új rend felépítésének elindításában, de azt követően fokozatosan kiszorult a közéletből, s más, militánsabb eszmék nevében szervezett mozgalmak vették át a kezdeményezést. Így történt ez Olaszországban, Franciaországban, az 1917-es oroszországi forradalom után, de még az anarchista mozgalom legdicsőségesebb korszaka, az 1936-os spanyol forradalom sem jelentett ez alól kivételt. Feltehetően ezzel függ össze az is, hogy az anarchisták közül nem kevesen többnyire életpályájuk egy szakaszán vállalták csak a "tiszta" anarchizmust, és előbb-utóbb más mozgalmakhoz csatlakoztak vagy pedig visszavonultak a mozgalomból.

Egy következő kritikai szempont az anarchizmus gazdaságképét illeti, amelyben - mint utaltunk rá - erőteljesen jelen vannak a preindusztriális reminiszcenciák. Az anarchista gazdaságfelfogás annyiban a Marx előtti szocializmushoz hasonlatos, hogy kiinduló álláspontjában a tulajdon tagadásának elvi alapján áll. "Ideáljuk a tulajdonnal szemben a természet szabad javai voltak: a levegő, a víz, mely javak nem képeznek tulajdont, korlátlanul állnak az emberek rendelkezésére."^[33] Céljuk az volt, hogy a megtermelt javakat ilyen szabad javakká alakítsák át, s ezzel megszüntessék tulajdon voltukat. Ismeretes, hogy Proudhon a tulajdont lopásnak, a mindenkit megillető javak eltulajdonításának tartotta (bár nem tagadta a kistulajdon szükségszerűségét), valamint, hogy Bakunyin és az őt követő anarchisták elutasították az öröklést.

Az anarchistáknak az új társadalomra vonatkozó gazdasági elképzeléseik meglehetősen körvonalazatlanok. Ezt egyrészt azzal indokolják, hogy a materiális értékek másodlagosak a szellemiekhez képest, másrészt úgy érvelnek, hogy egy szabad társadalomban a gazdasági termelés módszerei és viszonyai úgyis maguktól kialakulnak. Annyi azonban világos, hogy az anarchista társadalom jóléti, a szükségleteket korlátlanul kielégíteni képes berendezkedés, ahol a termelés nem annyira a nagyiparhoz és a nagyvároshoz, mint a kistelepülések apró, önigazgató termelési egységeihez kötődik. A napi munkaidő lerövidül, s redisztribútor híján a redisztribúció is megszűnik. A gazdaság beágyazott a társadalmi újratermelés egészébe, ahol céhes jellegű kisközösségekhez kapcsolódó kisárutermelés folyik, míg a földművelést a természettel szimbiotikus egységben élő paraszti kollektívák végzik. A tulajdon eltörlésével, a horizontális egységek interakciójával a társadalmi-gazdasági kapcsolatokat a reciprocitás elvei határozzák meg.

Az anarchizmus víziója az anarchiáról, az uralom nélküli társadalomról olyan elnyomás és kizsákmányolás nélküli világot rajzol, amelyben nem működik a kapitalista munkamegosztás. Ebben a világban a "közösség" felmagasztosul a "társadalom"-mal (Tönnies), a "mechanikus szolidaritás" az "organikus szolidaritás"-sal (Durkheim) szemben. Gazdasági egyszerűsödést hozna tehát, amelynek megvalósítási kísérletei - Proudhon mutualista bankja, Mahno és a spanyol anarchisták kommunái és szövetkezetei stb. - gyengének és élhetetlennek bizonyultak az ipari társadalom növekedéscentrikus világában. Bár az anarchista elmélet egy trendjében "történetileg megfigyelhető a nagyipari fejlődés fokozatos elfogadására való törekvés"^[34] is, ez a legtöbb esetben az eredeti tanoktól való eltávolodással és a szindikalizmushoz való közeledéssel párosult. Az individuális anarchistákat - akik végül elfogadták a tulajdonszerzés gondolatát - megoldhatatlan feladat elé állította a közjavak (public goods) problémája, a magántulajdon és a közjavak között feszülő ellentét; a kollektivista anarchisták pedig - továbbra is elutasítva a tulajdont és a piacot, de a centralizált, újraelosztó államot is - önigazgatási kísérleteikkel nem tudtak megfelelő választ adni a gazdasági hatékonyság követelményére. Az anarchisták elvont államellenessége, az állam eltörlésének lehetőségébe vetett hite nem tette számukra lehetővé az állam funkcionális szerepének meglátását - egyebek mellett - a bűnüldözés, az oktatás, a szociálpolitika területén. Nem érzékelték az állam és a politikai rendszer fenntartásában érdekelt csoportok rejtett érdekérvényesítő módszereit és szerves illeszkedésüket a gazdasági-társadalmi újratermelés rendszerébe. Röviden: nem érzékelték az állam mély gazdasági-társadalmi beágyazottságát; az államot a társadalomtól független, s ezért nem csupán visszaszorítandó, de könnyedén elsöpörhető szervezetnek látták. Az anarchizmus napi politikai harcokban elszenvedett vereségei mögött, az egész anarchista mozgalom bukásának hátterében tehát az ipari társadalom kapitalista fejlődésének trendje, a vele szemben megfogalmazódó államszocializmus totalitáriánus politikai gyakorlata és nem utolsósorban a modern nemzetállamok kialakulásának valósága áll. E folyamatok erősebbnek bizonyultak az anarchia idilljének vonzásánál.

A mai anarchizmus teoretikusai elismerik Friedrich Hayek és más klasszikus liberálisok érvelését, mely szerint "a piac természetes működése az emberi magatartások nagy méretekben, erőszak és hatalom alkalmazása nélkül történő koordinációjának rendkívül hatékony módja".^[35] Ugyanakkor fenntartják, hogy irracionális mindent a piacra bízni, "ha egyszer az emberek tudják, miként lehet befolyásolni a piac működését annak érdekében, hogy nemkívánatos velejáróit elkerüljék".^[36] Robert Paul Wolff nyíltan vállalja a kevésbé hatékony gazdasági működést, ha ez az emberi autonómia növekedésével jár. "Csak a legmesszebb-menő gazdasági decentralizáció tenne lehetővé egy olyfajta önkéntes gazdasági korporációt, amely összhangban lenne az anarchizmus és a jólét eszményével. A jelen körülmények közepette az ilyen decentralizáció természetesen gazdasági káoszt eredményezne. Ha azonban olcsó helyi erőforrások és fejlett kistermelői technológia birtokában volnánk, és ha ezen túl még hajlandók volnánk kiegyezni a pazarlás magas szintjével, akkor talán képesek lennénk felosztani az amerikai gazdaságot kezelhető méretű regionális és szubregionális egységekre. Az egységek közötti csere rossz hatásfokú és költséges volna - nagy volna a készletezés, rugalmatlan a kínálat és kereslet, számottevő a veszteség stb. Ennek fejében viszont az embereknek nagyobb szabadsága lenne, hogy autonóm módon cselekedjenek. Az effajta társadalom lehetővé tenné, hogy minden ember autonóm cselekvő legyen - szemben napjaink társadalmával, melyben a viszonylag kisszámú autonóm ember mintegy élősködik az engedelmes, hatalomféltő tömegek testén."^[37] Az anarchizmus kritikájaként is felfogható, hogy a történelmi tapasztalat szerint az emberek nagy többsége inkább választotta a hatékonyságot és a jólétet - akár a piaci elosztás és az állami beavatkozás árán is -, mint a morális autonómia teljességét.

Nehezen tudja feloldani az anarchizmus az antiszociális magatartás problémáját. Feltételezi, hogy a társadalmi élet döntően önszabályozó (self-regulating) jellegű, és ez az önszabályozás állam nélküli eszközökkel is meg tudja oldani a deviancia problémáját: az individualista anarchisták kompenzációkat nyújtó védügynökségekkel, a kollektivista anarchisták pedig a közösségi élet konvencióival. Úgy vélik, hogy mivel az emberek önként csatlakoznak e közösségekhez, alávetik magukat az erkölcsi önszabályozás (moral self-regulation) megegyezéses rendjének. De miként várható el az emberektől, hogy alávessék magukat e kötöttségnek? - teszi fel a kérdést David Miller.^[38] Ezen a ponton a morális önszabályozás elve a szabadság elvével kerül szembe - nem történik más, mint a régi, szabadságkorlátozó konvenció felváltása egy újjal. A morális önszabályozás elve csak viszonylag zárt, kicsiny és stabil közösségekben működhet. Ebben az esetben viszont a társadalom apró közösségizolátumokra hullik szét. Talán éppen a jogi szabályozás elfogadása az ár, amelyet meg kell fizetnünk azért, hogy nyitott társadalomban élhessünk.^[39]

Az állam társadalmi természetének elemzésekor nemcsak a gazdaság és az állam, hanem az állam és a nemzet viszonyának félreértése miatt is bírálható az anarchista elmélet. Az állam anarchista felfogás szerint emberek egy tetszőleges csoportja, amely egy adott területen önmagának követeli a legalizált erőszak monopóliumát. Ez a meghatározás kétségkívül tartalmazza az igazság magvát. Ugyanakkor azonban kimondatlanul azt feltételezi, hogy az emberek egyetlen motivációja az államnak való engedelmeskedésre a szolgalelkűség, a félelem. Az anarchizmus eltekint attól, hogy a modern államok többsége nemzetállam, amely cselekedeteinek egy nem elhanyagolható részében a nemzet akaratát, a nemzeti identitást fejezi ki, mi több, a nemzeti identitás egyik oka az állam létrejöttének. ^[40] Miközben tehát az anarchizmus joggal bírálja a nemzetállami keretek szűkösségét, sokszor elnyomó jellegét, valójában nem tud mit kezdeni a nemzeti identitás jelenségével, s nem veszi figyelembe azt, hogy az "emberi természetet" befolyásoló szocializációs folyamat egyik legfontosabb faktora a nemzeti azonosságtudat megteremtése.

Demokraták részéről gyakran éri az a vád az anarchistákat, hogy az államhatalom szerepének differenciálatlan megítélése miatt nem tesznek különbséget demokratikus és diktatórikus rendszerek között, s egyként vetik el mind a kettőt. Bakunyin az anarchisták álláspontját így fogalmazta meg: "Minden állam, még a legrepublikánusabb és a legdemokratikusabb is... lényegében nem képvisel mást, mint a tömegek felülről lefelé történő irányítását a művelt és éppen ezért kiváltságos kisebbség segítségével, amely úgymond jobban érti a nép igazi érdekeit, mint maga a nép."^[41] Száz évvel később a politikai filozófia nyelvén Wolff magyarázta el az anarchizmus dilemmáját: "Ha az autonómia és az uralom eleve összeegyezhetetlen, akkor csak két lehetőség marad számunkra. Vagy felcsapunk a filozófiai anarchizmus hívének - és minden kormányt illegitim területként kezelünk..., vagy pedig leteszünk arról, hogy a politika világában az autonómia ábrándját kergessük, s (egy implicit ígérettel) elfogadjuk az adott pillanatban legigazságosabbnak és leghasznosabbnak tűnő kormányformát. Amennyiben ez utóbbi lehetőséget választjuk, nincs többé egyetemes vagy a priori okunk arra, hogy a demokratikus, és nem pedig valami egyébfajta kormányzás mellett kötelezzük el magunkat."^[42] Mivel azonban egy anarchista nem adhatja fel a morális autonómia melletti elkötelezettségét, nem marad más választása, "mint kategorikusan elutasítani bármilyen, az egyik embernek a másik fölötti legitim uralmára vonatkozó igényt".^[43]

Mannheim szerint "az anarchistáknál egyfajta létvakságról lehet beszélni" ezzel kapcsolatában; ugyanis minden anarchistánál dominál a "tekintély" versus "a szabadság harcosa" "minden részkülönbséget betömő, mindent leegyszerűsítő antitézise - egy olyan ellentét, amelynél a rendőrállamtól a demokratikus-republikánuson át a szocialista államszervezetig minden egyképpen »tekintélyen alapuló« és csak az anarchizmus jelenik meg szabadságként. Ugyanez az egyszerűsítésre való hajlam kihat a történelemképre is."^[44] Az anarchista történelemszemlélet így egy kétfokú stádiumelméletre emlékeztet, amelynek kulcsmozzanata a társadalmi forradalom: az uralom állapotából az uralomnélküliség állapotába való átlépés. Ebben az anarchizmus egy bizonyos fokig hasonlít a marxizmusnak a történelmet osztályharcok történetének tekintő formációelméletére. "Eme világérzés számára a történelmi történés nem más, mint minden tópia (rend) mindig megújuló leváltódása egy belőle felemelkedő utópia által. Csak az utópiában és a forradalomban rejlik valós élet, az intézményes létrend állandóan csak rossz maradvány, amely az utópia apályából és a forradalomból fennmaradt. Így a történelem útja az egyik tópiától az utópián keresztül a következő utópiáig vezet, és így tovább."^[45]

Az anarchizmus államfelfogása az alábbi következtetéseken alapszik: mivel minden állam a kényszerítésre épül, minden állam elvetendő, és senki sem vállalhat önfeladás nélkül kötelezettséget arra, hogy támogassa vagy engedelmeskedjék neki. Mivel egy állam nélküli társadalom kivihető alternatíva, az államot meg kell szüntetni, el kell törölni. Ebből következik, hogy a többségi akaraton nyugvó demokratikus állam is kényszerítő erő, állam, tehát mint olyan: rossz. A kényszert csak az szüntetheti meg, ha a döntéshozatal egyhangú, mert ebben az esetben nincs kivel szemben kényszert alkalmazni. Az ezen az elven működő döntéshozó szervek tehát elkerülik az államiság csapdáját. A logika következetes, de a demokratikus állam védelmezőinek nézőpontjából mégis kétségbe vonható. Robert A. Dahl például az alábbi kérdéseket tette fel: Tegyük föl, hogy a kényszer eredendően rossz - jelentheti-e ez azt, hogy nincsenek olyan körülmények, amikor igazságosan alkalmazható? Ha bizonyos esetekben igazságosan alkalmazható, nem lehet-e létrehozni e funkciók ellátására az államot? Ha létrehozható az állam, kell-e mindig engedelmeskednünk neki? Ha feltételezzük, hogy egy jó vagy megfelelő államban élünk, el kell-e utasítanunk minden esetben az általa hozott törvényeket?^[46] Dahl szerint, ha végiggondoljuk az e kérdésekre adható válaszokat, akkor arra jutunk, hogy 1. az állam nélkül az erőszak még kevésbé kívánatos formái nyernének teret; 2. az állam nélküli társadalomban az egyes szervezeteknek sokkal nagyobb esélyük van létrehozni egy elnyomó jellegű államot; 3. az állam nélküli társadalomban a társadalmi ellenőrzés csak nagyon kicsi, autonóm és szoros kötelékkel összefűzött közösségekben tartható fenn; 4. ilyen típusú zárt közösségek nagyszámú létrehozása sem nem lehetséges, sem nem kívánatos. Dahl következtetése tehát az, hogy még mindig jobb kiépíteni egy elfogadható államot, mint megpróbálni állam nélkül élni.^[47] Érvelése tehát a "legkisebb rossz" elvéből indul ki, amikor a létező (és nem az eszményi) társadalmat alapul véve a demokrácia mellett tesz hitet.

Az 1930-as évek végére - a spanyol forradalom bukásával és a totalitariánus államok stabilizálódásával - az anarchizmus kifulladt: megszűnt tömegmozgalomként létezni, s eltűnt a nagy hatású társadalmi-politikai mozgalmak térképéről. Azóta búvópatakként él tovább, s tör fel időről időre ott, ahol megjelenik a lázadás szelleme. Ezért az 1960-as éveket a határozott fellendülés jellemzi.^[48] Megnőtt az érdeklődés a klasszikus anarchista elméletek iránt és az anarchista mozgalom 1968 diáklázadásain és forradalmain is nyomot hagyott. ^[49] Mégis tényként kell leszögeznünk, hogy mára az anarchizmus új társadalmi rendszert alkotni képes ideológiai mozgalomként és szervezett tömegerőként egyaránt a politikai élet perifériájára szorult. Ezzel és a jóléti állam eszméjének háttérbe szorulásával is magyarázható, hogy a hetvenes évektől megjelentek és nagy hatást gyakoroltak az állam és az egyén viszonyát újragondoló, klasszikus liberális elméletek. Az anarchizmus azt állította, hogy még a liberális állam is megszegi az egyének alapjogait, s ezáltal nem képes fenntartani a társadalom morális egyensúlyát. Ezzel fordult szembe Robert Nozick, amikor annak bizonyítására tett kísérletet, hogy létrehozható egy olyan minimális állam (minimal state), amely eljárásában nem sérti meg ezeket a jogokat: egyidejűleg fenntarthatja legitimitását és méltányolhatja az emberek jogait. Érvelésében mellőzi az utilitariánus szempontokat, s arra vállalkozik, hogy kimutassa: a magánügynökségekből az "ultraminimális" államon keresztül kifejlődő minimális (liberális) állam morálisan is elfogadható és legitimálható.^[50]

Ugyancsak a liberális állam védelmében érvel Loren Lomasky, amikor rámutat az alapjogok és a spontán rend kialakulása közötti feszültségforrásokra. A spontán rend létrejötte ugyanis nem kerülhet ellentmondásba az alapjogokkal, s garantálni csak akkor tudja azokat, ha jogi intézményrendszerrel segíti elő betartásukat. Lomasky szerint amennyire abszurd annak feltételezése, hogy atomizált egyének egymástól függetlenül mindenki számára elfogadható morális jogokat alkotnak, ugyanannyira abszurd azt feltételezni, hogy az állam - teljesen függetlenítve magát a társadalomtól - hatályon kívül helyezheti ezeket a jogokat. A morális jogok ugyanis - hasonlóan a nyelvhez, vagy a gazdasági struktúrához - az emberek interakcióiból, közösen megélt tapasztalataikból fakadnak, s azok is tartják fenn őket.^[51]

Az anarchista társadalomfilozófia - kétségtelen támadhatósága ellenére - érvényes meglátásokkal járult hozzá a demokráciaelméletek kritikájához. Érvrendszere nemcsak az állampolgári engedetlenségi mozgalmak elméleti kiindulópontjává vált, hanem segített mindazoknak, akik a létező demokrácia kereteinek kitágítását igényelték, s egyszersmind napjainkig folytatódó izgalmas filozófiai vitákat kavart.^[52]

Szemben a szocialistákkal és a liberálisokkal, az anarchisták sosem váltak elnyomó rezsimek kiszolgálóivá vagy társutasaivá, mert mindenki másnál világosabban mutattak rá a hatalmi viszonyok elégtelenségére egy új társadalmi integráció megteremtésében. Az anarchizmus sikertelen volt abban, hogy ideáljait a gyakorlati cselekvési programok nyelvére fordítsa le, s így politikai hatása - a fentebb részletezett okokból - csekély maradt. Jelentősége azonban tagadhatatlan a politikai filozófiában, amennyiben rámutatott a liberalizmus határaira: az individualizmus és a politikai rend összeegyeztethetőségének nehézségeire.^[53] Ebből a szempontból az anarchizmus elméleti értelemben egyaránt tekinthető a liberalizmus és az antietatista szocializmus élő lelkiismeretének.

Annak ellenére, hogy nem nyújtott beváltható alternatívát, az anarchizmusnak történelmileg igaza volt az állampárti, autoritariánus szocialista hagyománnyal folytatott évszázados kritikai vitájában. Igaza volt akkor, amikor - még az eljövendő forradalomról szólva - arra figyelmeztetett, hogy a központosított, tekintélyelvű szociáldemokrata és kommunista mozgalom politikai forradalma nem adhat életet egy új, szabad társadalomnak. S igaza volt akkor is, amikor a már létező szocialista berendezkedés - a szovjet típusú bolsevik rendszerek - bürokratizmusát, diktatórikus voltát mindenki másnál előbb leplezte le.^[54]

Az anarchizmus helye a politikai ideológiák körében

2008-08-18T09:06:00.000-07:00

Az anarchizmust - akárcsak a mai alternatív politikai mozgalmakat - igen nehéz elhelyezni a baloldaliság és jobboldaliság hagyományos politikai skáláján. Ennek oka éppen az anarchizmus sokszínűsége; ahogy a zöld-mozgalmakban egyaránt találkozhatnak az újbaloldallal érintkező bázisdemokratikus irányzatokkal, az individuális autonómia vagy a konzervatív értékőrzés politikai áramlataival, úgy az anarchizmus is - mint láttuk - részben eltérő és egymással is vitában álló szellemi áramlatokat fog át. A demokrácia szemszögéből az anarchizmus szélsőliberális eszme, mert megkérdőjelez minden uralmat, s az egyéni szabadság hangoztatásával különbözik a szocializmusoktól is. A liberalizmus szempontjából viszont szociális, mert előtérbe helyezi a szolidaritás értékeit. Bár mint kritikai gondolat mozgalomként általában a politikai baloldalon jelent meg, maga az elmélet bizonyos esetekben jobboldaliság és baloldaliság ütközőpontján áll.

Írásunkban a baloldaliság és jobboldaliság fogalmait az általánosan elfogadott értékmentes értelemben használjuk. E szerint a baloldalt a társadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye, a haladásba vetett hit jellemzi, míg a jobboldal a szerves változás, a hagyományok és a tekintély tiszteletéből indul ki. A baloldal mögött inkább a természetjogi-racionalista, míg a jobboldal mögött inkább a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás áll. A baloldalt a szabadság és az egyenlőség összeegyeztetésének eszméje vezérli, míg a jobboldal illuzórikusnak tartja ezt a kísérletet, és lemond ennek igényéről. Demokráciákban a baloldalt inkább az állami beavatkozás fenntartása vagy növelése, a jobboldalt pedig az állami beavatkozás minimalizálása jellemzi. Demokratikus rendszerekben a baloldal programja a jóléti állam, amely biztosítja a versenyben lemaradottak emberhez méltó életfeltételeit; a jobboldal programja pedig a szabad piac, a szabadabb verseny, elfogadva a nagyobb társadalmi különbségeket. Antidemokratikus rendszerekben a szélsőséges baloldal ideológiai elkötelezettség alapján történő diszkriminációvá, a szélsőséges jobboldal pedig faji, vallási, nemzeti vagy etnikai alapú diszkriminációvá torzulhat. Jobboldali diktatúrákban a születés, a rang, a nemzethez tartozás adhat előjogokat, míg a baloldali diktatúrákban ezeket az előjogokat a kommunista párthoz tartozás vagy a hozzá való feltétlen hűség biztosíthatja.

Két fontos komponensére szűkítve az anarchista elméletet, szembetűnő, hogy a baloldaliság-jobboldaliság elkülönülése a kollektivista, illetve individualista értékek mentén tagolható.

A kollektivista (kommunista) anarchisták feltételezik, hogy a természetes emberi szolidaritás meghatározó volta miatt az egyének önmaguktól is a termelés kollektív szervezésének útját választják, tehát a kommunista berendezkedés nem szorul erőszakra, uralmi jellegű külső megerősítésre. Az individualista (libertariánus) anarchisták ezzel szemben abból indulnak ki, hogy az embereknek természetes hajlamuk van a kereskedésre, javaik szabad cseréjére, s a kommunista termelési és elosztási rendszer korlátozza ezeket a hajlamokat, következésképpen csakis erőszakkal és kényszerrel tartható fenn.

Mindkét irányzatnál megfigyelhető bizonyos eltávolodás az anarchizmus eredeti tanításától. A kollektivisták elfogadták a politikát, de továbbra is megtagadták a tulajdont, míg az individualisták elfogadták a tulajdont, de elutasították a politikát. A politika elfogadása a kollektivista anarchistáknál abban áll, hogy az államellenesség fenntartása mellett felhasználandónak ítélték a közvetlen demokrácia eszközrendszerét. Míg az anarchizmus elveti a politikát mint az uralom reprezentációs rendszerét, addig a közvetlen demokrácia csupán a politika modern intézményrendszerét (állam, pártok, képviseleti parlament) teszi zárójelbe. Hívei szerint a liberális demokrácia lényegében pártdemokrácia, mert nem az egyéneket, hanem a pártokat és a pártok mögött álló érdekközösségeket képviseli. Korlátai az egyénnél kezdődnek, mert az individuumot sohasem lehet reprezentálni, s így nem vehet mindenki részt a döntéshozatalban. A közvetlen demokrácia azt igényli, hogy a direkt participáció révén saját identitását mindenki egyénenként és a közösség részeként egyaránt definiálhassa.

Anarchista szempontból a közvetlen demokrácia problémája abban áll, hogy nem küszöböli ki az uralom jelenségét. A képviselet eltűnése nem jelenti a kényszer eliminálását. Az önigazgatás is igazgatás, amelyben jelen vannak a politika, a döntés, a végrehajtás, a parancs motívumai, jelen van a kisebbség és többség feszültsége. Az önigazgatás is lehet retrográd vagy konzervatív, mint ahogyan nem zárja ki a helyi elitek kialakulását sem. Mégis, politikailag ez volt az a forma, amely egy már demokratikus társadalom közegében az anarchizmus elveihez viszonylag legközelebb álló módon egészítheti és szélesítheti ki a működő pluralista demokráciát.

A közvetlen részvétel problémája tehát többrétű:

- a közvetlen demokrácia elfogadása gyakorlati, politikai előrelépést, de elvi kompromisszumot jelent az anarchizmushoz képest;

- a közvetlen demokrácia nem helyettesítheti a képviseleti rendszert, anélkül társadalmi méretekben nem is tud működni;

- politikai demokrácia nélkül társadalmasítás, gazdasági demokrácia elvileg sem lehetséges, a gyakorlatban pedig bebizonyosodott, hogy a demokrácia mint politikai rendezőelv csak elszigetelten vagy részlegesen vihető át a gazdaság szférájába, amelyet történetileg szinte mindig a piac és a központi tervezés különböző kombinációi határoztak meg.

A létező politikai intézményrendszer elutasítása, de a politizálás termelési egységekhez (elsősorban a gyárakhoz) kötődő formáinak elfogadása jellemezte a szindikalizmust és az anarchoszindikalizmust (vagy más néven: forradalmi szindikalizmust). A merényletszervező anarchizmus bukása után a XIX. század végén Fernand Pelloutier arra szólította fel az anarchistákat, hogy lépjenek be a szakszervezetekbe, s a szindikalizmus a századfordulóra Franciaországban és általában a latin országokban vezető munkásmozgalmi irányzattá nőtte ki magát. Elmélete szerint a harc legfontosabb eszköze, s egyben beteljesítője az általános tömegsztrájk. Ez a sztrájk nem reformokért, munkáért és kenyérért, gazdasági vagy politikai engedményekért folyik, hanem ez már maga a forradalom, a leghatékonyabb módja a rendszer szétzúzásának és a forradalmi potenciált elsősorban hordozó munkásság felszabadításának.^[55]

Az anarchoszindikalizmus elsősorban erőteljesebb államtagadása és forradalmi gyakorlata miatt különíthető el a szindikalizmustól, amely a kapitalizmus viszonyai között is inkább lehetségesnek tartotta a munkásság helyzetének fokozatos javítását. Az anarchizmustól a szindikalizmussal együtt abban különbözött, hogy osztálykategóriákban fogalmazott, s az emberiség általános céljai helyett a munkásság céljainak megvalósítására törekedett. Jellemzője volt továbbá, hogy egy bizonyos szervezeti formát (szakszervezet) és egy bizonyos forradalmi módszert (általános sztrájk) kitüntetettként kezelt. Megjelent az anarchizmustól idegen elmélet- és értelmiségellenesség (amely ösztönös válasz volt a jórészt értelmiségiekből álló "politikus osztály" kialakulására), és az ouvrier-ista osztályöntudat, amelyben az akarat, a tett, az egység, vagyis maga a gyakorlat győzedelmeskedett az itt tisztán pejoratív értelmű ideológia felett. A szakszervezet ebben mint az "akarat iskolája" jelent meg, amelyet a munkáserők közvetlen akciója tesz hatékonnyá. "Az anarchoszindikalisták azt hirdették, hogy a győzelem után a társadalom életének igazgatását a munkásság gazdasági szervezetei, a gazdasági élet alapsejtjei vehetik át. A központi államszervezet helyét a forradalom másnapján a szakszervezetek kooperációja foglalja el." ^[56]

Érdemes nyomon követni az egyik alapkategória, a direkt akció jelentésváltozásait. Az anarchizmus különböző elméleteiben egyaránt jelentett spontán forradalmiságot (ahol a tömegek szándéka és cselekvése közé nem iktatódnak politikai vezetők); gondosan eltervezett merényleteket, erőszakos, konspiratív akciókat és az erkölcsi tett propagandáját, azaz morális felvilágosítást, önismeretre nevelést. Az anarchoszindikalizmus politikai szótárában viszont a direkt akció alatt az általános tömegsztrájkot mint a parlamenti politizálás alternatíváját értették. A terrorista-anarchista francia Ravachol 1886-ban még gyújtóbombát dobott le a francia parlament karzatáról; húsz évvel később az anarchoszindikalista befolyás alá került CGT határozatában a direkt akció már egészen mást jelentett: a társadalmi forradalom általános sztrájk révén történő megvalósítását.

Az anarchizmus másik ága a különösen az észak-amerikai kontinensen erős individuális (libertariánus) anarchizmus, amelynek alfája és omegája az egyéni szabadság. Az individualista anarchistákra nagy hatást tett Max Stirner egoista elmélete, amelynek továbbfejlesztésére az individualizmust sohasem pejoratív jelzőként értelmező amerikai kultúra ideális terepnek bizonyult. Josiah Warren szerint az egyéni szuverenitásra (self-sovereignity) épülő társadalomnak a következő elveket kellene követnie:

- a munka megfelelő, elfogadott és igazságos díjazása;

- a személyek és a tulajdon biztonsága;

- minden egyes ember lehető legnagyobb szabadsága;

- a gazdaságos termelés és a javak gazdaságos felhasználása;

- a természetes javak (például föld) mindenki számára korlátlan birtokolhatósága;

- harc helyett kooperáció az egyének között;

- a viszály, a háború, a bizalmatlanság, az elutasítás szokásaival való szakítás; a béke, a rend és a társadalmi együttérzés szellemének megteremtése.^[57]

Habár Warren kísérletet tett a konvencionális pénz munkaegységekkel történő helyettesítésére, későbbi követői erről letettek, és a liberális szellemű amerikai közegben megpróbálták az anarchizmust a tulajon elfogadásának alapjára helyezni. Benjamin Tucker például azt vallotta, hogy az igazi anarchizmus nem más, mint következetes manchesterizmus. ^[58] Ennek a kijelentésnek a századfordulón paradox módon antikapitalista éle volt: tiltakozás a szabad versenyt és a szabad kereskedelmet megfojtó, újonnan létrejött monopóliumok ellen, és a liberalizmus által megteremtett új renddel szemben visszafordulás - az amerikai populistákhoz hasonlóan - a jeffersoni ideálokhoz.

Warren, Heywood, Greene, Ingalls, Andrews, Spooner, Tucker, Thoreau, DeCleyre és a többiek meg voltak arról győződve, hogy az egyén privátszférájába való beavatkozást jelenti az adókivetéstől a kötelező védőoltáson át a többségi döntéshozatalig minden állami akció, sőt az állam létezése mint olyan. Feltételezték ugyanakkor, hogy mindenki ismeri és elfogadja a szabad társadalom fundamentális axiómáját: az egyén és a tulajdon sérthetetlenségét.^[59]

Az individuális anarchisták a kollektivistákhoz képest másként - praktikusabban - képzelték el a társadalmi forradalmat, az állam által ellenőrzött kapitalista társadalomból az állam nélküli társadalomba vezető utat. Egyrészt megpróbálták a libertariánus jelölteket támogatni, amely persze anarchista szempontból következetlen álláspont volt, hiszen ezzel látszólag elismerték a választás, a többségi szavazás legitimitását. Másik, híressé vált módszerük volt az adófizetés megtagadása, a passzív rezisztencia, az állampolgári engedetlenség szítása az állammal szemben. Végül anyagilag támogattak olyan alternatív, államon kívüli intézményeket, amelyeket alkalmasnak ítéltek arra, hogy az állami intervenciótól mentesen és az állami intézményeknél hatékonyabban működjenek (kölcsönbankok, postaszolgálatok, önkéntes választott bíróságok stb.).^[60]

Amíg azonban a libertariánus elméletnek a XIX. században antikapitalista felhangjai voltak, a XX. század második felére ezek eltűntek, és a libertariánusok - egyre inkább elfogadva a klasszikus liberalizmus tanításait - anarchokapitalisták lettek. Ebben szerepet játszott a kapitalizmus megújulási képessége, a hetvenes évektől bekövetkező információs-technológiai forradalom, valamint a jóléti állam elméletének visszaszorulása. Ennek elméleti reflexióiként egyre nagyobb visszhangra találtak a klasszikus liberalizmus különféle régi és új képviselői (Adam Smith, Karl Menger, Ludwig von Mises, Milton Friedman, David Friedman, Friedrich A. Hayek, Robert Nozick, James Buchanan, Loren Lomasky stb.).

Az államszocialista rendszerek elnyomó természetének ismeretében elfogadottá vált Hayek azon nézete, mely szerint egy erősen korlátozott állam mellett lehetséges a jogok egyenlősége és az egyéni szabadság, míg a materiális egyenlőség igényének megvalósítási kísérlete okvetlenül az állam túlhatalmába torkoll.^[61] Mint láttuk, Nozick is úgy érvel, hogy az anarchikus társadalmi rendből spontán módon kifejlődhet a minimális állam. Az "anarchokapitalista" Murray Rothbard úgy definiálja a "kizsákmányolás" és a "kényszer" fogalmát, amelyből világosan kitetszik, hogy ezek nem a piaci működés, hanem csakis a politikai beavatkozás eredményeképp jönnek létre. Az emberi természet elméletének különösebb kidolgozása nélkül is feltételezi, hogy az emberek többsége a természetjogok keretei között célracionális, önérdekű magatartást tanúsít.^[62]

A mai amerikai "anarchokapitalista" libertarianizmus tehát szorosan összekapcsolódott a klasszikus liberalizmus reneszánszával, s így az anarchista elméletek jobboldali pólusán helyezkedik el. Kissé élesebben úgy is fogalmazhatunk, hogy míg az anarchista tradíció baloldali, kollektivista-kommunista irányzata felolvadt az újbaloldal apályát követő alternatív mozgalmakban, addig a jobboldali, tulajdonpárti individualista anarchizmus értékeit a felerősödő klasszikus liberális ideológia szívta fel. Az anarchista hagyomány e kettéválása és e két irányzat egymástól való eltávolodása azonban csak elvont ideológiai síkon okoz feloldhatatlan ellentmondást. A mozgalom szintjén, az állami túlhatalommal szembeni fellépésben, a környezetet és az alternatív életformákat védő szabadságkiterjesztő célú tüntetéseken azonban gyakran együtt lépnek fel, fognak össze az anarchizmus mai képviselői.

Összefoglalva tehát a kollektivista-kommunista és az individualista-libertariánus anarchizmus különbségeit, ki kell emelnünk, hogy míg a kollektivista hagyomány a társadalmi szolidaritásra, a tulajdonnélküliségre, a kölcsönös segítségre, a közvetlen részvételre és a szükségletek szerinti redisztribúcióra (pozitív szabadság) helyezi a hangsúlyt, addig az individualista tradíció az egyéni szuverenitást és szabadságot, a magántulajdont és szabad kereskedelmet, valamint mindenfajta kényszer teljes hiányát (negatív szabadság) emeli ki. Összeköti őket az uralomellenesség, a változtatás igénye, a vágy egy állam nélküli, szabad társadalom iránt.

Az anarchizmus e két ágának elkülönítése megkönnyíti az anarchizmus elhelyezését a különböző ideológiai alapon létrejött berendezkedések között. Természetesen az anarchizmus mint rendszer sehol sem jött létre, ezért vállalnunk kell, hogy alábbi modellünkben az anarchizmus és a liberális szocializmus ideáltípusait megvalósult rendszerek reáltípusaival együtt tüntessük fel.

Ábránk koordináta-rendszerében az egyik tengelyt az államiság-államellenség ellentétpárja képezi, míg a másikat a baloldal-jobboldal hagyományos pólusai. Ezzel természetesen feltételezzük azt, hogy a baloldali és jobboldali értéktartományok nem szűkíthetők le az államiság-államellenesség tartalmaira. A mai nyugati demokráciákban ugyanis a társadalmi konszenzus magas foka révén a politikai irányzatok eltérő történeti-ideológiai gyökerei gyakran elmosódnak, háttérbe szorulnak, s a baloldalt pusztán a gazdaságba való fokozottabb állami beavatkozással, a jobboldalt pedig a piaci mechanizmusokba való állami be nem avatkozással azonosítják. Modellünkben azonban nagyrészt nem demokratikus rendszereket és ideológiákat vizsgálunk, amelyekben a baloldaliság és jobboldaliság sokszor egészen más tartalmakat is hordoz. (Ilyen például a fejlődéshez való ideologikus viszony, vagy a nemzethez, a valláshoz, az egyházakhoz és a történelmi tradíciókhoz való viszony.)

Az ábra centrumában a liberális demokrácia változatos formái állnak, amelyeket a jóléti állam különböző mérvű elfogadása és a piaci elosztás által dominált vegyes gazdaság jellemez. A politikai döntéshozatal többségi elvű, azaz demokratikus, de különböző mértékben elismerik a kisebbségben maradtak jogait is. A politikai életet makroszinten a képviseleti elv határozza meg, amelyet a közvetlen demokrácia és a helyi önkormányzat legkülönbözőbb formái egészítenek ki. Egy ilyen rendszerben a kormányzás filozófiája lehet szociáldemokrata, liberális vagy konzervatív, mindez azonban nem jelent lényegi eltérést a politika és a gazdaság alapvető viszonyaiban. A liberális demokrácia az egyéni szabadság, a helyi közösségi jogok és az ellenőrzött állami beavatkozás egyensúlyának történetileg kialakult optimuma. Olyan kormányzási rendszer, amely három alapkövetelményt elégít ki: "tisztességes és mindenre kiterjedő versengést szabályos időközönként, erőszak kizárásával, minden valamirevaló kormánypozícióért egyének és szervezett csoportok (elsősorban politikai pártok) között; magas fokú politikai részvételt a vezetők és intézmények kiválasztásában rendszeres és törvényes választások útján, amelyből egyetlen (felnőtt) társadalmi csoport sincs kizárva; valamint a polgári és politikai szabadságjogok - szólásszabadság - oly fokú szintjét, amely biztosítja a politikai verseny és részvétel integritását."^[63]

E centrumon kívül elhelyezkedő rendszerek és elképzelések valamilyen módon mind szemben állnak a liberális demokráciával. Az etatizmus-antietatizmus tengely két végpontját a totalitarianizmus és az anarchizmus képezi. Az anarchizmus demokráciakritikáját már ismertettük: lényege, hogy nem csupán minimalizálni kell az állam és a többségi döntéshozatal szerepét, hanem az államot el kell törölni, mert korlátozza az egyén morális autonómiáját és a közösségi szolidaritást. Az ellenkező pólust, a totalitariánus rezsimeket ezzel szemben az erősen központosított, monisztikus hatalmi struktúra jellemzi, amelyben az uralkodó csoport nem tartozik felelősséggel semmiféle választott testületnek, hatalmából intézményesített, békés eszközökkel kimozdítani nem lehet. A társadalmi életet a kizárólagos, részletekbe menő (totális) ideológia hatja át, s a lakosság mozgósítását ideokratikus monopolisztikus intézmények látják el, ide értve az egyetlen mozgósító tömegpártot, amelyek így együtt gyakorlatilag elfojtanak minden autonóm társadalmi és politikai kezdeményezést.^[64] A társadalmat felülről átpolitizálják, ami által megszűnik a politika mint egyének és csoportok szabad érdekartikuláló és akaratérvényesítő tevékenysége. Az állam és a monopolhelyzetű párt teljesen összeolvad (állampárt), s közigazgatási funkciói alárendelődnek az elit politikai és ideológiai céljainak. A pártállam megszünteti vagy kontrollálja a privát szféra területeit, a mindennapi kommunikációt, gyarmatosítja a civil társadalmat, s a rezsim "legitimációját" az állampolgároktól megkövetelt teljes ideológiai azonosulás, illetve az ellenszegülőkkel szemben alkalmazott terror biztosítja.^[65]

Friedrich és Brzezinski hat egymással összefüggő tulajdonsággal határozta meg a totalitariánus rendszereket: hivatalos ideológia, egypártrendszer és vezérközpontú diktatúra, terrorista államrendőrség, kommunikációs monopólium, fegyvermonopólium és központilag irányított gazdaság.^[66] Ezen intézmények funkciója az, hogy széttörve az összetartás szálait, atomizált, engedelmeskedő egyének tömegévé züllessze a társadalmat. A baloldali (kommunista) totalitarianizmus megszünteti a magánvállalkozást, és a piaci viszonyokat a centralizált tervgazdasággal váltja fel; míg a jobboldali (fasiszta) totalitarianizmus névlegesen fenntartja a magánvállalkozást, de a piac működését teljesen alárendeli a pártállami bürokrácia igényeinek. Mind a kommunista, mind a fellazuló autoritariánus-paternalista szocialista rendszereket a többé-kevésbé dogmaként tisztelt marxista-leninista ideológia uralja. Ez az ideológia annyiban hasonlít az anarchizmusra, hogy opponálja a kapitalista gazdaságot, és végcéljaként hasonlóképpen állam nélküli társadalmat kíván megvalósítani az egyenlőség és szabadság elvei alapján. (E vonzó céljai miatt nem kevés értelmiségit hódított meg, akik önmagukat - messianisztikus küldetéstudatuknál fogva - a társadalom élcsapatának tekintették.) Megegyeznek továbbá jövőorientációjukban, internacionalizmusukban, a társadalmi forradalom igenlésében, valamint abban, hogy a világot nem csupán értelmezni, de megváltoztatni kell. Történelemszemléletükben hasonló a bekövetkező minőségi változás - mint hangsúlyozottan evilági megváltás - feltételezése is. A különbségeket vázlatosan az alábbi szembeállítások jellemzik:

történelmi materializmus	anarchizmus
osztálykategóriák	egyének és csoportok
a történelem osztályharcok története	a történelem eddigi menete puszta uralomváltások története
a politikai eszközök elfogadása	a politikai eszközök lenézése (egyes eszközök elfogadása)
anyagelvűség	idealizmus
az egyenlőség megteremtése fontosabb, még a szabadság átmeneti korlátozása árán is	szabadság és egyenlőség csak együtt teremthető meg
a gazdasági fejlődés	a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikája a történelem mozgatórugója
a tőkés tulajdonviszonyok megszüntetése a közvetlen cél, az államiság kiküszöbölése távolabbra tolódik	az államiság megszüntetése az elsődleges, a tulajdon eltörlése ebből következik
a forradalmat egy élcsapat (párt) vezeti: elit és tömeg kettősségének elfogadása	az élcsapat (párt) tagadása: a forradalom spontán tömegmozgalom, amely nem szorul vezetőkre
a célok és eszközök inkongruenciája	a célok és eszközök megfelelésének igénye
a forradalom utáni átmeneti időszak elfogadása	az átmeneti időszak tagadása^[67]

A marxisták azzal vádolták az anarchistákat, hogy nem tesznek különbséget különböző termelési módok között, s úgy látták, hogy az anarchizmus mint a radikális kispolgárság ideológiája, politikai hatásában a burzsoázia egészének tesz szolgálatot.^[68] Az anarchisták viszont úgy tekintettek a marxizmusra, mint az új, professzionális értelmiség ideológiájára, amelynek célja, hogy elősegítse egy új uralkodó osztály kialakulását.^[69] Velük szemben úgy vélték, hogy az anarchista forradalomnak olyan tömegforradalomnak kell lennie, amely átmetszi a hagyományos osztályhatárokat.

Az államszocialista autoritarianizmussal és totalitarianizmussal szemben jött létre a liberális szocializmus ideológiája, amely egyúttal alternatívát kívánt nyújtani az elszigetelődő anarchizmussal szemben is. Olyan korban jött létre a századfordulón, amikor a szocializmus előretörése és a liberalizmus hanyatlása megállíthatatlannak látszott, ám jelentkeztek már a szocializmus diktatórikussá fajulásának első jelei is. A liberális szocializmus sokszor egymással is vitatkozó teoretikusai (Dühring, Shaw, Carey, Oppenheimer, Loria, Wallace és Henry George, valamint Magyarországon Jászi Oszkár és - időskori írásaiban - Bibó István) azonban úgy látták, hogy a liberalizmus nemcsak egy múló pillanat az emberiség történelmében, hanem vannak maradandó, egyetemes értékei is. A monopolkapitalizmussal szemben megpróbálták átmenteni a liberalizmus egyes eredeti értékeit, s megkísérelték összeegyeztetni azokat a szocializmussal. Úgy látták, hogy az angol (fabiánus) szocializmus működőképes alternatíváját nyújthatja a gazdasági monopóliumokat létrehozó nyugati liberalizmusnak és a politikai monopóliumokat teremtő keleti szocializmusnak. A liberális szocializmus elveti a forradalom eszméit, inkább egy szellemi-erkölcsi átalakulásban, "a minőség forradalmában", egy új reformációban bízik. "Míg a kontinentális szocializmus a kenyérkérdést és a hatalmi kérdést tolja előtérbe, addig az angol szocializmus a jogi s az erkölcsi problémát tekinti a szocializmus igazi alapvetésének",^[70] s ez a fajta "harmadik út" jelenthet kiutat a liberalizmus elmélyülő és az etatista szocializmus kezdődő válságából.

A liberális szocializmus és az anarchizmus gondolatrendszerében számos azonosságot fedezhetünk fel, ami nem meglepő, mert az első elmélet gyökerei is egészen Proudhonig vezethetők vissza. Fontos kiemelni a szabadság és egyenlőség egyidejű hangsúlyozását, ami Bibó Istvánnál úgy fogalmazódik meg, hogy a nyugati szabadságtechnikák szocialista adaptációja nem ellentétes a kizsákmányolásmentes társadalomra való törekvéssel.^[71] Mindkét elmélet elveti a diktatúra gondolatát, megkérdőjelezi a gazdasági determinációt, és a szolidaritás eszméjére hivatkozva antimilitarizmust hirdet. Megegyeznek a műveltség, a kulturális nevelés fontosságának és az erkölcsi megújulás szükségességének elismerésében is. Jövőképük szintén hasonló, feltételezésük szerint az emberiség útja a decentralizáción keresztül a harmónia állapota felé vezet. Ahogy Jászi Oszkár fogalmaz: "Nem egy mindenható közösségi hatalom, hanem szabad egyének szabad kooperációja a legfelsőbb politikai célkitűzés."^[72] Jászi szerint a liberális szocializmus "nemcsak kacérkodik a demokráciával, de azt végső konzekvenciáig: minden életképes csoport önrendelkezési és önkormányzati jogáig kiépíteni és megvalósítani akarja. Decentralizáció, önkormányzat és szövetkezés: ez az új szocializmus politikai programjának az alapja."^[73] A liberális szocializmus teoretikusai megegyeznek abban, hogy "az igazi szellemiség tényleg anarchista" (Jászi), s "a feladat nem egyszerű uralomváltás, hanem az uralom jelenségének a megszüntetése".^[74] Az ide vezető út Bibónál is a szabadságjogok tág rendszerére épülő önkormányzati körök kialakítása, a hatalmak teljes elválasztása, az uralmi funkciók kiegyensúlyozása és szolgálattá való átalakítása. Bibó 1971-ben írt politikai testamentumában felhívja a figyelmet arra, hogy egy magas technikai szinten álló, uralom nélküli, an-archikus társadalom megszervezése egyszersmind a keresztény erőszaknélküliség erkölcsi maximájának egyetlen, politikailag hatékony megvalósítása. Mivel "merőben morális szentenciáknak a hirdetésével nyilvánvalóan nem fogunk egy államszervezetet moralizálni tudni" - írja Bibó,^[75] mintha csak közvetlenül az anarchistákkal vitatkozna -, a szervezeti biztosíték an-archia eléréséhez az uralom szétdarabolása, az egyes uralmi formák kölcsönös ellenőrzése és az önkormányzati rendszer kiépítése lehet.^[76]

Az anarchizmus és a liberális szocializmus eltérései az alábbiak:

liberális szocializmus	anarchizmus
az uralmi helyzetek teljes elválasztása és kölcsönös kiegyenlítése	az uralmi helyzetek kiküszöbölése
a társadalom ellenőrzi az államot a demokratikus jogrend alapján	államiság és demokrácia egyaránt uralmi formák, ezért megszüntetendők
a tulajdon és a politika elismerése	a tulajdon és/vagy politika tagadása
"új reformáció" szükségessége	társadalmi forradalom szükségessége
az új társadalomban a szellemi munka elsődlegessége valósul meg	az új társadalomban szellemiség és gyakorlat organikus egysége jön létre
a demokrácia önkormányzatiságot és szabad szövetkezést jelent, ezért összeegyeztethető az erkölcsi autonómiával (Jászi)	a demokrácia a többség és a képviselet elvére támaszkodik, ezért összeegyeztethetetlen az erkölcsi autonómiával (Wolff)

Ugyancsak itt, a liberális szocializmus modellje mellett említendők a különféle alternatív szocialisztikus ideológiák és törekvések. Ezek mai változatairól az új társadalmi mozgalmak kapcsán még szólunk, de itt kell említést tennünk az újbaloldal és az anarchizmus kapcsolatáról. E viszonyt nehéz egyértelmű kategóriákkal meghatároznunk, mert az újbaloldal maga sem egyetlen irányzat, hanem áramlatok sokaságának gyűjtőfogalma. Az újbaloldalon belül az anarchizmus mellett jelentkezett a trockizmus, a marxizmus, a szituacionizmus, a spartakizmus, a blanquizmus, a krisztianizmus, a zen buddhizmus, a neofreudizmus, a pszichedelizmus, a szindikalizmus és a többi felsorolhatatlan árnyalat. Társadalmi bázisát a középosztály egy része, a lecsúszott, marginalizálódó rétegek, a diákok, az értelmiségiek, valamint olyan csoportok alkották, amelyek hirtelen kerültek át egyik osztályból a másikba, így átmeneti helyzetben voltak. Közös élményük, hogy a fejlett ipari társadalom "a manipulált egyént oly mértékig önmagába integrálja", hogy maga is igenli elidegenedését - az újbaloldaliak ez ellen tiltakoznak. Az elidegenedés az a kulcsszó, amelyben megtalálják a fogyasztói társadalom kritikáját; amelynek lényegét a fiatal Marx elidegenedéselmélete nyomán Herbert Marcuse fogalmazta meg: "A valóság az elidegenülésnek egy előrehaladottabb fokát alakítja ki. Az elidegenülés teljesen objektívvá vált; az elidegenült szubjektumot elnyeli a maga elidegenült létezése. Egyetlen dimenzió létezik csak, s az van jelen mindenütt és minden formában."^[77]

Az újbaloldal elsősorban létrejöttének megváltozott társadalmi környezete miatt volt új. A második világháborútól a hatvanas évek végéig tartó időszak a jóléti állam aranykora volt, több nyugati országban a "gazdasági csoda" évtizedei. Többé nem volt lehetséges forradalmi mozgalmat szervezni a munkásosztály elszegényedésére hivatkozva, hiszen a valóságban éppen ellenkező folyamat zajlott le. A gazdasági konjunktúrával együtt járó életszínvonal-emelkedés elterjesztette a polgári életformát: a munkásság régi közösségei felbomlottak, s a munkásosztályt egyre kevésbé lehetett potenciális forradalmi erőnek tekinteni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megváltozott a kritikai mozgalmak bázisa, de megváltoztak követelései is. A materiális kérdések helyét egyre inkább a kulturális vagy pszichológiai kérdések foglalták el - úgymint az életstílus, az életminőség, a személyközi kapcsolatok, az emberek mentális vagy emocionális állapota -, s a társadalomkritika iránya a termelés szférájáról a mindennapi élet más területeire (fogyasztás, szabadidő stb.) tevődött át. Az újbaloldal forradalmi célja az volt, hogy megtalálja azt a harmadik utat, amely egyaránt elkerüli az ipari kapitalizmus és a bürokratikus szocializmus tévútjait. Ilyen szempontból a posztindusztriális átmenet előhírnöke volt, bár forradalmi eszméiben sokszor még az államszocializmust is balról támadó, szélsőséges, diktatórikus jellegű mozgalmakkal szimpatizált. Az anarchista csoportok az eszmék és mozgalmak e kavalkádjában mindvégig jelen voltak ugyan, de fokozatosan elveszítették saját, mindenki mástól különböző identitásukat, s végül a modern kapitalista társadalom egyik kultúrkritikai áramlatává szelídültek. Gyakorlati céljaik között már egyre kevésbé szerepelt a kapitalizmus megdöntése és az állam eltörlése - megelégedtek azzal, hogy a társadalmi élet tereinek kitágítását követeljék, amelyekben az alternatív életstílusok és életformamodellek kifejlődhetnek.^[78]

A liberális (laissez faire) kapitalizmus az anarchizmustól politikailag jobbra helyezkedik el. A liberalizmus a modernitás ideológiája,^[79] amelynek filozófiai gyökerei egészen a reneszánszig nyúlnak vissza, s elveit olyan gondolkodók fejtették ki, mint Locke, Voltaire, Hume, Constant, Paine, Acton, Adam Smith, John Suart Mill vagy Herbert Spencer. Alapelvei az egyéni szabadság, a magántulajdon és a piacgazdaság. Az egyéni szabadság jogokon alapul, amelyek egy része természetjogi eredetű, tehát a társadalomtól független, a másik része pedig - a polgár jogai - az emberek szabad megegyezéséből, a társadalmi szerződésből fakad. Egy részük elidegeníthetetlen (mint az élethez, a szabadsághoz való jogok), másik részük pedig átruházható (mint a tulajdonjogok). A szabadságjogok addig terjednek, míg nem sértik mások ugyanazon elidegeníthetetlen jogait. Az egyéneknek megvan az ellenálláshoz való joguk az állam által alkotott "igazságtalan" joggal szemben, de a rezisztencia nem válhat államellenes forradalommá, a szerződésen alapuló, tehát legitim állam szuverén hatalmával szemben, mert a szerződés felbontható. A liberális elméletben a jogok megerősítésre szoruló morális igények, s ennek garanciáját az államnak vállalnia kell. Az állam mindazonáltal veszélyes lehet a szabadságra, ezért a politikában, de még inkább a gazdaságban a lehető legminimálisabb térre kell visszaszorítani.

A liberalizmus megegyezik az anarchizmussal abban, hogy a társadalmat önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet azonban nem egy evilági megváltást ígérő eszményített emberképből vezet le, hanem az eszményített piac láthatatlanul szabályozó társadalmi természetéből. A liberalizmus szerint senki nem rendelkezik a társadalomban az abszolút tudás privilégiumával; a társadalom azáltal működik, hogy minden benne élő embernek személyes tudása van, amelyet saját hatókörén belül a legmegfelelőbben hasznosíthat. A spontán, önszabályozó rend szabályai és eljárásai nem egyik napról a másikra alakulnak ki, hanem a "próba és hiba" folyamatában fokozatosan tökéletesednek a gazdaság és a politika piacán. A liberalizmus szerint az állami redisztribúció nemcsak hatékony, hanem igazságtalan is, mert egyaránt megsérti a szerződési szabadságot és a szerződéstől való tartózkodás szabadságát. A liberalizmus szabadságfogalma negatív szabadságfelfogást jelent, amelyet a jogállamiság, a "jog uralma" biztosít. Ugyanakkor nemcsak az államiságot, de a jogkiterjesztést is korlátok között kívánja tartani, mert minden jogkiterjesztés megnöveli a társadalomban lévő erőszakmennyiséget azáltal, hogy a jogokat legitim módon szankcionálja. Talán ez magyarázza a liberálisok tartózkodását a demokratikus állammal szemben. Ideáljuk nem a demokrácia (amely a legitimált többségi intervenció veszélyét rejti magában), hanem az alkotmányosság.

A liberalizmus eredetileg - az anarchizmushoz hasonlóan - nem osztálytársadalomban gondolkodott, hanem viszonylag homogén társadalomban, amelynek alapvető aktora az önálló gazdaságot űző személy, az individuum. A liberalizmus szintén társadalomelvű, s nem államelvű ideológia. A klasszikus elmélet "hallgatólagos elképzelése az volt, hogy a tiszta piacon a jövedelmek kiegyenlítődnek, s nem felhalmozódnak", s ez okozza a társadalmi homogenitást.^[80]

A liberalizmussal szemben megfogalmazott anarchista kritika egyfelől arra irányul, hogy a liberalizmus meghazudtolta önmagát, s a piaci egyenlőtlenségek kialakulásával megsértette az "egyenlő szabadság" eszméjét. Ez a kritika közel áll a liberális eszme eredeti célkitűzéseihez, de leleplezi utópikus mivoltát, amikor kimutatja, hogy ezek az ideálok ezen az úton nem valósíthatók meg. Az anarchista kritika másik iránya már a liberalizmus kiindulópontjának helyességét is megkérdőjelezi, amikor az individuális versennyel szembeállítja a társadalmi szolidaritás princípiumát.^[81] Mindazonáltal - mint korábban elemeztük - napjainkra a libertariánus "anarchokapitalizmus" igen közel került az újjáéledő klasszikus liberalizmus elveihez.^[82]

Az anarchizmus természetesen mind államellenességében, mind a gazdasági kizsákmányolással szemben elfoglalt álláspontjával élesen szembeszáll a jobboldali autoritariánus, illetve államkapitalista rendszerekkel, valamint ezek etatista, populista vagy konzervatív ideológiáival. Ezekből a rendszerekből ugyanis éppen azok az elemek - az egyéni szabadság tisztelete, a társadalomelvűség, az önszabályozó rend - hiányoznak, amelyek miatt az anarchizmus a liberalizmussal rokonítható.

Az anarchizmus közvetlen öröksége ma a Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában és a világ több más területén sporadikusan működő számos anarchista és anarchoszindikalista munkás- és értelmiségi csoportban és lapban él tovább. Hatásuk viszonylag Olaszországban és Spanyolországban a legnagyobb (olasz elméleti folyóiratuk a Rivista A). Említést érdemel emellett a Francia Anarchista Föderáció (FAF), a német ökológiai mozgalommal együtt fellépő anarchizmus, valamint a minden nagyobb nyugat-európai országban helyi föderációkkal rendelkező szindikalista internacionálé, a Nemzetközi Munkásszövetség (AIT).^[83] Az elmúlt két év fejleménye a gazdag orosz anarchista hagyományra támaszkodó szovjetunióbeli anarchizmus és anarchoszindikalizmus újramegjelenése és politikailag jelentős kapcsolatteremtése a független munkásmozgalommal.^[84]

Az anarchizmus több eleme azonban az anarchista csoportokon kívül, más mai szellemi irányzatokban és politikai mozgalmakban is megjelenik. Ezek a napjainkban jelentkező irányzatok - az új társadalmi mozgalmak és a tőlük nem függetlenül jelentkező posztmodern filozófia - az anarchista értékvilág, az anarchista szellemiség számos vonását továbbörökítik. Ilyen anarchista alapértékek, mint már utaltunk rá: az uralkodónélküliség, a pluralista jelleg, az alternativitás, a szabad választás alapján való elfogadás, az írásbeliség profanizálása, az emberközpontúság, a humanista jelleg, a függetlenség, az autonómia, a változtathatóság, az uralom- és tekintélyellenes lázadás, a morális és társadalmi felszabadulás és a decentralizáció.^[85]

Néhány anarchista szerző írása kétségtelenül tartalmazott időnként arról szóló doktrínákat, hogy hogyan kell a forradalmat végrehajtani, s hogy milyen lesz az új társadalom. Kevés azonban a meghatározott utópiára - pontos megvalósítást követelő kényszerutópiára - vonatkozó elképzelés. Ellenkezőleg, az anarchisták általában tudatosan hangsúlyozták, hogy az elképzelt uralom nélküli társadalom anarchiaképe előre megrajzolhatatlan, hiszen az irányába történő menetelés elkerülhetetlenül magába foglalná az elnyomás és az uralom mozzanatát. Ehelyett az anarchista eszmény flexibilis jellegét, az autonóm aktorok víziójának és tetteinek fontosságát hangsúlyozták. Az anarchista hagyomány ezért ritkán szült kényszerutópiát, gyakrabban a pozitív értékek összességéből körvonalazódó ideált.

Minél doktrinerebb volt az anarchista tanítás - minél inkább az állam frontális támadására, a forradalom menetének precíz előírására és az utópia pontos megrajzolására törekedett -, annál kevésbé reális ma. Az anarchizmus nem áll egyedül ezzel: a rigid doktrínák más politikai hagyományok esetében sem állták ki a gyakorlat próbáját. A klasszikus liberalizmus szociális vonásokkal, a jóléti állam intézményeivel egészült ki; a kommunizmus falansztertársadalma megbukott; s válságba jutott a szocializmus központosító-újraelosztó doktrínája is. Ám minél inkább az anarchizmus pozitív értékideáljára, az anarchista szellemiség értékeire helyezzük a hangsúlyt, annál inkább találunk olyan mai törekvéseket, amelyekben megnyilvánul öröksége.

Kötetünk befejezéseként röviden utalunk a nem szigorú értelemben vett anarchista, ám az anarchista szellemiség értékeit képviselő mai filozófiai iskolákra és politikai irányzatokra: a posztmodernizmusra, a feminizmusra, a zöld-mozgalomra és a föderalizmusra - s mai aktualitásuk társadalmi körülményeire.

Posztmodernizmus és anarchista szellemiség*

2008-08-18T09:05:00.000-07:00

* A posztmodernizmus és anarchista szellemiség és A "nőiség" mint felforgatás: a feminizmus és az anarchista szellemiség című részek Marjut Ruti (Harvard Egyetem) társszerzői közreműködésével, a szerző Feminity As Subversion: The Political Implications of the Post-Modern Feminist Focus on "the Feminine" című kézirata részleteinek felhasználásával készültek.

Az anarchizmus mai jelenléte többféle síkon értelmezhető az anarchista szellemiség metaforikus jelenlététől az anarchizmus konkrét politikai hatásáig: a posztmodern gondolkodásban kétségkívül szellemi-metaforikus értelemben van jelen. Mielőtt a posztmodernizmusban megjelenő anarchista szellemiségre utalnánk, röviden jellemeznünk kell magát a posztmodernizmust mint gondolkodási iskolát, szellemi irányzatot.^[86] (A posztmodernizmus emellett az egyik mai vezető építészeti és képzőművészeti irányzat elnevezése is.)

A posztmodernizmus megjelenése a XX. századi nyugati filozófia ismeretelméleti válságának logikus következménye. Hasonlóan más kritikai elméletekhez - elsősorban a tudásszociológiához és a filozófiai hermeneutikához -, a posztmodernizmus a nyugati gondolkodás alapszerkezetét kritizálja. Tagadja tehát azt az elképzelést, miszerint a nyelv egyszerűen tükrözi a valóságot s tagadja a mindenhol, mindenkire érvényes univerzális igazságok létezését. Más szavakkal: tagadja azt az alapvető módot, ahogyan a tudás és jelentés megalkotása a felvilágosodás óta folyik a nyugati filozófiai és tudományos hagyományban.

E nyugati hagyomány célja az volt, hogy általános, mindent felölelő elveket tárjon fel, amelyekkel megismerheti a természeti és társadalmi valóságot. Míg a tudás szerepe az volt, hogy pontosan megjelenítse ezt a valóságot, a nyelvnek eszközszerep jutott: feladata a valóság közvetítése, kommunikációja maradt. A felvilágosodás szellemét követő filozófiai iskolák azt feltételezték, hogy a valóság és a róla alkotott koncepciók között közvetlen kapcsolat van. Úgy gondolták, hogy a valóság tőlük függetlenül létezik és közvetlenül megismerhető. A jelentésnek és az igaz kijelentéseknek tehát a "valóság" szolgált alapul, s a filozófia a "valóságot" tükröző, politikai és ideológiai érdekektől független, objektív tudás tudományának tartotta magát.

Már a XIX. században jelentkeztek azonban azok az elméletek, amelyek megkérdőjelezték ezt a szemléletet, s szembeszálltak a racionális, független, érdekmentes megismerésre képes ego egyszerű elképzelésével. Marx a történelemnek és társadalomnak az egyén erejét messze meghaladó szerkezeti erőit hangsúlyozta; Freud a tudattalan fontosságára hívta fel a figyelmet; Nietzsche pedig "az ember legrégebbi illúziójának" nevezte az "igazság" képzetét, s relativizálta az igazság megtalálásának vágyát: "Miért ne inkább az igazság ellentétét? És bizonytalanságot? Sőt: tudatlanságot?"^[87] A nyelvész Saussure meglátása, miszerint a szavak és dolgok közti összefüggés teljesen önkényes, tovább erodálta a nyelvről mint a "valóság" megjelenítéséről alkotott elképzelést. Végül Wittgenstein filozófiája alapjaiban rázta meg a tudás korábbi elméletét. Wittgenstein szerint a jelentés a kontextustól, a nyelvi környezettől függ és társadalmi megállapodás kérdése; minden tudás - s így maga a tudás képzete is - "a nyelvi játszmában" teremtődik: képtelenség tehát kiugrani nyelvi játszmáinkból, s "objektív" tudást szerezni.

Ami a XX. századi filozófiát megkülönbözteti a korábbi ismeretelméletektől, az pontosan a nyelv fontosságának hangsúlyozása, egyfajta "nyelvi forradalom". Ennek jelentősége így foglalható össze: "a XX. század »nyelvi forradalmának« fő vonása az, hogy elismeri: a jelentés nem olyasvalami, ami egyszerűen »kifejeződik« vagy »tükröződik« a nyelvben: hanem valójában a nyelv teremti meg".^[88] A jelentés tehát társadalmilag és nyelvileg konstruált, nem pedig egyszerűen a "valóság" által adott. Következésképpen, a jelentések rendszere, a nyelv nem lehet a társadalmi és politikai környezettől független, elvont rendszer. Ha pedig a jelentés bizonytalan, amit újra és újra kell alkotnunk a diskurzus folyamatában, akkor ez igencsak megkérdőjelezi a felvilágosodás filozófiájának az egyetlen, általános, megkérdőjelezhetetlen "igazságról" alkotott elképzelését. Annak elismerése tehát, hogy nincs közvetlen hozzáférési lehetőségünk a "valósághoz", bizonytalanná tesz. Nem világos többé, hogy milyen kritérium alapján lehetséges a döntés a különböző megjelenítések (reprezentációk) és elméletek, a különböző, "igazságról" alkotott kijelentések között.

A posztmodernizmus elméletírói - Lacan, Derrida, Lyotard, Deleuze, Foucault - kiteljesítik a XX. századi filozófia röviden jellemzett nyelvészeti fordulatát. Radikális értelmezésük abból indul ki, hogy nincsen jelentés és tudat a nyelven kívül. Számukra az a tény, hogy a jelentés társadalmilag és nyelvileg alkotott, megkérdőjelez minden bizonyosságot, s lehetetlenné tesz bármiféle kijelentést általános erkölcsi és tudományos "igazságokról". Nincs garancia a jelentés azonosságára, senki sem lehet az általános igazság birtokában. A posztmodernizmus tehát frontálisan támadja az objektív tudás fogalmát, és azt állítja, hogy minden, az igazságról tett kijelentés érdekekhez kötött, s így kivétel nélkül minden eszmerendszer ideologikus: magában rejti a hatalom mozzanatát. A hatalom és a tudás szétválaszthatatlanul összefonódik tehát a nyilvános diskurzusban és az emberi nyelvhasználat és gondolkodás minden területén - állítja a posztmodernizmus, s lázadást indít az ezt elleplező ideológiák ellen. A posztmodernizmus célja, hogy "leleplezze a tudás/hatalom teljes körű jelentését ezen építményekben, s ezáltal rávilágítson nagyfokú őszintétlenségükre. A korábbi elméletépítmények alkotóelemei közötti határvonalak berobbantása által a posztmodern a »magas« és »alacsony« kultúra differenciálatlanodását, s egyáltalán, a hagyományos filozófia minden kétértékű oppozíciójának a megszűntét kívánta előidézni" - írja Böröcz József.^[89]

Ehhez a szemlélethez közel álló szemléletmódot alkalmaz Noam Chomsky a tömegkommunikáció nyelvének elemzésében és Paul Feyerabend a tudományelméletben. Mindketten tudatosan utalnak az anarchizmus szellemi örökségére, és nyíltan vállalják a politikai anarchizmussal való szimpátiát.^[90] A posztmodernizmus és az anarchista szellemiség közötti összefüggés azonban általában ennél közvetettebb jellegű.

A posztmodernizmus által kiteljesített nyelvészeti forradalom azért fejez ki anarchista szellemiséget, mert egyfajta nyelvi anarchizmust hirdet. A nyelv nem független az érdekektől, a hatalomtól, hanem éppen ellenkezőleg: minden megjelenítés érdekek által vezérelt - állítják a posztmodern szerzők. Így lehetetlen egy nyelvhasználatot, egy megértési rendszert, egy értelmezési keretet kiemelni és központi helyre helyezni, ahonnan a többi megértési mód igaza megítélhető lenne. Nincsen tehát uralkodó nyelvi rendszer, nincsen központi autoritás: vagy ha van, az nem legitim, s ezt meg kell mutatni: ellene lázadni kell. A lázadás szelleme, a meglévő tekintélyelvű világkép természettőlvalóságának tagadása és széttörésének követelése; a központi viszonyítási alap, koordináta-rendszer szétzilálása; az autoritás elvetése és az értelmezések egyenlőségének hirdetése azok a tulajdonságok, amelyek a posztmodern nyelvészeti forradalmat az anarchista szellemiség kifejezőjévé teszik. ^[91]

A "nőiség" mint felforgatás: a feminizmus és az anarchista szellemiség

2008-08-18T09:04:00.000-07:00

A posztmodernizmus elsősorban szellemi és akadémiai irányzat, s kevés kivételtől eltekintve nem kapcsolódott konkrét, aktuális társadalmi-politikai mozgalmakhoz. Ez azért érthető, mert nyelvkritikai beállítódása a politikai ideológiák iránti mély szkepszist is magában foglalja, s így nehéz elképzelni, hogy gondolati tőkéje miként szolgálhatna valamely ideológiát követő napi mozgalmat. Ugyanakkor azonban a posztmodernizmus politikai jelentősége elvitathatatlan, két értelemben is. Egyfelől kritikai potenciálja valamennyi politikai "-izmus" egyoldalúságának, esetlegességének és érdekvezéreltségének kimutatására felhasználható. Másfelől a posztmodern nyelvelmélet gyakran éles kultúrkritikába fordul, s kimutatja a nyugati kultúrkör, illetve az emberi civilizáció alapvető társadalmi és nyelvi szerkezeteinek elnyomó jellegét. A posztmodernizmus itt a feminizmussal találkozik, s ez a találkozás egyszersmind a posztmodernizmus legkomolyabb politikai potenciált hordozó randevúja.

A feminista mozgalom első hulláma a múlt században, a női választójogért folytatott szüfrazsettmozgalomból született. A mozgalom az 1960-as években új lendületet kapott, s az élet valamennyi területén egyenjogúságot - egyenlő fizetést, karrierlehetőségeket, politikai képviseletet, szexuális élvezetet - követelt a nőknek (az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való joggal együtt). E formális jogokért folytatott küzdelem mellett a feminizmus 1970-es évektől kezdődően azokra az informális, hétköznapi elnyomó magatartás-, tudás- és nyelvi formákra is figyelmet fordított, amelyek az említett formális jogok megléte mellett is akadályozzák a nők érvényesülését. A feminista kritika nyomán létrejött és valamennyi nyugati nyelvben bevetté vált egy új fogalom, a szexizmus, amely azokat az előítéletszerű, nemegyszer agresszív elvárásokat fedi, amelyek kötelező érvénnyel kötnek a különböző életterületeken való viselkedést az ember neméhez.^[92]

Az informális, hétköznapi szexizmus megnyilvánulásainak és a mögöttük fekvő nyelvi-társadalmi mélyszerkezeteknek a kritikája az a terület, ahol a feminista elemzők felhasználták és politizálták a posztmodernizmus szemléletét. Így alakult ki számos feminista irányzat egyikeként a posztmodern feminizmus, amely ma - elsősorban Nyugat-Európában - a legnagyobb hatású akadémiai-értelmiségi feminista iskola.

A nyugati logikai rendszer válságba jutott, s nem tud megfelelni a posztmodern kihívásnak - állítják a posztmodern feministák, - s hozzáteszik: ez a válság nem semleges a nemek tekintetében. Végül is egy olyan narratív rendszer válságáról van szó, amelyet férfiak alkottak, s amely nem reprezentálja a "feminint", a "nőit". A nyugati gondolkodás vakfoltja ez: a "feminin" elmondatlan, kimondatlan, elnyomott maradt: "kiírták", "leírták" a történelemből; része a csend. Ez a csend hozzájárult a nők marginalizált és alávetett helyzetéhez, s ezt a csendet akarja megtörni a posztmodern feminizmus: felforgatni a meghatározó patriarchális gondolkodásmintát, megszakítani folyamatosságát.

A szubverzió vágya abból táplálkozik, hogy a nyugati gondolkodásmintát általában jellemző kétpólusú ellentétek [binary oppositions] (jó-rossz, igaz-hamis, menny-pokol, minden-semmi stb.) megléte szerkezetileg összefügg a férfi-nő ellentétpár jelentésével. Míg a maszkulin, a "férfi" érték a pozitív póluson elhelyezkedve előnyt élvez, addig az elnyomott feminin, "női" érték a maszkulin érték negatív lenyomataként, inverzeként, alvilágaként határozódik meg a hétköznapokban, a magas- és a tömegkultúrában.

A posztmodern feminizmus célja, a maszkulin logikai rendszer felforgatása egyben a nemi különbség újraalkotásának igényét is magában foglalja - köztük levő hierarchia nélkül. Ennek eszköze a feminista diskurzus, a női írás - a női történetírás, a női szépírás - megteremtése: a nőélmény kiírása. "A feminin szöveg - írja Helene Cixous - nem lehet kevesebb, mint felforgatás. Vulkanikus: megírása feltépi a férfibefektetéseket védő, régről felhalmozott tulajdont; nincs más út. A nő számára nincs hely, mert a nő nem férfi. Ha a nő valódi nő, ez azért van, hogy mindent szétzúzzon, hogy darabokra törje az intézményi kereteket, hogy szétrobbantsa a jogrendszert, s hogy megtörje az »igazságot« nevetéssel."^[93]

A nőiség ebben az értelemben felforgatás, összefüggéstelenség, irracionalitás, többértelműség. Szimultán jelentése tudatosan megsérti a kétpólusú ellentétek maszkulin törvényeit. Célja, hogy megzavarja azokat a gondolkodási szerkezeteket, amelyekkel az uralkodó struktúrák jelentéseket hoznak létre, s megteremtik az "igazság" fogalmat, megjelenítik a "valóságot", és legitimizálják magukat. Röviden: a "nőiség" támadást intéz a meghatározott, objektív, fixált tudás és jelentés elképzelése ellen.

A posztmodern feminizmus tehát elveti "az identifikáció logikáját",^[94] s ennek szellemében nem határozza meg a "nőiség" pontos tartalmát sem. A "nőiség" egyszerre több jelentést tartalmazó, anarchista szemléletet tükröző fogalma nem teszi lehetségessé és szükségessé a meghatározást. Lényege éppen a két nem fixált jelentéseinek, s az elnyomó gondolkodási szerkezet, a kétpólusú ellentétek rendszerének felforgatása. A nőiség így a felforgatás metaforájává válik - a "nőit" nem szükséges a nőkhöz, s a maszkulint a férfiakhoz kötni: a férfiak is lehetnek "nőiek", képviselhetik a "női", anarchisztikus szemléletet.^[95] Vannak férfiak (bár túl kevesen) - írja Cixous -, akik nem félnek a nőiségtől."^[96] A "nőiség" posztmodern feminista értelmezése így a felforgatás terét jelöli, amit bárki elfoglalhat: nők és férfiak egyaránt - bár a nőknek jobb esélyük van erre elnyomott helyzetüknél fogva.

Az elnyomó és általánosító nyugati logika mélyszerkezetének gyökeres felforgatása a társadalom és diskurzusai teljes újragondolásának és újrarendezésének követelményét jeleníti meg. Cixous szavaival a cél nem kevesebb, mint teljesen átírni a régi játékszabályokat, "felrobbantani a Törvényt".^[97]

Miért pont úgy van, ami "van"; s miért kellene pont így lennie? - eme tiszteletlen feminista kérdésfeltevés hordozza az anarchista szellemiség örökségét. Az uralkodó rendszer és gondolkodási szerkezeteinek felborítása, a merev jelentések széttörése, a flexibilis, sokszínű jelentések propagálása és a hierarchiaellenesség azok a vonások, amelyek a posztmodern feminizmust az anarchizmussal társítják. S bár az anarchisztikus szemléletű posztmodern feminizmus csak egyetlen - elméleti - irányzata a sokágú feminista mozgalomnak, a mozgalom egészéről is elmondható, hogy az elnyomás - a patriarchális elnyomás - ellenében, a tekintélyellenesség, és az emberi emancipáció jegyében született. A feminizmus fő sodrát, fő hatásirányát általában az jellemzi, hogy a nők felszabadítását összekapcsolja a férfiakéval; mindkét nem számára megszüntetendőnek tartja a hierarchikus-uralmi viszonyt és az uralom- és erőszakmentes, kooperatív kapcsolatok létrehozásának a híve a nemek között."^[98]

A zöld mozgalom anarchista szellemisége

2008-08-18T09:02:00.000-07:00

A posztmodern filozófia és a feminizmus egyaránt az európai gondolkodás "vakfoltjait" térképezte fel, és korábban megkérdőjelezhetetlen axiómákat tett kérdésessé. Mint Mannheim Károly rámutat, a fennálló rend meghaladásának lényegi körülménye e rend természettőlvalóságának, természetességének megkérdőjelezése, elméleti reflexiója.^[99] Az új kritikai szempontok alapvetően új fogalomrendszert, új nyelvet hoznak magukkal. Így sem a posztmodernizmus, sem a feminizmus nem kapcsolódik kizárólagosan egyetlen azelőtti politikai és filozófiai "-izmushoz" sem. Más dimenzióban operálnak, mint a racionalizmus, az univerzalizmus, illetve a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus ideológiái; "keresztbe metszik" az addig fennálló, egymással szemben álló ideológiákat. Rokonuk ebben az 1970-es évektől jelentkező zöld-mozgalom is, melynek programjában tételesen szerepel: "ami ma érvényes, lehet, hogy holnap többé már nem érvényes - még ha eddig ezredévig számított is".^[100]

A mai nyugat-európai - legerőteljesebben Németországban színre lépő - zöld-mozgalomban jól elkülöníthetően együtt hat több irányzat. Nagyjából egy időben, s egymással részleges átfedésben jelentkezett a zöldek politikai pártja, a konkrét célok szolgálatában szerveződő állampolgári környezetvédő (például atomenergia-ellenes) mozgalmak együttese és az alternatív életforma-mozgalom. Bár más részcélok érdekében, más-más területen tevékenykednek, világlátásuk, elméleti-filozófiai alapállásuk hasonló.

Elemzésük szerint^[101] a globális késő kapitalizmus korszaka valamennyi társadalmi értéket és életszférát alárendeli a gazdasági növekedés uralkodó értékének és logikájának. A zöldek szerint ehelyett a gazdasági növekedés ütemét ökológiai értékeknek és szociális szempontoknak kell szabályozniok. Véleményük szerint e korszakban a gazdasági növekedés szolgálatába állított ipar-tudomány-technológia hármasa a szentháromság rangjára emelkedett, s egyfajta elszabadult "motorként" határozza meg a társadalomfejlődés modelljét. Ehelyett be kell őket illeszteni az össztársadalmi célok és kulturális minták keretei közé. A zöldek alapvető felismerése, hogy a természeti tartalékok végesek, s így nem zsákmányolhatók ki a végtelenségig. A végtelen gazdasági növekedés értéke értelmetlen a Föld véges természeti rendszerében. Előbb-utóbb kimerülnek a véges energiahordozó erőforrások (az olaj, a szén). Mértéktelen használatuk és a gazdasági növekedés vak logikája aláássa más véges természeti rendszerek (az oxigénkészletet biztosító erdők, az ózonpajzs) egyensúlyát is. Az ökológiai egyensúly megbontása így visszafordíthatatlan változásokhoz, végső soron katasztrófához vezet. Ebbe az irányba vihet új technológiák (a nukleáris energia) használata is: a nukleáris reaktorok nem lehetnek száz százalékig biztonságosak (nem beszélve az atomenergia harci felhasználásáról).

Az "elszabadult Prométheusz" megrendszabályozásának és az autoritás, sőt szentség rangjára emelt ipar-technika-tudomány hármasság humanizálásának követelése mellett a zöld-mozgalom alternatív víziót is szembeállít az avítt ipari modellel. A zöldek egyfelől az alternatív technológiák (nap, szél, vízenergia) fejlesztését szorgalmazzák, másfelől ehhez kapcsolódóan felvázolnak egy alternatív társadalmi modellt is.

A modern társadalmak alrendszereinek elkülönülése - a gazdaság, a kultúra, a jog, a politika szétválása - egymástól idegen szereptörmelékek viselőjévé teszi az embert - érvelnek a zöldek kiindulásképpen. Az elkülönült tevékenységrendszerek összehúzására, új harmóniájának megteremtésére ezért új típusú közösségeket kell létrehozni. Míg az elkülönült tevékenységrendszerek a centralizált, bürokratikus, hierarchizált intézményrendszerből következnek, az új közösségek megteremtésére decentralizált, antiautoritárius, bázisdemokratikus, önigazgató társadalomszervezés adhat alapot. Ezen elvek az erőszak kiküszöbölésének követelményét is magukban foglalják, s egyaránt elutasítják a nyílt erőszak - a háború és az emberi jogok eltiprása - és a strukturális erőszak, a gazdasági-társadalmi kizsákmányolás különböző formáit. A zöld-ideál az erőszakmentes társadalomé, amelyben eltűnnek az erőszak személy-, csoport- és államközi formái, s ami végső soron az állami erőszakszervezet teljes leépüléséhez vezethet.^[102]

A zöldek sokszor tudatosan hangsúlyozzák kötődésüket az anarchista hagyományhoz. Többségük ugyan kényszerűségből elfogadja a pártszerű működés, a parlamenti politizálás kényszerét, ám leszögezik: "a zöldek nem akarnak semmiféle hatalmat... éppúgy gyanús nekik mindenféle hierarchia... Már maga a »kormányzás« szó is ellenérzéseket vált ki egyes zöldekből, mert valami köze van a hatalomhoz és a hierarchiához. ...Azt szeretnénk, ha a politika területén... az uralommentes kommunikáció terjedne el. ...A »Semmiféle hatalmat senkinek!« jelszó átalakítható a »Minden hatalmat mindenkinek!« formulává. De nem egy félreértett anarchia értelmében, mint mindenki önkénye, hanem mindenki figyelembevételeként."^[103]

Az anarchista mozgalom egyik örököseként a zöld-mozgalom elutasítja a centralizációt, a hierarchiát, a formalizáltságot és a bürokratizáltságot. Ezzel a bázisdemokrácia anarchista szervezeti modelljét állítja szembe, amelynek jellemzői: "1. Decentralizált: a szervezet célja, hogy az önállóság maximumát biztosítsa az egyének és a közösségek számára. 2. Hálózati jellegű: egyenjogú, független közösségek és csoportok együttműködésén alapul, nincsenek szintenként elosztott igazgatási jogok és kötelezettségek, hanem az egyeztetés, az együttműködés kapcsolja össze őket. 3. Spontán-informális: szakítva a modern szervezetek ügyrend- és alapszabály-fetisizmusával, a lehető legminimálisabban szabályozzák a szervezeti magatartást és viszonyokat; a független egyének és közösségek spontán önszabályozását kívánják elérni. 4. Közvetlen demokrácia: az érintettek közvetlen beleszólását, a társadalmi bázis aktivitását, önigazgatását biztosító szervezeti szerkezetek, amelyek kizárják a képviseletet",^[104] vagy rendszeres rotációval mérséklik azt.

Az erőszak nélküli - Tolsztoj, Schmitt, Buber és mások által képviselt - anarchizmushoz való kapcsolódás jele a zöld-mozgalom egyik központi értéke, a teljes erőszakmentesség elve, amely a zöldek esetében azonban nem feltétlenül jár együtt vallásos hittel. Antje Vollmer, a német Zöld Párt egyik volt parlamenti képviselőjének szavaival a párt távlati célja, hogy "olyan erőszakmentes társadalommal rendelkezzünk, amelyben az állam mint olyan elhal. ...az államunkban meglévő haladó polgári tradíciókat a bázisdemokrácia, a radikális demokrácia elemeinek és egy adag anarchizmusnak is ki kell egészíteniük."^[105]

A zöld-mozgalom célkitűzése, az erőszaknélküliség lényegében megegyezik az 1970-1980-as években erős új békemozgalom, valamint a feminizmus erőszak nélküli alapértékével. A különbség az, hogy míg a zöld-mozgalom az ember-ember és az ember-természet közötti erőszak felszámolásán dolgozik, addig a békemozgalom az erőszaknélküliséget antimilitarizmusként értelmezi, s a nemzetközi konfliktusok erőszakmentes megoldását és a harci potenciálok leépítését propagálja; a feminizmus pedig a férfi-nő viszonyban jelentkező uralom, a patriarchalizmus, illetve a latens és manifeszt »férfierőszak« visszaszorítását tűzi ki célul."^[106] Az új társadalmi mozgalmak - a zöld-mozgalom, a feminizmus, az új békemozgalom - tehát szorosan kapcsolódnak egymáshoz.^[107] Ugyanakkor több szálon is kapcsolódnak az anarchista hagyományhoz. Egyfelől az anarchista szellemiség megjelenítésében, az anarchista alapértékek szellemi-metaforikus képviseletében, másfelől - konkrétabb, politikai terminusokban - a végcél, a stratégia és a szervezeti modell kérdésében. Szabó Máté szerint az új társadalmi mozgalmak és az anarchizmus közös céljai, kapcsolódási pontjai a következőképpen foglalhatók össze:

"1. A végcél szintjén az uralom, a hatalom, az erőszak és a hierarchia felszámolása a polgári társadalom és a politikai állam legkülönfélébb szféráiban, amely végső soron az állam felszámolásához vezethet. Új vonás a klasszikus anarchizmussal szemben, hogy az uralom és erőszakmentesség követelménye nem csak és nem is elsősorban a politika, hanem egy sor privát jellegű létszféra problémájává válik az új társadalmi mozgalmakban.

2. A stratégia szintjén: a célul tűzött erőszakmentes társadalomhoz az új társadalmi mozgalmak nagy többsége erőszakmentes politika révén keresi az utat... Az új társadalmi mozgalmak társadalomváltoztató stratégiája szakít az anarchistáknak a "Nagy Forradalom" létrehozására irányuló törekvésével és a mindennapok "apró forradalmai", a civil szférában lejátszódó változások révén el akarja kerülni mind a reformizmust, mind a forradalmiságot, amelyek egyaránt az államra koncentráló stratégiák. Az alternatívok és az anarchisták társadalomváltoztató stratégiájának alapja egyaránt a "társadalom az állam ellen" gondolat, amely a társadalom öntörvényű átalakulására, önigazgatásának kibontakozására alapozva kívánja felszámolni a hagyományos értelemben vett államot.

3. A szervezeti modell vonatkozásában az alternatív mozgalomban megjelenik a bürokráciától és az uralomtól mentes mozgalom megvalósításának igénye. Hasonlóan az anarchista mozgalom egy részéhez, az alternatív társadalmi mozgalmak bázisdemokratikus, decentralizált, autonomista, önigazgató jellegű szervezeti modelleket alakítanak ki."^[108]

Az új társadalmi mozgalmak felhívják a figyelmet: az erőszak, az uralom, a hatalom, az autoritás jelenségei nemcsak a politika szféráját jellemzik, hanem jelen vannak a magánszférában, a mindennapok világában is. Ez a szemléleti újítás - egyfajta tekintélyellenes, "hétköznapi anarchizmus" meghirdetése - a figyelmet a hétköznapi (a szexualitásban, az oktatásban, a munkahelyen megjelenő) elnyomó magatartásformákra fordítja. Ily módon megszünteti a magánember és az állampolgár merev kettéválasztását. Az új társadalmi mozgalmak ezért nemcsak a politika szintjén fejtenek ki hatást, hanem szorosan kapcsolódnak életforma-mozgalmakhoz is. "Aprópénzre váltják", s a hétköznapok valóságában is megvalósítják politikai meggyőződésüket - és fordítva: a politika mezején is képviselik hétköznapi hitvallásukat.

A zöld-mozgalom és más új társadalmi mozgalmak szellemében és szervezeti rendjében egyaránt felmerülnek tehát anarchista elemek. Az erőszaknélküliség célkitűzése és gyakorlata, a politikai és magánszférában egyaránt képviselt elnyomás-, hierarchia- és tekintélyellenesség, valamint a bázisdemokratikus, önigazgató szervezeti modell követése azok a fő mozzanatok, amelyek az új társadalmi mozgalmakat az anarchizmus örököseivé teszik.

A föderalizmus és az anarchista örökség

2008-08-18T09:01:00.000-07:00

Az anarchista szellemiség metaforikus jelenlététől az anarchizmus konkrét, ma is aktuális politikai hatásáig haladva végül a föderalizmus eszmekörét kell röviden számba vennünk. Míg a posztmodernizmus elsősorban filozófiai irányzat, az új társadalmi mozgalmak pedig a mindennapok és a politika szintjén egyaránt aktívak, addig a föderalizmus egyértelműen a makroszervezetek, elsősorban a politikai intézmények szerveződésére vonatkozó elv.

A föderalizmus több egységből - tagszervezetből, tagállamból, régióból - álló, összetett politikai rendszereket jellemző rendezőelv, amelynek lényege, hogy a rendszer egységeit alapvető politikai integritásuk meghagyásával egyesíti. Egyszersmind sokszínű gondolatrendszer, amelyet különböző korszakokban, különböző társadalmakban különböző politikai irányzatok képviseltek. Nemegyszer föderalista pártok alakultak az eszmerendszer képviseletére - ennél gyakoribb azonban, hogy a föderalizmus más irányzatokhoz kapcsolódva, azokkal részben összeolvadva jelentkezett. A számos föderalizmusértelmezés két logikai végpontjaként a demokratikus és az anarchista értelmezést érdemes elkülöníteni.

A föderalizmus mint demokratikus rendezőelv lényege, hogy az állampolgárok közvetlenül választanak képviselőket a helyi (regionális, állami) politikai egységek és a központi (föderatív) egység kormányzó testületeibe. Az eredmény ily módon a politikai, állami rendszer megkettőződése, egy kétszintű hatalmi rendszer létrehozása.

Az anarchizmus föderalizmusértelmezése szerint a képviselő-választások elkerülendők. A helyi közügyek intézésére hivatott gyűlések ehelyett tanácskozást folytatnak, s a döntések közös megegyezés alapján, önkéntes együttműködéssel valósulnak meg. Az eredmény ily módon az állam elhagyása, annak funkcionális helyettesítése lenne - az állam erőszakfunkciójának mellőzésével.

A kétféle föderalizmusértelmezés mögött két eltérő filozófiai alapállás húzódik meg. Az emberek eredendően önzőek, ezért technikai keretek, formális követelmények és kötelezettségek biztosítják a demokráciát - állítja a demokrata álláspont. Az emberek eredendően jók, ezért kevés technikai kérdést kell rögzíteni, s több hagyható az autonómiára épülő spontaneitásra - feltételezik az anarchisták.

Lényegi eltérés a két álláspont között, hogy a demokrataértelmezés szerint a tagállamoknak széles körű, ám pontosan meghatározott cselekvési autonómiája van: nem függetlenek tehát, hanem megosztják a kormányzati funkciókat a központi kormánnyal. Az anarchista föderációk tagszervezetei azonban teljesen függetlenek. Az anarchista föderalizmus alapelve, hogy a magasabb szintű föderális gyűlések csak a tanácskozás és egyeztetés funkcióját tölthetik be, s nem hivatottak a tagszervezetek függetlenségét csorbító döntések meghozatalára. Az anarchista föderációk tehát felső, irányító szint nélküli, hálózat jellegű szervezetek, amelyek a politika területén kívül, különféle szakmai egyesülések formájában is működhetnek. Ilyen típusú szervezetek működésére mutatnak gyakorlati példát az anarchisták szerint a telefontársaságok, a postai szervezetek és a vonattársaságok nemzetközi hálózatai, amelyek központi vezetés nélkül, a tagtársaságok közvetlen együttműködésén alapulnak, s mégis megbízhatóan működnek.^[109]

További fontos eltérés a kétféle föderalizmusértelmezés között a nemzetállamokhoz való viszony. A demokratikus föderalizmus egyrészt a nagy területű nemzetállamok (az USA, Németország, Ausztrália) és a többnemzetiségű országok (Svájc, Kanada, India) szerveződésének alapelve; másrészt az államok együttműködésével foglalkozik. Az anarchista föderációk azonban az államot helyettesítő funkciót töltenének be, s alternatívát kívánnak nyújtani a politikai nacionalizmussal szemben. Az anarchista föderalizmuselmélet így - a nemzetállam szintjének kihagyásával - egyrészt a nemzetalatti (helyi), másrészt a nemzetfölötti (regionális) föderációk létrehozásának kérdésére összpontosít. Proudhon megfogalmazásában "Európa túl nagy ahhoz, hogy egyetlen konföderációt alkosson; inkább a konföderációk konföderációjának kellene lennie. Ezért... a reform első intézkedésének az olasz, görög, batáviai (holland), skandináv és dunai konföderációk jogi újraalkotásának kell lennie. Ez vezethet a nagy államok decentralizációjához, amit az általános leszerelés követ. Ezen körülmények között valamennyi nemzet visszanyerné szabadságát, és az európai erőegyensúly eszméje valósággá válna. Minden politikai író és államférfi ezt tűzte ki célul - ám ez mindaddig lehetetlen marad, amíg a nagyhatalmak centralizált államok maradnak. Nem meglepő, hogy a föderáció eszméje elveszett a nagy államok tündöklése közepette, hiszen ez természete szerint békés, szelíd, s önmagát felszámoló szerepet játszik a politikai színpadon."^[110]

Az anarchista eszmerendszerben a föderalizmus a legfontosabb makroszervezetekre vonatkozó elv. Ennek ellenére a nemzetközi anarchista szervezetek föderációin kívül, nemzetközi társadalmi-politikai szervezőelvként - meglehetősen hatástalan maradt. Mivel az anarchista föderalizmus - csakúgy, mint az anarchista gondolatrendszer egésze - az uralom mozzanatának kiküszöbölésére törekszik a közügyekből, az uralommentesség kívánalma ugyanúgy eredménytelen maradt a nemzetközi kapcsolatok területén, mint az elvont állammentesség követelménye a belpolitikai küzdőtéren. (A nemzetközi föderalizmus demokratikus értelmezése ugyanakkor rendkívül időszerű lett az Európai Közösség tervezett föderalista szellemű megszervezésével. Ennek oka, hogy a demokratikus föderalizmus elve jól illeszkedik a mai kapitalizmus gazdasági természetéhez. A XX. század végére a kapitalizmus kinőtte a nemzetállam kereteit, és globális jelenséggé vált - ezt a folyamatot teljesítette ki a kommunista világrendszer bukása. Globálissá vált nemcsak abban az értelemben, hogy az egész világon országok és cégek kereskednek egymással, hanem maguk a nemzetközivé lett cégek hatoltak be a nemzetállamok felszíne alá a föld minden táján. A nemzetközi cégek globális beruházásaihoz ugyanakkor globális pénz- és árupiacok és információs rendszerek kapcsolódnak. Mindez fokozatosan elavulttá teszi a nemzeti szuverenitás hagyományos fogalmát. E folyamatba illeszkedik Nyugat-Európa egységesülése, amely egyértelműen üzleti érdekek elsődlegességével éleszti újjá a demokratikus föderalizmus fogalomkörét.^[111] Kelet- és Közép-Európában ezzel szemben a nacionalizmusok meghaladásának szükségessége és a kisebbségek védelmének érdekei szólnak a regionális demokratikus föderáció megteremtése mellett.)

Míg a nemzetközi színtéren az anarchista föderalizmus nagyrészt hatástalannak bizonyult, addig a nemzetalatti, helyi szinten nem maradt folytatás nélkül. Az anarchista föderalizmus mai örököse a municipalizmus. A municipalizmus a radikális helyi önigazgatás követelményét fogalmazza meg a helyi állami intézmények működésével szemben. A municipalizmus az 1980-as években megerősödő civil társadalmi mozgalmak, állampolgári kezdeményezések közé tartozik, s a helyi funkciók visszaperlését tűzte ki célul a "nemzetállam mindenható szuverenitásától".^[112] Míg a hagyományos radikalizmus és az autoriter szocializmus a központi, állami irányítás megszerzését, illetve befolyásolását tűzte ki célul, addig a municipalizmus olyan szomszédsági, kerületi és városi intézmények megalkotását szorgalmazza, amelyek függetlenek az államhatalomtól, és szükség esetén akár szemben is állnak vele.

E kezdeményezések az USA, Kanada és Anglia több városában viszonylagos sikerrel jártak. Az 1980-as évek például az USA több városában olyan liberálisok és radikálisok sikerét hozták, akiknek ténykedése a központi hatalomtól független helyi hatalom municipalista újraszervezésének irányába mutatott. E kísérletek színhelyei Santa Monica, Santa Cruz (Kalifornia), Burlington (Vermont); továbbá Montreal, London és egyes észak-angliai városok.^[113] Egyfelől anyagi célkitűzések - lakbérszabályozás, a rászorulók lakáshoz juttatása, a beépítetlen területek védelme, a spekuláció megfékezésének vágya - jellemzik a municipalista mozgalmat, amely együttműködik a helyi szocialistákkal is. Másfelől azonban - míg a kezdeményezésekben részt vevő szocialisták a társadalmi egyenlőtlenségek rövid távú csökkentését célozzák, s csak közvetlen anyagi intézkedéseket sürgetnek - a municipalista mozgalomban részt vevő alternatívok a gyökeres politikai és kulturális váltás, az önigazgatás, az államtól való függetlenedés, a közvetlen demokrácia szükségességét is hangsúlyozzák.

Németországban és más európai országokban a municipalizmust az emberi méreteket, regionalizmust, decentralizációt hangsúlyozó zöld-mozgalom is inspirálja - emeli ki Murray Bookchin. "A kettő ideológiai szempontból jól illeszkedik egymáshoz. Hasonlóképpen, a baloldali és ökofeministák antihierarchikus mentalitása jól illeszkedik azokhoz az antihierarchikus polgári mozgalmakhoz, amelyek szomszédsági tanácsokon és gyűléseken alapulnak. Hihetetlen politikai vakság kellene ahhoz, hogy ne lássuk: a decentralizált emberi közösségek ökológiai víziója - érzékenyen kialakított technológiával, polgári intézményekkel és a helyi ökorendszerek használatával - megegyezik az ember léptékű politikai municipalizmus radikális összetevőivel. A feminizmus viszont nemcsak a patriarchátusban, hanem a nemzetállamban is megjelenő uralomtól és hierarchiától való szabadság legfontosabb követelését adja mindehhez."^[114]

Felmerül a kérdés, hogy a más alternatív mozgalmakkal jól együttműködő municipalizmus törekvései mennyiben anarchista jellegűek - hiszen a helyi politika befolyásolására, közvetlen, helyi demokrácia kialakítására törekszenek. Vagyis nem képviselik a szoros értelemben vett, filozófiai értelmű anarchia, a totális szabadság követelését - ahol a kisebbséget, ha akár csak egy emberből áll is, nem lehet akarata ellenére a döntések elfogadására kényszeríteni.

Bakunyin válasza a dogmatikus, csak filozófiai szinten képviselhető anarchista követelésre - miszerint az anarchisták részt vehetnek a helyi politikában, mert "mindig a helyi választások tükrözik legjobban az emberek igazi attitűdjeit és akaratát"^[115] -, ha túlzás is, kulcsot adhat a municipalizmus anarchista jellegének megértéséhez. A mai municipalista mozgalom e szerint két szálon kapcsolódik az anarchista hagyományhoz. Egyfelől - az anarchista föderalizmus örököseként - helyi föderációkat követel, és az önigazgatás létrehozásán fáradozik. Ebben az értelemben a municipalizmus közvetlenül folytatja az anarchizmus politikai hagyományát.

Másfelől az anarchizmus nem idő és tér felett álló filozófiai doktrína, hanem aktív népmozgalmakhoz kapcsolódó társadalomformáló ideológia, amely különböző korokban és társadalmi környezetekben egyes rétegek valós szükségleteit fejezte ki. Így például a párizsi kommün a francia munkásság, a Mahno-mozgalom az ukrán parasztság, a spanyol anarchizmus a városi értelmiségiek, munkások és Andalúzia és más vidékek parasztjainak vágyait és érdekeit jelenítette meg. Napjainkban új népmozgalmak jelentek meg, amelyek új, valós igényeket fejeznek ki. Ezek egyike a municipalizmus, amely a modern politikai rendszerek természetéből, az állami centralizációból következő helyi hatalomnélküliség ellen szerveződik. Az anarchizmus így ma is népmozgalmakhoz kötődő ideológiaként, valós kérdésekre adott válaszkísérletként jelenik meg az új társadalmi mozgalmakban - így a municipalizmus és az antimilitarizmus nyelvén.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy az új társadalmi mozgalmak közös nevezőjét az anarchizmus központi értékei, tekintély-, hierarchia- és erőszak-ellenesség adják. Ezekben a mozgalmakban, a mai progresszióban megjelenő szellemiség tehát anarchista, és nem szocialista jellegű. Bookchin szavaival "az anarchizmushoz - különösen a közelmúltban kifejlődött ökoanarchista formájához - kapcsolható hierarchiaellenesség, s annak az elnyomott csoportokra - nőkre, etnikai csoportokra, idősekre, vagyontalanokra s kevésbé a munkásságra - gyakorolt vonzereje formálják az elméleti alapot, amely egyesíti az »új társadalmi mozgalmak« gyűjtőfogalma alá tartozó különféle irányzatokat, csoportokat és helyi mozgalmakat. A szabadság nem érhető el az osztályok egyszerű eltörlésével, hanem csak akkor, ha a hierarchia valamennyi formája eltűnik: e mély meggyőződés hozza az ökológiát közös nevezőre a feminizmussal és a feminizmust a társadalmi élet új etikai és funkcionális szemléletét megvalósító közösségekkel. Az e látszólag független mozgalmakat egyesítő alapelvek a részvétel és a kölcsönös segítség - nemcsak a lakóhelyi közösségek között, hanem a bioszféra egészében és a férfiak és nők között egyaránt. Ez a szemlélet nem szocialista, hanem anarchista; távol áll az otthoni uralmon és a munkahelyi kizsákmányoláson alapuló társadalomba való beilleszkedéstől; s kizárja a tulajdon- és államcentrikus társadalmi renddel való szocialista kompromisszumok pragmatikus gyakorlatát. Mindennek tudata a mai új társadalmi mozgalmakhoz csatlakozók többségét egyesítő ideál. A feminista mozgalmaknak nem volna okuk a szociális ökológiai mozgalmakhoz kapcsolódni - és ugyanígy, a szociális ökológiai mozgalmaknak sem volna okuk a municipalista mozgalmakhoz csatlakozni, ha a minden hierarchia és uralom alól felszabadult emberiség lényegi anarchista gondolata nem volna ökológiai, feminista és municipalista víziókká fordítható a jövő harmonikus világáról és a véglegesen megosztott világ mai gyógyulásának szükségességéről."^[116]

Posztindusztrializmus és posztmaterializmus: új társadalmi mozgalmak a posztmodern korszakban

2008-08-18T09:00:00.000-07:00

Az új társadalmi mozgalmak a fejlett országokban, Nyugat- és Észak-Európa, az USA, Kanada és Ausztrália társadalmaiban jelentek meg először. E társadalmak két alapvető szempontból térnek el a többitől. Egyfelől "hiány utáni" társadalmak: tömeges jólétet, viszonylagos bőséget biztosítanak polgáraik széles körének. Másfelől stabil tömegdemokráciák. A magas gazdasági fejlettség és a demokratikus politikai rendszer az új társadalmi mozgalmak jelentkezésének elvont előfeltételei, bázisát pedig többségében alkalmazotti középosztályi és értelmiségi rétegek adják.

Az alternatív mozgalmak fellépése és történelmi idővel mérve gyors előretörése mögött a XX. század végének mély társadalomszerkezeti változásai állnak. Az e mozgalmakat hordozó széles, a társadalom jelentős részét magába foglaló középosztályi réteg kialakulása, általában pedig a magas iskolai végzettséggel rendelkező alkalmazotti rétegek létszámának növekedése a nyugati társadalmak posztindusztriális fordulatának következménye. Az 1960-as évektől fokozatosan kialakuló posztindusztriális társadalom lényege Daniel Bell szerint a "javakat termelő társadalom átváltozása információs vagy tudástársadalommá".^[117] Ez az átváltozás a gyakorlat szintjén az árucikkek gyártása felől a szolgáltatások irányába való eltolódást, az új technológiák használatát és a technikai elitek térhódítását hozza magával. A posztindusztriális társadalmat leginkább jellemző társadalmi valóság az ember alkotta szimbólumok valósága - szemben a természeti világgal és az ipari társadalmat jellemző anyagi világgal -: alapvetően "az emberek közti játszmák" birodalma.^[118] A posztindusztriális gazdaság húzóágai a tudásigényes ágazatok, a számítógépipar, a robottechnika, a tudományos kutatás-fejlesztés és az üzleti-információs szolgáltatások. Mindezzel össztársadalmi szinten együtt jár a szabadidős és pihenési elfoglaltságok, az emberek magukra fordított idejének és értékének növekedése, a képi világ (a tömegkultúra és a reklámok) előretörése, az érzéki élmények fokozottabb megbecsülése és az ezeket az igényeket kiszolgáló ágazatok és szolgáltatások - a vendéglátóipar, a turizmus, a tömegkommunikáció, a kozmetikum- és divatipar, a szórakoztatóipar, a reklámszolgáltatások - fellendülése.

A nyugati társadalmak posztindusztriális fordulata nemcsak a társadalomszerkezetet és a gazdasági húzóágazatokat, hanem a társadalom értékszerkezetét is fokozatosan átalakítja. Az 1970-es évek elejétől kezdve több széles körű empirikus szociológiai kutatás bizonyította, hogy növekvő számú társadalmi csoportnak "nincs többé közvetlen viszonya a gazdasági biztonság kényszereivel".^[119] Életének középpontja tehát többé nem a mindennapi megélhetés biztosítása és anyagi életkörülményeinek jobbítása. Ezt az értékváltást a posztmaterializmus fogalma foglalja össze. A posztmaterializmus azt a társadalmi állapotot jelzi, amelyben a népesség növekvő része olyan cikkeket, szolgáltatásokat és értékeket helyez előtérbe, amelyek az életminőséget jobbítják - szemben az anyagi javak felhalmozásának célkitűzésével. A XX. század második felében - elsősorban azokon a területeken, amelyek egykor a kapitalizmus szellemének kibontakozását segítő protestáns etika hatása alatt álltak - a "gazdasági fejlettség hosszú távú következményei kezdtek érződni. Azok a nemzedékek, amelyek példa nélküli prosperitásban és gazdasági biztonságban nőttek fel, fokozatosan magukévá tették a posztmaterialista értékeket."^[120]

Az értékválasztásokban bekövetkező posztmaterialista "csendes forradalom" a nem anyagi szükségletek - a közösség érzése, az ökológiai értékek, a környezetvédelem, a kreativitás - felé való fordulást hozta magával. Ugyanakkor növekvő vágyat arra, hogy ezeket a célkitűzéseket akár a gazdasági növekedés értékével szemben is képviseljék. A posztmaterialista értékeket elsősorban a fiatal, magasabb iskolai végzettségű rétegek helyezik előtérbe, akiknek korosodásával a posztmaterializmus hatóköre is jelentősen megnőtt az elmúlt két évtizedben. Egyes felmérések szerint néhány országban - Hollandiában, az NSZK-ban és Angliában - a posztmaterialista értékek népszerűsége már meghaladta a materialista értékek hatókörét, míg más nyugati országokban lassan közelít ahhoz.^[121] A posztindusztriális gazdasági és társadalmi átalakulás és az ezzel együtt járó posztmaterialista értékrendszer tömeges elterjedése azok a mélyszerkezeti változások, amelyek a politika színterén az új társadalmi mozgalmak megjelenéséhez vezettek.

Hiba volna azonban mindebből egyenes vonalú következtetéseket levonni az alternatív mozgalmak és a bennük megjelenő anarchista szellemiség jövőbeni terjedésére vonatkozóan. Az említett társadalomszerkezeti és értékváltozások ugyanis nem iktatták ki a nyugati társadalomfejlődés alapvető keretét. A posztindusztriális és a posztmateriális átalakulás egyaránt a kapitalizmus keretében zajlik, s az alternatív mozgalmak is a kapitalista fejlődés mindent átható valóságában, az életszférák elkülönülése közepette működnek. Ennek logikája - a nehezen változtatható városszerkezetektől a munkahelyi kényszereken és a szexista reklámokon át az alternatív értékek elpiacosításáig - áthatja a fejlett társadalmak mindennapjait és az eredeti alternatív értékek terjedését, illetve felszívásukkal és fogyasztói termékekké alakításukkal alárendeli őket a piac logikájának. A posztindusztrializmus és a posztmaterializmus tendenciái ezért - bár megváltoztatva egyes összetevőit, mély nyomot hagynak korszakunk képén - nem határozzák meg annak alaptermészetét.

A korszak meghatározása inkább posztmodern kapitalizmus lehet. Míg a posztindusztrializmus fogalma a gazdasági és a társadalomszerkezet változását, a posztmaterializmus az értékvilágét fejezi ki, addig a posztmodern fogalma a szellemi-politikai változásokra is utal. Összefoglaló fogalom tehát, amelynek lényege a társadalmi nyilvánosság (a közügyekről való polgári "okoskodás") modelljének szétesése, a nyilvános diskurzus tömegkultúrává válása, a racionalizmus térvesztése. Míg a posztmodern filozófia radikálisan relativizálja az öröknek hitt igazságokat, profanizálja az ideológiákat és kimutatja az eszmerendszerek - valamennyi eszmerendszer - érdekvezéreltségét; addig a posztmodern kulturális gyakorlat a "bármi mehet" szemléletet, a "szimulákrumok" valóságát,^[122] a fogyasztói kultúra új, immáron megkérdőjelezhetetlenül szervesnek tűnő változatát hozta létre. Ezzel összhangban a posztmodern politika a közügyekről való nyilvános diskurzus visszaszorulását, a társadalmi nyilvánosság szétmállását és tömegkultúrává válását, valamint a politikai választások piaci, s a politikai folyamatok technikai jellegű átalakulását hozta magával.

Hogyan hasonlítható össze az új társadalmi mozgalmak strukturális helyzete a klasszikus anarchizmuséval? A klasszikus XIX. századi anarchizmus gazdasági tekintetben az ipari kapitalista termelés, politikailag pedig a nemzetállami keretek, a centralizáció folyamata elleni küzdelem jegyében jött létre. A klasszikus anarchizmus társadalmi bázisát és ideológusait nagyrészt az ipari kapitalizmusba beilleszkedni képtelen, abból szerkezetileg kilógó rétegek, a parasztság és a kézműves munkásság, a városi szegények rétege és az arisztokrácia adta. Kulturális értékeit tekintve az anarchizmus az anyagiasság (materializmus) tendenciája ellen lépett fel, s idillt rajzolva a kapitalizmus előtti társadalmak megszépített múltját vetítette a jövőbe.^[123]

A XX. század végének új társadalmi mozgalmai az új, posztindusztriális kapitalizmussal állnak szemben. Ez a kapitalizmus elhagyta az ipari centralizáció korszakát, és sok tekintetben decentralizálttá vált (például a számítógép-hálózatok használata, a kis- és középvállalatok felvirágzása révén). Az alternatív mozgalmakban megjelenő decentralizáció anarchista értéke azonban továbbra is szemben áll a nemzetközi nagyvállalatok kezében összpontosuló gazdasági hatalommal. Eltérően a klasszikus anarchista mozgalom helyzetétől, az új társadalmi mozgalmak résztvevőinek jelentős része azonban - bár sok fiatal, nő és szegény támogatását élvezi - nincs marginális helyzetben, hanem értékes kulturális - ritkábban gazdasági - tőke tulajdonosa. A klasszikus anarchizmus uralomnélküliségének idillje nem vehette fel a versenyt az állam és a piac materializmusával, s nem tudta megakadályozni a társadalom különelvű alrendszereinek és életszféráinak szétválását. A mai új társadalmi mozgalmak is a gazdaság primátusa és az azzal együtt jelentkező hierarchiák ellen lépnek fel, de a "hiány utáni" állapot, a posztmaterializmus tömeges terjedése viszonylag kedvezőbb terepet ad a materializmus-, az uralom-, a tekintély- és a hierarchiaellenes, az életminőség jobbítására figyelő törekvések számára. Történelmi léptékkel mérve, a posztindusztriális és posztmaterialista átalakulás logikája nekik dolgozik. Ugyanakkor az új társadalmi mozgalmak artikulált értékei és a hétköznapi, kis változásokra is figyelő stratégiája reálisabbá teszi törekvéseiket a klasszikus anarchizmus Nagy Forradalmánál és elvont államellenességénél.

Bookchin szavaival "a kapitalizmus odáig fejlesztette a technológiát, hogy a nyugati világban immár a fölösleges dolgokra irányuló szükségletek is kielégíthetőek. Mindez a jómódban élő embereknek azt a jelentőséget - történelmi szempontból nézve luxust - adja, hogy szükségleteik és a használt technikák közül sokat ökológiai és társadalmi alapon megkérdőjelezhetnek. Nem véletlen, hogy a számítógépesítés és robotizáció újonnan kialakuló korszakában milliók engedhetik meg maguknak, hogy a »növekedés határaival« és a »természettel való harmónia« kérdéseivel foglalkozzanak - olyan elvekkel, amelyek az ember természetbe való beavatkozásának korlátozására és egyfajta hierarchiamentes érzékenység kialakítására szólítanak. Az »egyszerű élet« az »állatok jogai« a »munkaigényes technológiák« és a »tisztelet a természet iránt« mai értékei igen kevés támogatót találtak volna a hosszú századok során, amikor az egyszerű anyagi értelemben vett jólét kimérája is reménytelenül elérhetetlen maradt a kisebbségi eliten kívül mindenki számára."^[124]

Tekintélyellenes mozgalmak - Közép-Kelet-Európa

2008-08-18T08:57:00.000-07:00

Mindez azonban elsősorban a fejlett tőkés országokat jellemzi. Az új társadalmi mozgalmak kérdései másképp jelentkeznek a közép- és kelet-európai új demokráciákban. E társadalmak egyrészt nem "hiány utáni" társadalmak: mivel a tömeges jólét időszaka még nem köszöntött be, a gazdasági növekedés e társadalmak fő célja. Másrészt a kelet-európai fiatal demokráciák stabilitása és kidolgozottsága egyelőre nem áll a nyugati demokráciák olajozott működésének szintjén. Jalta Európának nemcsak politikai, hanem szellemi megosztottságához is vezetett: a szovjet megszállás a gazdasági pusztítással együtt konzerválta a térség szellemi alulfejlettségét is. A posztindusztrializmus, a posztmaterializmus és a posztmodernizmus címszavaival leírható nyugati "posztkorszakkal" a szemben a posztkommunizmus korszaka itt a jól működő indusztrializmus vágyát, a materializmus felvirágzását és a modernség ideológiáját hozta.

Kelet-Európában a posztmodern filozófia relativizáló szemlélete teljesen, s az azt megelőző "nyelvészeti fordulat" irodalma is nagyrészt hiányzik. A pozitivizmus uralma a társadalom- és természettudományokban kevés kivétellel megkérdőjelezetlen. Lényegében nincs feminista mozgalom, mert a női emancipáció kérdése a szegénység miatt másként vetődik fel. Keleten a kommunista rendszerek gazdasági kényszerrel irányították a nőket a munkaerőpiacra: egy családnak általában szüksége van két keresőre. A női emancipáció vágya ezért az otthonmaradás, a házimunka vágyott lehetőségeként, az egykeresős családfenntartás álmaként jelenik meg - míg Nyugaton a munkáért való lázadással kezdődött. A nőket a házimunkába visszaszorító tömeges női munkanélküliség hatása és az abortusz tilalmának visszaállítására tett kísérletek azonban új helyzetet teremthetnek és alapot adhatnak az emancipáció követelésének és a feminizmus megjelenésének.^[125] Emellett szól az is, hogy a mai feminizmus hangsúlyozottan kulturális, a női csoportok identitástudatának megteremtésén munkálkodó mozgalom, s a kulturális szférában való megjelenése ezért csak közvetetten kapcsolódik a gazdaság állapotához.

A politika szférájában Kelet-Európában jelenleg a fiatal posztkommunista demokráciák intézményi infrastruktúrájának, a pluralizmus és korporatizmus jól működő finomszerkezeteinek kialakítása köti le az építő politikai erőket. Ezért - bár a térség ökológiai rendszere romlottabb, mint Nyugat-Európáé - a zöld-mozgalmak elsősorban egyes környezetromboló létesítmények ügyei köré szerveződtek. Egyelőre nem hordozzák egy átfogó technológia- és társadalomkritika igényét és egy új, bázisdemokratikus társadalmi modell ígéretét. Amíg a föderalizmus Nyugaton föderalista államok belügyeiben és az Európai Közösség kialakításában egyaránt technikai (adminisztratív, jogi, pénzügytechnikai) kérdés, addig Kelet-Európában egyelőre az egymásra vicsorgó nacionalizmusok megszelídítésére vonatkozó szerény javaslat. A municipalizmus a populizmus és a nacionalizmus veszélyével járhat, s alighanem a "demokratikus totalitarianizmus" veszélyét hordozza.^[126]

Kelet-Európában ma az új politikai és gazdasági szerkezetek - stabil, jól működő demokratikus parlamenti pluralizmus és gazdasági növekedés - autoritásának felépítése van napirenden. Ezek visszásságait kritizálni, ellenük lázadni és egy finomabb, élhetőbb és igazságosabb politikai, gazdasági és mindennapi rendszert követelni lényegében csak megszületésük után lehet. Mindez azonban nem a nyugati modell pontos követelésének jóslatát jelenti. Nincsen ugyanis közvetlen ok-okozati viszony a gazdasági-társadalmi változások és az új társadalmi mozgalmak megjelenése között. Az összefüggés jóval közvetettebb ennél. Az új mozgalmak hangsúlyozottan kulturális jellegűek, új identitástudat megteremtésén munkálkodnak. Ezért a kulturális intézményrendszer befolyásolására való képességük, a politikai tér űrjeinek betöltésére tett kísérleteik és a társadalmi nyilvánosságban - a médiában - való megjelenésük a hagyományos mozgalmakénál fontosabb tényező szerveződésük és hatásuk szempontjából. Tény, hogy Kelet-Európában egyelőre szűk az új társadalmi mozgalmakat hordozni képes posztindusztriális alkalmazotti-középosztályi réteg. Egyelőre ugyancsak viszonylag szűk a posztmaterialista értékeket követni képes csoportok - például fiatalok - rétege is. Az új társadalmi mozgalmak értékei ezért - az eddigi kísérletek tapasztalatai szerint - viszonylag kis értelmiségi csoportokban, "fölülről" terjednek el. Kelet-Európa valószínűleg e tekintetben is folytatja a reformértelmiségieknek nagy - lényegében helyettesítő - szerepet adó tradícióját.

A mai kelet-európai demokráciák semmiképpen sem a posztmodern kapitalizmus rendszerei. Az új társadalmi mozgalmak lehetőségeinek szempontjából ez egyfelől hátrány, mert a régió gazdasági alulfejlettsége következtében itt ma nem a posztindusztriális fordulat, hanem az eredeti tőkefelhalmozás és a gyarmatosítás elszenvedésének párhuzamosan haladó folyamata zajlik. Másfelől azonban előny is lehet: működik még a széles társadalmi diskurzus, a közügyeket nagy publicitással megvitató társadalmi nyilvánosság; a tömegkultúra csak fokozatosan erodálja a nyilvánosságot és teszi fogyasztóivá a politikai kultúrát.

Az anarchizmus öröksége ma Kelet-Európában sem az elvont államellenesség, hanem az új, demokratikus államhatalommal szembeni egészséges kétkedés és a korrupcióval szembeni morális egyensúly lehet. A hatalom akarva-akaratlanul korrumpál, mert professzionalizálódik és bürokratizálódik - fogalmazta meg "az oligarchia vastörvényében" az anarcho-szindikalista Robert Michels. Michels a túlcentralizált, parlamenti frakcióra összpontosító német szociáldemokrata párt anarchoszindikalista kritikája közben formálta meg a politikai szociológia máig alapvető tételét. Ez a tétel akkor is érvényes marad, ha a stabilitás követelménye Kelet-Európában ma az elitpolitika, a parlamenti és értelmiségi politizálás előnyeit hangsúlyozza. A társadalom az állam ellen^[127] gondolatának mai megjelenési formái az oligarchiákkal szemben alulról felfelé építkező új társadalmi mozgalmak, az állampolgári kezdeményezések szervezése, a polgári engedetlenség, a rotáció elve és gyakorlata. Ezek a törekvések hatástalanok maradnak, ha mereven államellenes, s nem az elitpolitikát ellensúlyozó szerepet töltenek be, mert a professzionalista elitek kialakulása ugyan kritizálható, de kikerülhetetlen folyamatnak tűnik.

Ha Közép- és Kelet-Európa történetének következő időszakában folytatódik a plurális demokrácia meggyökeresedése és megvalósul a gazdasági növekedés és az ezzel járó társadalom- és értékszerkezeti változások lehetősége, akkor a mai mozgalmi csírákból életerős új társadalmi mozgalmak sarjadhatnak, és egyre gyakrabban lesz érezhető az általuk képviselt anarchista szellemiség hatása. Hogyan foglalható össze ennek mai üzenete?

Az anarchisztikus lázadás ellenfele a posztmodern filozófia számára a merev, hierarchikus gondolkodási szerkezetek, az érdekeket leplező, értékhangsúlyokkal terhes kétpólusú ellentétek ideologikus világa. A feminizmus számára a tekintélyelvű, férfi dominálta, patriarchális gondolkodási és társadalmi hierarchiák. A zöld-mozgalom számára a gazdaság istenítése, a veszélyes technológiák felelőtlen használata, a szűk látókörű tudomány kizárólagosságra törekvése, a politikai uralom és az állami erőszak. A föderalizmus számára a centralizáló, despotikus, szűkítő jellegű politikai szervezetek. Az említett mozgalmak közös kritikai nevezője a hierarchiaellenesség, az alárendelő, elnyomó társadalmi és gondolkodási szerkezetekkel szembeni tekintélyellenes, delegitimáló, kritikai, felforgató alapállás.

Az anarchisztikus szellemiség mai képviselete ugyanakkor egy építő, pozitív víziót, egy új társadalmi- és gondolkodási szerkezet létrehozásának igényét is magában foglalja. A közös nevező itt az autonómia tisztelete, az alulról építkezés, az egyenlőségre, kiegyensúlyozottságra, decentralizációra törekvés, a föderatív jelleg, a mellérendelés elvének követése a mindennapokban és a politika világában egyaránt.

Az állam elleni frontális támadás igénye és az állam eltüntetésének anarchista vágya mindmáig irreálisnak bizonyult. Bár az állam "eredendő rosszaságának" állítása ma is megszívlelendő figyelmeztetés marad, a lehető legszigorúbban ellenőrzött és a lehető legkisebb térre visszaszorított állam elfogadása mégis a legkisebb rossz választásnak tűnik.

Az anarchizmus klasszikus gondolkodóitól nem áll távol az anarchizmus fogalmának tágabb értelmezése, az anarchisztikus értékideál képviselete. Ahogyan Rudolf Rocker mondja tanulmányunk elején idézett írásában: "az anarchizmus nem rögzített és zárt társadalmi rendszer, hanem inkább az emberiség történelmének egyfajta irányzata". Malatesta megfogalmazásában: "Nem arról van tehát szó, hogy ma, holnap vagy ezer év múlva elérjük az anarchiát, hanem arról, hogy ma, holnap és folyton az anarchia felé vezető úton haladjunk."^[128]

Kik akkor az anarchisták? S mi különbözteti meg őket a többi embertől? Sebastian Faure így válaszol Anarchista Enciklopédiájában: "Nincs, és nem is lehetséges libertariánus Hitvallás vagy Katekizmus.

Ami azonban létezik és anarchista doktrínának nevezhető, az olyan általános alapelvek, alapvető koncepciók és gyakorlati alkalmazásaik összessége, amelyekről egyetértés született; egyetértés mindazok között, akiknek gondolkodása ellenséges az autoritással szemben, és akik - közösen vagy elszigetelten - küzdenek minden fegyelmezés és korlátozás ellen, legyen az akár politikai, akár gazdasági, intellektuális vagy morális jellegű.

Bár sokféle anarchistatípus lehetséges - és létezik is -, mindannyiuknak van egy tulajdonsága, amely megkülönbözteti őket az emberiség másik részétől. Az egyesítő pont az autoritás elvének tagadása a társadalmi szervezetekben - azoknak a korlátozásoknak a gyűlölete, melyek az autoritás alapján álló intézményektől erednek.

Ilyformán mindenki, aki tagadja az autoritást és küzd ellene, anarchista."^[129]

Kötetünkbe elsősorban az anarchizmus klasszikusainak írásait válogattuk. Az anarchizmus mai képviselőinek bemutatása már egy másik könyv feladata lehet.

Képi üzenet kis állatoknak

2008-08-09T14:34:00.000-07:00

Anti-antifasiszta diákok

Anti birodalmi - anti provinciális

2008-07-25T11:35:00.000-07:00

.
Against the imperium and his local conducator
(a birodalom és a helyi conducatora ellen)

Why we hate them? (miért is utáljuk őket?)

The so called hungarian "prime minister" and the world N1 monkey
(a magyar "miniszterelnök" és a világ egyes számú majma)

A vörösök nem korcsolyaznak!

2008-07-08T04:33:00.001-07:00

Lázadás a modern világ ellen!

2008-07-08T04:32:00.000-07:00

A vörösök nem szörföznek!

2008-07-08T04:28:00.000-07:00

A lugano-i tanulmány

2008-06-12T06:03:00.000-07:00

"A luganói tanulmány" globalizációs krimibe illő írás. Szerzője Susan George, amerikai filozófus és politológus, aki 1994 óta francia állampolgár, jelenleg is Párizsban él, és a társadalmi igazságosságért tevékenykedő "Transznacionális Intézet" társigazgatójaként, valamint a "Globalizációs Obszervatórium" alelnökeként harcol a globalizáció ellen.

"A luganói tanulmány " című könyve angolul 1999-ben, franciául pedig 2000-ben jelent meg. A könyv alcíme: "Hogyan őrizzük meg a kapitalizmust a XXI. században".

A könyv lényege, hogy egy szűk szakértői csoport, a könyvben pontosan meg nem határozott "titkos megbízói kör" kérésére egy évig dolgozik a svájci Luganóban azzal a céllal, hogy végigelemezze a világgazdaság lehetséges jövőit. Vizsgálataiknál abból kell kiindulniuk, hogy a jelenlegi liberális, globalizálódó gazdasági rendszer fenntartása megkérdőjelezhetetlen cél. Éppen ezért fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják ennek a célnak az elérését.

A könyv olvasója számára végig nyilvánvaló, hogy Susan George meg van győződve arról, hogy a "titkos megbízói kör", amelyről csupán annyit sejtet, hogy a "globalizáció irányítóit és menedzserei"-t foglalja magában, világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen óriási haszna van belőle. Helyette saját túlélési lehetőségeit keresi. Ezért ad megbízást a szűk szakmai körnek a jövő vizsgálatára, és az ajánlások megfogalmazására. A szakértői csoport megállapításai lesújtók: rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszútávon nem tartható fenn. Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját kényelmes jövőjüket mégis biztosítani? Erre a kérdésre is választ várnak a szakértőktől. A válasz pedig szörnyű: cinikus és kegyetlen. És bármennyire is csak a képzelet terméke minden, mégis nagyon is valóságosnak és lehetségesnek tűnik. A szerző, Susan George ezért utószót illeszt a könyvhöz, amelyben megvilágítja, hogy hogyan kerülhető el a "titkos megbízói kör" számára a szakértői csoport által javasolt, hátborzongató megoldás.

A különböző szaktekintélyek lelkesen fogadták "a luganói jelentést". Ilyen vélemények hangzottak el róla:

- "Kiváló és eredeti írás, amely remek iróniával festi le a Globalizáció 22-es csapdáját."

- "Kérlelhetetlenül őszinte és innovatív elemzés. Garantáltan rabul ejti az olvasót, és világossá teszi a számára azt, hogy a "globalizálódó világgazdaság" előnyeiről festett mítoszokat kritikával kell fogadnia."

A továbbiakban három részben foglaljuk össze a 213 oldalas könyv legfontosabb megállapításait, és Susan George javaslatait. A sorozatot a tanulságok saját helyzetükre való alkalmazásával zárjuk.

"Csak az a vég, csak azt tudnám feledni".

"A luganói tanulmány" nem más, mint a liberális, globális gazdaság szakszerű, statisztikai adatokra támaszkodó hideg kritikája. Annak a gazdasági ideológiának a leleplezése, amely saját bukását csak mások "kiiktatásával" képes elkerülni. Ehhez van szükség a "grandiózus népességcsökkentő tervre", amelyet a szakértői csoport végül a "titkos megbízók" asztalára letesz.

A tervet a "titkos megbízói kör" csupán a kiválasztott államfőkkel, titkosszolgálati vezetőkkel, vállalati- és pénzvilág-irányítókkal beszéli meg. A "szűk szakértői csoport" pedig ígéretet tesz arra, hogy elemzéseit és javaslatait titokban tartja, és ha azokból mégis valami nyilvánosságra kerülne, akkor letagadja. A titokban tartandó ill. letagadandó javaslat pedig éppen az a "grandiózus népességcsökkentő terv", amely sokak számára a véget jelenti. De kezdjük az elején. Nézzük, hogyan is vélekedik a világról, és a liberális gazdaságpolitikák uralmának további biztosításáról a szakértői kör.

1. A leselkedő veszélyek

Az ökológiai katasztrófák lehetősége

A liberális nézetrendszer és a Globalizáció végső győzelmét gátolhatja maga a természet. Ez a gazdasági rendszer ugyanis gyorsuló és növekvő mértékben terheli a természetet: írtja az erdőket, intenzíven aknázza ki az erőforrásokat, szennyezi a levegőt és a vizeket, és rengeteg hulladékot termel. A természet túlzott terhelése miatti problémák már ma is egymás után jelentkeznek: áradások, szárazságok, szélviharok lépnek fel, és az is tagadhatatlan, hogy elindult a globális felmelegedés. Az ökológiai katasztrófák politikai instabilitáshoz, helyi háborúkhoz vezethetnek, hiszen csökken a megművelhető terület, a termés áldozatul esik a természeti katasztrófáknak, és ez az embereket új élőhelyek keresésére kényszerítheti. A helyzet a globalizáció szerencsefiai számára is egyre ellentmondásosabbá válik, hiszen az óriáscégeknek és a gazdagoknak is hosszútávon kell együtt élniük azokkal, a természeti környezet romlásából fakadó következményekkel, amelyeket éppen az ő meggazdagodásukhoz vezető liberális gazdaságpolitikák és a globalizáció okoztak. Mivel a globalizáció a nemzeti érdekek ellen lép fel, a kormányok sem tehetnek semmit a destruktív gazdasági gyakorlatok ellen. Nem lesz tehát senki, aki a folyamatot megállítsa.

Veszedelmes növekedés

Nyilván furcsának tűnik a jelző: hogyan lehet "veszélyes" a liberális gazdasági felfogás egyik alappillére, az állandó növekedés? Hiszen naponta halljuk, hogy a növekedés az a motor, amelyik a gazdaság és az emberek ügyét egyaránt előreviszi. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A "több" és a "nagyobb" ugyanis nem feltétlenül "jobb". Más a gazdasági növekedés, és megint más az emberek életszínvonala. Nézzünk egy példát! 1995-ben az autólopások miatt az USA-ban az emberek 675 millió dollár értékű elektronikus biztonsági rendszer beépítésére kényszerültek. 2000-re ez az érték elérte az 1.3 milliárd dollárt. A liberális nézetek szellemében örömmel nyugtázhatnánk, hogy ez az iparág óriási növekedést produkált. De tényleg jobb lett-e ettől az emberek életszínvonala és életminősége? Semmiképpen sem. Ennek ellenére a növekedés mérésére használt GDP - a bruttó hazai termék - növekedett. De növekedésként számolják el a börtönépítést, a vízszennyezés miatt szükségessé váló víztisztítást és a romló halálozási ráta miatt meg növekedett koporsó és temetkezési igények kielégítését is. A GDP növelés egyik legjobb módja egyébként a háborúviselés. Ha a növekedés valamennyi költségét számba vennénk, akkor világossá válhatna számunkra, hogy a gazdasági növekedés és a természeti környezet romlása között szoros kapcsolat van. Ezért is nevezhetjük ezt, a GDP-vel mért növekedést veszélyesnek.

A társadalmi problémák is egyre nagyobbak.

A rendszer jobb működéséhez szükséges lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztása. A szegényebb rétegek vásárlásai ugyanis növelik a termékek iránti keresletet. A gazdagok már csak luxuscikkeket vásárolnak, vagy ingatlanokba, értékpapírokba fektetik pénzüket. Ezért nem teremtenek elegendő keresletet. Így a cégek eladásai csökkenhetnek, ami visszaeséshez, a növekedés megtorpanásához vezethet.

A tények viszont azt mutatják, hogy a globalizáció éppen a jövedelmek polarizálódásához vezet: egyre több jut a felső rétegeknek és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez pedig nemcsak a növekedést gátolhatja, de sztrájkokhoz, lázadásokhoz is vezethet. További gond, hogy a tudás és az információ megszerzése drága, ezért sokan nem juthatnak hozzá. A cégek viszont egyre inkább a felkészült embereket keresik. A csak "izommal" rendelkezők iránt csökken a kereslet. Előbb-utóbb rájuk egyáltalán nem lesz a cégeknek szüksége. Részben ez okozza a magas munkanélküliséget több országban már ma is. A várható társadalmi problémák miatt viszont a gazdagok egyre inkább védekezésre kényszerülnek: fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő szolgálatokat foglalkoztatnak, a cégek pedig védelmi pénzeket fizetnek.

Az országok is polarizálódnak. Ez azt jelenti, hogy a szegény országoknak egyre kisebb a reményük arra, hogy felzárkózzanak, ami tömeges kivándorlásokat indíthat el a gazdag országok felé. A bevándorlók pedig destabilizálhatják a gazdagabb országok belső rendjét.

Gengszterkapitalizmus

Terjed a világban a fegyverkereskedelem, a kábítószer kereskedők is egyre nagyobb területre terjesztik ki tevékenységüket, és a pénzmosásnak, a gengszterbandák, maffiózók tevékenységének, az embercsempészetnek és a korrupciónak sem tudnak már a kormányok megállj-t parancsolni. Ennek egyik oka az, hogy a maffia-bandák beépülnek a kormányokba is.

Ez a tendencia nagyon komoly veszélyeket rejt magában, mivel kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, ami szétzilálja a piacgazdaságokat, és anarchiát okoz.

Pénzügyi krízisek

Az elmúlt néhány évben veszélyes pénzügyi válságok rázták meg Dél-Amerikát, Ázsiát és Oroszországot. Ezeknek a válságoknak a terjedése, sőt felerősödése várható. Ez pedig szintén veszélybe sodorhatja a liberális piacgazdaságokat, hiszen elviselhetetlen veszteségeket okoz emberek tömegeinek.

Már az eddigiek alapján is látható, hogy a liberális piacgazdaság és a globalizáció sikeres fennmaradását sokféle veszély is fenyegeti. Természetesen működnek már ma is olyan ellenőrző mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják elhárítani.

A veszélyelhárító mechanizmusok

Már ma is léteznek a globális rendszert védő intézmények, mint például a Világbank, az IMF, az ENSZ, a WTO és a globális vállalatok. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek nem alkalmasak a liberális világrend fenntartására.

Nézzük, miért!

A Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap)

A két intézmény - amelyeket "Bretton Woods"-i szervezeteknek is hívnak, 1944-ben jött létre. Korunkban rendkívül értékes tevékenységet folytatnak azzal, hogy szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a Kelet-Középeurópai országokban követett gazdaságpolitikát. Sőt 1997-ben sikeresen terjesztették ki hatásukat az eddig pénzügyileg független Dél-kelet-ázsiai országokra, mint pl. Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is.

Ugyanis az eladósodott országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és az IMF által kitervelt "struktúra-átalakító programokat", liberalizálni és privatizálni gazdaságukat, megszüntetni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, és tovább fizetni az adósságot. Ezek természetesen jelentős eredmények, és csak köszönet illetheti a két intézményt, azért, amit a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció teljes győzelméért tesz. A két intézmény szintén nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen az ő segítségükkel jutnak hozzá a külföldi spekulánsok - természetesen a helyi lakosság kárára - a nagy kockázattal befektetett pénzükhöz. Ezt ráadásul olyan ügyesen oldja meg a két intézmény, hogy a bajba került országok lakosságának eszébe sem juthat, hogy adóforintjaik a külföldi spekulánsok zsebébe vándorolnak.

Ez a két intézmény továbbra is igen hasznos lehet. Az IMF esetén bizton lehet számítani arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, rájuk erőltetve a különböző megszorítási programokat és a pénzügyi ortodoxiát. Ezek az intézmények sem lesznek azonban képesek arra, hogy a továbbra is várható válságokat mindig sikeresen elhárítsák. Emlékezzünk csak arra, hogy a két intézmény sok ezer jól képzett és különlegesen jól fizetett közgazdásza sem volt képes arra, hogy az 1994. évi mexikói pénzügyi válságot előre jelezze. Ugyancsak sikertelenül értékelték és kezelték később az orosz és az ázsiai kríziseket. Mindezek ellenére természetesen nem gondolunk arra, hogy ezt a két intézményt be kellene zárni. Hiszen kiváló szolgálatot teljesítenek azzal, hogy továbbra is hatékonyan erőltetik a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a "struktúra-átalakító programokat", vagyis azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyeket a fejlett világ vezetői elvárnak, de egyénileg nem kényszeríthetnek ki a kevésbé fejlett országokból, hiszen ezt "szuverén államok belügyeibe való beavatkozásnak" lehetne tekinteni. A látszatra pedig adni kell.

Az ENSZ

Úgy látjuk, hogy az ENSZ, jelenlegi felállásában nem alkalmas arra, hogy a globalizáció ügyét előrevigye. Az ENSZ különböző intézményei egyébként semmi érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Pl. az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, a FAO semmilyen befolyással nincs a világ élelmiszertermelésére és elosztására, az ENSZ környezeti problémákkal foglalkozó szervezete, az UNEP semmit sem tud tenni a környezet megóvásáért, és a Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet, az UNCTAD nem tudja befolyásolni a világkereskedelem szabályait.

Az ENSZ leginkább azért hasznos, mert ez az egyedüli olyan nemzetközi fórum, amely a kisebb, gyengébb országoknak azt az illúziót kínálja, hogy részt vehetnek a világ ügyeinek intézésében.

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)

A WTO a globalizáció szempontjából legsikeresebb szervezet. Azt is mondhatnánk, hogy ez az 1995-ben életre hívott szervezet az "új világrend" képviselője, hiszen az alapító kormányok óriási hatalommal ruházták fel. A WTO szabályai szerint ugyanis az egyes országok többé nem "akadályozhatják" a szabadkereskedelmet. Ha mégis megpróbálnák, akkor kemény szankcióknak tennék ki magukat. Nem véletlen, hogy a WTO igazgatója öntudatosan így nyilatkozhatott: "mi fogalmazzuk meg az egységes globális gazdaság alkotmányát".

A WTO szabályai szerint sem a környezet, sem pedig az egészség védelme érdekében nem korlátozható a cégek tevékenysége. Éppen nagy hatalma miatt azonban a WTO növekvő ellenállásra számíthat. A gazdag országok lakossága is egyre jobban fog tiltakozni a csökkenő környezeti, egészségügyi és élelmiszeripari normák ellen. Pl. a WTO szabályok szerint az Európai Unió kénytelen lesz beengedni piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst és a különböző génmanipulált élelmiszereket, ami nyilvánvalóan nem tetszik majd az európai lakosságnak. A szegény országok lakossága pedig azért tiltakozhat, mert a fejlett országok exportja tönkreteszi a hazai vállalatokat, és ezáltal munkanélküliséget okoz.

Az eddigiekből láthatjuk, hogy a bemutatott nemzetközi szervetek jól szolgálják a liberalizáció és a globalizáció ügyét. A teljes sikerhez azonban még ennél is többre van szükség.

A globális cégek

A globális érdekek legkeményebb érvényesítői azonban kétségtelenül a globális cégek. Érthető, hiszen ezzel egyben saját profit-érdekeiket is érvényesítik. Ezek a cégek jól látják, hogy a piaci verseny nem szolgálja profit-érdekeiket. Az ugyanis jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevők kiszolgálására sarkallná őket. Hasznosabb ezért a megegyezés, és ezzel a monopolhelyzetek kialakítása. Ezt szolgálják a közelmúlt vállalat-összeolvadásai és a stratégiai szövetségek kötése. Van azonban egy megoldhatatlannak látszó probléma. Ugyanis az összevonások, a vállalati "karcsúsítások" miatt egyre több dolgozót bocsátanak el a cégek, ezzel egyben piacaikat is beszűkítik. A munkanélkülivé váló, elszegényedő emberek viszont alig vásárolnak. Ez pedig azt jelenti, hogy óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, ami az 1930-as világválság-közeli állapotba sodorhatja a világot. A paradox helyzet tehát az, hogy azzal, hogy a globális cégek kegyetlenül érvényesítik érdekeiket, akár magát a globalizációt is veszélybe sodorhatják.

A pénzpiacok szabályozása

Ma a pénzpiacok már határok nélküliek. A modern információ-technikának köszönhetően óriási pénzek mozoghatnak a világban a másodperc tört része alatt. Ez egyben arra a veszélyre is rámutat, hogy mára gyakorlatilag a pénzmozgások teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentős része külföldiek kezében van, akik- ha valami nem tetszik nekik - pillanatokon belül kivonhatják pénzüket az adott országból. Gondoljunk csak Soros György font elleni spekulációjára, amivel szemben még a brit központi bank is tehetetlen volt. A nemzeti pénzpiacok mára teljesen globálissá váltak, és határozottan elszakadtak a reálgazdaságtól. Például a valutapiacokon naponta megforduló összegek legalább 50-szer nagyobb értéket képviselnek, mint a megfogható termékek kereskedelmével létrejövő értékek. Ez a rendszer óriási hozamokat biztosít a spekulánsoknak, a bankoknak, a bróker-házaknak, a nyugdíjpénztáraknak, miközben maga az egész rendszer rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.

A rövidtávú egyéni érdekek hajszolása ezért könnyen vezethet újabb pénzügyi katasztrófákhoz. A szabályozás ellen azonban - éppen az óriási haszon miatt - a kulcsszereplők tiltakoznak. A szabályozás ugyanis azt jelentené, hogy jövedelmük egy részét meg kellene osztaniuk a szegényebbekkel. Ebből következik, hogy a közeljövőben nem várható a pénzpiacok szabályozása.

Szabadság és korlátozás

A jelenlegi rendszer haszonélvezőitől nem várható el, hogy bármilyen korlátozásra szavazzanak, hiszen ez sértené saját, elsősorban profit-érdekeiket. Tehát, ellentmondásos módon, a liberális világgazdaság számára a legnagyobb veszélyt éppen "túlzott sikere" jelenti: vagyis a "liberalizált piac" csődbe juttathatja önmagát. Hiszen - amint azt már az eddigiek alapján láthatjuk - túl kevés nyertest és túl sok vesztest teremt, felesleges kapacitásokhoz és a növekvő szegénység miatt kevés fogyasztáshoz vezet, miközben súlyosan károsítja a természeti környezetet.

A Keynes-i szabályozó állam megoldás lehetne a problémára. Ezt azonban el kell vetnünk, mivel ez a liberális gazdaságpolitika feladását jelentené. Itt van ezért az ideje annak, hogy saját megoldási javaslatainkat megbízóink elé terjesszük.

2. Mi befolyásolja a jövőt?

A jövő alakulását lényegében három tényező fogja a leginkább befolyásolni:

- a világ népességének növekedése,

- a fogyasztás mennyisége és minősége és

- azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket előállítják.

A fogyasztás a jövedelmektől függ. Ezért annak a "morális kérdésnek" hogy pl. az átlag svájci miért fogyaszthat 17-szer többet, mint az átlag nigériai, nincs semmi értelme. Ez a kérdés egyszerűen nem kérdés. A globális piacgazdaság logikája szerint erre a felvetésre csak így lehet reagálni: na és? Nigéria számára pedig az a megoldás, hogy termeljen többet és csökkentse lakossága számát.

A technológiák továbbra sem környezetbarátok. Változás pedig, a profitérdekek miatt, egyelőre nem várható. Így a környezetszennyezés és a hulladékgyártás továbbra is probléma marad.

Népesség

Jelenleg a világ népessége közel 6 milliárd. Ha semmi nem változik, akkor ez az érték 2008-ban 7 milliárd, 2020-ban pedig 8 milliárd lesz. Ráadásul a lakosság növekedése gyorsabb a szegény országokban, mivel egyrészt itt alacsonyabb az átlag- életkor, másrészt pedig itt a gyermek nagyobb érték: hiszen dolgozni tud és eltarthatja a családot. A gazdag országokban viszont egyre jobban figyelembe veszik az emberek azt, hogy a gyermeknevelés nagyon is költséges.

Következtetések:

A föld nem képes eltartani 6-8 milliárd embert. Ezért általánossá és elfogadhatóvá kell tenni a következő alapelvet:

"minél kevesebb embernek kell osztoznia a gazdagságon, annál több marad a nyerteseknek."

Ennek az alapelvnek a következetes végrehajtásától várható csupán, hogy a liberális gazdasági rendszer - amelynek nem a munkahelyteremtés, hanem a profittermelés a célja - fennmaradhasson. A profit, mint cél ugyanis egyet jelent azzal, hogy nő a globalizáció hasznából kirekesztettek, a szegények, a munkanélküliek száma. Ezek az emberek megélhetést követelnek, ami óriási terhet rak a társadalomra. A javak megosztása ezekkel az emberekkel idegen a liberális rendtől, annak megszüntetését jelentené. Mivel azonban abból indultunk ki, hogy a liberális rendnek fenn kell maradnia, ezért csak egy megoldást javasolhatunk: a lakosság létszámát kell csökkenteni. Csak ez az egyedüli lehetséges módja annak, hogy a liberális világgazdasági rend fennmaradhasson. A kevesebb ember pedig a természetet is kevésbé fogja károsítani, és kevesebb szociális problémát is okoz. Tehát mindenki boldog lesz, a föld és azon a liberális rend tovább él. Így megvalósulhat a fenntartható fejlődés. De hogyan érhető el a lakosság-csökkenés? A szokásos módszerek: világháborúk, etnikai-nyelvi csoportok kiirtása, és az egyéb durva, direkt módszerek ma már nem alkalmazhatók. Ezek ugyanis túl költségesek és nem elég hatékonyak. Fel kell vetnünk tehát a kérdést: hogyan oldható meg mégis a radikális népességcsökkentés?

Fogalmazzunk meg először néhány alapelvet!

Az alkalmazandó módszereknek:

- olcsónak kell lenniük,

- nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük továbbá

- az "áldozatok" kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra az "áldozatokra" kell bízni,

- az államoknak nem kell közvetlenül részt venni a munkában. Jobb, ha azt ráhagyja a magánszektorra.

Ha a népességcsökkentési tervet jól átgondoljuk, és megfelelő erőforrásokat és akciókat rendelünk hozzá, a stratégia valószínűleg sikeres lesz. A stratégiának két területre kell készülnie: a születésszám csökkentésre, és a halálozási számok növelésére. Végső célként pedig azt kell kitűzni, hogy 2020-ra a világ jelenlegi 6 milliárdos lakossága 4 milliárdra csökkenjen le. Ehhez el kell érni, hogy a népesség a 20 év alatt évente átlagosan legalább 100 millióval csökkenjen. A csökkenés legalább 90 %-ának - de ha lehet még többnek - a kevésbé fejlett világban kell megtörténnie. Ez a születésszám csökkentésével és a halálozás gyorsításával oldható meg. A módszerek pedig - mint már említettük- nem lehetnek durvák, nyilvánvalóak.

Hogyan alapozhatjuk meg a népesség csökkentési tervet?

A négy pillér, amire támaszkodhatunk a következő:

- ideológiai-etikai,

- gazdasági,

- politikai és

- pszichológiai.

Nézzük röviden ezek lényegét!

Az ideológiai-etikai pillér azért fontos, mert az emberek igényelik a magyarázatokat. A magyarázatokat, a megideologizálást és az etikai elfogadhatóság biztosítását jól fizetett írókra, gondolkodókra, média-szakemberekre kell bíznia. Biztosítani kell, hogy zavartalanul publikálhassanak, és szót kaphassanak a TV- és rádióadásokban. Különösen fontos, hogy a fiatalokra minél nagyobb hatást tudjanak gyakorolni.

A gazdasági pillér, a struktúra-átalakító programokkal és a gazdasági megszorításokkal a Világbanknak és az IMF-nek köszönhetően ma már "teszi a dolgát". Segít kiépíteni a "helyi elitet", amelyik sokkal elkötelezettebb a globalizáció, mint saját népe, nemzete iránt. A "gazdasági pillér" segítségével nő a szegénység, romlanak az életkörülmények, csökkennek az egészségügyi kiadások, csökken az élettartam, csökken a születések és nő a halálozások száma. Különösen jól tetten érhetők ezek a tendenciák Kelet-Közép-Európában.

A politikai pillér: bár a gyengébb, kisebb nemzetek általában nem állnak ellent a "gazdasági pillér" Világbank és IMF általi működtetésének, mégis - a biztonság kedvéért - folytatni kell a nemzetállamok legyengítését. Ebben továbbra is vezető szerepet játszhat az IMF azzal, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ne csökkenhessen ezen országok adóssága, és így kénytelenek legyenek eleget tenni az IMF követeléseinek. Jól járul hozzá a nemzetállamok lebontásához a WTO is, és ha valaha mégis sikerül keresztülvinni a MAI - a többoldalú beruházási megegyezés - aláírattatását ezekkel az országokkal, akkor a nemzetállam megkaphatja végre az utolsó, halálos döfést. Az új rend fenntartásán pedig sikeresen működnek majd a globális cégek és a NATO.

A pszichológiai pillér: a nemzeti kisebbségek ösztönzése önállóságuk erősítésére és az önmegvalósítás bátorítása a különböző deviáns csoportoknál jó hatással van a nemzetállam lebontására. Lehetővé kell tenni ezért számukra, hogy megfelelő sajtójuk legyen, hogy csoportérdekeiket gyakran és határozottan jeleníthessék meg. Erősíteni kell minden szeparatizmus iránti igényt, és növelni kell az egymás iránti bizalmatlanságot. Ez jól szolgálja a nemzeti összetartozás, a szolidaritás leépítését, és így azt, hogy a lakosság- csökkentési terv észrevétlenül végrehajtható legyen. Azokat a nemzeti elkötelezettségű vezetőket pedig, akik értik mi történik, és tenni akarnak ellene, lehetetlenné és hiteltelenné kell tenni. Így el lehet érni, hogy az emberek bizalma elforduljon tőlük. Ha a négy pillér már áll, hozzákezdhetünk a "grandiózus népességcsökkentő terv" konkrét elemeinek bevezetéséhez.

3. A "grandiózus népességcsökkentő terv" elemei

A terv elemeit a könyv több mint 80 oldalon részletezi, ezért ezeknek csak rövid összefoglalását adhatjuk. Természetesen továbbra is a szakértői csoport tagjainak véleményét ismerhetjük meg.

Nagyon fontos, hogy a terv mögött ne legyen látható a tervező. Olyan durva módszereket nem lehet alkalmazni, mint pl. a Shell Nigériában, ahol az Ogoni népességet a cég bizonyíthatóan 20 éven keresztül mérgezte, és ezzel a kihalás szélére sodorta. Ez a brutalitás nagy butaság volt. Az ilyen tettek ellen maguknak a globális cégeknek is fel kell lépniük. Ugyanis az ilyen viselkedés nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket.

Melyek is lehetnek azok a láthatatlan fegyverek, amelyeket a "grandiózus népességcsökkentési terv" megvalósítására be lehet vezetni?

Az elhalálozások számát növelő módszerek:

- kívülről kirobbantott belső háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;

- kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;

- esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;

- magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen;

- elszegényítés, éhínség,

- a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás esélyeit;

- olyan magok használatának ráerőltetése a szegény országok parasztjaira, amelyekből csak olyan növények termeszthetők, amelyek magjai alkalmatlanok a továbbtermesztésre;

- környezetszennyezés, vízâ013, levegőszennyezés;

- a mezőgazdaság további liberalizálása, az - időlegesen olcsó - import élelmiszerekkel a szegény országok mezőgazdaságának legyengítése, a fejlett országok mezőgazdaságától való függőségük növelése;

- a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra, hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végző óriási külföldi "agrobusiness"-eket beengedjék, sőt saját parasztgazdaságaikkal szemben előnyben részesítsék,

- élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra készülődnek,

- egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi ágycsökkentés, az orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;

- differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;

- a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;

- az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;

- közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a lakosság elszegényedéséhez,

- a gyógyszerárak erőteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges gyógyszerekhez,

- az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.

- az AIDS további terjedése és a tuberkulózis esetek számának újbóli növekedése is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a felépülésre),

- a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben megakadályozni?);

- a csecsemőhalandóság jelentősen növelhető a fejlődő világban azzal, ha az anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami növeli a fertőzések lehetőségét.

A halálozások számát növelő módszerek után térjünk át a születések számát csökkentő módszerekre.

- abortusz és sterilizáció bátorítása;

- a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;

- a gyermekek számának csökkentését
a "struktúra-átalakítási programok"-ba is bele kell foglalni;

- anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;

- a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagiak hangsúlyozása.

További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni.
Jó példa erre az a mezőgazdasági projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF előírására jelentősen csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.

4. Zárógondolatok

Ahogy az már a cikk elején is nyilvánvalóvá vált, "a luganói tanulmány" elkészítésének története kitalált történet: Susan George fejében született meg. A benne szereplő adatok, hivatkozások, és példák azonban mind tényeken alapulnak. Susan George, kiindulva abból, hogy mi is történik ma a világban, arra következtetett, hogy egy "titkos megbízói kör" illetve egy "grandiózus népességcsökkentő terv" léte nem is lehetetlen. Az pedig ezek után mindegy, hogy kik is a "kör" tagjai, és hol és mikor született meg a terv.

Susan George úgy gondolja, hogy a "luganói tanulmány", vagyis könyve háromféle lehetséges hatást válthat ki az olvasókból:

- elutasítják a könyvet, mint olyat, ami olyan szörnyűségeket ír le, amelyek teljeséggel lehetetlenek;

- elgondolkodnak a felsorakoztatott tényekről, elfogadják az elemzéseket, de kételkednek abban, hogy azokból csak egy lehetséges megoldás, a "grandiózus népesség-csökkentő terv" kidolgozása és megvalósítása következhet;

- ráébrednek arra, hogy az egy bemutatott, lehetséges megoldás valóban következik az előzetes feltételezésekből és az elemzésekből. Vagyis a vélt veszély nagyon is valóságos.

Ez utóbbi csoportba tartozó emberek jönnek rá először arra, hogy a neoliberális rend mennyire hazug: hiszen - ígéretei ellenére - egyre többen lesznek a kárvallottai, mint a nyertesei. Arra is ráébrednek, hogy családjuk, saját maguk, kisvállalkozásuk, környezetük, kisebb közösségük mind-mind komoly veszélyben van. Hiszen, ha a transznacionális cégek egyedül a tulajdonosok érdekeit szolgálják, ha a kormányok egyre tehetetlenebbek a globális erőkkel szemben, ha a globális pénz uralma mindenre rátelepszik, akkor valóban nem marad más hátra, mint a feleslegessé váló emberek "kiküszöbölése" a rendszerből, a tőlük való megszabadulás. Erre pedig valóban megoldás lehet egy "grandiózus népességcsökkentő terv".

Hacsak azok az emberek, akiknek végre kinyílik a szemük és megértik, hogy mi történik körülöttük, ezt meg nem akadályozzák.

A könyvre a harmadik módon reagáló emberek bizonyosan azok között lesznek majd, akik tenni akarnak valamit a "kitervelt vég ellen".

De milyen lehetőségek állnak nyitva előttük? Ezek összefoglalásával zárja a könyvet Susan George.

A vég másféle is lehet

A másféle megoldás ismertetése előtt azonban először fel kell tenni két egyszerű kérdést: Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?

A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a "titkos megbízóknak", hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!

A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.

Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell létrehozni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben. Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.

Ezekkel és az ehhez hasonló lépésekkel kerülhető csak el a luganói tanulmány "végső megoldása".

5. Utószó.

A könyv megismerése után mi is választhatunk: reálisnak tartjuk-e Susan George elemzését vagy nem. Beteges fantáziálásnak gondoljuk-e a "titkos megbízói kör" által kiadott feladatot, hogy érdemesnek tartjuk arra, hogy elgondolkodjunk róla. Akárhogyan is vélekedünk a könyvről, a bemutatott tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Még emlékszünk a Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentéséről, az egészségügynek juttatott csökkenő támogatásról, a lakosság fejlődő országoknál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony várható élettartamról, és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony életszínvonal valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetéből fakadó áremelések derékszíj-összehúzó hatásait, látjuk az elesetteket, a hajléktalanokat, megtapasztaljuk a társadalmi kohézió hiányát, azt, hogy hogyan próbálják a globalizáció hívei szétzülleszteni, kiiktatni nemzeti érzéseinket, nemzeti kultúránkat. Végül intőjelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF és a Világbank hazánk esetén is már korábban megfogalmazta a "tervet", ami szerint túl sokan vagyunk, 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.

Susan George könyve tehát nagyon is az elevenünkbe vág. A lokalizációval kapcsolatos befejező gondolatait ezért akkor is nagyon komolyan kell vennünk, ha érvelését esetleg nem tudjuk teljesen elfogadni.

Dr.Csath Magdolna, egyetemi tanár

EENDRACHT

2008-05-30T15:40:00.000-07:00

A Húngria une-se ao bom combate

2008-05-29T13:23:00.000-07:00

Portugáliában is örvendeznek a magyarországi Nemzeti Anarchista Párt alapításának, alább egy portugál testvérünk méltató sorai

A Húngria une-se ao bom combate

Foi com prazer que tomei conhecimento da fundação do Partido Nacional-Anarquista na Hungria, um dos fundadores é Eduardo Rózsa-Flores, muçulmano descendente de iberos (não sei ao certo se portugueses ou espanhóis).

Salam irmão, bem-vindo ao bom combate!

Admiravel Mundo Novo

A forradalom mint a szél: sohasem állítható meg!

2008-05-28T02:08:00.000-07:00

All the power to the people!

2008-05-28T02:04:00.000-07:00

Szufizmusról

2008-05-18T12:11:00.000-07:00

Seyyed Hossein Nasr:
A SZÚFIZMUS ÉS AZ EMBER INTEGRÁCIÓJA

Fordította: Dráviczky Teodóra (In: TRADÍCIÓ Évkönyv. Kvintesszencia Kiadó, 1998)

Az iszlám az Egység (Tawhíd) vallása; a muszlim tanítás és vallásgyakorlat valamennyi hiteles megnyilvánulása ezt a központi alapelvet tükrözi. Maga a Saria azon parancsolatok és regulák kiterjedt összessége, amelyek a sokszerűség világát bensőleg az egyedülvaló Középponthoz kapcsolják, ami ugyanakkor fordítottan tükröződik a számosság világában. Hasonlóképpen a muszlim művészet is mindenkor arra törekszik, hogy az alakok, formák és színek sokszerűségét összekapcsolja az Egyedülvalóval, a Középponttal, az Eredettel, így tükrözvén a maga módján a Tawhid-ot abban az alakvilágban, amellyel érintkezik.

A szúfizmus a csont veleje, a muszlim megvilágosodás benső dimenziója — a legigazibb eszköz, amelynek révén a Tawhíd beteljesül. Minden muszlim hisz az Egységben, miként az a lehető legegyetemesebb értelemben a Sahádah, a “La ilaha illc Allah" által megnyilvánul. Ám egyedül a szúfi az, aki meg is valósítja a Tawhíd misztériumait, csak ő tudja, hogy ez az állítás valójában mit jelent. Egyedül ő látja Istent mindenütt.

Valójában a szúfizmus, a Tariquah, mint szellemi út teljes egészében arra irányul, hogy kiszabadítsa az embert a sokszerűség világának börtönéből, kigyógyítsa a képmutatásból és kiteljesítse, mert csakis teljes lényként válhat az ember megigazulttá. Lehet, hogy az emberek egyetlen Isten mellett tesznek hitet, többnyire azonban úgy élnek, s úgy cselekszenek, mintha több isten létezne. Ilyenformán a politeizmus, a sirk főbenjáró bűnétől szenvednek, egy olyasfajta képmutatástól, miszerint az egyik síkon hitet tesznek valami mellett, miközben egy másikon cselekedeteiket valami máshoz igazítják. A szúfizmus arra törekszik, hogy leleplezze a sirk-et, s ezáltal kigyógyítsa a lelket ebből a halálos betegségből. Célja, hogy az embert ismét olyan teljessé tegye, mint amilyen az édeni állapotban volt. Más szóval a szúfizmus célja az emberi létnek a maga teljességébe és mélységébe való integrációja, abba a teljességbe, amely az egyetemes ember (al-Insán al-kamil) természetének lényege.

Az ember mint az istenség földi helytartója (khalifah), mint színtér, akiben az isteni Nevek és Minőségek tükröződnek, csakis oly módon képes elérni a boldogságot, ha hű marad önnön lényegéhez, azaz, ha igazán önmaga. Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek ki kell teljesednie. Egy az Isten, s az embernek is teljessé kell válnia ahhoz, hogy Egy legyen. Szétforgácsolódni, részekre szakadni, elveszni a mentális képek és elgondolások, vagy a lelki feszültségek és erők soha véget nem érő játékában, azzal jár, hogy eltávolodunk a teljesség azon állapotától, amelyet benső rangunk követel meg tőlünk.

Manapság sokan vágynak bölcselkedő elmére és több a szemükben bölcselkedvén a pokolra szállni, mint egyszerűnek maradni és a paradicsomot elérni. Mindazonáltal az ártatlansághoz és a tisztasághoz, ami a mennyei boldogság előfeltétele, közelebb áll az egyszerűség állapota, mint az okoskodás, hiszen amiként Krisztus mondotta: ha... olyanok nem lesztek, mint a kis gyermek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek királyságába /vö. Szent Máté 18:3 — a ford./.

A szúfizmus végső célja elérni a tisztaságnak és a teljességnek ezt az állapotát, de nem az intelligencia megtagadása révén, amiként azt bizonyos ájtatoskodó vallási mozgalmak teszik, hanem létünk minden egyes elemének tulajdon centrumába való integrációja által. Az ember testből, lélekből és szellemből összetevődő valóság, s ezek mindegyikét a maguk szintjén ki kell teljesítenie. Noha a test az ember legkülsőbb arculata, ami objektív léttel, s cselekvési móddal bír, mégsem ez a legnagyobb akadály az integráció ösvényén. Az a terület, amellyel az ember azonosítja magát, és ahol a leggyakrabban fönnakad, az inkongruens képzetek és gondolatok útvesztője, azaz a köztes mentális sík, amely a lelki természetű erőket foglalja magában. Ezért a szúfizmus mindenekelőtt e kiterjedt köztes világ problémái felé fordul, amelyeket közönségesen oly nehéz kordában tartani és ellenőrzés alá vonni.

Mint ismeretes, az emberek vagy aktív, vagy kontemplatív alkatúak, más szóval vagy tevékenykednek, vagy gondolkoznak; a modern időkben azonban a mérleg súlyosan kibillent a tevékenység javára, a szemlélődés rovására, aminek következménye a modern világ kritikus egyensúlytalansága. Mivel a szúfizmus egy időben szól e szellemi képességeket reprezentáló emberek mindkét típusához, ezért olyan eszközöket nyújt, amelyek segítségével mindkét csoport megkezdheti mentális aktivitásának integrációját.

Az, aki a gondolkozás és a tanulás felé hajlik és meg akarja ismerni a dolgok miértjét, csak akkor tud elindulni valamely szellemi ösvényen, ha a valóság mibenlétére vonatkozóan olyan tanítással ismerkedik meg, amelyen belül a különböző területek összekapcsolódnak egymással, és az illető okság utáni igénye kielégíttetik. A szúfi doktrína — amely pontosan ilyen tanítás, s amit ily módon feltétlenül meg kell különböztetni attól, amit manapság filozófiának neveznek — nem valamely korlátolt elme próbálkozásának gyümölcse, ami egy zárt rendszer kiagyalása révén kívánja az egész valóságot felölelni; nem valamely elszigetelt gondolkozó korlátainak objektivációja, amivé az utóbbi időben süllyedt a legtöbb filozófia. Valójában nem is annyira a gondolkozás, mint inkább a létezés gyümölcse. A valóság víziója, vagyis eredeti értelemben vett theoria — az orthodox theológia mindmáig ezt érti rajta — azon ember részéről, aki e víziót egy új létforma által nyerte el. A szúfi doktrína a csapongó elméjű ember számára úgy nyilatkozik meg, mint a valóság szerkezetéről és az ember ebben elfoglalt helyéről szóló theoretikus tudás. A szúfi doktrína olyan látók és bölcsek szellemi víziójának a gyümölcse, akik miután megvalósították a teljesség állapotát valóban meglátták a teljességet. Másfelől pedig az az eszköz, amely révén mások is el tudnak jutni a teljességhez. Ily módon a szúfi doktrína ott áll, ahol a szellemi ösvény elindul és ahol véget ér. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a doktrínának az ember integrációjában betöltött szerepét, különösen a modern ember számára, aki túlzottan is “észelvű", túl sokat gondolkozik, de többnyire rosszul. Az egymásnak ellentmondó nézetek útvesztője, az intellektuális kétértelműségek, a modern gondolkozást jellemző csapdák jelentik a legnagyobb akadályt a mentális integráció útján, és ez csupán a szúfi metafizikai tan tisztító hatása révén gyógyítható, amely elsöpri az esetlegességek és a sokféleség salakját. A tradicionális iszlám társadalomban a tan oktatása rendszerint lépésről-lépésre folyik, s az ösvényen való fokozatos előrehaladás során ehhez praktikus módszerek illeszkednek. Kezdetben nincs is erre olyan nagy szükség, mivel a Saria és a dolgok természetéről szóló tradicionális tanítások az esetek nagy részében kielégítik az elme tudásszomját, valamint a képzelet képek s formák iránti igényét. A modern világ zűrzavarában a szúfi tanítás azonban elengedhetetlen előfeltétel az ember szellemének s lényének integrációjához, előkészítvén a talajt ama igazságok tényleges realizációja számára, amelyek theoretikus ismeretét a doktrína közvetíti.

A szúfi tan alkotóelemei a metafizika, a kozmológia, a pszichológia, valamint egy olyan eszkhatológia, amely gyakran kapcsolódik össze a pszichológiával és esetenként a metafizikával. A tan metafizikai arculata mindenekelőtt a Valóság mibenlétét, az isteni Esszencia egyedülvalóságát körvonalazza, amely Esszencia az egyedüli, ami — a szó abszolút értelmében — van, és ami előtt semmi sincs; azután az Esszencia theofániáját, az isteni Neveken és Minőségeken, továbbá a különböző létállapotok meghatározásán keresztül; végezetül pedig az ember — mint a Nevek és Minőségek teljes theofániája (tajalli) — természetét írja le.

Az egész szúfi metafizika tengelyét az Egység, a Tawhid tana alkotja, és tulajdonképpen ennek az alapvető tanításnak a félreértelmezése indított számos orientalistát, hogy a szúfizmust panteizmussal vádolja. Márpedig a szúfizmus nem azt tanítja, hogy Isten a világ, hanem azt, hogy a világ, amilyen mértékben valóságos, Istentől nem lehet teljesen különböző; ha ugyanis így lenne, a világ abszolút független valósággá válna, magábanvaló istenséggé, semmissé téve azt az abszolút mivoltot s egyedülvalóságot, ami csakis Isten sajátja.

A szúfi metafizika ezen túlmenően meghatározza a korporális világ és Isten között elhelyezkedő, köztes létszinteket, a valóság azon szintjeit, amelyeket a kartéziánus dualizmus egyszerűen száműzött a modern európai filozófia világlátásából, miáltal olyan elszegényített képet hagyott hátra a valóságról, ami a mai napig rendkívüli akadály a jelenkori ember szelleme s főként lényének integrációja előtt. A létezés köztes síkjai azok, amik összekötik a fizikai világot és a tiszta transzcendens archetípusokat, és amelyek ismerete lehetővé teszi az ember számára, hogy elkerülje a idealizmus és a realizmus között dúló értelmetlen vitát, tudva, hogy mind az idealizmus, mind a realizmus a valóság egy-egy darabja, amelyeket a descartes-i “cogito ergo sum", s az ebből fakadó dualizmus ollója osztott meg és szabott ketté.

Ami a kozmológiát illeti, a szúfizmus külön nem fejt ki fizikai vagy kémiai diszciplínát, hanem egy, a kozmosszal kapcsolatos átfogó tudományt mutat fel, amelynek révén az ember tudomást szerezhet önnön helyéről a sokrétegű kozmikus valóságban, s arról, hova kellene tartania. A szellemi ember célja, hogy beutazza a kozmoszt, és végtére azt is, ami azon túl van. A szúfi kozmológia megadja a tervet, amelynek segítségével az ember tájékozódhat útja során. A Mindenség térképét kell birtokolnia, ha az a szándéka, hogy minden veszélyes csapdán s meredélyen áthaladjon. Ennek megfelelően a szúfi kozmológia nem a dolgok mennyiségi oldalával foglalkozik, miként a modern tudomány, hanem a minőségi és szimbolikus arculatával. Olyan fényt vet a dolgokra, hogy azok- megfényesedve, áttetszővé válva és elveszítve közönséges átlátszatlan, sötét voltukat — méltán tárgyaivá válhatnak a kontemplációnak. A szúfizmus pontosan azért volt képes saját szemléletmódjába integrálni a hermetikához hasonló, több középkori tudományt, mert ezek a tudományok a természet egységét tükrözik, azt, hogy a dolgok egymással összefüggenek; olyan mértékben foglalkoznak a tárgyak és jelenségek minőségi és szimbológiai természetével, hogy ezáltal teljes összhangban állnak a szúfi létszemlélettel. Ezen túlmenően, lehetséges volt a szúfizmus számára — minthogy tapasztaláson alapul (mégpedig a tapasztalás azon egyetlen igazi formáján, amelyet a kísérleti kitekintésre egyébiránt oly büszke modern ember aligha tudna akárcsak megkockáztatni is) —, hogy mind a természeti, mind a matematikai tudományokat önnön perspektívájával összhangban művelje. A muszlim tudomány története tanúskodik arról, hogy számos kiváló muszlim tudós szúfi volt. Mindamellett a szúfi kozmológia és természettudományok elsődleges rendeltetése, hogy az utazó (salik) rendelkezésére bocsájtsa a kozmosz ősi formáját, és felfedje előtte miképpen függ össze minden dolog egymással, illetve a kozmikus lét egészének egységével, amelyet a természet oly élénk színekben tárna elénk, ha a megfelelő figyelemmel szemlélnénk.

Ami a pszichológiát illeti, arra kell emlékeztetni, hogy a szúfizmus átfogó módszert ismer a lélek betegségeinek gyógyítására, és valóban sikert ér el ott, ahol a legtöbb modern pszichiátriai és pszichoanalitikus módszer, minden hangzatossága dacára, kudarcot vall. És ez azért van, mert csak a magasabb rendű ismerheti meg az alacsonyabb rendűt; csak a szellem ismerheti meg a lelket és világosíthatja meg annak sötét zugait, szakadékait.

NA Leaflet

2008-05-18T12:06:00.000-07:00

Link olvasmányokhoz 2

2008-05-18T12:01:00.000-07:00

Julius Cesare Andrea Evola

(1898-1974)
Könyvei és írasai

Link olvasmányokhoz

2008-05-18T11:57:00.001-07:00

RENÉ GUÉNON

/ SEJK ABD AL-WAHID YAHIA /

(1886–1951)

könyvei magyar nyelven

René Guénonról magyarul

2008-05-18T11:53:00.000-07:00

Hamvas Béla

RENÉ GUÉNON ÉS A TÁRSADALOM METAFIZIKÁJA

I. – René Guénon nevének tulajdonképpen már régen ismertnek kellene lenni. Még a húszas évek elején történt, hogy a „Voile d’Isis”-be dolgozni kezdett. Első általános érdekű könyvei ugyanakkor jelentek meg. Ezek a művek az újabb idők legérdekesebbjei közül valók. A tárgy mindig meglepő, a hang lebilincselő, a gondolkozás éles és gyors, a következtetés eddig nem sejtett összefüggéseket nyit meg, az igazságérzet meg nem vesztegethető, a tudás oly lenyűgöző, gazdag és sokoldalú, hogy aki egyszer megértette szándékát, megbűvölve kénytelen követni.*

A könyvek terjedésének ez mind kedvező feltétele. Mégis, bár a szerző a ma legégőbb kérdéseit veti fel és, bizonyos, minden ma élő gondolkozónál – kivéve az orosz emigránsokat (Mereskovszkij, Ivanov, Bergyajev, Uszpenszkij) – mélyebbre száll, a „Crise” és az „Autorité spirituelle” megjelenése óta már tíznél több év múlt el, nem ismerik. Mindössze Leopold Ziegleren és Giulio Evolán látszik meg, hogy Guénon hatása alatt olyan útra léptek, amelyre előbb-utóbb elkerülhetetlenül mindenkinek rá kell lépnie, vagy azt legalábbis érintenie kell. Ezek a művek mellőzhetetlenek. Több tanítványa van, a többi közt André Préau, akinek kínai kommentárja az „Aranyvirág”-hoz néhány lapon eléri azt, amit Max Müllertől Richard Wilhelmig nyolcvan év három tudós generációja nem tudott: az őskínai társadalmat megértette és kifejtette. Ez a mű egyébként szemben áll C. G. Jungot is, akinek „Aranyvirág”-kommentárját csaknem egészében hatályon kívül helyezi, illetőleg ezen a nyomon kitűnik, hogy Jung nem járt helyes úton.

A „Voile d’Isis” köré csoportosulók most Guénon vezetése alatt minden eddigi szellemi vállalkozásnál nagyobb és jelentékenyebb munkába fogtak: a már kiadott és még kiadatlan történetelőtti iratok alapján rekonstruálják az ősemberiség szellemiségét. E munkának, akárhogyan is nézi az ember, világtávlata van. Sajátságos, hogy azok a kutatók, akik hasonló tárgykörrel foglalkoznak, mégsem tudnak felőle. Az egyébként éberen figyelő Keyserling még legutóbbi művében (Vom persönlichen Leben) sem ismeri. Geiger már azóta írta könyvét (Die indoarische Gesellschaftsordnung), amióta Guénon már Evoláig és Zieglerig eljutott, de nem említi. Ugyanúgy Hilko Wiardo Schomerus sem hallott felőle, pedig több könyvében nagy hasznára lehetett volna. Úgy látszik, a német tudományosságban mindig van valami vakság, amely semmit sem akar észrevenni, ami a német határon túl történik. Pedig ebben az esetben többről lenne szó, mint egyszerű tudományos eredményről. Guénon nemcsak az újkori racionalista materializmust és pozitivista pragmatizmust veti el. Ezt megtették mások, németek is. Guénon szembefordul a középkor óta meghonosodott egész európai tudományossággal (Verwissenschaftlichung des Geistes, ahogy Ziegler mondja), amelyet az emberi szellem leszűkített, profán, inferioris töredékének tart, amelyet teljességgel megbízhatatlannak mond, és végül minden fenntartás nélkül megvet és megtagad. René Guénon művei, úgy látszik, mint Evola és Ziegler számára, ma csak olyan embernek jelentenek lényeges és elhatározó lépést, aki az újkor egész filozófiáját és tudományát végignyomozta, de az ötszáz év egész világában egyetlen abszolút gondolatot, egyetlen szilárd kiindulópontot, egyetlen kétségbevonhatatlan igazságot sem talált. Sőt ennél több: azt, ami az újkori Európában abszolút kiindulópont és igazság lehet, azt azoknál találja meg elnyomva, torz alakban, töredékesen és elsápadva, akiket a tudomány fantasztáknak, rajongóknak, misztikusoknak bélyegzett, és komolyan se vett. Ebben a tekintetben Guénon munkája hasonló Nietzschééhez, bizonyos megszorításokkal Scheleréhez. Éppen ezért Guénon csak azok számára a jelenkor legelhatározóbb és egyetlen lehetséges szellemi lépése, akik tíz-húsz-harminc évi munka után az újkori ember egész tudományos és filozófiai törekvésében csalódtak és azt kiábrándultan félretették. Ilyen ember ma természetszerűen kevés van. Guénon szellemi lépése, következményeiben elhatározó gondolata végtelenül egyszerű: a hagyomány.

II. – Adott példán az egész azonnal érthetővé válik. Ez a példa: az arany. Amikor a spanyol hódítók Mexikóban, a Yucatan-félszigeten és Peruban az ősamerikai társadalmat megismerték, feltűnhetett az aranynak és az uralkodónak közeli vonatkozása. Akkor ezt senki sem értette. Az arany nem volt pénz, nem volt vagyontárgy, nem volt a mai értelemben vett ékszer és dísz. Úgy látszott, minden arany az uralkodóé volt, bárhol találták és bárhol lett légyen. Az uralkodó azonban a fémmel nem élt. Az inkának a feljegyzések szerint tilos volt más tárgyhoz nyúlni, csak ami aranyból volt. Arany evőeszköz, tányér, csésze, bot, kardmarkolat, buzogány, trónus, csat, tű, gomb, saru. Fényűzésről szó sem lehetett. Elpuhultságról még kevésbé. Valami azonosság volt az uralkodó lénye, az arany és az uralkodás ténye között. Amit meg lehet találni az ősi egyiptomi, kínai, hindu és közelkeleti társadalmakban is. Ez a súlyos, tompán tündöklő, varázslatos fém napszerű ragyogásában, mint a megfagyott fény magát az uralmat jelentette. De gyökeresen másként, mint ahogy az uralmat ma értik. Az uralom nem volt örökös aktivitás, mint nálunk, a hatalmi ösztön szűntelen tevékenysége. Az uralom passzív tény, ahogy passzív a nap, amikor csak van, és meleg sugarai életet fakasztanak. Az uralkodó aktivitása a nemcselekvés (Tao). Nap – arany – uralkodó rokonok, ha nem is földi, de kozmikus távlatban. Analógiák. Ezért a kínai uralkodó az Ég Fia; Egyiptomban Ra a Napisten inkarnációja; Indiában ezt éppen úgy tudják, mint Mexikóban. Hogy a hagyományt minden korban és minden emberfaj között, még egészen későn is egyöntetűen értik, arra példa XIV. Lajos, aki magát napkirálynak nevezte. A nap csak más szó arra, hogy isteni, mert a nap istenszimbólum. És amikor az arany csak az uralkodóé, ez annyi, hogy az arany csak a napé, vagyis az arany a nap maga és ez mind csak szimbólum és analógia: a középpont jele: Isten.

A nagy dolog azonban csak most következik. Az arany nem az uralkodó tulajdona, hanem az istené. Senki ember fia, húsból levő lény nem mondhat belőle magáénak egyetlen szemet sem. Kínában, Indiában, Egyiptomban, Peruban, Őskaldeában a profán embert, aki magánál aranyat tartott, mindenki szentségtörőnek tartotta. Egészen természetes, hogy meg kellett halnia. Mert aki a maga számára egyetlen darab aranyat elrejt, az elrejt egy darabot a mindenkinek kijáró fényből és napból és az eldug a maga számára egy részt a hatalomból, amihez nincs joga. Önző és egyéni célra lefoglal önmaga számára valamit, ami az egész világé. Ennél elvetemültebb bűn egyáltalán nincs. A materializált napfény elrejtése annyit jelentett, hogy a kozmikus rendet megzavarta és az isteni szimbólumot meggyalázta. Az arany a templomon van és a templomban van, és egyedül istené, aki az emberre sugározza. Ha az uralkodót aranytárgyakkal veszik körül, nem azt jelenti, hogy a fém most az ő zsákmánya, ahogy nem zsákmány számára az uralom és hatalom sem. A király is csak szimbólum és őr. Phylax, ahogy Platón a Timaiosban mondja. Így tanítja ezt a Taoteking, a Véda, Zarathusztra is. Minden ősi hagyomány egyöntetűen a föld minden részén Perutól Kínáig tudja, hogy az arany a napfény, az uralkodó az Istenség földi megnyilatkozása – az ember fölött áll elérhetetlenül és hozzányúlhatatlanul. A királyi szimbólum, a korona, arany fejdísz, arany napkorong, csak az ő fejét övezheti.

Hogy a kép még mélyebb, élesebb és igazabb legyen, még a negyedik motívumot is fel kell tárni. Ez a motívum: az idő. Az arany és az idő metafizikai vonatkozása elég világos az ilyen kapcsolatokból, mint: aranyidő: aranykor, vagy: „az idő pénz”, ahol a pénz tulajdonképpen aranyat jelent. Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök. Ezért: – drága. Vannak percek és órák, amelyeket: „nem lehet megfizetni” – van, amikor az ember „semmi pénzért” nem tesz meg valamit – van, amit „Dárius kincséért sem hagyna el”. Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség. Ez az arany.

Amíg az arany eljutott mai stádiumába, amikor valuta, fizetési eszköz, pénzfedezet lett, félvilági némberek, tőzsdebizományosok, filmszínészek ékszere, cigarettatárca, óratánc – nagy utat tett meg. Mindjárt ki lehet mondani, hogy: lefelé. A király elkezdte a fémet a magáénak tekinteni. De ugyanakkor a középpontban már nem Isten állott, a kozmikus Nap, az életfenntartó transzcendens Hatalom. A király ember lett és nem az isteni Phylax. Az arany az ő magántulajdona. Már csak zsákmány és luxus. De ugyanakkor a kozmikus isteni fény elhomályosult, és ugyanakkor az aranykor letűnt. Mert miért kisebb bűn, ha a király rejti el az aranyat a világ elől, mintha a közönséges tolvaj? Amikor az aranyat az első király zsebredugta, zsebredugta az emberfölötti Isten-Hatalom korlátlan jóságát és éltető erejét, magának foglalt le belőle részt és ezzel megtörte a mindenkire áradó fény erejét, amely az aranykort fenntartotta. A királyé lett – egyéni, önző, démonikus, feketemágusi. A gátlástalan fény már nem ragyogott az életre, s a föld elhomályosult. Az idő megzavarodott. Ezt a lépést minden keleti szentkönyv ismeri, a Veda éppen úgy, mint a Taoteking, Egyiptomban éppen úgy tudnak róla, mint Iránban és Peruban.

A második lépés, amikor az arany már a király kezéből is kicsúszott, és még lejjebb zuhant a harcos lovagi, szanszkrit szóval: a ksatrija kezébe. Még lejjebb, amikor a vaisija zsákmánya lett. Már pénz. Kereskedelmi cikk. Már napfényt vesz magára a kis boltos felesége, arannyal fizetik az állati húst, a földet és a répát. Arannyal mindent el lehet érni. Már a kereskedőé. De az arany itt sem állott meg. Lezuhant a súdra közé, s az aranyért elkezdtek gyilkolni a csavargók és útonállók és kalózok, és arany lett a tömeg álma. A csőcselék is hozzájutott az aranyhoz és mindenki olyan koronát csináltat magának, amilyet akar, ha tud. Mert most már egyetlen dolog dönt: kinek mennyi aranya van. Akinek több van, az hatalmasabb, erősebb, kiválóbb, boldogabb. A nap leszállt a lovag, aztán a kereskedő, aztán a tömeg közé. Az idő követte: a kor mindig töredezettebb, sötétebb, nyugtalanabb lett. A hatalom az arisztokrácia kezéből a kereskedő polgár, végül a nép kezébe került. A súdra kezében az arany már nem szimbólum, hanem csak anyag: fém. Azt nem veszi észre, hogy az arany semmit sem vesztett eredeti természetéből és ma is éppen olyan jele a hatalomnak, a napnak és az isteni erőnek, mint az ősidőben volt: materializált napfény és az Aranykor szimbóluma. De azzal, hogy leszorul az anyagba, gonosszá vált. Mindenki tudja, mi az aranyláz, – hatalomláz gazdasági láz – Alaszka mezői, Ural bányái, a spanyol hódítás, az amerikai bankok safe-jei beszélhetnének róla – a modern élet nagy pokoli rúgói, kétségbeesett vadság, amivel az ember a gazdaságért lohol – a vér és az arany –, mindez elég világosan jelzi, hogy itt a démonivá lett sárga fémről van szó, ami nem egyéb, mint a hatalom. De ki tudja látni e merész, fantasztikusnak tűnő szimbólumban a katasztrófát?

Íme: az arany példázata.

III. – Ezt a példát Guénon nem beszéli el. Mindössze csak illusztráció, amelyben az ember bemutatja a hagyomány szerint való gondolkozást. Guénon a modern észt mint a tudás és megismerés eszközét elvetette és helyébe a szellemi intuíciót (intuition intellectuelle) tette. Elvetette a modern tudományt és helyébe a hagyományt tette. Az emberi tudást nem a haladásban alapozta meg, hanem: az ősemberiben.

A hagyomány első emléke ismeretlen. A legrégibb feljegyzett mű, amit ismerünk, az egyiptomi papíruszok, a Védák, az őskínai művek. De ezek előtt már volt hagyomány, amit élőszóval adtak tovább.

Guénon hagyománya „a metafizika területe, tökéletesen független mindentől, ami nem teljesen érdekekfölötti, és ami nem tartozik a tiszta igazság birodalmába". Ez az esprit traditionnel az egyetlen legitim alap, amin az ember tartózkodhatik. Aki erről az alapról letér, önmagára katasztrófát idéz. Csak egy tudás van: a hagyomány; csak egy rend: a hagyomány; csak egy törvény: a hagyomány. A modern kor (újkor) azt hitte, hogy a haladás eszméjétől vezetve túljutott minden eddig ember által elért magasságon. De a modern kor az esprit antitraditionnel jellegzetes képviselője. A tudomány alacsonyrendű ismeret (connaissance inférieure), amellett illegitim, profán. A mai tudomány nem is egyéb, mint az ősi tudások foszlánya. A haladás: regression de l’intelligence. A különböző tudományok a tiszta hagyományos tudás illusztrációi profán szempontból. Az egész modern tudásnak nincs alapelve – vagyis az alapelv a nihilizmus. Az ész, amely ennek a tudománynak alapja lehetne, merő negatívum: a szellemi intuíció megtagadása. Pedig: „kétségtelen igazságokat csak intuícióval lehet megtalálni, intuícióval, tehát: csalhatatlanul”. Persze ezt az intuíciót nem szabad összetéveszteni azzal, amit a modern filozófia annak hív. A hagyomány szellemi intuíciója nem ésszerű, hanem észfölötti.

A társadalmi világban is ugyanazt az illegitim és rendetlen zavart látni, amit a tudományban és a gondolkozásban. Az alapot itt is elhagyták. A hagyományt megtagadták. A hagyomány pedig nem önkény, nem teória, hanem az emberi lét egyszersmindenkori megalapozása – az ősi tudás, amely minden időre, emberre, korra, fajra, társadalomra érvényes. A modern korban azt hitték, hogy új igazságokat gondoltak ki; „az igazság nem lehet soha új, mert az igazság nem az emberi szellem terméke – tőlünk függetlenül van és mi csak megismerhetjük”. De ha már megismerték, attól soha büntetlenül eltérni nem lehet. Az a tény pedig, hogy az igazságot, mint ma, praktikus szempontból ítélik meg, egyszerűen nevetséges. Az igazság természete metafizikai és minden gyakorlat fölött áll. Az újkor naturalizmusa, amely ezt a gondolatot fölfölvetette, tulajdonképpen a metafizika, s így a hagyomány megtagadása.

IV. – Ahogy az aranyról írt fejezetből és a hozzáfűzött néhány megjegyzésből kitűnik, René Guénon tradíciója olyan univerzális és alapvető gondolat, amelynek tényleg csak egy jellemző fogalmi jegye van, és ez az, hogy: metafizikai. Ami körülbelül azt jelenti, hogy történetfilozófia, történet, társadalomtudomány, világszemlélet, karakterológia, antropológia egyetlen pontban találkozik. Guénon tehát olyan univerzális alapot vet meg, amelynek azon kívül, hogy metafizika, történeti távlata is van. De még valami fontos: ez a metafizika nem az övé, hanem az ősemberiségé, és mindenkori emberiségé, mert ez az egyetlen, igaz, legitim, ez az abszolút doktrína. Guénon tudása kiterjed mindarra, ami az emberiségben primér jellegű: egyiptomi, iráni, hindu, kínai, ősamerikai, ógörög, őskeresztény feljegyzésekre és művekre, s úgy tűnik, az ő vezetésével ez a szétszórtnak és legnagyobb mértékben heterogénnek látszó gondolkozás és tudás valóban egységgé alakul, olyan egységgé, amelyről tényleg úgy látszik: ősi tudás és örök hagyomány. A tradíció: synthése compléte. Nem vallás. Vallás sok van, hagyomány csak egy. A történeti vallások az egyetlenegy vallásfölötti hagyomány vetületei egyes fajokban, népekben és korokban. A tradíció minden szellem forrása, eleje és kezdete – őstanítás a létről, a rendről, az emberről, a társadalomról, a történetről, a vallásról és az életről. „Mindaz, ami van és mindenki, aki van azon a módon, ahogyan van, szükségszerűen részesedik az univerzális princípiumokban, és semmi sincs, ami ezen a részesedésen kívül lehetséges . . . ezek a princípiumok pedig örökkévalóak, megváltoztathatatlanok, állandóak, az isteni értelemben véve „élő valóságok”.

Aki ebből a hagyományos metafizikából a társadalomra vonatkozó tudást külön akarja venni, a következőket hallja: a hagyomány rendje, hogy az emberiség éppen olyan hierarchikusan éljen, mint az ember. A szellem vezesse, az erő pedig a szellem szavát kövesse, az ökonómia az erőnek engedelmeskedjék, az anyag pedig az ökonómiának. Ez a négy életfunkció a társadalomban a négy kaszt. A szellem a bráhman, az erő a ksatrija, az ökonómia a vaisija, az anyag a súdra. A pap, a harcos, a kereskedő és a munkás. A legmagasabb rendű tevékenység a papságé, mert a szellem mindent megelőz és mindenek fölött áll. A papi rend funkciója „a hagyomány tanításainak megőrzése és továbbadása, s ez a hagyomány őrzi a szociális organizáció törvényeit és az alapvető elveket”. A bráhman öröksége a tiszta metafizika. Nemcsak Indiában volt így. Minden ősi társadalom ebben a rendben élt. Guénon azoknak a párhuzamoknak felsorolásában, amelyek ezt a tényt igazolják, kifogyhatatlan.

A papság fensőbbségét a harcos lovag döntötte meg. Ez az a korszak, amiben az arany már nem a templomé, Istené, már nem a fény, a hatalom, az örök, az aranykor szimbóluma, hanem elkezd humanizálódni – démonizálódni: belevegyül a sorsba és az ördögi sárga fémmé válik, amelyért elkezdenek ölni, és elkezdődik a harc, a vérontás, a háború. Az aranykor letűnt. A lovag, a nemes, az arisztokrata, a harcos lép előtérbe, ami annyit jelent, hogy az erő a szellem fölé lép. A szellem és a hatalom egyensúlya megbomlik: nem a szellem mondja meg, mit kell tenni, hanem a hatalom előzetes szellemi elhatározás nélkül cselekszik. Ez a bomlás kezdete. Ezzel életbelépett mindennemű transzcendens elv megtagadása. A pap a szellemiség őre. A társadalom nyelvére fordítva ez a tény: az autorité spirituelle-nek kell lenni legfelül. A harcos nem vezethet. A harcos csak az erőt szabályozza. Ez: a pouvoir temporel. Les hommes, qui sont faits pour l’action, ne sont pas faits pour la connaissance. A hagyományos alapon álló társadalomban a funkciót annak kell betölteni, aki arra való és annak született: a pap legyen pap, a harcos harcos. A pap a szellemi ember, aki a törvényt ismeri és akinek transzcendens tudása van. A harcos az erő embere, aki a törvényt végrehajtja. Az autorité spirituelle a szellemi tekintély: a szemlélő típus és funkció; a pouvoir temporel a végrehajtó és cselekvő hatalom, az aktív típus és funkció. Az utóbbi az előbbinek alá van rendelve, mint a kar ereje alá van rendelve az agyvelő és a szellem gondolkozásának és elhatározásának (pouvoir temporel – une délégation de l’autorité spirituelle). Ha a cselekvésből a szellem hiányzik, akkor gonosz és értelmétlen (un vaine agitation).

A harcos előtérbe lépett és magával hozta a harcot:: a háború metafizikáját: ez a cselekvés elsőbbsége a szellem fölött. Ezzel a tettel az alul levő kasztokat felkavarta és a hagyományos rendet felfordította. Ez a világtörténeti fordulópont Kr. e. a VI. évszázad ideje: Lao-ce, Kung-ce, Buddha, az utolsó Zarathusztra, Hérakleitos, Pythagoras megjelenése, a történeti idő kezdete, a modern ember születése, az aranykor végleges letűnése, a lázadás, gyűlölet felszabadulása, a kasztok felborulása és a válság első lépése.

V. – René Guénon tudása sokkal gazdagabb, könyveinek tartalma lényegesebb és a hagyomány gondolata univerzálisabb, semhogy itt most csak kísérlet is történhetnék arra, hogy az ember egész művét ismertesse. Ezidőszerint ez még különben is lehetetlen lenne. A hagyomány lényeges részeit már kifejtette ugyan, főként a hinduizmusról szóló könyveiben. Az egyetemes hagyomány megalapozása azonban csak most folyik s a teljes feltárás talán egyhamar nem is várható. Guénon tanítványaival együtt, mint mondják, jelenleg Egyiptomban él, ahol az ősi egyiptomi és muzulmán tradíciót kutatja, miután többen az anyagot Távol-Keletrő1, Tibetből, Iránból, Észak-Afrikából, a kelta világból és Amerikából már összehordták és állandóan hordják. Ilyen kísérlet a hagyomány egységére Guénon alapján Ziegler Leopold „Überlieferung”-ja. Az összefüggések megtalálása mindenképpen korszakalkotó szemlélethez fog vezetni, s ezekre vonatkozóan egyelőre minden szó korai.

Még csak néhány szót a jelenről: ma, Guénon szerint, a Kali-yuga (Sötét kor) legvégén tartunk, amikor az arany elmerül az anyagban, aprópénzre váltódik, vérrel és kosszal mocskolódik be, ami annyi, mint: a hatalom és a szellem, a hierarchia és a rend széttörve, megcsúfolva feloszlik. A korszak után már nem következik semmi. Lejjebb süllyedni lehetetlen. Ez az apokalypsis – amiről a Védák éppen úgy tudnak, mint az Eddák, az egyiptomiak, kínaiak és az Új Testamentum. A modern ember nem akarja komolyan venni – mindez fantazma, vallás, vízió, mondják ma. S ezzel teljesítik be sorsukat, hogy nem hisznek annak, amit tízezer évvel ezelőtt is tudtak. Mialatt a tudomány szánalomraméltó automatizmussal még folyton haladásról és az emberi ész erejéről beszél, a politikába merült hatalom észvesztetten kapkod megoldás után, a megtévesztett tömeg világbékéről és testvériségről álmodozik – azalatt a hagyományos tudás látja, hogy a helyzet menthetetlen és egy nagy világkorszak befejeződött. Elkövetkezett a krízis – discernement des esprits –, ahogy a Jelenések könyve írja: a jó magot elválasztják a rossztól. Az elválasztás ideje a válság maga. Az út véget ért s most vissza kell térni az eredethez. A visszatérésben nem lesz mindenkinek része. A discernement des esprits annyit jelent, hogy: a termő és terméketlen szellemek elválasztása. Ez a válság értelme. A termények a megújulás felé tartanak. Guénon szerint az első jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt. Ez fog bennünket visszavezetni a kezdethez, az új induláshoz és a megújuláshoz. A válságról szóló könyvében nem csinál titkot abból, hogy a korszak vége, az ítélet, a discernement, az elválasztás – rettenetes lesz. Igen kevesen vannak a választottak: De aki az, abban máris szenvedélyes kívánság él, hogy a mai hamis humanizmustól, testvériségeszméktől megszabadulhasson és elhelyezkedhessék a hierarchiában. Ezt megelőzi a hagyomány szellemének restaurációja – c’est l’unique reméde du désordre actuel. A társadalom, mint minden életteljes korban, még az európai középkorban is, utoljára, megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni, visszatér az eredeti hierarchiába, az emberi természetnek megfelelő rétegekbe, tekintet nélkül, hogy azt osztálynak vagy kasztnak hívják. Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz.

1942

Jegyzet

* Ezek a könyvek a következők: Introduction générale á l’étude des doctrines hindous. 1921. – Le théosophisme: histoire d'une pseudoréligion. 1921. – L'erreur spirite. 1923. – Orient et occident. 1924. – L'homme et son devenir selon le Vedanta. 1925. – L'ésotérisme de Dante. 1925. – Le roi du monde. 1925. – La crise du monde moderne. 1927. – Autorité spirituelle et pouvoir temporel. 1929.

forrás: tradicio.org

NA szimbólum - El símbolo de NA

2008-05-16T08:34:00.000-07:00

A szuverenitás ibolyaszínű csillaga

A Nemzeti Anarchizmus szimbólumának alkotója, Michael Lujan, szántszándékkal választotta az ibolyaszínt, annak monarchikus, arisztokratikus konnotációi miatt. Az volt a véleménye, hogy ez jelképezi a legjobban az általános szuverenitás elvét, amelyet az anarchizmus személyesít meg. Ugyanakkor szintézise - az ibolyaszín- a vörösnek (a meleg, a tűz, a nap) és a kéknek (a hideg, a jég, a hold) és önmagában jelképezne a tengely mely körül fejtik ki hatásukat e szélső értékek. A csillag önmagában természetesen, az ember tradicionális szimbóluma, ámde ezen felül, világszerte az antiimperialista és forradalmi mozgalmak szimbóluma.

A zászló azért zöldszínű mert a zöld a természet színe. Szimbolizálja a fejlődést, a harmóniát, és a termékenységet. Erős érzelmi összefüggés van a zöld szín és a biztonság között. A zöld állandóságot és állóképességet sugalmaz. Zászlónk zöld színe a fejlődést és a reményt jelképezi.

La estrella púrpura de la soberanía

El creador del símbolo Nacional-Anarquista, Michael Lujan, escogió el color púrpura deliberadamente a causa de sus connotaciones reales y aristocráticas, en el que vió un significado del principio de soberanía en general, personificado en la figura del anarquismo. Se trata también de una síntesis de los colores rojo (el calor, el fuego, el sol) y el azul (el frío, el hielo, la luna), representando el eje sobre el cual operan estas dos polaridades. La estrella es, por supuesto, un símbolo tradicional del hombre, pero sobretodo es también un símbolo de los movimientos antiimperialistas y revolucionarios del mundo entero.

Nuestra bandera es verde, porque el verde es el color de la naturaleza. Simboliza el desarrollo, la armonía, y la fertilidad. Existen fuerte relación sentimental entre el color verde y la seguridad. El verde sugiere estabilidad y capacidad de resistencia. El color verde de nuestra bandera simboliza el desarrollo y la esperanza.

Al Nakba - Catastrophe - Katasztrófa

2008-05-15T05:44:00.001-07:00

Sixty-day anniversary of Al- Nakba (the catastrophe)
Az Al Nakba (a katasztrófa) 60. évfordulója

Nemzeti anarchizmus - logó

2008-05-14T13:24:00.000-07:00

Los Amos del Mundo

2008-05-14T00:49:00.000-07:00

Segunda Parte

Los Amos del Mundo

2008-05-14T00:47:00.001-07:00

Primera Parte

Homeland defense

2008-05-13T14:55:00.000-07:00

Védd meg Hazádat!

Julius Evola

2008-05-13T14:49:00.000-07:00

A FIATALSÁG, A BEAT-EK ÉS
A JOBBOLDALI ANARCHISTÁK
Az új generáció és a „fiatalok” problémájáról sokat írtak már, sőt, túl sokat. A témában született felvetések túlnyomórészt nem érdemelnek figyelmet, s a jelentőség, amit manapság a fiatalságnak általában tulajdonítanak – bizonyos mérvű lebecsülésével annak, aki „nem fiatal” – egyszerűen abszurd.

A feloldódás korában élve, kétségtelenül egyre inkább azok érvényesülhetnek, akik „gyökértelenek”, akik számára a „társadalomnak” nincs már jelentése, akik számára azok a kötöttségek sem léteznek többé, amelyek a minket közvetlenül megelőző időkben – s bizonyos térségekben még ma is – a létezést szabályozták, vagyis amelyek a polgárság erkölcsének és világának sajátjai voltak.

A fiatalság természetesen érzékenyen reagált erre a helyzetre, s a jelenkori kilátástalanságban néhány probléma felvetése indokolt lehet. Itt azonban feltétlenül el kell különíteni azt az esetet, amikor az említett helyzetet egyszerűen megéli valaki, vagyis abba nem valamely egyéni kezdeményezés révén kerül mint a tegnap csekély számú intellektuális indíttatású, individualista lázadója esetében.

Az új generáció ezt az állapotot tehát tényként fogadta el; különösebb gondot nem csinált belőle, sőt kötöttségek nélküli helyzetével meglehetősen ostobán visszaélt. Amikor ez a fiatalság azt állítja magáról, hogy nem értik meg, az egyedüli válasz, ami erre adható, hogy nincs bennük semmi megértendő. S ha fennállna valamiféle normális rend, kizárólag egy dolog jöhetne szóba: rövid úton rendreigazítani őket, ahogy a gyermekekkel szokás, amikor ostobaságuk terhessé, komisszá s arcátlanná válik. Bizonyos magatartásformák látszólagos antikonformizmusa (banalitásukról nem is beszélve) egyébiránt egyfajta divatot, új konvenciót követ, aminek a fennen hangoztatott szabadsághoz természetesen semmi köze.

Az általunk más helyütt már vizsgált jelenségek amilyen a közönségesség kedvelése, bizonyos új erkölcsök kapcsán javarészt erre a fiatalságra lehet utalni. Közéjük tartoznak (mindkét nemből) az üvöltve éneklők, az úgynevezett dalszerző énekesek rajongói, e sorok írása idején a ye-ye-sessions kollektív marionettizmusának megszállottjai, a tetováltak, az ezeknek megfelelő magatartással egyetemben. Mivel szánalmas jelentéktelenségük érzékelésének hiánya lehetetlenné teszi, hogy bárki bármiféle hatást gyakoroljon rájuk, nincs mit tenni: magukra hagyhatjuk őket ostobaságukban. S ha esetleg ezekben a fiatalokban fel is merül valamilyen kétkedő vélemény olyan témákban, mint például a kiskorúak szexuális emancipációja, vagy a család értelme, ennek sincs semmiféle jelentősége.

Ez a fiatalság az évek múlásával, a szükség által kényszerítve, s leginkább az élet anyagi jellegű, gazdasági problémáival szembekerülvén, megadóan alkalmazkodik a korunkat fémjelző munkahelyi, termelői és társadalmi rutinokhoz, s ezzel a jelentéktelenség, a senkiség egyik formájából egyszerűen átlép a másikba. Itt nem létezik semmiféle probléma, ami megérdemelné figyelmünket.

Az ilyen, csupán az életkora által definiált fiatalság (merthogy az ifjúság egyéb lehetséges benső, szellemi jellegzetességeiről itt egyáltalán nem beszélhetünk) főként Itáliában tömeges. Ugyanakkor Nyugat-Németországban némileg más a helyzet: az említett bamba, link típus sokkal kevésbé elterjedt. Itt azonban az új generáció minden további nélkül elfogadta egy olyan lét tényét, melyben nem kell problémákat felvetni, egy olyan életét, melynek nem kell kutatni az értelmét vagy célját, s csupán arra gondol, hogy a Németország új gazdasági kibontakozása által kínált javakat s könnyítéseket élvezze. Itt a „gond nélküli” fiatal típusáról lehet beszélni, amely esetlegesen sokféle konvenciónak fordított hátat, ám az új lehetőségekre anélkül tett szert, hogy konfliktusokat teremtett volna ezen a kétdimenziós cselekvési szinten, amitől egyébként minden magasrendű érdeklődés, mítoszok, tanok, isteni ideák felé való fordulás idegen.

Elképzelhető azonban, hogy mindez Németországban csak átmeneti állapot, tudniillik ha megnézzük azokat a nemzeteket, ahol korábban jutottak el a szinte mindenre kiterjedő „jóléti társadalom”, a bebiztosított, racionalizált élet atmoszférájába mint Dániában, Svédországban és részben Norvégiában , ott végül bizonyos visszajelzések, váratlan, erőszakos kitörések formájában, rendre megjelentek. E ponton a jelenség érdekessé válik és a figyelemre érdemes lehet.

De, hogy a legjellegzetesebb példát ragadjuk meg, Amerikát, illetve részben Angliát kell megvizsgálni. Amerikában az új generáció szellemi traumájának és lázadásnak jelenségei már átláthatókká váltak. Az úgynevezett beat generationre utalok itt: a beatekre vagy beatnikekre, vagy egy más változatukban a hipszterekre, akiket másutt már említettem. Ezek egyfajta anarchikus, társadalomellenes egzisztencializmus képviselői voltak, ez az egzisztencializmus azonban kezdettől fogva inkább gyakorlati, mint szellemi jellegű volt (noha néhány csekély jelentőségű irodalmi alkotás is született). E sorok írásakor a mozgalom divatja, virágkora már elmúlt: vagy teljesen letűnt a színről, vagy széttöredezett.

Mindazonáltal mint a jelenkori „kultúra” kórtünete, jelentőségét megőrizte; joggal számíthatunk rá, hogy amíg ez a kultúra fennmarad, hasonló megnyilatkozások ha más formában s más elnevezésekkel is újra fel fognak bukkanni. Ugyanakkor mivel az egész jelenkori rendszer korlátoltságát, sőt teljes képtelenségét az amerikai társadalom képviseli leginkább, itt a beat-ek lázadási formái paradigmatikus jelleget öltöttek, amelyeket az imént, főként Itáliával kapcsolatban említett bamba nemzedék megnyilatkozásaival természetesen nem helyezhetünk egy szintre.

Nézőpontunkból néhány probléma rövid vizsgálatának ebben az összefüggésben van létjogosultsága. Tudniillik szemben a pszichiáterek, a pszichoanalisták, a „szociális gondozók” vélekedésével osztjuk néhány beatnek azt a nézetét, miszerint, a jelenkori „társadalmakban” s „kultúrákban”, s kiváltképp az amerikaiban, kizárólag a lázadó, a nem alkalmazkodó, az aszociális ember számít egészségesnek. Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében „abnormálisnak” látszó a „normális”, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol. Szó sem lehet róla, hogy egyetértsünk azokkal, akik ezt a típust neurotikusnak bélyegezve „gyógyító nevelésnek” akarják alávetni, hogy „visszaszerezzék” a „társadalomnak”. Mindezt a pszichoanalista Robert Linder is képes volt elismerni. Ezen túlmenően azonban e helyütt minket az az ember érdekel, akit „jobboldali anarchistának” lehetne nevezni. Látni fogjuk a távolságot, amely ezt a típust a beatek és hipszterek nonkonformizmusán átderengő deviatív irányulástól szinte minden esetben elválasztja.

A beatek lázadásának kiindulási pontja, alaphelyzete nyilvánvaló. Vádolják a rendszert, amely jóllehet nem mutat „totalitárius” politikai formát, az életet elnyomja, a személyiséget megnyomorítja. Ehhez társul a jövő létbizonytalansága, mert mint mondják egy esetleges atomháború kilátásai miatt az egész emberiség léte vált kérdésessé (hozzá kell tenni, hogy az ilyen jellegű felvetések, egyfajta végítéletszerű értelmezésben, túlzóak). Ám mindenekelőtt a szellemi halál veszélyét érzik, ami a fennálló, sokszorosan függővé tevő rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlen velejárója. Amerika „rohadó ország, burjánzó rák minden sejtjében”; „passzivitás (konformizmus), szorongás, unalom: az amerikai álom” mondják. Ebben a légkörben teljes a gyökértelenség, az egyén elveszett atom a „magányos tömegben”: „a társadalom egy frázis, semmitmondó kifejezés”. A tradicionális értékek elvesztek, az új mítoszok lelepleződtek, s ez a „mítoszvesztés” szertefoszlat minden új reményt: „szabadság, szociális forradalom, béke valamennyi álszent hazugság”. „Az elidegenedés megszokott állapot” szól a fenyegető helyzetjelentés.

Mégis, itt már rá lehet mutatni a leglényegesebb megkülönböztető vonásra, amely a „jobboldali anarchistát” és a beatet elválasztja: a beat nem valami pozitívumból kiindulva reagál és lázad – szilárdan ragaszkodván bizonyos fundamentális értékekhez –, s arról, hogy milyen lenne a normális, értelmes rend, fogalma sincs. A kritikus helyzetre csupán egyfajta kaotikus életmóddal, úgyszólván ösztönösen reagál, szinte csak bizonyos biológiai reakciók keretein belül. Ezzel szemben a jobboldali anarchista tudja, mit akar, van alapja arra, hogy NEM!-et mondjon. A beat a maga kaotikus lázadásában nem csak nélkülözi ezt az alapot, de gyanítható, hogy amennyiben felmutatná neki valaki, visszautasítaná. Éppen emiatt lesz „zászló nélküli”, „cél nélküli lázadó”. Ez súlyos fogyatékosságot jelent, s ellentmondást, abban az értelemben, hogy a beat, a hipszter, aki annyira tart attól, hogy mások által meghatározottá, „heterokondicionálttá” váljon, egy sajátos értelemben ezt végül mégis elszenvedi, s éppen a szemközti oldalról, hiszen magatartásformáit az állandó, szinte kötelező szembenállás jegyében mindig a fennálló helyzet határozza meg. Pedig ha valaha, most igazán a szenvtelenség, a hűvös eloldódás lenne a legmegfelelőbb magatartás.

Ebből kifolyólag a beat, amikor a külvilág felé irányuló lázadásán és tiltakozásán túl felteszi magának a kérdést saját, személyes, benső életére vonatkozóan, a megoldást keresve szükségképpen ingoványos, csapdákkal teli területen találja magát. Miután híján van valamely szilárd belső centrumnak, az élet értelmetlenségével, ürességével kapcsolatos gondolatok mélyítése számára nemhogy előrelépést, de még mélyebbre zuhanást jelent, amivel egyenesen vesztébe rohan. Az adott válaszok zöme illuzórius: a beatek egyik előfutára, Thoreau például – megoldás gyanánt – a természeti ember, a természetbe való menekülés csaknem rousseau-i mítoszát ásta elő: túlságosan egyszerű recept ez, szellemtelenségéről nem is beszélve. Van aztán, aki a nomád élet, a csavargás új, keményebb bohémságának útjait taposta (mint Jack Kerouac hősei On the Road című regényében), egy olyan rendszertelen, kiszámíthatatlan élet útjait, amelytől minden átgondolt, határozott vonalvezetés és tudás idegen (itt Henry Miller első, bizonyos részben önéletrajzi hátterű regényeire is utalhatnék), s csupán arra törekszik, hogy pillanatról-pillanatra élje az életet, s válogatás nélkül falja az élményeket („a jelen perzselő tudata, »jó« és »rossz« nélkül”).

A helyzet csak súlyosbodik a szélsőséges megoldási kísérletek esetében, amikor is erőszakos cselekedetekkel, sőt bűncselekményekkel igyekeznek kitölteni a belső űrt és próbálják valódinak érezni magukat, ezáltal téve bizonyságot saját maguk előtt valamiféle magasabb rendű szabadságról (illetve egy „törvények, szükségszerűségek nélküli Én”-ről). E cselekedeteket egyfajta önmegerősítésnek tartják, a végső ellenállás, a fennálló rendszerrel és minden szokványos, racionális dologgal szembeni tiltakozás melletti elkötelezettségnek. Ezzel „erkölcsi” alapot adtak az ok nélküli bűnözéshez, amelyet nyerészkedési és érzelmi motivációk nélkül folytattak, „elkeseredett érvényesülési vágyból”, „embervoltuk önmaguk előtti bizonyítása végett”, mert „nem félnek önmaguktól”, s mert „a halállal és az alvilággal hazárdíroznak”. Ugyan-ebbe a vonalba esik minden olyan élmény keresése, ami megrázó, esztelen és erőszakos mindegy, hogy „a teremtés vagy a rombolás megrázó vágyát” tapasztalja.

E ponton a hasonszőrű megoldási kísérletek kétessége és csődje világosan szembetűnik. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen esetekben egy sajátos életérzés elkeseredett keresése szolgál egy valódi Én-érzés illuzórius pótlékaként.

A szélsőséges, esztelen tettekkel kapcsolatosan egyébként el kell mondani, hogy ilyen jelleget nem csupán az ölthet, ha például valaki kilép az utcára és az első szembejövő emberre rálő (ahogy a maga idejében André Breton ajánlotta a „szürrealistáknak”), avagy megerőszakolja a húgát, hanem az is, ha mondjuk elajándékozza vagy elherdálja mindenét, vagy kockára teszi az életét, hogy megmentsen egy ismeretlen hülyét. Ezekben az esetekben az illetőnek azt kellene meggondolnia, hogy amit „ok nélküli” szélsőséges tettnek vél, azt esetleg olyan rejtett impulzusok sugalmazására cselekszi, amelyeknek a rabszolgája, ahelyett, hogy egy magasabb rendű szabadságot tanúsítana és valósítana meg. Általában, súlyos ellentmondás az anarchista individualistában, hogy miként lehet „ő kötöttségek nélkül önmaga”, ha eközben saját maga rabszolgája. Kétség kívül igaz Herbert Gold azon esetekre tett megállapítása, melyekben ez a benső vizsgálódás hiányzik: „A hipszter a legnyomorúságosabb rabszolgasors áldozata, olyan rabszolgasorsé, amellyel mivel nincs tudatában még büszkélkedik is, és szabadságnak hívja”.

Sőt, mi több, sok intenzív tapasztalat, amely tűnékenyen a „valóság” érzetét adhatja, hosszabb távon a beatet még kevésbé valóságossá teszi, mert függésbe taszítja. Wilson erre regényének egyik szereplője révén elég világosan mutat rá. Ez a figura, aki egy nagyjában-egészében beat légkörben szadista kéjgyilkosságok sorozatát követi el, hogy „reintegrálódjon”, s megszabaduljon a frusztrációtól, „mert megfosztottak bennünket a jogunktól, hogy istenek lehessünk”, végül is torz, „irreális” lényként lepleződik le. Olyanná lett „mint egy sajátos paralízisben szenvedő beteg, akinek egyre erősebb stimulánsokra van szüksége, törődni pedig már nem képes semmivel.” Egy másik szereplő mondja: „Azt hittem, (a gyilkosság) csak egyfajta lázadás a modern világ és fogaskerekei ellen, hiszen minél többet beszélnek rendről és társadalomról, a bűncselekmények száma annál inkább nő. Úgy hittem, bűntettei csupán a kihívás jelei... De rájöttem, hogy egyáltalán nem azok: ő ugyanazon okból gyilkol, ami az alkoholistát inni kényszeríti, aki az ital nélkül már képtelen meglenni.” Mindez természetesen a többi „szélsőséges” élményre is érvényes.

Hogy újabb pontos megkülönböztetést tegyünk, futólag utalni kell rá, hogy a Tradíció világa ismert egy utat, az úgynevezett „bal kéz útját” (erről A szexus metafizikája című könyvünkben már beszéltünk, ld. 28. fejezet), amely szintén a fennálló törvény megszegését, a pusztítás és az orgiasztikus élmények különböző formáit kontemplálja, de pozitív, szakrális és „szakrifikális” kiindulópontról, „a magas felé”, a transzcendencia felé irányulva, amivel minden korlát összeegyeztethetetlen. Itt tehát szó sincs arról, hogy valaki azért kövessen el például erőszakos cselekedeteket, mert bensőleg összeroskadt és szétesett, és hogy ezáltal valamelyest talpon maradjon. Ezért Wilson könyvének címe: „Ritual in the Dark” (Rítus a sötétben) igen találó: mintha fény nélkül, a homályban ülnék meg azt, ami más összefüggésben akár egy átlényegítő rítus rangjára emelhet.

Ugyanezen a vonalon, a beatek gyakran nyúltak különféle drogokhoz, hogy ezek segítségével törjék át s nyissák meg valahogyan a közönséges tudati szintjüket. Legalábbis a jobbak szándékai ezek voltak. Egyik legismertebb képviselőjük, Norman Mailer azonban végül rádöbbent, hogy a drogok használata valójában „hazárdjátékot” jelent. A „nagyobb világosság”, a „valóság eredeti, friss és újszerű érzékelése” mellett, amely „az átlagember számára immár ismeretlen”, és amire némelyek a drogokhoz folyamodván törekednek, ott van a „mesterséges paradicsomok” veszélye, az eksztatikus gyönyöröknek, az intenzív érzéseknek, sőt vizionálásoknak való alárendelődés. Nem beszélve arról, hogy ezek az élmények mindennemű szellemi és megvilágosító tartalmat hiányolnak, kísérőjelenségük pedig a közönséges állapotba való visszazuhanást követően egy olyan depressziós állapot, amely az illető egzisztenciális válságát csak tovább súlyosbítja. Ismét itt vagyunk a saját lét alapmagatartásának milyenségénél: az egyes drogok ilyen vagy olyan kimenetelű behatásánál szinte mindig ez a perdöntő. Tanúsítja ezt például Aldous Huxleynak a meszkalin hatásáról tett beszámolója is (aki a szer elfogyasztásakor már valamennyire tájékozott volt a tradicionális metafizikában). Szerinte a meszkalin hatására átélt élmények és a magas-rendű misztika bizonyos tapasztalatai között analógiát lehet vonni, amit viszont az egészen más alapállásból és személyes felkészültségből kiinduló Zaehner aki meg kívánta ismételni Huxley tapasztalatait, hogy „ellenőrizze azokat” cáfolt, a saját maga által átélt meglehetősen semmitmondó hatásokra hivatkozva. Nos, hasonlóan a beat, amikor mint súlyos válságban szenvedő lény nyúl a drogokhoz, ezek használatától semmi jót nem várhat vakon tapogatózva biztosan a vesztébe rohan. Szinte elkerülhetetlenül a rosszabbik változat kerekedik felül, az eredeti várakozást ellenkezőjére fordítva. A problémát természetesen a „Valóságra” való esetleges, tűnékeny rányílások nem oldják meg, ha ezek után az illető ismét egy kilátástalan életbe zuhan vissza. Hogy az e területen való kalandozáshoz a legfontosabb előfeltételek hiányoztak, abból a tényből is világosan kitűnik, hogy a beatek és a hipszterek esetében nagy-részt olyan fiatalokról volt szó, akik nem rendelkeztek a szükséges érettséggel, az önképzés lehetséges formáitól pedig eleve elzárkóztak.

Volt, aki szerint a beatek (vagy legalábbis egy részük) a homályban tapogatózva tulajdonképpen egy új vallás kerestek. Mailer, aki azt akarta, „hogy Isten megmutassa neki arcát”, egyenesen azt nyilatkozta, hogy ők egy új vallás hordozói, és kicsapongásaik, lázongásaik átmeneti formák, amelyek „holnap egy új vallást szülhetnek, olyat, mint például a kereszténység”. Erre a kijelentésre akkor sem volt sok alap, ma pedig, amikor számot lehet vetni az eredménnyel, semmi ilyesmit nem látunk. Nem nehéz belátni, hogy az ilyesfajta erőfeszítésekből éppen a magasabb rendű, transzcendentális vonatkozási pontok hiányoznak, azok, amelyek a vallásokéhoz hasonlóan támpontokat és helyes orientációt adhatnak. „Egy olyan vallást keresnek, amely megmentené őket” mondta valaki. De mivel „Isten életveszélyben van” (Mailer), a nyugati theisztikus vallás Istene itt nem jöhetett szóba. Ily módon az úgynevezett mystic beat másfelé, a keleti metafizika, kiváltképp a Zen felé tapogatózott. Ez utóbbi tekintetben azonban joggal élhetünk gyanúval, már ami a motivációkat illeti. Tudniillik a Zen a kérdéses egyénekre főként tanításainak azon eleme révén gyakorolt vonzóerőt, amely a Valóságra való váratlan, előzmények nélküli megvilágosító erejű megnyílásokat helyez kilátásba (az úgynevezett satorikkal), amiket minden racionális felépítmény visszautasítása, lerombolása, a tiszta irracionalitás, valamennyi bálvány kíméletlen ledöntése, s erőszakos eszközök esetleges alkalmazása képes előidézni. Érthető, hogy mindez nagyon vonzó a gyökértelen nyugati fiatal számára, aki a tanulmányokat nem szenvedheti, lázong és a kalandoknak él. Ám az igazság az, hogy a Zenben hallgatólagosan egy többévszázados tradícióban való előzetes jártasság úgyszólván alapkövetelmény, továbbá bizony igen kemény próbák sincsenek kizárva (elegendő néhány Zen-mester életrajzát elolvasni Suzuki, aki elsőként ismertetett Zen doktrínákat Nyugaton, a satori előzményeként joggal beszélhetett a szó szoros értelmében egy bizonyos „tűzkeresztségről”). Arthur Rimbaud a látnokká válás olyan módszeréről beszélt, amely valamennyi érzékszerv szisztematikus összezavarásán alapul, és nem zárhatjuk ki, hogy egy olyan életben, amely folytonosan halálos veszélyeknek teszi ki magát, vezető nélkül, egyedül haladva is olyasféle „megnyitások” következzenek be, amelyekre a Zen utal. Azonban mindig kivételekről lesz szó, amelyek valóban egyfajta csoda jellegével bírnak: szinte mintha az illető erre lett volna predesztinálva, vagy valamiféle védőszellem oltalma alatt állna. Okkal gyaníthatjuk, hogy a vonzás oka, amelyet a Zen és hasonló doktrínák képesek gyakorolni a beatekre, feltételezhetően leginkább abban áll, hogy ezekben egyfajta spirituális igazolást látnak a maguk számukra a negatív anarchiára való hajlamukat illetően, s a merő féktelenségre, így kerülvén ki az elsődleges feladatot, azt a feladatot, ami az ő esetükben saját maguk benső megformálását jelentené.

Ez a homályos vágy egy magasabb rendű, metaracionális vonatkozási pontra, s ahogy valaki fogalmazott, „a Lét titkos intésének” megragadására, aztán teljesen vakvágányra térül, amikor ezt a „Lét”-et összekeverik az „Élet”-tel, engedve az olyan teóriák sugallatainak, mint amilyenek Jungé és Reiché, továbbá amikor az orgazmusban, s a jazzhez hasonló dolgok által kínált, lefokozott és rohamokban jelentkező dionysizmusnak való önátadásban látnak újabb érvényes utakat ahhoz, hogy „valósaknak érezzék magukat”, s kapcsolatot teremtsenek a Valósággal.

A szexust illetően a témával kapcsolatos állásfoglalásainkat egy másik tanulmányban fejtettük ki bővebben, ahol az úgynevezett „szexuális forradalom” apostolainak nézeteit vizsgáljuk (a tanulmány címe: A szexus szabadsága szabadulás a szexustól). Wilson már említett regényének egyik hőse azt kérdi önmagától, vajon „a vágy, amit egy nő iránt érzünk, nem csupán egy nagyobb intenzitásra való sóvárgás-e”, és nem valamiféle fennsőbb rendű szabadságra irányuló ösztönzés terelődik-e át, tudtunkon kívül, a szexusra való késztetésbe. Ez a felvetés jogosult lehet. Már felhívtuk a figyelmet rá, hogy a szexualitás nem biológiai vagy szenzualista, hanem egy sajátos transzcendens felfogásának pontos, nem ritkán előforduló vonatkozási pontjai lelhetők fel a tradicionális tanításokban. Azonban vissza kell térnünk arra a problematikára, amelyet „A szexus metafizikája” című művünkben vizsgáltunk, ahol is a szexuális tapasztalat ambivalenciájára világítottunk rá, azaz mind a benne rejlő pozitív, mind a regresszív, „derealizáló” s függővé tévő lehetőségekre. Nos, amikor az alaphelyzet egyfajta egzisztenciális szorongás olyannyira, hogy a beat valóságos megszállottja a „tökéletes orgazmus” el nem érése rémképének (az általunk már említett Wilhelm Reich és részben D. H. Lawrence nézetei befolyására, akik ebben látták az eszközt, hogy a Léttel és a szellemmel összetévesztett élet primordiális energiáját magukba integrálják) ebben az esetben minden okunk megvan gyanítani, hogy a szexuális tapasztalat negatív és feloldó aspektusai fognak túlsúlyba kerülni. Még egyszer: minthogy hiányoznak azok a kiindulási egzisztenciális feltételek, hogy az ellenkezője menjen végbe, a szexus és az orgazmusban előtörő erő fogja uralni az Ént, és nem fodítva, úgy ahogy az szükséges volna ahhoz, hogy mindez egy útként szolgáljon számára. Miként a drogok esetében, nem egy, a centralitástól távollevő új generáció az, amely képes az efféle tapasztalatokkal való szembesülésre, amelyeket egyébként a „bal kéz útja” is az első helyen vesz tekintetbe. Ami a korlátlan szexuális szabadságot, mint merő lázadást és antikomformizmust illeti, merő banalitással van dolgunk, aminek szellemi felvetésekhez semmi köze.

A negatív irányulás tünetei akkor körvonalazódnak igazán, amikor a beatek a jazzből egyfajta vallást csinálnak, és további pozitív eszközöket látnak benne „elidegenedésük” legyőzésére, s hogy megszabadító erejű pillanatokat ragadjanak meg. A jazz néger eredete (ami mint alap nem enyészik el ezen ritmusok kidolgozott formáiban sem, amikor is a swing és a be bop session jön létre), ahelyett hogy gondolkozóba ejtené őket, felértékelve jelenik meg szemükben. Másutt már rámutattunk arra a tényre mint Amerika szellemi „elnégeresedésének” egyik megjelenésformájára , hogy éppen Mailer, egy ismert írásában a beat helyzetét a négeréhez tudta hasonlítani, úgy beszélve a beatről mint „fehér négerről”, miközben az irracionális, „természetes”, ösztönös, erőszakos néger természet bizonyos aspektusait nem győzi csodálni. Ezen túlmenően, a beatekben szexuális téren is jelen volt egy feltűnő tendencia a keveredésre, még fehér leányokban is, akik szembefordulván a konvenciókkal és „előítéletekkel” négereknek adták oda magukat. Ami a jazzt illeti, ezekben a körökben a jelen írás elején említett, ostoba, nem amerikai fiatalságnak a kritikátlan lelkesedésénél komolyabb szerepet kapott. Azonban éppen emiatt nagyobb is a veszély: minden okunk megvan rá, hogy azt gondoljuk, a frenetikus és elementáris ritmusokban való feloldódáskor az „én elhagyása” lefelé történik; a személyalattiba, a pusztán vitálisba, a kezdetlegesbe való regresszió formái lépnek előtérbe, s részleges megszállottságok, amelyek az intenzív, már-már extatikus kitörésekkel fűszerezett, rohamszerű őrjöngések percei után minden korábbinál üresebbé és irreálisabbá teszik a résztvevőket.

Ha figyelembe vesszük a néger rítusok s kollektív ceremóniák atmoszféráját, amelyekre eredetét és kezdeti formáit tekintve mindez visszavezethető, a jazzben ez a fajta irányulás ugyanannyira szembetűnő, mint az amerikai négerek által még mindig gyakorolt macumba és cadombé szertartásokban. Vitathatatlanul a démonizmus és a transz formáival állunk szemben, sötét képességekkel, amelyektől bármiféle nyitás egy magasabb világra távol áll.

Sajnálatos módon szinte lehetetlen többet összeszedni az elemzéshez arról, amire a beatek és hipszterek egyéni egzisztenciális téren törekedtek a fennálló rendszer elleni jogos lázadásuk mellett, hogy betöltsenek egy bizonyos űrt és megoldják a szellemi problémát. A krízishelyzet továbbra is tart. Csupán kivételes esetekben, amikor egy „jobboldali anarchistáról” van szó, kerülünk közel valami olyasmihez, aminek némi pozitív érvénye lehet. A kérdés végérvényesen az emberi lényeg. Pusztán azon, ami gyakorlati antikonformizmus, demitizálás, hűvös elhatárolódás a polgári társadalom intézményeitől, semmi kifogásolnivaló nincs hogyha egy új generáció komolyan követi ezt a vonalat. A beat-nemzedék némely képviselőjének felhívása alapján mozgalmukat nem valami múló divatként tettük vizsgálat tárgyává. El kellett időzni fölötte jellegzetes megjelenési formái miatt, hiszen problematikája a jelenkor szükségszerű velejárója. És ez azok után is megőrzi jelentését, hogy az említett formák Amerikában aktuálisukat és meghatározó jelentőségüket elveszítették.

Ezek után, a fiatalok nemzedéke kapcsán, még egy különleges esetet kell röviden számba vennünk. Léteznek fiatalok, akik lázadnak Itáliában a fennálló politikai-társadalmi rendszer ellen, egyszersmind érdeklődést is mutatnak azon horizontok iránt, amit általában a Tradíció világának szoktunk nevezni. Miközben egyrészről gyakorlati téren szembeszállnak a fenyegető módon előretörő baloldali erőkkel és ideológiákkal, másrészről, legalábbis elméletileg, gyakran vetik tekintetüket szellemi horizontok felé, egy ősi bölcsesség diszciplínái iránt érdeklődvén, pozitívabb terminusok között, mint ahogy az a mystic beat zavaros megközelítéseiben történt.

Vannak tehát erőink, amelyekkel elvileg „lehetne kezdeni valamit”. A kérdés az, kaphatnak-e megfelelő útbaigazítást, amely a helyes irányba fordítaná működésüket.

A Tigrislovaglás (Cavalcare la tigre) című könyvünk, amelyet „a jobboldali anarchista kézikönyvének” is neveztek, bizonyos fokig megoldja a problémát, amennyiben egy meghatározott, megkülönböztetett embertípushoz fordul, melynek a magas fokú érettség a sajátja ezt talán nem mindig emeltük ki eléggé. Így azon fiatalok csoportja számára, akikről az imént beszéltünk, az ebben a könyvben ajánlott utak nem mindig megfelelőek és általában nem realizálhatóak.

Ezen fiatalok számára az első dolog, amit tanácsolhatunk, hogy éljenek gyanakvással az olyan dolgokkal szemben, amelyek csupán a biológia törvényeiből fakadóan, vagyis életkorukból kifolyólag kelthetnek bennük érdeklődést és lelkesedést. Meg kellene vizsgálni, hogy a felnőttkor közeledtével, amikor a létezés konkrét problémáit kell megoldaniuk, az a magatartásuk változatlan marad-e. Személyes tapasztalatunk sajnos megmutatta, hogy erről ritkán van szó. Úgy harminc év körül kevesen maradnak álláspontjukon.

Beszélhetünk arról a fiatalságról is, amely nem csupán biológiai, hanem van egy benső, szellemi megjelenési formája is, vagyis nem a kortól függ. Az egyik fiatalság azonban a magasabb rendű megnyilvánulhat a másikban. Nem mondjuk, hogy ezt az „idealizmus” jellemzi, mert e kifejezés gyanús a vele való visszaélések miatt, és mert az ideálok demitizálásának a megszokott értékek teljes fölszámolásáig elmenő képessége olyan jellegzetesség kellene, hogy legyen, amelyet egyéb, esetleg erősen különböző tájékozódású áramlatokkal közösen képviselhetnek ezek a fiatalok. Inkább a lelkesedés és a lendület, a feltétel nélküli odaadás bizonyos képességéről kell beszélni, a polgári léttől s a pusztán anyagias, önös érdekektől való függetlenségről.

Nos, az első feladat az lenne, hogy a magunkévá tegyük ezeket a képességeket amelyek a jobbakban együtt jelennek meg a fizikai fiatalsággal olyannyira, hogy állandó tulajdonságainkká legyenek, ellenállva minden ellenkező befolyásnak, amelyeknek az évek múlásával sorsszerűen ki vagyunk téve. Ami az antikonformizmust illeti, az első követelmény a polgárival határozottan ellentétes életvezetés. Első időszakában Ernst Jünger volt olyan bátor, s ezt írta: „Jobb, ha az ember bűnöző, mint ha nyárspolgár”. Nyilván nem szó szerint kell venni ezt a fordulatot, mindazonáltal az általános tájékozódási irányt jól megjelöli. A mindennapi életben azután elsősorban azoktól a csapdáktól kell óvakodni, amiket a házassággal és a családdal kapcsolatos érzelgős feladatok jelentenek, s azoktól, amelyek az abszurdnak mutatkozó társadalom meglevő felépítményeihez még hozzátartoznak. Ez egy alappróbakő. A szóban forgó típus számára, viszont néhány tapasztalat, amelynek a beatek és a hipszterek esetében problematikus voltát láttuk, nem feltétlenül jelenti ugyanazokat a veszélyeket.

Ennek ellenpárjaként benne felébred az igény a kötetlen formájú önképzésre, függetlenül mindenféle társadalmi vagy „pedagógiai” elvárástól. A fiatalok számára alakulásukról, formálódásukról van szó, a legobjektívebb értelemben. Itt egy nehézség jelentkezik arra nézve, amit minden formálódás mint vonatkozási pontot feltételez: bizonyos értékeket. Csakhogy a lázadó fiatal többnyire minden értéket visszautasít, s a fennálló és különösképpen a polgári társadalom összes „erkölcsét” elveti.

E ponton egy lényeges különbségtételhez kell folyamodnunk. Léteznek „értékek”, amelyek konformista jellegűek, igazolásuk szinte teljesen külsődleges, társadalmi; amelyek azért lettek ilyenek, mert eredeti alapjaik maradéktalanul elenyésztek. Más értékek viszont alapkövekként jelentkeznek, amelyek az ember számára szilárdságot, igazi tartást biztosíthatnak. A bátorság, az egyenesség, a becsületesség, a hazugságtól való idegenkedés, a képtelenség az árulásra, a minden alantas érdek s szánalmas egoizmus fölött állás ilyen jellegű értékek, melyek bizonyos értelemben fölötte vannak mind a „jónak”, mind a „rossznak”, tehát nem „erkölcsi”, hanem ontológiai síkon működnek: pontosan azért, mert „létet” adnak vagy megerősítik azt, szemben a labilis, tűnékeny, amorf természet képviselte állapottal. Itt nincs érvényben semmiféle „imperativus”. Egyedül az egyén természetes rendelkezése hozhat döntést. Hogy egy hasonlatot használjunk, a természet legalább annyi tökéletesen kikristályosodott anyagot mutat, amennyi tökéletlen és a kristályosodási folyamat végéig el nem jutottat, málékony anyakőzetbe keveredve. Nyilvánvalóan nem fogjuk morális értelemben „jónak” nevezni az előbbieket, „rossznak” az utóbbiakat. A „valódiság” különböző fokairól van szó. Ugyanez érvényes az emberre. A fiatal nevelési problémáját és a tanulmányok iránti vonzódását ezen a síkon létező dolgoknak tarthatjuk, a társadalmi morál minden kritériuma és értéke fölött. F. Thiess jogosan írta: „A közönségesség, gonoszság, hitványság, állatiasság, csalárdság mellett létezik az erényesség, a bigottság, a törvény iránti konformista tisztelet ostoba gyakorlata. Semmit sem ér sem egyik, sem a másik.”

Általánosságban minden fiatalt az energiák túláradása jellemez. Felmerül így ezek lekötésének problémája, főképp egy olyan világban, amilyen a jelenlegi. E tekintetben mindenekelőtt a „fejlődés” folyamatának fizikai téren végbement legutóbbi fejleményeit kell figyelembe venni. Óvakodnék attól, hogy a modern sportok bármelyikének gyakorlását tanácsoljam. A sport kifejezetten a modern tömegek elbutulását jelző s előidéző tényezők egyik elsőrendűje, amelytől a közönségesség szinte elválaszthatatlan. Néhány speciális fizikai tevékenység azonban esetleg szóba jöhet. Példaként állhat a hegymászás, ha visszavezetik eredeti formáiba, technikai felszerelés nélkül, és anélkül, hogy merő akrobatizmusba torkollna. Ezek ugyanis deformálták és lélektelenné tették a legutóbbi időkben. Az ejtőernyőzés is kínál pozitív lehetőségeket ebben és az előbbi esetben a veszély tényezőjének jelenléte lehet hasznos segédanyag a benső megerősödéshez. Egy másik példa a japán harcművészet lehetne, ha megvan az a szerencsés lehetőség, hogy az ember az eredeti hagyomány szerint sajátítsa el és nem a Nyugaton immár annyira elterjedt formákban, amelyek nélkülözik azt a szellemi kiegészítést, melyek révén az efféle tevékenységben való mesteri tudás szorosan összefonódhatott benső és szellemi diszciplinák kifinomult formáival.

Nem is olyan régen Közép-Európa bizonyos diákszervezetei, az úgynevezett Korpsstudenten, a Mensurt azaz a pontos szabályokat követő, nem halálos kimenetelű, véres párbajokban zajló „összecsapásokat” (nyomaikat sebhelyek őrizték az arcon) azzal a céllal gyakorolták, hogy növeljék a bátorságot, az állhatatosságot, az elszántságot, a fizikai fájdalommal szembeni ellenállóképességet; miközben nagyra tartották a magasabb erkölcs bizonyos értékeit, a becsületet és a bajtársiasságot. Jóllehet esetlegesen nem riadtak vissza bizonyos túlzásoktól, különféle lehetőségeket kínáltak. Lévén azonban, hogy az ennek megfelelő társadalmi-kulturális keretek elenyésztek, ma nem lehet semmi hasonlóra gondolni, különösen Itáliában nem.

A túláradó energiákat a politikai-társadalmi területen való „tevékenység” különböző fomáiba is át lehet vinni. Ebben az esetben lényeges lenne mindenekelőtt egy komoly belső vizsgálat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy az általános hangulattal ellentétes nézetekkel való esetleges foglalkozás nem csupán ürügy-e az energiák levezetésére (olyannyira, hogy más körülmények között akár ellentétes nézetek is ugyanúgy megfelelhetnének e célnak), tehát hogy a kiindulópont és a mozgatóerő egy valódi azonosulás-e azokkal a nézetekkel, ami a bennük rejlő érvény felismerésének köszönhető. Ezenfelül azonban e tevékenységet illetően fennáll a nehézség, hogy ha az a fajta fiatal, akire utalunk, esetleg világosan látja is, mely nézetekért érdemes síkra szállni, a jelenlegi társadalmi miliőben nehezen fog találni olyan csoportosulásokat vagy pártokat, amelyek valóban és megalkuvást nem ismerve ilyen nézeteket vesznek védelmükbe. Az a körülmény, hogy a jelenlegi helyzetben már-már elképzelhetetlen, hogy az immár fölényben levő, sőt uralkodó politikai-társadalmi áramlatokkal szembeni harc jelentős, átfogó eredményekhez vezessen, egy végső elemzésben nem lehet meghatározó tényező, hiszen a normának itt annak kell lennie, hogy tegyük, amit tenni kell, harcra készen, esetlegesen még vesztett állásból is. Végül is mindig hasznos lehet a mai időkben tettekkel is demonstrálni egy bizonyos „jelenlétet”.

Ami az anarchista tevékenységet mint merő tiltakozást illeti ami egyes országok fiataljai által (jeleztük már az észak-európai országok esetét, ahol a „jóléti társadalom” uralkodik) „vagánynak” ítélt erőszakos megnyilvánulásaitól egészen az olyan terrorista cselekményekig terjedhet, amilyenekre a régi típusú nihilista-anarchista politikusok vetemedtek , ha kizárjuk, ahogy ki kell zárnunk, néhány beat motivációját, vagyis a valamiféle erőszakos cselekedetre való szükségérzetet, csupán az általa nyújtott érzésre való szükséget, vagy egyszerűen mint az energiák levezetésének módját, nos az efféle tevékenység nem tűnik túlságosan meggondoltnak. Természetesen, ha ma meg lehetne szervezni egyfajta működő Santa Vehme-t, olyat, amely a jelenkori felforgatás fő felelőseit állandó fizikai bizonytalanságban tarthatná, az nagyszerű lenne. Csakhogy ez nem olyan dolog, amit fiatalok meg tudnának szervezni, másrészről pedig a jelenlegi társadalom védelmi rendszere nagyon jól felépített ahhoz, hogy az efféle kezdeményezéseket csírájában elfojtsa, az ekkor fizetendő ár pedig túlságosan magas.

Még egy dolgot szemügyre kell vennünk. Azon fiatalok csoportjában, akikről beszélünk és akiket a jelenlegi környezethez képest jobboldali anarchistákként lehetne meghatározni, találhatóak olyanok is, akikre vonzást gyakorolnak a tradicionális szellemiség komoly képviselőinek tanulmányaiból megismert szellemi megvalósítás perspektívái, régi bölcseleti és beavatási doktrínák vonatkozásában. Itt valami komolyabbról van szó, mint a Zen rosszul értelmezett irracionalizmusa által néhány tengeren túli beatben keltett kétes érdeklődés esetében, már az értesülés forrásainak eltérő minősége miatt is. Ez a vonzódás érthető, ha figyelembe vesszük azt a szellemi űrt, ami a Nyugaton uralkodóvá vált vallásos formák hanyatlása s érvényességük kérdésessé válása révén keletkezett. Meg lehet tehát érteni, ha ezektől elszakadván nem üres szurrogátumok, hanem valami ténylegesen magasabb rendű után áhítozik valaki. Mindazonáltal nem szabad túlságosan nagyratörő és a valóságtól távol eső reményeket táplálnunk, amikor fiatalokról van szó. Nem csupán a kellő érettség elérésére van szükség, de szem előtt kell tartanunk, hogy az az út, amelynek a korábbiakban adtuk meg az értelmét, különösen magas színvonalat kíván meg, s kívánt is meg mindig, s valami ahhoz hasonlót, amit a vallási Rendek körében, sajátos értelemben „elhivatottságnak” neveznek. Tudvalevő, hogy az ilyen Rendekben bizonyos időt hagytak a novíciusnak, amíg az megbizonyosodhatott saját elhivatása valóságossága felől. Ezzel összefüggésben el kell ismételnünk amit egy általánosabb elhivatottsággal kapcsolatosan mondottunk, melyet a fiatalság körében tapasztalni lehet: meg kell győzödnünk róla, hogy vajon ez az évek múlásával nemcsak, hogy nem gyengül, hanem még erősödik is-e.

Az általunk jelzett doktrínáknak nem szabad olyan illúziókat ébreszteniük, amelyeknek a neospiritualizmus számos jelenkori hamis formája kedvez (teozofizmus, antropozófia és hasonlók), azaz nem szabad azt gondolni, hogy a legmagasabb cél kitűzése minden ember hasznára válnék, és mindenki számára megvalósítható volna ilyen-olyan szükségmegoldásokkal, ahelyett, hogy úgy tűnnék, mint valamely messzi csúcs, amely felé csak egy hosszú, rögös és bizonytalan út vezethet. Annak számára azonban, aki valódi érdeklődést táplál, mindig kilátásban lehetnek bizonyos nem kis jelentőségű előkészítő feladatok. Mindenekelőtt az élet- és világszemléletre vonatkozó tanulmányok sorának szentelhetjük magunkat, ami az említett doktrínáknak természetes kiegészítője, egy új szellemi formálódás céljából, ami valaminek az állítása alapján megerősítheti a mindarra kimondott NEM!-et, ami ma létezik, továbbá a modern kultúrának betudható mély, szinte mindenre kiterjedő megmérgeződés kiküszöbölése céljából.

A következő lépés, a következő feladat az lenne, hogy túllépjünk a pusztán intellektuális síkon, „organikussá” téve az eszmék adott együttesét úgy, hogy ez egy alapvető egzisztenciális irányulást határozzon meg, és ezzel együtt elidegeníthetetlen, összerombolhatatlan biztonságérzetet ébresszen. Az az ifjúság, amely lépésről-lépésre idáig érkezne, már nagyot haladt volna előre. Nyitva maradhatna számára a harmadik fázisra vonatkozó „ha” és „amikor”, amelynek során, az előző kettő után, az eredeti feszültség fennmaradása esetén meg lehet kísérelni bizonyos, az emberi lét határaihoz viszonyított „dekondicionáló”, feltétel nélkülivé tevő tetteket. E tekintetben mérhetetlenül finom tényezők léphetnek működésbe, és az egyetlen értelmes dolog, amit tenni lehet, a megfelelő felkészülés. Egy fiatalnál valami váratlanra várni képtelenség.

Személyes tapasztalataink alapján úgy tűnt, van létjogosultságuk ez utóbbi rövid meggondolásoknak és pontosításoknak, amelyek nyilvánvalóan a nem konformista ifjúság egy meglehetősen magasan kvalifikált csoportjára tekintenek: azoknak a csoportjára, akik a megfelelő helyen érzékelték a sajátságosan szellemi problémát.

Mindezzel meglehetősen túlmentünk azon, amit közönségesen a fiatalok problémájának neveznek. Meg lehet érteni a „jobboldali anarchistát” mint kellően körvonalazott, elfogadható típust, szemben akár az elbutított fiatalokkal, akár a „zászlótlan lázadókkal” és azzal, aki fejest ugrik a mélybe s olyan tapasztalatokkal szembesül, amelyek, ha valaki nem rendelkezik bizonyos belső tartással, nem vezetnek semmiféle valós megoldáshoz, nem hoznak magukkal semmi pozitívumot. Szigorúan véve azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ez a tartás egy korlátozás, egy megkötöttség, hogy ellentmond az eredeti elvárásnak, az anarchizmus abszolút szabadságának. Ám mivel nehezen elképzelhető, hogy aki ezt az ellenvetést tenné, az ezt a valódi értelemben vett, abszolút transzcendencia álláspontját birtokolva tenné – olyan álláspontról, amilyenre, hogy egy példával éljünk, a magas szintű aszkézis tekint a maga területén –, csak azt válaszolhatjuk, hogy a másik alternatívát egy olyan bélyeget viselő ifjúság jelenti, amely miután semmiféle szilárd mag nem maradt benne az általános feloldódás jelentette próbatétel során, joggal tekinthető e feloldódás egyszerű egzisztenciális produktumának, s ebből következően vele kapcsolatban szabadságról beszélni merő értelmetlenség. Egy efféle ifjúság, legyen akár lázadó, akár nem, kevéssé érdekel bennünket, s nem is igen kezdhetünk vele semmit. Pusztán egy korszak kórképét általánosságban leíró tanulmány epizódja lehet.

http://tradicio.org

NA Blogroll

2008-05-13T14:36:00.000-07:00

Nemzeti anarchista, nacionalista anarchista, nemzeti libertarianus blog gyüjtemény

Blogroll

Because Freedom...

2008-05-13T14:18:00.000-07:00

Nemzeti libertarianizmus
Mert a szabadság maga a jó stílus

Brave New World

2008-05-13T14:16:00.000-07:00

Aldous Huxley talking about his "Brave New World" and Orwell's "1984" (including a message to him). Happiness as a weapon used by dictators instead of repression.
Portuguese written translation.

Nacional-Anarquismo

2008-05-13T13:37:00.000-07:00

Nacional-Anarquismo

Textos/artículos Nacional-Anarquistas

La estrella púrpura de la soberanía (FAQ de Wardance)
Anarquía y autodeterminación (Hans Cuny)
Una introducción al Nacionalanarquismo
Nacionalanarquismo, superando el tercerposicionismo
Organizándonos para el colapso
La solución comunal, una vía alternativa
El Anarca
Objetivos actuales del Nacional-Anarquismo
Historia de la internacional nacionalanarquista (Peter Töpfer)
Hans Cany, el pionero del NA (NA- alemania)

Enlaces Nacional-Anarquistas internacionales

Terra Firma
Wardance
Nationalanarchismus
Anarkiaa
Nationalanarkisme
Bricolage
NA-Nederland
Folk an Faith

Nacional-anarquía

2008-05-13T13:29:00.001-07:00

A nemzeti anarchizmus remény

(klikk a képre!)

Spanyol site

National anarchism means freedom

2008-05-12T13:13:00.000-07:00

Nincs többé semmilyen bal vagy jobboldal.

Van a rendszer és a rendszer ellenségei

'There's no longer any left or right.
There's the system and the enemies of the system.'

II. vitaanyag a "reakció blog"-ból

2008-05-12T11:12:00.000-07:00

Különféle NS vagy rokon ideológiák

A nemzetellenes bűnözők, akárcsak a bolsevizmus legsötétebb esztendeiben, ma is előszeretettel minősítik a velük szemben állókat fasisztáknak, náciknak, miegyebeknek. Sajnálatos módon e fogalmak mibenléte terén a legteljesebb zűrzavar uralkodik a fejekben, ezért az alábbiakban ismertetem a huszadik század első felének, a “színes ingek Európájának” markánsan nacionalista és szocialista-szociális mozgalmait, illetve ideológiáikat, kitekintve az Európán kívüli mozgalmakra is.

A legelső ilyen orientációjú mozgalom, a francia Action Française (Francia Akció) a tizenkilencedik század végétől körülbelül 1945-ig volt jelentős mozgalom. Nem párt, hanem inkább szellemi irányzat volt. Egyes történészek a fasizmus előfutárának tartják ezt az irányzatot, Ernst Nolte A fasizmus korszaka című hatalmas munkájában idézi Mussolinit, aki maga is hivatkozott az Action Française-ra és annak alapítójára és vezetőjére, Charles Maurras-ra (1868. április 20., Martigues Bouches-du-Rhones – 1952. november 16., Tours)
Az Action Française sajátos, kissé eklektikus szemléletet vallott. Charles Maurras újságíró, író, gondolkodó volt. Az Action Française határozott liberalizmus-ellenességet tanúsított, féktelen nacionalizmust hirdetett, sajnos az Európa-tudat megléte nélkül. Az Action Française nacionalizmusa egyben német- és angolgyűlöletet is jelentett. Charles Maurras határozottan szembeszállt a Franciaországban is nagyon erős zsidó befolyással, a Dreyfus-per idején indulatosan ellenezte Dreyfus kapitány rehabilitálását. Maurras egyszerre volt mélyen katolikus és ateista. Ez elsőre furcsának tűnhet, de Maurras katolicizmusa egyfajta nemzeti katolicizmus volt, az egyház pedig gyakran vált indulatos támadásainak célpontjává. Maurras nem tudta elfogadni, hogy az egyház nem vállalja saját mozgalmának az Action Française-t. A mozgalom monarchizmust hirdetett, és mélységesen elítélte a parlamentarizmust, a demokráciát.
Filozófiája egyszerre volt nacionalista, katolikus, egyházellenes, monarchista és szindikalista. Maurras gyakran használta a “konzervatív forradalom” kifejezést, amely egyik szellemi elődjétől, a tradicionalista jobboldali Joseph de Maistre-től származik. Maurras szövetségest talált a Georges Sorel-féle forradalmi szindikalistákban, akiknek társadalomfilozófiája Mussolini későbbi korporativista szemléletére is hatással volt. Maurras szellemi elődei között kell említeni Édouard Drumont-t is, aki a tizenkilencedik század végi európai antiszemita szervezkedés egyik jelentős alakja volt. Az Action Française nem riadt vissza az erőszakos akcióktól sem, fiatal szimpatizánsai a mozgalom bázisát adó egyetemeken több esetben inzultátlak zsidó diákokat, előadókat, ellehetetlenítve őket. Az Action Française a hadsereget szerette volna fellázítani és a hatalom átvételére, katonai diktatúra bevezetésére rávenni egy király uralkodása mellett. Ez az elképzelés később Mussolini és II. Viktor Emánuel együttműködésében megvalósult Olaszországban. Az Action Française szellemiségét tükrözték a vichy-i Franciaország németekkel együttműködő vezetői is, Pétain marsalltól és különösen Pierre Laval miniszterelnöktől nem álltak távol Maurras elvei. A Jacques Doriot és Marcel Déat által vezetett politikai pártok pedig hivatkoztak is Maurras-ra és az Action Française-ra. 1945 után a mozgalom szétesett, Maurras halálával megszűnt tényező lenni, ám manapság Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontja időnként föleleveníti az Action Française hagyományait.
Az Action Française alapítója és vezetője Charles Maurras, később Léon Daudet volt.
Az Action Française mellett említést érdemel a De la Rocque ezredes által vezetett Tűzkereszt (Croix de Feux) nevű szervezet, amelyet első világháborús frontharcosok alapítottak. A szervezet katonai diktatúrát akart bevezetni Franciaországban.

A legismertebb és leginkább démonizált jelenség az eredetileg festőnek készülő Adolf Hitler (1889. április 20., Braunau - 1945. április 30., Berlin) által megalkotott német nemzetiszocializmus. Ezt, és csakis ezt lehet az eszmét képviselő párt német neve után (Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiter Partei) nácinak nevezni. A nácizmus ideológiájának meghatározó, alapvető eleme volt a faji gondolat és a fajelmélet, amely különösképpen Alfred Rosenberg műveiben kap hangsúlyos szerepet. A nácizmus határozottan faji alapra helyezkedve az északi, germán-árja “faj” felsőbbrendűségét hirdeti, és megkülönböztet kultúrateremtő, kultúrahordozó és kultúraromboló “fajokat.” Ez a biologizáló megközelítés csakis és kizárólag a német nemzetiszocialistákra jellemző. A náci ideológia totális népi (völkisch) társadalmat hirdet, amely élén a Vezér (Führer) áll. A nemzetiszocialista ideológiát ezért is nevezték népi mozgalomnak (völkische Bewegung). A párt és mozgalom meghatározó ereje volt a kezdeti időkben az SA, azaz a rohamosztagok serege, amelyek egyszerre láttak el védelmi, biztosító és támadó feladatokat. Az SA-legények feleltek a propagandagyűlések biztonságáért, ugyanakkor az ellenséges, főleg a kommunista utcai megmozdulások szétverése, az azokon részt vevők megfélemlítése is feladatuk volt. A nemzetiszocializmus határozottan ellenségesen viszonyul az arisztokráciához, illetve a monarchizmus gondolatához. Bár maga Hitler nem volt kereszténység-ellenes, sőt hitt és bízott a Gondviselésben, a nemzetiszocialista ideológusok jelentős része egyfajta újpogány, a germán mitológiára épülő mítoszt hirdetett, s élesen elutasította a kereszténységet és a keresztény-keresztyén egyházakat. A barna inges nácik közismert jelképe az óra járásával megegyező irányban forgó szvasztika, amely az ősi indoárja szimbolikában a fényt adó Nap állandó körforgását, végső soron a fényt jeleníti meg. A nemzetiszocializmus új formában ismét kezd szárba szökkenni, több politikai formáció (Németország Nemzetidemokrata Pártja, Német Népi Unió) ideológiájában megjelennek nacionalista és szocialista gondolatok.

Az Európában elsőként győzedelmeskedő nacionalista és szociális eszme a fasizmus volt. A szakmája szerint tanár és újságíró Benito Mussolini (1883. július 29., Predappio - 1945. április 28., Como), a későbbi Duce (Vezető) által megalkotott ideológia és mozgalom mentes volt minden faji mítosztól, és nem foglalkozott a zsidókérdéssel sem, olyannyira, hogy a fasiszta pártnak tízezer zsidó alapító tagja volt, köztük a milánói főrabbi. A fasizmus elsődleges célja a bolsevizmus megállítása. Ezért érdekegyeztetést, érdek-kiegyenlítést hirdet a marxista osztályharc-elmélet ellenében. A fasizmus totális hivatásrendi államot épít, amely minden társadalmi réteget egyenlőnek tekint. A fasizmusban az állam a legfőbb cél, a legfőbb jó. “Mindent az államért, semmit az állam ellen!” - írja Mussolini az A fasizmus doktrínája című munkájában. “A fasizmusban az állam az abszolútum, és az egyének és a csoportok képezik a relatívumot” - írja ugyanitt. A fasizmus eredendően monarchista, és keresztény alapokon áll, a keresztény hitet és erkölcsiséget nélkülözhetetlennek tartja. A fasimzus elsősorban reakció, a kommunizmusra és a liberalizmusra adott válasz volt. A kezdeti időszakban jelentős szerepük volt a győzelem kivívásában a squadróknak, azaz az utcai rohamcsapatoknak, amelyek kellő eréllyel léptek föl a mozgalom ellenségeivel szemben. Maga a “fasizmus” szó a “fasces” kifejezésből származik, amely vesszőnyalábot jelent, s az ókori Róma liktorainak hatalmi jelképére utal. Szimbolikája szerint az egység erejét hivatott kifejezni. Innen a mozgalom jelképe is, a vesszőnyalábban összefogott bárd. A fasiszták fekete egyenruhát hordtak. A fasizmus iránti nosztalgia jelentős Olaszországban, több párt (például a Háromszínű Láng – Olasz Szociális Mozgalom vagy a Nemzeti Szociális Front) ápolja a Duce örökségét.

Magyarországon nem volt sem fasizmus, sem nácizmus, hazánkban a hungarizmus jutott hatalomra 1944. október 15-én. Az előző két mozgalommal ellentétben azonban már nem volt idő és lehetőség a hungarista állam kiépítésére, pusztán a kétségbeesett honvédelmi harc lehetőség szerinti irányítására tellett. A hungarizmus fogalmát egyébként a huszadik század elején Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a magyar római katolikus egyház megújulásának nagy harcosa vezette be a köztudatba, ő a katolicizmus, a szocialitás (de nem szocializmus!) és a nemzeti gondolat hármasságát értette alatta. A hungarizmus azonban Szálasi Ferenc nyugalmazott vezérkari őrnagy (1897. január 6., Kassa - 1946. március 12., Budapest) 1935-ös fellépését követően nyerte el jelenlegi értelmezését (melynek semmi köze Prohászka Ottokár elméletéhez). Szálasi hungarizmusa deklaráltan nacionalizmus és (kifejezetten és hangsúlyosan) szocializmus, “a nemzetiszocialista korszellem magyar gyakorlata”, ahogy Szálasi fogalmazott. “Hungáriáért a nemzet, a nemzetért a szocializmus, a szocializmusért mindahányan! (…) A nemzet egysége a szocializmus munkaszerkezete.” - írja Szálasi Út és cél című alapvető munkájában. Szálasi Ferenc szerint a szocializmus nélküli nacionalizmus sovinizmussá, a vallástalan, nacionalizmus nélküli szocializmus materializmussá fajul. A hungarizmus elvileg monarchista alapokon áll de ezt a monarchizmust rövid távú, vélt vagy valós nemzeti érdekekre hivatkozva nem habozna föladni. A hungarizmus erkölcsi alapjává teszi a kereszténységet. Népi, egészen pontosan parasztállamot épít, amely hivatásrendi alapon áll, s a társadalmi rétegeket egyenlőknek tekinti. A hungarizmus olyan parasztállamot akar építeni, mely a nemzetfenntartó paraszt, a nemzetépítő munkás, a nemzetvezető értelmiség, a nemzetvédő katona és a nemzet jövőjét biztosító nő és gyermek érdekkiegyenlítését hirdeti. A hungarizmus politikai nagyterekben, életterekben és vezetőnépekben gondolkodik. A hungarizmusban nincs faji mítosz, nem hirdeti a magyarság faji felsőbbrendűségét. Ugyanakkor állást foglal a magyarság délkelet-európai vezető szerepe mellett. A hungarizmus tulajdonképpen magyar birodalmi gondolat, azaz a Kárpát-medence “honképes és talajgyökeres” népcsaládjainak politikai nemzetté szervezését jelenti a magyarság vezető szerepe mellett. A hungarizmus deklaráltan nem antiszemita, hanem aszemita, azaz zsidómentességet hirdet, a zsidóságot ki akarja kapcsolni a magyar életből. Ennek eszközéül a kivándoroltatást teszi meg. A hungarizmus a különböző nemzetiszocialista államok összehangolása céljából megalkotta a konnacionalizmus fogalmát és elméletét, amely egymást tiszteletben tartó, egymással világnézeti alapon együttműködő nemzetiszocializmusok közösségét jelenti. (De, továbbfejlesztve, jelentheti nem csak a különböző nemzetiszocialista államok együttműködését, hanem a különböző nacionalizmusok egymást tiszteletben tartó együttműködését is.) A hungarizmus ezirányú külpolitikai elmélete lényeges előrelépés bármely más nacionalista és szocialista-szociális ideológiákhoz képest, amelyek nem fogalmaztak meg európai kitekintésű magatartást.
A hungarista ideológia legismertebb képviselője a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom volt. Ez a magyarországi nemzetiszocialista mozgalmon belüli különböző árnyalatú erők közötti hosszas hatalmi harc után alakult ki. Korábban hosszabb-rövidebb ideig létezett Meskó Zoltán 1932-ben, első ilyen jellegű pártként alakult Magyar Nemzetiszocialista Földmíves és Munkáspártja, a Böszörményi Zoltán vezette, 1936-ban betiltott agrárius irányultságú Kaszáskeresztes Párt, a dr. Csilléry András orvos vezette Kék Kereszt Mozgalom, a Salló János vezette Nemzeti Front, a gróf Festetics Sándor vezette Magyar Nemzeti Szocialista Párt, a gróf Pálffy Fidél vezette Egyesült Nemzeti Szocialista Párt, az 1935-ben alakult Szálasi-féle Nemzeti Akarat Pártja, majd a Festetics- , Pálffy- és Szálasi-pártok fúziójával létrejött Magyar Nemzetiszocialista Párt (1939-től ez a párt működött Nyilaskeresztes Párt néven), továbbá a Meizler Károly vezette Keresztény Nemzetiszocialista Párt, a gróf Széchenyi Lajos vezette Fajvédő Szocialista Párt, és a teljesen jelentéktelen Buzogánykeresztes Párt. A Szálasi Ferenc vezette formációkon kívül azonban egyik hazai nemzetiszocialista alakulatnak sem volt önálló ideológiája; téziseik jobbára a hitleri nézetek másolatai voltak.
Magyar vonatkozásban megemlítendő még az erősen nacionalista és szociális irányultságú Magyar Fasiszta Párt is, amelynek vezetői báró tótprónai és blatnicai Prónay Pál és lovag Ostenburg-Moravek Gyula voltak. Ez a formáció azonban csak nagyon rövid ideig létezett, és lényegében az olasz fasizmust igyekezett honosítani.
A hungarizmus szimbóluma: egyenlő szárú, nyílhegyben végződő, tehát a mozgalom harciasságát kifejező, egy korabeli Szent László-ábrázolásról származó kereszt, a nyilaskereszt. A nyilaskeresztesek zöld inget és fekete nadrágot hordtak. A közhiedelemmel ellentétben Szálasi Ferenc és mozgalma nem támogatta, hanem elítélte a német hadsereg bevonulását Magyarországra, és a nyilaskeresztes hatalomátvételhez sem vette igénybe a német segítséget, sőt Szálasi többször hangsúlyozottan felszólította a német erőket, hogy ne avatkozzanak bele a magyar belpolitikába. Szálasi Ferenc a Nemzetgyűlés támogatásával a miniszterelnöki és a kormányzói jogkör összevonásával Nemzetvezető lett, s ebbéli minőségében koalíciós kormánya élén határozottan szembeszegült a zsidók Németországba való deportálásával. Sajnos azonban a bolsevista ostromgyűrűbe zárt, közigazgatását vesztett Budapesten több alkalommal előfordultak atrocitások ártatlanok ellen. Több ilyen esetben Vajna Gábor nyilas belügyminiszter föllépésére statáriálisan halálra ítélték az elkövetőket. Ugyanakkor az atrocitások, kegyetlenkedések, gyilkosságok nem tévesztendők össze az ellenséggel kapcsolatban álló partizánok, terroristák elleni jogos megtorló akciókkal, amelyek áldozatai közt szintét nagy számban voltak zsidók, akik azonban nem származásuk, hanem hazaáruló tevékenységük miatt végeztettek ki. A budapesti gettó azonban kisebb veszteségekkel túlélte a háborút. A hungarizmus örökségét ma több szervezet is ápolja, legismertebb a betiltott Vér és Becsület Kulturális Egyesület utódjaként létrejött Pax Hungarica Egyesület.

Spanyolország nacionalista és szociális orientációjú mozgalma volt a Spanyol Falang (Falange Espańola), amely szindikalizmust hirdeettt. Ez alatt a különböző társadalmi rétegeknek a hierarchia megtartásával való betagolása, érdekegyeztetése értendő. “A nemzet egy teljes egység, melybe az összes egyén és osztály illeszkedik” - vallotta José Antonio Primo de Rivera, a Falange Espańola alapítója. Szerinte a nemzet egy küldetés-egység az egyetemesen belül, az államnak pedig az a kötelessége, hogy irányításával a nemzet betölthesse küldetését. A falangizmus szerint a pártok természetellenes, a nemzetet mesterségesen megosztó képződmények, így el kell tűnniük. (Ez a vélemény egybevág gróf Széchenyi István azon nézetével, hogy a pártoskodás tette tönkre Európát.) A falangizmus nagy hangsúlyt fektet a szociális békére, de nem szocialista. A falangizmus fontos alapja a kereszténység és a népi hagyomány. A falangizmus nem ismer fajelméletet, sem zsidókérdést. Alapítója az eredetileg jogász José Antonio Primo de Rivera (1903. április 24., Madrid - 1936. november 20., Alicante), akit a vörös diktatúra pribékjei gyilkoltak meg egy koncepciós pert követően. A falangizmus szimbóluma a társadalom alapegységeit (egyén, család, lakóhely, foglalkozás, haza) jelképező öt nyílvessző egy, a földművelést és a munkát szimbolizáló járomban összefogva. A falangisták kék inget viseltek. A mozgalom zászlója vörös-fekete-vörös volt. A falangizmus manapság meglehetősen csekély társadalmi erőt jelent, de a mozgalom tagjai jól szervezettek.

Sajátos jelenség volt a román légionárizmus. A Mihály Arkangyal Légiója, majd a belőle kinőtt Vasgárda, később Légionárius Mozgalom, illetve ezek politikai képviselete, a Mindent A Hazáért nevű párt a nemzeti és szociális kérdésekre nagy hangsúlyt fektető, egymáshoz sokban hasonlító korabeli mozgalmak közül talán a legkidolgozottabb ideológiájú és legmagasabb erkölcsiségű mozgalom volt. Alapítója, Corneliu Zelea Codreanu (1899. szeptember 13., Jászvásár - 1938. november 30., Bukarest) szerint a fasizmus a formára, a nemzetiszocializmus az erőre, míg a légionárizmus a szellemre összpontosít. A légionárizmusban meghatározó szerepe volt a mély vallásosságnak, mégpedig - román mozgalomról lévén szó - az ortodoxiának. A mozgalom névadója, Mihály arkangyal is erre utal. A légionárizmus szerint a történelemben a hatalom és a szabadság egymással szemben álltak. Codreanu szerint a hatalom és a szabadság közti ellentétek kiegyenlítésére a szeretet képes. A légionárius mozgalomban részt vevőknek tehát szeretniük kell egymást, a parancsokat szeretettel kell adni, és azokat szeretettel kell teljesíteni. A légionárizmusra jellemző volt a halottkultusz, a mozgalom életében az ősök, illetve a mozgalom halottai mint jelen lévő, segítő, bátorító erők voltak jelen. A mozgalom lapjának címe - Ősök Földje - is erre utalt. A testvéries szeretet erősítésében nagy szerepe volt a közös énekléseknek a mozgalom központjában, a bukaresti Zöld Házban, vagy bárhol másutt, ahol légionáriusok együtt voltak, így például a légionáriusok sokaságával megtöltött börtönökben. A légionárizmus alapvetően szellemi mozgalom; a légionáriusok nem foglalkoztak azzal, hogy harcuk győzelmet vagy bukást hoz. A hangsúly a helytálláson, az állhatatosságon, a mindennapi, anyagi világon való felülemelkedésen volt. A légionáriusok minden pillanatban készek voltak meghalni eszméikért. Egy időben ez volt a jelszavuk: “Halálra készen!” “Egy lelki környezetet teremtünk meg, egy erkölcsi közeget, amelyből megszületik, táplálkozik és amelyben felnő a heroikus “Kezdődő életünket négy irányvonal barázdálta: az Istenben való hit, a küldetésünkben való hit, a köztünk lévő szeretet és az ének.” A légionárius mozgalom erkölcsi újjászületést hirdetett, amelynek során a szellemi értékek elsőrendűvé válnak, függetlenül a mindennapok világától. A légionáriusok a korrupció, az erkölcstelenség, a liberalizmus, a demokratizmus ellen küzdöttek. Fel akarták emelni népüket (mert természetesen román nacionalisták voltak). Ez a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy egy-egy légionárius csoport bevonult egy-egy faluba, ahol szó nélkül segítettek fát vágni, építeni, stb., majd ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Ez a miszticizmus jellemző volt rájuk. A légionáriusok nacionalizmusával kapcsolatban ki kell emelni, hogy Codreanu írásaiban, tanaiban nem találkozni a “magyarkérdéssel”, ez egyszerűen nem volt téma nála - ő a zsidókat tartotta komoly veszélynek. A légionárius mozgalmat olyan Európa-szerte ismert és tisztelt gondolkodók is támogatták, mint Mircea Eliade, Nae Ionescu, Constantin Noica, Vasile Lovinescu, Emile Cioran vagy az olasz Julius Evola báró, aki a tradicionális jobboldaliság legnagyobb huszadik századi alakjának tekinthető és tekintendő. A légionárizmus politikai képviseletét, a Mindent A Hazáért pártot Gheorghe Cantacuzino tábornok vezette. Jelszavai voltak: Isten, haza, király, család, tulajdon, hadsereg. 1931-ben Codreanu is képviselő lett; első parlamenti beszédét 1931. december 31-én mondta el. A légionáriusok Kapitánya saját politikai nézeteiről 1937-ben a következőket mondta: “Ellene vagyok a nagy nyugati demokráciáknak; ellene vagyok a kisantantnak; ellene vagyok a balkáni antantnak; nem csatlakozom ehhez a Nemzetek Ligájához (…) Az én román külpolitikám Róma és Berlin, mint a nemzeti forradalmak államai oldalán áll, szemben a bolsevizmussal. Negyvennyolc órával a Légionárius Mozgalom győzelme után Románia új szövetséget akar Rómával és Berlinnel, és teljesíteni akarja történelmi küldetését a világban: a kereszt, a kultúra és a keresztény civilizáció védelmét.”
Codreanu halála után (a liberális román kormány a börtönben meggyilkoltatta) Horia Sima vezetésével működött tovább a Vasgárda. Ebben az időszakban a mozgalom elitisztikus volta jelentősen megkopott; a mozgalom ünnepélyes zöld inge egyre gyakrabban tűnt fel egészen közönséges helyzetekben is, és eluralkodott a legközönségesebb sovinizmus, amely Észak-Erdély fölszabadulása után Dél-Erdélyben már magyarellenes támadásokat is eredményezett. Az 1941 januárjában történt sikertelen hatalomátvételi kísérlet után Mihai Antonescu marsall Hitler személyes beleegyezésével és helyeslésével vérbe fojtotta a mozgalmat, amely azután spanyolországi emigrációban működött tovább Horia Sima vezetésével.
Fontos leszögezni néhány tényt: a radikálisan antikommunista, antiliberális Vasgárdának semmi köze nincs azokhoz a szovjet csapatok mögött garázdálkodó baloldali hordákhoz, amelyek az 1944. augusztusi román árulás után vérengzést rendeztek a Székelyföldön és más magyarlakta területeken.
A légionárizmus sem előzmények nélküli jelenség, megjelenése előtt több kisebb-nagyobb, jelentős és kevésbé jelentős nacionalista és szociális irányultságú formáció működött Románia-szerte. A legelső ilyen alakulat a Nemzeti Öntudat Gárdája volt, amely Jászvásárban alakult 1919-ben. Az 1920-as években több ilyen jellegű szervezet alakult, például a Keresztényszociális Liga Bukarestben, a nevében és gyakorlatában is a francia Action Francaise-t (Francia Akció) másoló Román Akció Kolozsvárott, a Fascismul címmel lapot is kiadó Román Nemzeti Fascio, az 1922-ben Cuza és Paulescu által alapított Nemzetikeresztény Unió, a Cuza által Jászvásárban alapított Nemzetikeresztény Védelmi Liga, a Codreanu által alapított Keresztény Diákok Társasága, az 1933 őszén alakult Nemzeti Korporációs Liga, az 1935. május 12-én alakult Román Arcvonal vagy a kissé hosszú nevű Az 1922-es Nacionalista Nemzedék Tömörülése. Mindezek azonban nem voltak kidolgozott ideológiájú formációk, talán Codreanu társasága volt ez alól kivétel, de még ez sem érte el a Mihály Arkangyal Légiója, a Légionárius Mozgalom és a Vasgárda szellemi színvonalát.
A légionárizmus (a Vasgárda nevéből eredő) szimbóluma: három-három, vasrácsot jelképező, négyzet alapra helyezhető vízszintes és függőleges zöld sáv, melynek közepén három-három, körbe foglalt, négyzet alapra helyezhető vízszintes és függőleges fekete sáv található. A légionáriusok zöld inget viseltek. Mai követőik az Új Jobboldal nevű, főleg fiatal értelmiségieket tömörítő mozgalomban tevékenykednek Románia-szerte.

A Horvát Felszabadítás Forradalmi Szervezete (Ustaša Hrvatska Revolucionarna Organizacija), vagyis az usztasa mozgalom a független Horvátország kivívásának céljával jött létre. Nem volt koherens, kidolgozott ideológiája, de jellemző volt rá a szerb- és zsidóellenesség, valamint az intranzigens katolicizmus. A mozgalom alapítója és vezetője dr. Ante Pavelić (1889. július 14., Bradina - 1959. december 28., Madrid) ügyvéd volt. Az usztasák szimbóluma a horvát nemzeti színekbe (piros-fehér-kék), illetve a piros-ezüst kockás “sakktáblás” címerrel ellátott helyezett nagy U-betű, melyet a horvát hármasfonat, a pleter fon át. Az usztasák fekete egyenruhát hordtak, fegyvereseik között említést érdemel a Pavelić testőrségét képező, a német Allgemeine-SS mintájára megszervezett Fekete Légió (Crna Legija.) A mozgalom tagjai 1934. október 14-én Marseilles-ben megölték Sándor jugoszláv királyt. 1941-ben, a Független Horvát Állam megalakulásakor az usztasa mozgalom kormányzati tényező lett. Ebbéli minőségében igyekezett megtisztítani Horvátországot a zsidóktól, a szerbektől és a cigányoktól. A független állam hivatalosan királyásg lett, a trónt II. Tomiszláv foglalta el. A struktúra hasonló volt az olaszországihoz, Horvátországban Pavelity lett a kormány teljhatalmú vezetője Poglavnik (Vezető) címmel. A Tengelyhatalmak második világháborús veresége után Pavelity Argentínába emigrált, ahol újjászervezte az usztasa mozgalmat, s közben Juan Domingo Perón argentin elnök biztonsági tanácsadója lett. A kommunista jugoszláv titkosszolgálat 1957-ben merényletet követett el ellene, de csak megsebesítették. Pavelity 1959. december 28-án hunyt el Madridban. Földi maradványai azóta is a spanyol fővárosban várják, hogy hazatérhessenek.
Az usztasa mozgalom mai szellemi utódja az Ante Gyapity eszéki polgármester által vezetett Horvát Jog Pártja. Fegyveres szárnyának, a Horvát Védelmi Erőknek tagjai derekasan kivették részüket a horvát függetlenségi háború 1991-92-es szlavóniai ütközeteiből. (Ebben az időben dr. Dobroslav Paraga volt a Jogpárt vezetője.)

Kisebb, de azért említésre méltó szervezet volt még az angol Fasiszták Brit Uniója (British Union of Fascist), amelynek vezetőjét, Sir Oswald Mosleyt (1896. november 16., Rolleston Hall, Burton-onTrent, Staffordshire - 1980. december 3., Orsay, Franciaország) Churchill a második világháború idején három évre deportáltatta. Az 1932-ben alapított és egy év múlva már ötvenezer tagot számláló mozgalom tagjai fekete egyenruhát hordtak, szimbólumuk körbe foglalt, függőlegesen sújtó villám volt. Ideológiája gyakorlatilag megegyezett az olasz fasizmussal, annyi különbséggel, hogy Mosley és hívei ellenségesen viszonyultak a zsidókhoz.

Szintén említésre érdemes a vallon Léon Degrelle (1906. június 15., Bouillon – 1994. március 31., Malaga) 1930-ban alapított katolikus nacionalista rexista mozgalma, amely alapját képezte a későbbi, Degrelle által SS-Standartenführerként vezetett Wallonien SS-Sturmbrigadénak. Ez az alakulat a Waffen-SS kötelékében harcolt a keleti fronton.

Gyakorlatilag súlytalan volt az Eoin O’Duffy (1892. október 20., Laragh – 1944. október 30., Dublin) által vezetett ír fasiszta mozgalom, a Bajtársi Szövetség, melynek tagjai a falangistákhoz hasonlóan kék inget viseltek. O’ Duffy, vagy gael írásmód szerint Eoin Ó Dubhthaigh az első világháború után egy ideig az Ír Köztársasági Hadsereg monaghami dandárjának parancsnoka volt. A mozgalomból 1935-ben létrejött a Nemzeti Korporatív Párt, amelynek hétszáz tagja vett részt önkéntesként a spanyol polgárháborúban a nemzetiek oldalán.

Az argentin juszticializmus a latin-amerikai jobboldali populizmus ideológiailag kidolgozott eszméje. A juszticializmus a kapitalista oligarchiával és a földbirtokosokkal szemben a munkástömegekre, a középosztályra, a polgárságra támaszkodik. Bázisának jelentős alapját képezi a szakszervezeti mozgalom. A juszticializmus harmadik pozíciót kínál a kapitalizmus és a kommunizmus ellenében. A juszticializmus szerint a kapitalizmus az ok, a kommunizmus az okozat, és mindkettőt meg kell szüntetni. A juszticializmus egyensúlyt, békét hirdet a munkaadók és a munkavállalók között. Ennek eszközéül a tőke humanizálását jelöli meg, azaz: össze kell békíteni a munkaadókat és a munkavállalókat, hogy az osztályharc szóba se jöhessen. A juszticializmus lényege: a társadalmi igazságosság. A juszticialista filozófia szerint négy különböző erő áll egymással folyamatosan ellentétben: az idealizmus (spiritualizmus), a materializmus, az individualizmus és a kollektivizmus. Mindegyiknek szerepe van a társadalomban, de állandó konfliktusban vannak. A juszticializmus szerint az idealizmus feladata, hogy az embert elvezesse Istenhez. A materializmus feladata az, hogy az embert ellássa mindazzal, ami szükséges az idealizmus céljainak megvalósításához. Az individualizmus az ember “Én” tudata. A kollektivizmus feladata pedig az, hogy kereteket és lehetőséget teremtsen az individualizmus kifejlődéséhez. A juszticializmus szerint e négy elem állandó harca során, ha bármelyik a másik három fölé kerül, egyéni boldogtalanság és társadalmi igazságtalanság következik be. Ám a juszticializmus azt is megállapítja, hogy ritka az, ha az egyik elem kerekedik a másik három fölé. A történelmi példák a juszticializmus szerint azt mutatják, hogy két-két erő “szövetségre lép” a másik kettő ellen. Eszerint a következő variációk jöhetnek számításba: a spirituális (idealista) individualizmus, a materialista individualizmus, a spirituális kollektivizmus és a materialista kollektivizmus. A juszticializmus téziseiben felfedezhetők a spanyol falangizmus és az olasz fasizmus nyomai, ám a juszticializmus többpárti viszonyok között alakult ki és jutott hatalomra Argentínában, úgy, hogy ugyanakkor államfilozófiává tudott válni, és a vezetőjéről, Juan Domingo Perón tábornokról (1895. október 8., Lobos - 1974. július 1., Buenos Aires) elnevezett Peronista Párt mint állampárt nem habozott időnként a demokráciát korlátozó lépéseket megtenni, ha filozófiája érvényesülését veszélyben látta. A juszticializmus a populizmust tekintette eszközének, így a Peronista Párt teátrális, egyszerű üzeneteket közvetítő retorikával, a népből eredés tüntető hangsúlyozásával operált. Ez a taktika be is vált, hasonlóan az általános latin-amerikai gyakorlathoz. A juszticializmus legfőbb érdeme, hogy hatására Argentína fejlődőfélben lévő, nagybirtokos oligarchák által uralt, nyomorgó milliókkal terhelt agrárországból Dél-Amerikai egyik “európai” országává tudott válni, szociális téren látványosan és eredményesen javított az oktatási, egészségügyi, szegénygondozási helyzeten; ebben kiemelkedő szerepe volt a Peronista Női Pártnak (Partido Peronista Feminino) és elnökének, Eva Duarte Perónnak, népszerűbb nevén Evitának. A juszticializmus másik múlhatatlan érdeme, hogy Argentínában szilárd, nyugodt viszonyokat teremtve, Argentínát Dél-Amerika egyik vezető hatalmává emelve gátat vetett a bolsevizmus terjedésének. A mozgalom szimbóluma két egymásba fonódó kéz, melyek egy szerszámot tartanak.

Ezeken a meghatározó és történelmi szerepet játszó mozgalmakon kívül említést érdemel a japán Pajzs Társaság (Tateno Kai), amely a huszadik század második felében tevékenykedett, azonban nem tudott komoly tényezővé válni. Alapítója és vezetője, az író Misima Yukio (1925. január 14., Shinjuku – 1970. november 25., Tokió) néhány katonatiszttel 1970. november 25-én Tokióban puccskísérletet hajtott végre, nem annyira a hatalom átvételének szándékával, mint inkább azért, hogy felhívják a figyelmet: Japánban megrendültek a tradíciók, a nagy nemzeti-szellemi hagyományokat veszélyezteti az amerikanizálódás és a liberalizmus. A sikertelen kísérlet után Misima a hagyományoknak megfelelően szeppukut követett el.

Mindezekből világosan leszűrhető, hogy ahány nacionalista és szociális irányultságú eszme és mozgalom létezett, annyiféle sajátos utat jártak be. Az esztelen nácizás és fasisztázás tehát végtelen ostobaságra vagy feneketlen aljasságra vall. Egy gondolkodó ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a legcsekélyebb ismeretek nélkül vagdalkozzon különböző jelzőkkel olyan jelenségek kapcsán, amelyeknek semmi közük az adott kifejezésekhez. Önnön szabadságunk egyik legfontosabb feltétele, hogy a szavakat és fogalmakat a maguk valódi értelme szerint használjuk.

Alex Colville

2008-05-12T11:08:00.000-07:00

The Splendour of Order